A ciklámen és más novellák - 2

akarja-e a bárónő, hogy a gyönyörü szőke haja megbarnuljon? A bárónő a
mondat első felét még alva hallgatja végig, de a második felére egészen
fölébred. Undorodva és méltatlankodva kapja fel a fejét: dehogy akarja,
miért mondom ezt? Azért, felelem én, mert ebben az olajban van egy szer,
amely barnítja a hajat. A bárónő felháborodva nyúl az ártatlan tégely
után és egyszerüen lehajítja a toalettasztalról. Az ügy ezzel
elintéződött volna… nem szól többet… várja, hogy befejezzem a munkámat.
Nekem megint hallgatnom kellene. De most nem hallgathatok. Mindenáron
beszélnem kell. Az a szer – mondom tehát úgy, mint aki érdekes dologgal
akar mulattatni valakit – a legkitünőbb hajfestőszer. Az én hazámban,
Magyarországon sokan használják őszülés ellen; leggyakrabban
cigányzenészek, akik korán őszülnek, de feketék akarnak maradni és akik
a hajuk és a bajuszuk feketeségét szinte mind ennek a szernek
köszönhetik… A bárónő megdöbbenve néz fel rám. Festik a bajuszukat? –
kérdezi. Kezeltetik, – felelem én. Mind, – teszem hozzá bátran. Kivétel
nélkül. A bárónő maga elé néz, gondolkozik, én remegve nézem az arcát.
Egyszerre csak elhúzza a száját. Grimaszt vág. Undorodik. Éljen, éljen…
A cigányprímástól undorodik már. De nekem ez nem elég. Nekem más is
kell. Mi? Még mindig nem tudtam egészen, még mindig nem láttam
világosan. Csak elszomorodtam, amikor a bárónő felállt, egy
fejbiccentéssel elbocsátott és le akarta magáról vetni a fésülőköpenyét.
Szomorúan, szédülve mentem az ajtóig és ott egy utolsó pillantásra
visszafordultam. Két embert láttam: az ablakon át le lehetett látni a
sétatérre, ott sétált a király; és fent a szobában ugyanazzal a
pillantással láttam a bárónőt, akinek a válláról lehullott a
fésülőköpeny. Elkábultam. Megrészegedtem. De ebben a másodpercben már
tudtam, mit kell tennem. Nincs habozás. Megteszem, akármi történik is.
Ki csak nem végeznek, a botránytól is félnek. De még ha kivégeznek,
akkor is megteszem. Ott álltam az ajtónál, háttal az ajtónak,
visszafordultam a bárónő felé. Még egy másodpercnyi szédülést éreztem,
de azután cselekedtem. Hátranyultam az ajtó felé. A kezembe akadt a
kulcs. Elszántan fordítottam egyet rajta. Azután még egyet. A kulcs első
megcsörrenésére a bárónő felém nézett és haragosan húzta össze a
szemöldökét. Amikor a kulcs másodszor is megcsörrent, fölemelte a kezét…
a csengő felé akart nyulni. kiáltani akart… Én elébe vágtam. Csak
szóval. Ott maradtam az ajtó mellett. De villámgyorsan mondtam: ő
felsége engem tegnap megütött; kilökött; megalázott. Ő felsége most
odalent vár, én pedig itt vagyok és ha meghalok is, akkor is –. Nem
tudtam tovább mondani. Hiszen nem is éreztem én nagyon világosan, hogy
mi az, amit mondanom kell, talán úgy sem tudtam volna befejezni, de nem
is volt szükség a befejezésre. A bárónő arca kisimult, a haragja elmúlt
és előbb csodálkozva, álmélkodva, figyelmesen végignézett… előbb
végignézett, amint remegve ott álltam az ajtóban… előbb végignézett…
most nézett meg talán először igazában, és akkor nem voltam én utolsó
legény… előbb végignézett, azután elmosolyodott. Nekem nagyot dobbant a
szívem. Előreléptem egyet és önkénytelenül lepillantottam az ablakon át
a sétatérre. Ott állt a király. A bárónő követte a tekintetemet.
Megnézte a királyt, aki abban a másodpercben megtörölte az izzadó
homlokát, azután ujra az én elszánt arcomra nézett, azután harsányan
elkezdett nevetni. Nevetve lépett most ő én felém egyet. Én már csak
dadogni tudtam. „Ha meghalok is“ – mondtam dadogva. Ő azonban
kiegyenesedett, nevetve nyujtózkodott és egyre nagyobb jókedvvel,
csiklandozottan, féktelenül kacagva mondta: „Bosszut akarsz állni rajta,
óh, la-la-la-la…“ Én még mindig nem értettem egészen a nevetését és düh
forrott fel bennem. Megragadtam a kezét. De ő lenézett a királyra,
ujjongva kacagott, odafordult hozzám és egyszerre áradt a száján a
párisi argot. _Viens mon loup!_
Bocskor úr elhallgatott, csendesen elmosolyodott, azután kiélezetten
mondta a csattanót:
– A király, uram, egy óra hosszat várt lent. A forró napon. Izzadva.
Ötször küldött fel. De én nem engedtem. Megvárattam. És megvárattam
máskor is. Lent kellett várnia, amikor kedvem tartotta. A függönyön át
nevettük. Összeölelkezve nevettük és neki a napon kellett várnia. És
becsukhattam előtte az ajtót, amikor kedvem tartotta. A szabad időm
ezzel telt el: törtem a fejemet, hogyan kinozzam meg a királyt. Oh, sok
nagyszerü dolgot eszeltem ki… holnapig tudnék róla beszélni… Megalázni,
ez volt a fő. És megaláztam, mert nagyon szerette azt az asszonyt.
Megaláztam. Minden nap. Oh, én visszafizettem neki, hogy engem egyszer
megalázott. Kínszenvedés volt az egész nyara. És még azután is… Évekig…
Mert engem nagyon szeretett az az asszony… később mindenáron feleségül
is akart jönni hozzám.
– És mért nem –?
– Hogy miért nem vettem el? – kérdezte Bocskor úr és könnyedén
megvonogatta a vállát. – Azért, uram, mert ha bárónő lett is és ha egy
király barátnője volt is, azért mégis csak közönséges rongy volt. Hiszen
láthatja az egészből. Higyje el, nincs _köztük_ különbség: akár királyok
fizetik meg őket, akár részeg matrózok. Amikor _én_ házasodni akartam,
akkor hazamentem Kőrösre – oda való vagyok én – és elhoztam a volt
főnököm leányát.
A vonat Bécs felé közeledett és Bocskor úr készült kiszállni. Itt is
tölt pár napot. Búcsuzott. Sajnálja, hogy a részletekről nem számolhat
be, pedig azok is érdekesek. A fontos azonban az volt, hogy ezt elmondja
nekem.
– Mert önnek, uram, igaza van: ha egy gentlemant (én úgy értem ezt a
szót, ahogyan az angolok használják, nem olyan ostobán, mint ahogyan
másutt használják), ha egy gentlemant megaláz egy király, akkor annak a
gentlemannek nincs más útja, mint hogy főbe lövi magát. De a megalázott
gentlemanek nem maradnak boszulatlanul. _Mink_ boszut állunk értük.


A gyáva ember napjai.
Lénárt, a gazdag és szürke ifju, óvatosan fölvette a kabátját és a
ropogóan friss, új kabátban a tükör elé lépett. Öltözködése a kabát
óvatos fölvételével befejeződött és Lénárt meglepetve nézte most végig a
tükörben felöltözött énjét. Az ifju, akit a tükörben látott, előkelő és
érdekes jelenség volt, és Lénártnak ez ifju láttára egyszerre eltünt
minden kétsége, amellyel magát gyötörni és tükrét ostromolni szokta és
amellyel meztelen testét az imént is szemlélte. Erőt és elegánciát,
karcsuságot és lendületet konstatált magán és amikor az utcára indult,
az az érzése támadt, hogy eddig ő nem is volt ő maga, hanem csak most
találta meg igazi – elvesztett, elvarázsolt, szunnyadó – énjét. A
járásban, a lélegzésben, feje fölemelésében, karja lóbálásában öröme
telt; mindez most jól esett, holott máskor únott teher volt; a puszta
lét, az egyszerü járás, maga a váratlanul széppé lett, egyszerü élet
olyan volt, mint egy régi, nagy vágynak a kellemes kielégülése.
Alkonyodott és Lénárt a lányos ház felé irányította vidám és könnyü
lépteit. Késve jön; nagyot késik, mire odaér; de Lénárt azt akarta, hogy
várjanak rá. Várják – egy kissé kétség és remény között – és örüljenek
majd, hogy mégis jött. Örömet osztogató, boldog és nagylelkü kedvében
volt Lénárt és amint közeledett a ház felé és amint a nagylelkü jóság
egyre jobban megtöltötte a szívét, boldog és kegyelmes kedvében végleg
elhatározta, hogy meg fog házasodni. Még nem tudta, melyiket veszi el a
lányos ház lányai közül. Lili a szőkébb, de Mici a gömbölyübb, fehérebb
bőrü és melegebb tekintetü. Lénárt a boldog jósággal szívében mintegy
végigkostolta őket a lányos ház felé haladtában; gondolatban újra meg
újra megizlelte őket, sőt mérlegelő, válogató kedve lassan túl is lépett
rajtuk és sorra megállott a barátnőiknél, akiket most előreláthatólag
ott talál majd a háznál. Olga… Magda… Lola… Lénárt sorra megízlelte őket
és boldog királynak érezte magát, mert tudta, hogy valamelyik után ma
jósággal és kellemesen kinyujtja a kezét.
Lénárt odaért a lányos házhoz és itt váratlanul elbágyasztotta egy
gyorsan reáfuvalló kelletlenség. A villamlámpás kertben nagyobb társaság
volt együtt, mint ahogyan gondolta, a társaság zajos volt és ő egyszerre
úgy érezte, hogy nem is vártak rá és nem is érezték volna fájdalmasan,
ha elmarad. A nyakában egyszerre kellemetlen érzés támadt és amikor
befelé ment, bizonyos volt benne, hogy a fejét – fájdalmas merevséggel –
félszegen hordja. A kertben azonban áradó édességgel fogadták és apa,
anya és lányok egyformán hő nyájassággal örültek neki. Lénárt erre
megnyugodott, nyakából eltünt a kellemetlen érzés, megtapogatta gyönyörü
nyakkendőjét, rendben van-e és frissen ropogó új ruhájában elégedetten
és jóleső rugalmassággal ült le egy székbe, amelyen jóindulatu
társalgást folytatott a körülötte fölváltva buzgólkodó háziakkal.
Igy érkezett el a vacsora ideje, amikor a kertben szétszóródott ifjuság
kezdett lassan összegyülekezni. Lénárt felsőbbséggel, de jóindulattal
tekintett a fölhevült és mulatásba, mulattatásba belefáradt ifjuságra és
jóságos nyugalommal várta, ki lesz a szomszédja az asztalnál. Lili, a
ház leányainak egyike, ekkor kedvesen így szólt hozzá:
– Lénárt, bemutatom magát a szomszédnőjének, egy nagyon kedves leánynak,
az unokatestvéremnek.
Mici, a ház másik leánya ugyanekkor – nem hangosan, de mégis úgy, hogy
Lénárt hallhatta – így szólt egy fehérruhás leányhoz, aki az ifjusággal
együtt fölfelé csoportosult:
– Matild, bemutatok neked egy nagyon kedves fiatalembert…
A bemutatás megtörtént, Lénárt asztalhoz indult a fehérruhás leánnyal és
reszketve erőlködött, hogy könnyen és elegánsan tudjon járni. Hiába
erőlködött. A járása egyszerre megsúlyosodott, botorkálóvá és ingadozóvá
lett, a fejét nem tudta egyenesen és természetesen tartani, mert a
nyakát merevgörcs kínozta; az egész teste, az egész léte, amely az imént
még öröm volt a számára, most egyszerre kínos és elviselhetetlen teherré
lett. A homlokáról verejték gyöngyözött és ő szégyenkezve törölgette.
Lénárt megalázottnak és összezúzottnak érezte magát és az az érzése
volt, hogy mindenki őt figyeli. A szomszédnőjével az egész vacsora alatt
csak néhány szót váltott és minden szó, amelyet elmondott, de minden szó
is, amelyet válasz gyanánt kapott, akaratlanul szigoru és mogorva lett.
Csak a vacsora vége felé, amikor körülöttük a jókedv egyre hangosabb
lett és Lénárt látta, hogy senki sem nézi őket, csak akkor tudott végre
felemelt fejjel és tiszta szemmel körülnézni és szabadon gondolkozni.
Ekkor szabadon mozgatta végre merev tagjait és megkönyebbülve szabadon
eresztette haragos méltatlankodását és megalázottsága dühét.
Mit tettek vele? Hogy merték ezt tenni? Hogy merték róla feltételezni?
Ezt akarják vele elvétetni! Ezt a sovány és szürke leányt! Ezt a
barnafoltos, vizesszemü, vézna verebet! Hogy merte ez a leány azt
gondolni, hogy ő…
Az asztal népe már oszladozott, de ő az oszladozást haragjában észre sem
vette, hanem dühre gyulladtan fordult a szomszédnőjéhez. Az az érzése
volt, hogy meg fogja verni. Hogy meg kell valahogyan aláznia. Hogy meg
kell neki mondania, hogy –!
– Hová való maga? – kérdezte tőle szigoruan.
A leány habozott a válasszal. Lénárt megsürgette. A leány erre haragosan
kivágta:
– Pócsra!
Lénárt boldog kárörömet érzett.
– Pócs? – szólt kegyetlenül. – Szép neve van a falujának. És miért jött
fel Budapestre?
A leány ekkor szembefordult vele. Vizes szeme szikrázott és úgy
tetszett, hogy egész szürke lénye tűzben áll.
– Azért, – felelte sziszegve, megmámorosodva a maga haragjától – mert
Lili, a kuzínom, azt akarta volna, hogy menjek férjhez egy útálatos
emberhez, aki neki udvarol és akit ő kinevet.
Lénárt elsápadva kapta hátra a fejét és a lány is az ijedtségtől
elfehéredve dőlt vissza a székébe. Elkábulva és hallgatva ültek
egymással szemben: mind a ketten megdöbbenve, elbágyadva és megsebezve,
két áldozat, akik egymást gyűlölik, ahelyett, hogy másokat gyűlölnének,
két bajvívó, akik egymást marcangolják mások miatt.
Hallgattak és reszkettek és egyik sem tudott megmozdulni és egyik sem
tudott megszólalni. Körülöttük a fájdalom nagy csendje volt és a csend
egyre nagyobb és egyre érezhetőbb lett. Lénárt körülnézett és ekkor
látta, hogy egyedül hagyták őket. Senki sem volt már a közelükben,
mindenki elment. Lénárt csak messziről fogott el egy gondos, de gyorsan
elforduló pillantást. A kedves emberek! A jóakaratu derék emberek!
Vigyázzák őket, hogy összebarátkoznak-e, és vigyáznak rá, hogy semmi az
összebarátkozásukat ne zavarja.
Fel akart állni. A lányhoz fordult; és a lánynak könnyes volt a szeme.
Nem állott fel. Halkan mondta, még mindig egy kis keserüséggel, de már
óvatosan és gyöngéden:
– Egyedül hagytak bennünket.
A lány fölemelte a tekintetét és a szemük ekkor egy hosszu, egy
végtelen, egy lelket kutató, egy szívtől-szívig átsugárzó, nagy
pillantásban találkozott. Két vizes és semmis szem szépült meg ekkor a
fájdalomban, két test tünt el, hogy két fájdalmas és sebzett lélek
tapogatózzék gyöngéden, irgalmasan, szeretetet keresve és társat kutatva
egymás felé. Egy percig úgy látszott, hogy rútságban kizárva, a vágyaik
területéről kitaszítva, a megalázottságban találkozva – két szegény
ember, két vágyódó lélek – most egymásra leltek, jóságban és
könyörületben összeforrottak, egymástól el nem szakadnak, egymásba
reszketve belekapaszkodnak. Egy percig lehetségesnek látszott, hogy két
jóság találkozik, egy percig lehetségesnek látszott minden: megnyugvás,
hűség, boldogság.
Kintről azonban fiatal kacagások hallatszottak be; a két szempár
elborult és megzavarodva fordult el egymástól, a két lélek elveszítette
egymást és ismét két test volt egymással szemben: két megbántott és
ingerült szürke ember. Lénárt egy zökkenéssel felállott; a leány is
sietve és sértődötten ugrott fel, és még előbb volt kint a kertben, mint
ő. Lénárt látta, amint nevető fiatal párokhoz csatlakozik és amint szép,
fiatal férfiak kelletlen udvariassággal szólnak hozzá néhány
kényszeredett szót. Erre ő is észrevette, amit sohasem vett észre, hogy
a leányok, akik neki tetszenek és akikhez megpróbál odacsatlakozni,
kínosan és kelletlenül válaszolnak, ha már nem kerülhetik el, hogy vele
szóbaálljanak. Rövid ideig ténfergett még a kertben, azután hazament.
Fáradtan vánszorgott haza; egész testét tehernek érezte és magát a
puszta létet fájdalomnak. Otthon megállt a tükre előtt és végignézte
magát. Ropogóan friss, uj ruhája gyűrött volt, nyakkendője
félrecsúszott, egész előkelő felöltözködöttsége bepiszkolt és
meggyalázott. Ledobálta magáról a ruháit. Belevetkőzött a tükörbe és
aggódva és kiváncsian várta meztelen testét a tükörben. Amikor végre
meztelen, sovány és szürke énjével szemben állott, akkor sokáig,
megdöbbentően, elmerülten, nagyon komolyan nézte magát, küzdött a
könyeivel, felemelte a fejét és azon habozott, ne köpjön-e bele a
tükörbe. Végre nagy erőfeszítéssel elfordult a tükörtől és legyintett
egyet.
Feladta magát.
– _Az_ – gondolta – olyan férjet vesz a pénzéért, aki majd megcsalja.
Várt. Vállat vont.
– _Én_ pedig olyan feleséget, aki engem csal meg.


A tenger.
A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, –
szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk;
azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger
éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte
nekem.
*
Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül,
onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel
ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt
még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb
hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről
szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra
szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem
kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában.
Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán
található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi
Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A
hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak
költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár
ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy
indiai utazást tett.
Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren
éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte
ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete
egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna
eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy
kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy
folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A
házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a
veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja
elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év
kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és
nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár
nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések
jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg
tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis
földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük és a testük közösségét;
még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak,
de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét,
de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.
Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren.
Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna
az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük
tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és
enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó
fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta
meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította;
ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb
voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az
ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.
Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár
órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább
indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már
nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben
tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt
lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet
alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak
a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk
tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő –
gyűlölni kezdi egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a
másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott
előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és
nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már
nem is beszéltek egymással.
A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a
félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb
lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj
partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja,
– „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta
nem beszélnek.
A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána.
Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a
kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.
Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a
kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy
vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban
partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra
vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…
Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve
bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig
habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két
kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását
legyőzi. Rablótámadás volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés.
Orgyilkos merénylet.
A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony
kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A
férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és
ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz
még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a
nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt
gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért
gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket;
szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki
önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és
tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell
magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás
bűnét.
A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és –
egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni
próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő
szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő
többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új
alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött
szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a
barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja.
Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul
tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült,
visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli
egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.
Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell
tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét
tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő
vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította
őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt
az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami
levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele
a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen,
óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny
szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a
közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét
megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik
ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben,
míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi
történjék ő vele magával?
Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban
zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára
bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő
felé.
Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor
egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól
megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan
dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem
volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy
csónakba.
Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő
hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el
a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van
kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az
első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült,
csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első
csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy
utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos,
egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton
állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A
férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó
csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt
fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra
ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul
ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.
A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már
biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A
parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan
imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne
imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát
szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura
karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul:
és reszketve bámul ki a tengerre.
A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete
hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A
partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és
görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten
visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek,
azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös
szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy
ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a
férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető
zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt,
fáradt gyereklihegés nem lesz.
*
Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen
rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, –
„thalatta…“.
– Mi lett az asszonyból? – kérdeztem később.
– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje,
amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig
sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor már csak
magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta
boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.
Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt.
– Onnan, – felelte – hogy az az asszony az én feleségem volt.


A szerelem komédiái

Kiábrándulás.
_Az asszony_: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.
_A férfi_: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve
özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…
_Az asszony_: Nem.
_A férfi_: De hiszen magad mondtad.
_Az asszony_: Hogy szerettelek.
_A férfi_: És most már nem?
_Az asszony_: Nem.
_A férfi_ (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?
_Az asszony_ (habozva): Én… kiábrándultam belőled.
_A férfi_: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a
kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek…
mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a
dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.
_Az asszony_ (habozik és hallgat).
_A férfi_: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a
visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom…
(Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)
_Az asszony_ (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg
részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani
fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is
szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak
vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.
_A férfi_ (feléje fordul).
_Az asszony_ (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni