A ciklámen és más novellák - 5

Kínos nyugtalansággal ette végig a vacsorát. És vacsora végén így szólt
az urához, aki készült elmenni hazulról:
– Hová mégy?
– A kaszinóba.
Hosszu szünet jött. Habozás. Várakozás. A hosszu szünet végén azután
Ábel Aurélné Röder Jutka hirtelen elhatározással így szólt az urához,
aki már-már megfordult, hogy menjen a kaszinóba:
– Ne menj a kaszinóba. Kalászy Gábor lesz az új miniszter. Eredj el
hozzá és beszélj vele a vilmavölgyi bányákról.
Az ura elbámulva nézett rá és Röder Jutka hozzátette:
– De rögtön menj, igen, még most este, nehogy valaki megelőzzön.

Ábel István.
Ábel István délután négy órakor kelt föl és a fürdő után egészen
frissnek érezte magát. Öt óra tájban bekopogtatott a feleségéhez és
csendesen és udvariasan elbeszélgetett az asszonnyal egy óra hosszat.
Hat órakor ebédhez ültek.
Az asszony a beszélgetés és az ebéd egész ideje alatt rettenetes
erőfeszítéseket tett, hogy nyugodtan maradjon és hogy a könnyeket
visszatartsa lesütött szempillái alatt. Ebéd után azonban Ábel István
fölállott, szivarra gyujtott és kiadta a rendeletet, hogy fogjanak be a
négyesbe. Az asszonynak ekkor elfogyott az ereje és mihelyt az inas
elment, fölbuggyanó könnyek között kérdezte:
– Hová mégy?
– Benézek Marosvárra, – felelte Ábel István könnyedén.
Az asszonyból ekkor kitört minden fájdalma és minden elfojtott panasza.
Hogy neki éjszakáról-éjszakára egyedül kell itthon lennie, amíg az ura
bent kártyázik. Hogy neki tehetetlenül kell néznie, amint teljesen
tönkremennek. Hogy ő nem tudja, mikor árverezik el a kastélyt a fejük
fölül…
Ábel István hidegen és udvariasan hallgatta végig ezeket a panaszokat,
azután egy elegáns mozdulattal napirendre tért felettük és
előkészületeket tett rá, hogy finom kézcsókkal búcsuzik a feleségétől.
Az asszony azonban ezuttal nem nyugodott bele ebbe a sima és elegáns
elintézésbe, hanem mellén ragadta az urát és kétségbeesve kiáltotta bele
az arcába:
– De hiszen te meg vagy őrülve. Hát ébredj föl! Hiszen te nyitott
szemmel, részegen, kábultan mégy bele a… nyomoruságba, a… a halálba.
Ábel István ekkor egy másodpercre kitágult szemmel és megdermedve nézett
bele a jövendőbe; de azután megrázta magát, ismét higgadt, nyugodt és
elegáns volt; az asszony sikoltozását elintézte azzal, hogy asszonyok
nem értik az efféle ügyeket; lehántotta magáról az egész rémült
ostromot; mégis csak kezet csókolt nyugodt fensőbbséggel a feleségének,
azután kiment a kastély elé.
A kastély előtt ott állott a négyes. Ábel István végignézte a lovakat,
szakértő megjegyzést tett az egyik rudasra, azután felszökött a bakra,
kezébe fogta a gyeplőt és egy csettintéssel nekiindította a lovakat. A
könnyü kocsi kiporzott a kapun és gyorsan maga mögött hagyta a kastélyt.
A lovak ütemes, acélos, egyforma trappban haladtak előre; Ábel Istvánnak
gyönyörüsége volt a szépségükben és abban a tökéletes művészetben,
amellyel összetartotta őket; és tíz perc sem telt el, már bent voltak
Marosváron. A marosvári utcák kövén szikrákat hányt a lovak patkója és
Ábel István úgy érkezett a cukrászda elé, mintha maga a szelek istene
érkezett volna meg viharfogatán. A cukrászda előtt a négy ló úgy állott
meg, mintha hirtelen kővé váltak volna; a felhajtás gyönyörüen sikerült,
Ábel István hátradobta a kantárszárat a gazdag zsinórzásu kocsisnak és
egy ugrással leszökött, az urak közé, akik a cukrászda előtt
álldogáltak.
Egy negyedóra hosszat csendesen beszélgetett velük, azután az egész
társaság átment a színházba. A nézőtérre némi zajjal csörtettek be, az
első sorba ültek le és egész előadás alatt a színpad és a nézőtér nekik
szentelte úgyszólván egyesített figyelmét. Tíz óra tájban vége volt a
színháznak; Ábel István ekkor átment a Bárány éttermébe és ott
megvacsorázott. Mindenki őt és a társaságát nézte és a cigány nekik
játszott. Vacsora után a társaság átvonult a Bárány kávéházába. A
kávéházi közönség már ritkulni kezdett, de akik még ott voltak, azok
nagy figyelemmel nézték a társaság bevonulását.
A társaság a rendes asztalhoz ült le és a pincérek hozták a különböző
módon elkészített feketekávékat. Ábel István konyakkal itta a feketét.
Csendesen kavargatta a kávéját és elegáns volt, felsőbbséges és
hozzáférhetetlen.
Féltizenkettő után a pincérek hozták a pezsgőhütőt. Tizenkettőre a
kávéház kiürült; és tizenkettő után három perccel Ábel István szólalt
meg, minthogy másfél hónapja mindig ő veszített.
– Ha úgy tetszik? – mondta nyugodtan.
– Igen, igen, – felelték részben hangosan, részben dünnyögve a többiek.
A társaság erre fölkerekedett és bement a Bárány különszobájába,
amelyben másfél hónapja minden éjjel játszottak és amely teljesen
fölkészülve várt reájuk. A játszók elhelyezkedtek az asztal körül és a
kibicek letelepedtek melléjük. Ábel István tiszta és óvatos mozdulattal
letette egy hamutálcába a szivarját és fölemelt egy kártyacsomót.
Körülnézett. Minden rendben volt. Kisorsolta az osztót. A sors őt
jelölte ki. Osztott és a játék megkezdődött.
Hajnali három óráig változó szerencsével folyt a játék, három órakor
azonban a szerencse ismét elfordult Ábel Istvántól. Amit nyert, azt
gyorsan elveszítette és mert makacskodott, kábító gyorsasággal utána
úszott a nyereségének az a része is, amelyet magával hozott. Fél négykor
váltotta föl az utolsó ezresét és háromnegyed négykor tolta át a fiatal
Hadadyhoz az utolsó tizesét. Ekkor odafordult Hadadyhoz és nyugodtan
kérdezte:
– Van nálad… mennyi hitelem?
– Ötezer korona.
Ábel István igénybe vette ezt a hitelt és fél ötre az ötezer koronát is
elveszítette. Ujabb hitelkéréssel nem állott elő, mert tudta, hogy
Hadady az ötezer koronán felül való hitelt udvariasan, de
kérlelhetetlenül megtagadná; a társaságtól bocsánatot kért tehát pár
percre, kiment a kávéházba és hivatta Bokort, a kávést. Bokort álmából
költötték föl. Zavaros pongyolában és feldult arccal jött.
– Bokor, – mondta Ábel István nyugodtan, – pénz kellene.
– Méltóságos úr, – felelte Bokor, – nagyon sajnálom, nem adhatok.
– A kastélyra.
– A kastély a birtokkal együtt túl van terhelve.
Ábel István gondolkozott egy másodpercig.
– De a berendezés – mondta – még szabad. Mit ad érte?
Most Bokor gondolkozott egy másodpercig.
– Tizezer koronát, – mondta azután.
Ábel István most nem tagadta meg magától, hogy bosszusan föl ne
nevessen.
– Nyolcvanezret akkor is megér, ha handléknak adja el.
– Hja, kérem, tízezer korona is sokat ér most rögtön.
Ábel István rövid gondolkozás után belátta ezt; aláírta a szükséges
írást és a tízezer koronával visszatért a kártyázó-szobába. Hét órára
ezt a tízezer koronát is elveszítette. Mikor az utolsó bankjegy libbent
el előle, akkor váratlan szédülés rohanta meg. Nem volt álmos és nem
volt fáradt, de most egy másodpercre megint kitágult szemmel és
megdermedve nézett bele a jövőbe, amelyet hónapok óta mintha sűrü fátyol
takart volna el előle. Az a derült fenség, az a kábult elegáncia,
amelyben élt, most egyszerre megijedt és összement; az az érzése volt,
hogy el kell sírnia magát; a szája két széle rémülten húzódott lefelé.
De egy másodperc alatt vége volt a riadtságnak. Kihúzta magát, fölemelte
a fejét és nyugodtan és elegánsan készült neki a fölállásnak.
– Vége? – kérdezte Hadady.
Ábel Istvánnak ekkor eszébe jutott valami.
– Megállj csak, – mondta, – mit adsz a négyesemért?
Hadady félrehúzta a száját.
– Az ilyen üzletet, öregem, – mondta, – nem szeretem. Zólyomy András, a
nagybátyám éppen így vesztette el az utolsó négyesfogatát, mielőtt…
Nem mondta végig: mielőtt főbelőtte magát. De Ábel István megértette. A
kastélya is Zólyomy-kastély volt valamikor; és egy másodpercre újra
megszédült. De rögtön magához tért és mosolyogva mondta:
– Miattam ne fájjon a te fejed, pajtás.
Hadady erre megvette Ábel Istvántól a négyest és Ábel István fél nyolcra
a négyes árát is elveszítette. Ekkor csendesen fölállt; eltolta maga
elől a kártyát és csendesen mondta:
– Köszönöm, elég volt.
A társaság egy része furcsán hallgatott; a másik része erőltetetten
beszélgetett. Ábel István hibátlanul búcsúzott el tőlük, azután odaszólt
Hadadynak:
– Kilenc órára nálad lesz a négyes. Csak hazahajtatok rajta.
Kezet fogtak. Ábel István kiment a kávéház elé; a kocsis gyorsan
kapkodta le a reszkető lábú lovakról a takarókat; Ábel István felugrott
a bakra, kezébe vette a gyeplőt és nekiindította a lovakat. A patkók
szikrákat hánytak a marosvári utcák kövein és a kocsi tíz perc mulva
beporzott a kastély kapuján. Reggel nyolc óra volt. Ábel István
leszökött a bakról; kissé megborzongott a reggeli hüvösségtől, de aztán
nyugodtan mondotta a kocsisnak:
– Áthajtasz Hadady nagyságos úrhoz és jelented, hogy megérkeztél és
hozod a négyest. A lovak kerüljenek minél elébb istállóba.
Megfordult és fölment a lépcsőn. A hálószobában a feleségével
találkozott, aki rémülten jött el az ablak mellől.
– Hová külted a négyest? – kérdezte az asszony ijedten.
Ábel István összeszedte magát.
– Hadadyhoz, – mondta halkan. – Elnyerte tőlem.
Az asszony mindent megértett. Összeomlott és zokogni kezdett. Ábel
István kinézett a nyitva hagyott ajtón a szobájába, a fegyverei felé;
eszébe jutott, hogy egyszer már – kölyökkorában, egy semmiség miatt –
mellbe lőtte magát; eszébe jutott, hogy a kastély régi gazdája is így
lett öngyilkossá és egy másodpercig dacosan élvezte a halál gondolatát.
De azután más érzelmek támadtak föl benne; a nagyapjára gondolt; azután
az apjára, vállat vont és csendesen mondta a feleségének:
– Te majd hazamégy az apádhoz. Én pedig… én pedig ügynök leszek.


Babilon lánya

Az első.
– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…
A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra
fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a
barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott,
belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De
amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke,
pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak
arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor
Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek
ezek? Mit titkolnak ezek?
– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.
Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan
lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre –
elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap
beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy
tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a
mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi
történt és minek kell történnie.
Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott
orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat
követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant
egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért
diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett
élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében
utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja.
Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig
türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie,
amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl
végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a
nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj
meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben
van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden
rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent,
ne tarts semmitől.
– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.
A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb
pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen
ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön,
leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az
ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a
jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.
Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal
feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül
kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki
megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy
ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné
kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi
vagy!
A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha
sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék
ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és
elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra
remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a
kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van
tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos.
Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét
és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden
férfi a szemébe akart nézni és _ő_ játszotta a szemlesütést, eddig
minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt
akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte
tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást,
meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból
támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!
Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a
tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt.
Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem
érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen
csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az
éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat
szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret,
mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!
Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban
előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap
arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen
dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm
különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap
elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!
A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első
lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy
erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá,
hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő
küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami…
valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja
kapni a fejét. És fölnéz.
Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja,
hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és
hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan
közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután
menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével
vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús
és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású
kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.
Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal;
csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a
nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét.
Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva
és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi
lesz?
A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné
fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél
attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő
félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné
elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó
kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön
elfordítja a tekintetét… most felszabadul.
Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te
asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, –
és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz
nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már,
hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is,
hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját
még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.
Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a
remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem
néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá
vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.
Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát
oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot
és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész
felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre
ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A
pap úgy is nézi már őt.
A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot
nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és
kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden
rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan
áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan,
értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott
föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul.
Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü
asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának
jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie;
előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját
teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és
mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten,
csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt,
olyan, mintha meztelen volna.
A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá
és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi
minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh
nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön
mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy
ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre
valamit, parancsoljanak neki végre valamit…
Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt
nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy
mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul
el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani
kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki
valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt
valamit.
Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit
gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen
valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja
az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra
elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés
ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy
mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent
megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő,
nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz
Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.
Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja;
lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a
papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani
a vonat kattogását.
A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára.
De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti
magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte
sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.
Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és
hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi.
Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék
innen.
Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja
szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most
már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni,
fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl
fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy
megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.
Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott
gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a
támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke
ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy
asszony, egy férfi.
A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan
kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne
mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt
kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de
ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz
a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban
megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.
Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán
kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat,
áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló
pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt
sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…
– Mi történt?
– Leugrott a vonatról.
Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap
megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy
szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.
Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután
lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke
kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a
bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És
eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?
Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem
érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő
szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.

Szakítás.
Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását,
lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart,
ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba,
leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre
a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még
mindig a szivarján át – ezt mondta neki:
– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.
Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky
megelőzte.
– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.
Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt
és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott
meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.
– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én
ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A
lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan,
haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és
ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre
sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül
venni.
Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott.
Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a
hangját egy árnyalattal fölemelte:
– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak
magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak
úgy, amint a fajtádnak kijár.
Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most
végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata
volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett
volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy
felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát,
megfordult és bement egy másik szobába.
Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.
– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva.
Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a
ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy
ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön
nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.
Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:
– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem
bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.
Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát
hallana.
– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a
rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha
jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt…
Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak
volna.
Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a
kezét.
– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán
békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól.
Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket
együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?
– Igen.
Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky
lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és
megnyugvással sokáig beszélgetett vele.
– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?
– Most rögtön.
– Hová mégy?
– Hotelbe.
– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod.
Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy
előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami
borutazó.
Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:
– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol…
csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És
öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.
Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a
kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre
belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak,
amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.
Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában
érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött
tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába
lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának
érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.
Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta,