A ciklámen és más novellák - 7

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt
is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami
egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi
asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.
*
Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa
dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban
berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és
kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen
kérdéssel fordult Ágotához:
– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?
A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még
egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő
ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és
kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány
szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása
elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:
– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.
A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem
csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet
elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta
meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és
felséges őrévé lett.

A báróné.
A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre
kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és
az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de
nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, _mit akar_ voltaképpen a
báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog,
hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép
város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet
itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A
báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok
voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik
Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A
báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a
tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan
szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki
kapitány is volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és
a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura
felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos
marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar
itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az
ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…
A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a
kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak
abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné
szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi
látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával,
egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó,
illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.
A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak.
Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt
kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett
művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog
játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a
marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt;
esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi
napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a
duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon
illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra.
Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét
leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták,
hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna
maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen
berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban
olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a
Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára
megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a
tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban
óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is
odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni.
Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután
a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári
ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a
marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott
és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két
tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely
mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.
A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két
hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra
azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra
talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett
felrúgnia; előbb – tapintata diktálta és előkelősége megkívánta ezt –
előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott
meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták
magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom
előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a _társaság_ –
fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is.
Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy
Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek
a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a
mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné
szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat
jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A
lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással,
a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal
lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a
szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással
összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint
Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk
alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból
válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya
ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és
a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú
állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan
eldadogott és mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig
tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak
arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is
kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a
báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét
egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a
báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert
a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné
kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a
fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók
voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti
őket egy rövid beszélgetéssel.
Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A
marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott
változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon
nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A
marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és
ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a
legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat
észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári
férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és
a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése,
hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy
nyilván ezért jött haza a báróné Párisból. _Ezt akarja_ Marosváron a
báróné.
Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi
kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb
csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis
társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei
tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: _ezt
akarta_ a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi
érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az
eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny
szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor
szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát,
hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a
legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a
Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány
férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást,
valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt,
hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa
Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és
gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja
magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy
szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje
óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek
egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit is jósolgatták
ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a
főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a
hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a
dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy
Zoltánt.
Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök
meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen
folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet
a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári
anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.
Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett,
az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől
mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és
sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és
aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát
könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta
magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.
– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam
itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy.
Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után,
amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül
voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek…
Hallgatott egy másodpercig, elnézett a messzeségbe és halkan folytatta:
– És… fenékig akartam kiüríteni minden örömet, amit Marosvár adhat.
Az új férj féltékenyen kérdezte:
– De most boldog vagy?… Szeretsz engem?
Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett
és a hangja forró.
– Szeretlek-e? – kérdezte halkan. – Ezt _kérdezed_?
– Nem. Tudom! – mondta boldogan az új férj.
Mosolyogva hajolt le az asszonyhoz és tréfás hangon, de büszkén mondta:
– Itt van a vállamon a szerelmed stigmája…
– Cscscs! – súgta a báróné lesütött, de mosolygó szemmel.
A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás
volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem
minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát
is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a
báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges,
gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük
első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor;
a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.
– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új
asszonynak. – Szeretném megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a
jele, és mert csak engem szeretnek így.
Az új asszony mosolyogva sütötte le a szemét.
A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új
párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé,
és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek
Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy
szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony
számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki
megfordult a kocsijok után.
A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés
kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és
a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az
égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a
felelet.
Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy
ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny
csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek;
csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a
díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő,
és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár
föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés
színterére. Az első diadalhoz.
A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a vívóverseny a Liceum
tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen
sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és
előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és
elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első
szereplés.
Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre
a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt
rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen
fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában
odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a
kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett,
előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A
báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét
vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és
méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész
ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos
csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.
Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már
türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre
befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek
elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte
őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps
hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként léptek elő a
fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.
„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, –
„Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.
Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné
meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után
mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és
feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a
kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles
mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:
– Gratulálok, öcsém.
Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető
kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A
kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban
félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…
A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt
olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú
izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen
kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent
ez? Hogyan lehetséges ez?
Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A
háta mögött harsány hang zendült föl:
„Magasugrás: Krausz István; főgimnázium; hetedik osztály.“
Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt
meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét
követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az
asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre
föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a
védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán
látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna
húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű
épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.
A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és
rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten,
rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon
valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a
szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.
„Távolugrás: Csákány Miklós; főreáliskola, hetedik osztály.“
Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli.
De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és
beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos,
szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is
fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem.
Megrántja a vállát és az érem után nyul. Az új győztesnek a vállán is
ott a stigma.
Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz.
Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját.
Gyorsabban. Gyorsabban.
Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta
mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes,
hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó
lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú…
nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik…
megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra
megtántorodik.
„Diszkoszvetés: Kakucsy Kálmán; főgimnázium, hetedik osztály.“
A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy…
A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom,
fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és
minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A
marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb
futók. Azután a legjobb vívók…
Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb
sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet
tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor,
amikor ott tolonganak előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő
oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns
tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a
fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a
fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az
utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?
Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban
féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja,
és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még
mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja,
akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és
kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és
torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az
asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy
székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt
társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a
kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra
és kiszalad a nagy csarnokból.
Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon
így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely
részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták,
mit akart voltaképpen Marosváron.

Lonci.
Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen
temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség
enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét
töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni
Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden
lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a
trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:
– A férfiak komiszak.
Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság
megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben,
fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta
tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a
legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott
alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha csak két
másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal
elsuttogja:
– Komisz banda vagytok.
… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott
közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert
féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából
fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék
anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és
minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt,
gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle
tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a
pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására,
egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét
pedig a szerelemben tombolta ki.
Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság
a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes
szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét
kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva
hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú
mosollyal hajolt feléje.
– Lonci, – kérdezte, – hát azt hallottad-e már, mi ujság Györkön?
Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a
társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta
györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös
kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos
pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?
– Bálint megházasodik. Elveszi a fiatalabb Korongi-leányt.
A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy
másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci
sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön
utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő,
türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:
– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon?
Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?
A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb
érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci
temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta,
Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és
halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:
– Ez volt az egyetlen tisztességes ember köztetek.
A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb
támadásba ment át:
– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig
tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig
gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél
egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni
nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el
fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…
Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és
föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen
szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a
haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe
mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:
– _Az_ tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen
szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.
Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének
kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak
a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen –
az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt
is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek
így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos
provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott
fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint
házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.
… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt.
Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén –
már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és
nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan
vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig
változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a
szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.
– Szervusz, Lonci, – mondta.
Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett
volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit
tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes,
édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság
sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és
futottak végig a testén.
Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten
váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit
csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban
nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…
Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor
fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.
Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis
kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott
állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci
rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az
édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy
lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne
essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.