A ciklámen és más novellák - 4

Az öreg megint panaszkodni kezdett:
– Nem tudok. A börzéről eltiltottál, az üzletből kitiltottál, a gyárba
be se tehetem a lábamat, – hát valamit csak kell csinálnom a… pénzemmel,
az… időmmel, az… eszemmel…
Nem lehetett meggyőzni. Újra gorombáskodni kezdett és gúnyosan nevetett,
amikor József fia azt mondta neki, hogy egyszer még becsukják majd.
Törvény, per, ügyvéd: azzal ő elbánik, azt ő jobban érti náluknál. De
amikor Arnold fia ráförmedt és azt mondta neki, hogy így majd
szanatóriumba csukatják, akkor elhallgatott. Nyugtalanul nézett egyik
fiáról a másikra. Az ilyesmi hiányzott az ő praxisából, ezt a többiek
jobban tudják. És egészen le volt véve a lábáról, amikor Zsigmond fia
így szólt hozzá:
– Hát csak csináld tovább ezeket a dolgokat. A vége majd az lesz, hogy
amikor nemsokára rákerül a sor, hogy a családunk újabb kitüntetést
kapjon, akkor a király azt mondja majd: ezeket az árvavári Ábeleket nem
részesítem többé rangemelésben, mert a család feje, az öreg árvavári
Ábel Mór olyan dolgokat művel, amelyek az egész családot méltatlanná
teszik a rangemelésre.
Az öreg ekkor megtörten hajtotta le a fejét. Ejnye… ha a király
csakugyan ezt találja mondani… hm… ki tudja, milyen ízlése van egy ilyen
nagyon nagy nagyúrnak… az csakugyan rút szégyen volna. Megtörten
hallgatott és a fiai ekkor minden igéretet kicsikartak belőle. Hogy
ezentul nemcsak a börzére nem fog járni, hanem olyan piszkos kis
kávéházakba sem, amilyenekbe titokban, az üzlettel való visszavonulása
óta járt. Általában: semmiféle üzletet nem csinál, idegenekkel nem is
beszél üzletről; ha tetszik: a birtokra kimehet és ott gazdálkodhatik.
Az öreg sóhajtva egyezett bele mindenbe.
A család békéje így helyreállott és hosszabb ideig zavartalan is maradt.
Ábel Zsigmond gondosan figyeltette az apját és értesült róla, hogy az
öreg csakugyan megtartja az igéretét. Az első időben elsétált ugyan a
piszkos kis kávéházai felé, néha már szinte be is ment, a keze
egyszer-kétszer már a kilincsen is volt, de az utolsó percben mindig
visszafordult. Nagy lelki harcokat vívott, de győzelmes maradt. A
királynak nem szabad azt mondania, hogy rossz híreket hallott róla.
A család így nyugodtan várta a nevezetes rangemelést, amelynek
előbb-utóbb majd eljön az ideje és Ábel Zsigmond teljes figyelmét az
apjáról a fiára irányította: a legidősebb fiára, aki ekkor töltötte be
huszonegyedik esztendejét. A fiatal Ábel István az utolsó három évben
külföldi egyetemeken mulatott és most arról volt szó, hol szolgálja le
önkéntesi esztendejét. Természetesen csak a lovasságról lehetett szó, de
Ábel József úgy találta, hogy a huszárok már nem elég előkelőek és hogy
Istvánnak vagy az ulánusokhoz, vagy még inkább egy nagyon előkelő
dragonyosezredhez kellene mennie. A családban nagyon alaposan
megvitatták a kérdést, de végül mégis a huszárok győztek. Az embert
kötelezi valamire a hazafiasság is.
Ábel István tehát bevonult a huszárokhoz és ez a huszári év sokáig
emlékezetes is lett az Ábel-családban. Ábel István a külföldi
egyetemeken is kiadósan mulatott, de mi egy ilyen francia, vagy angol
egyetemi év egy magyar huszárönkéntesi évhez képest.
Ábel Zsigmond ennek az évnek már a harmadik hónapjában elhivatta a fiát
magához és pedig az irodájába, ahol a komoly beszélgetések le szoktak
bonyolódni.
– Pista, – mondta neki, – komolyan és szeretettel akarlak rá
figyelmeztetni, hogy szertelen túlzásokba mégy bele. Én magam kivántam
tőled, hogy ne takarékoskodj, hogy élj a helyzetedhez és a helyzetünkhöz
méltóan, hogy semmiben se maradj el a társaid mögött, de az, amit te
csinálsz, az a másik irányban való hiba. _Igy_ sem szabad az embernek
elütnie a társaitól. Ez is az előkelőség rovására megy. Szórni a pénzt?
– jó, nem bánom. De tíz alantas embert, férfit és nőszemélyt magad mellé
rendelni, hogy ők is szórják, még pedig két marokkal, – hidd el, hogy ez
éppen ellenkezője mindennek, ami előkelő.
Pista meghallgatta az apja tanácsait, azután nyugodtan fölállt,
összeütötte a sarkantyúját és elment. Egy hónap mulva ismét ott ült az
apja irodájában: az íróasztal mellett levő karosszékben. Ábel Zsigmond
ezuttal haragos volt.
– Pista, – mondta, – ezt nem tűröm tovább. Te négy hónap alatt éppen
háromszor annyi pénzt költöttél el, mint amennyit én a legpazarlóbb
számítással egy évre szántam neked. Egy százholdas birtokot vehettél
volna azon a pénzen, amellyel többet adtál ki annál, amit én… Szóval:
ezt nem türöm. Ezentul egy fillérrel sem kapsz tőbbet, mint amennyit
előírtam. Megértetted?
– Meg.
Pista hideg arccal állott föl, összecsapta a sarkantyuját és elment. Egy
hónap mulva ő jelentkezett az apjánál és pénzt kért. A pénztárosra
panaszkodott.
– Grünfeld, – mondta, – azt állítja, hogy te megtiltottad neki a
számláim kifizetését.
– Persze, hogy megtiltottam. Hiszen te tudod.
– Akkor, adj kérlek, te pénzt.
Apa és fiú között heves jelenet támadt. Pista ingerülten védte a maga
álláspontját.
– Ha takarékoskodni akarsz, – mondta az apjának, – ne küldtél volna a
huszárokhoz. Miért nem mondtad, hogy legyek trénönkéntes? A te
bőkezüségedből arra talán telt volna.
Ábel Zsigmondot elfullasztotta a düh ezzel a hideg szemtelenséggel
szemben. Azon habozott, megpróbálkozzék-e még valami magyarázattal, vagy
üsse pofon a fiát, de a dolog vége az lett, hogy sem nem magyarázott meg
neki semmit, sem pofon nem ütötte, hanem megadta neki azt a pénzt, amit
kivánt. Utolsó eset. Visszavonhatatlanul. Most az egyszer fizesse meg
azt a kártyaadósságot gróf Drugeth Jenőnek, – egyébként igen
rokonszenves fiatalembernek látszik, – de soha többé ilyen nagyban ne
kártyázzék.
Egy hónap mulva Pista dúlt arccal megjelent otthon a vacsoránál. Nem
szokott otthon vacsorázni és így könnyü volt kitalálni, miért jött. A
vacsorának még vége sem volt, amikor Ábel Zsigmond megkérdezte tőle:
– No, Pista, mi ujság? Miért jöttél haza?
Pista fölemelte a fejét és nyugodtan, de kihívóan mondta:
– Pénzre van szükségem.
A dolog vége az lett, hogy Ábel Zsigmond ki akarta dobni a fiát, mire
Pista azt mondta, hogy e szerint megy haza és főbelövi magát. Ábel
Zsigmond így ismét megadta a szükséges pénzt, mire Pista az egész család
jelenlétében megfogadta, hogy ezentul nem jelentkezik ilyen esztelen
követelésekkel.
Nem is jelentkezett. Leszolgálta majd az egész önkéntesi esztendejét,
úgy hogy a Grünfeld liferálta havi pénzeken kivül más pénzt egyszer sem
kért. Az önkéntesi év tizenkettedik hónapjában azonban egy sötét kis
ügynök váltót prezentált az Ábel-irodában. A váltó most jár le.
Kibocsátója Ábel István. Elfogadó Ábel Zsigmond.
Az iroda felküldte a váltót Ábel Zsigmondnak. Ábel Zsigmond dühre
gyuladtan hivatta az ügynököt.
– Maga hozta ezt a váltót?
– Igenis, méltóságos úr.
– Ezen a váltón az én aláírásom hamis.
Az ügynök alázatosan vonogatta a vállát.
– Maga adott erre a váltóra pénzt?
Az ügynök óvatosan húzta be a válla közé a fejét:
– Az nem tartozik a dologra, kérem alássan.
– Hát én pedig ezt a váltót így nem fizetem ki…
Az ügynök egészen összehúzódott:
– Akkor legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek a bírósághoz fordulni.
– Hát akkor majd adok én magának…
Ábel Zsigmond fuldoklott a dühtől.
– Mennyi pénzt adott maga azért a váltóért a fiamnak? – kiáltott rá az
ügynökre.
– Ki mondta, hogy én? – felelt egy óvatos kérdéssel az ügynök.
– Hát más adta? Ki? Én azt az embert becsukatom.
– Az kérem nem az én dolgom. A váltó most nálam van.
Ábel Zsigmond másnapra újra odarendelte az ügynököt és sietve küldött a
fiáért. Pista kissé megrezzent, amikor belépett és volt is oka a
megrezzenésre. Ábel Zsigmond háromszor is fölemelte a kezét egy-egy
pofonra és a pofontól csak az tartotta vissza, hogy Pista akkor még
konokabb lesz. Mert így is elég konok volt.
– Mennyit kaptál?
– A váltó összegének a felét.
– Kitől kaptad a pénzt?
– Egy embertől.
– Hogy híjják?
Pista nem felelt.
– Hol lakik?
Pista nem felelt.
– Nem mondod meg, kitől kaptad?
– Nem.
– Miért nem?
– Szavamat adtam rá.
Ábel Zsigmond összeszorította az öklét:
– Ha pedig te ezt nem mondod meg, hát én pedig szavamat adom rá, hogy
nem fizetem ki a váltót és engedem, hogy becsukjanak. Erre meg én adom a
szavamat.
Nagy hallgatás támadt. Pista sápadtan állott föl.
– Ez az utolsó szavad? – kérdezte az apjától.
– Ez.
Pista összeütötte a sarkantyuját, hazament és mellbelőtte magát. A
golyót gondosan a szívének irányította, de a golyó félrement, úgy hogy
Pista meghalás helyett csak három-négy hétig feküdt az ágyában, előbb
igen gyengén, majd lassan megerősödve és a világba hevesen kikivánkozva.
A negyedik héten odaült az ágya mellé az apja. Közölte vele, hogy a
váltóját kifizette; nemcsak azt az egyet, hanem a többi kilencet is,
amely az ügynöknél még későbbi prezentálásra várt. Kifizette. Ez rendben
van. De most már legyen bizalommal iránta és mondja meg neki, – az
apjának, – ki adta azt a pénzt. Ilyen föltételek mellett. Ő – Ábel
Zsigmond, – most már nem akar eljárni az ellen az ember ellen, de a
nevét tudni akarja.
A hangja meleg volt, és a halálból visszatért Pista elérzékenyült.
– No, mondd meg, – bíztatta az apja.
Pista habozott.
– No, mondd meg.
– Ha… ha szavadat adod rá, hogy… nem mondod meg neki.
– Szavamat adom rá.
Hallgatás.
– No, ki volt? – kérdezi Ábel Zsigmond.
Újabb hallgatás.
– Hát ki volt?
– Nagyapa, – feleli erre lesütött szemmel Ábel István.

Daisyke.
Kuthy álmosan és idegesen forgolódzott a nagy angol karosszékben,
amelybe pihenni dőlt bele; sóhajtva vette elő az óráját és fáradtan,
lassan, kelletlenül fölállott. Az olvasóterem ajtajában ekkor megjelent
Poroszlay.
– Hová, Balázs? – kérdezte vidáman.
Kuthy nem válaszolt a kérdésre. Gondosan végignézte Poroszlayt az
aranyos atillájától a kacér lakkcipőjéig, azután a kacér lakkcipőjétől a
finoman pedrett bajuszáig, és földerülten mondotta:
– Tóni, te már kezdesz olyan szép lenni, hogy az elviselhetetlen. Nem
sajnálod azokat a szegény nőket?
Poroszlay elmosolyodott és csendes, nyugalmas mozdulattal megpederte a
bajuszát.
– Hová mégy? – kérdezte azután újra.
A Kuthy arcára csendes fanyarság ereszkedett rá. Elfordult.
– Daisy bárónőhöz, – felelte halkan és egy olyan gúnyos árnyalattal,
amely előzékenység akart lenni Poroszlay iránt.
A választ azonban hiába várta. Visszafordult.
– Antal! – mondta csendesen. – Hát így veszed tudomásul? Hát már te sem
háborodol föl? Te is abbahagyod a gúnyolódást? Akkor igazán vége ennek a
szegény nemzetnek.
Poroszlay megrázta a fejét.
– Barátom, – mondta komolyan, – én is beláttam, hogy nincs annak semmi
értelme… Meg kell őket becsülni. A vagyonukat. A rangjukat. A…
műveltségüket. A…
Habozott, kimondja-e. Kimondta:
– A… kulturértéküket.
Kuthy olyan jókedvre derült, hogy keserves erőfeszítéssel tudta csak
visszafojtani a kacagását. Elfordult rágyujtani, hogy az arcába ne
nevessen a barátjának. A gyufát lassan húzta végig a gyufatartóba
szorított gyufásdoboz oldalán, lassan emelte a cigarettájához és közben
jókedvüen és villámgyorsan gondolkozott:
– A jó Tóni… Mi történt Tónimmal? Hol szedte föl ezt a müvelt szót?
Miért tette magáévá? Mi a csudát akar Tóni? Mit várhat? Mit hallhatott?
A kaszinóban a napokban azt beszélték, hogy a Daisyke apjának a
barátsága óriási pénzekhez juttatta Drugeth Jancsit a tőzsdén. Tónim
erősen csúszik lefelé… Friss pénz reménye volna netalán az a
kulturérték, amelyet fölfedezett?
Elgondolkozott még egy másodpercig, azután frissen, jókedvüen kapta föl
a fejét.
– Tóni, – mondta reménykedve, – hát akkor gyere föl hozzájuk.
– Mikor?
– Most rögtön.
Poroszlay szemérmesen forgatta a fejét:
– Oh, csak nem gondolod… sohasem voltam náluk… most éjszaka…
Kuthy látta, hogy most már jön; karon fogta és boldog jókedvvel
kiáltotta:
– De csak gyere. Az én felelősségemre. Nagyon fognak örülni. És különben
is ötszáz ember van náluk…
Vitte kifelé és hogy végleg legyőzze az amugy is gyönge ellentállását,
lelkesen hadarta:
– Nézd meg a palotájukat. Hihetetlen… Három millióba került… A
szőnyegeik megérnek négyszázezret… a képeik ötszázezret… a…
Jókedvüen és merészen hajigálózott a nagy számokkal és diadalmasan
ragadta magával a tikkadtan figyelő Poroszlayt. Mikor odaértek a
palotába és fölmentek a lépcsőn, Kuthy gyorsan bemutatta a barátját a
ház úrnőjének, azután a barátságos háziúrnak és végül, biztos kézzel
átkalauzolván őt a vendégek forgatagán, Daisykének.
– Bárónő, – mondta, – engedje meg… legkedvesebb barátom…
Daisy bárónő kezet nyujtott Poroszlaynak. Poroszlay elkábultan hajolt
le, hogy megcsókolja a kezét; lehajtott feje fölött Daisy bárónő egy
bánatos, haragos, szemrehányó pillantást vetett Kuthy felé. Mire
Poroszlay kiegyenesedett és úgy szegte föl a fejét, hogy férfias
szépségének egész pompája érvényesüljön, Daisy bárónő már szeliden
mondta:
– Régen nem láttam, Kuthy.
Kuthy mentegetőzött.
– Bárónő, – mondta, – mostanában olyan rengeteg dolgom van, hogy szinte
mindenről le kell mondanom, ami némi örömet jelent ebben a gyászos
életben.
Daisy bárónő ismét egy szemvillanással felelt, de a beszélgetés azután
nyugodtan és finoman folytatódott. Poroszlay szeretett volna egyedül
maradni a bárónővel és magában már kezdte azzal vádolni Kuthyt, hogy
szándékosan áll útjába, amikor a körülöttük hullámzó tömegben Kuthy egy
ismerősre akadt, lendületes és fontos beszélgetésbe ereszkedett vele és
lassan eltávolodott tőlük. Poroszlay ekkor rögtön más embernek érezte
magát.
– Bárónő, – szólt halkan, – tudja, hogy hét esztendő óta várom az
alkalmat, hogy megismerkedhessem magával?
– Ah!
– Igen… a karácsonyi karusszel óta… tudja, én szenvedélyes lovas vagyok
és ha egy asszony úgy ül a lovon, mint maga…
Még halkabban beszélt. Azt akarta, hogy forró legyen a hangja:
– Tudja, ha egy asszony úgy… ül… a lovon… mint… maga… akkor… én…
sohasem… felejtem el…
Daisyke érdeklődve fordult feléje és hamarosan egészen elmerültek egy
érdekes beszélgetésbe. Poroszlay a hosszu éjszaka folyamán csak egyszer
látta egészen messze egy másodpercre fölbukkanni Kuthyt; később
fölindultan kereste is, de nem találta. Csak másnap találkozott vele a
kaszinóban.
– Barátom, – mondta neki mámorosan, – micsoda asszony az.
– Daisyke?
– Igen.
– Finom, mi?
– Elragadó.
Kuthy elégedetten nézte a mély gondolatokba merült Poroszlayt és
óvakodott őt megzavarni.
– Te, – szólt végre Poroszlay.
– Mit?
– Hát a férj? – kérdezte Poroszlay kissé elborultan, de kétségtelen
elszántsággal.
– Mit: a férj?
– Milyen ember?
– Nem számít.
– Igazán? Azt hiszed? Olyan?
– Nem számít, – ismételte Kuthy nyomatékosan.
– Mert holnapra meg vagyok az asszonyhoz híva…
Kuthy fölkelt. Elnyomta a mosolygását.
– Jó mulatást, – mondta barátságosan és elment.
Egy hét mulva Poroszlay megfogta.
– Te, – mondta, – tudod, hogy Daisyke haragszik rád?
– Ne mondd. Honnan tudod?
– Honnan! Mindennap ott vagyok nála.
– Hm… úgy? És miért haragszik?
– Mert feléje se nézel.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy annyi a dolgom… Ments ki, kérlek, nála.
– No, ne búsulj, majd kimentelek.
– Nagyon kérlek rá.
Kuthy a következő napokban gondosan kerülte Poroszlayt; hetekig kerülte
és egy teljes negyedév telt el, amíg jött egy nap, amikor nem tudott
előle megszökni. Poroszlay makacsul nyomozta és végül elcsípte:
– Megállj, Balázs.
– Bocsáss meg… dolgom van.
– Csak ezt hallgasd meg… tíz perc mulva mehetsz… Ha barátom vagy,
meghallgatod.
Kuthy engedelmesen ült le egy székre és Poroszlay örömtől ragyogó arccal
járt föl és le egy ideig…
– Hát mi az, Tóni? – kérdezte végül Kuthy.
– Az, barátom, – felelte Poroszlay boldog sóhajtással, – hogy alighanem
házasodom.
– Ne mondd.
– De igen.
– Kit?
– Hát az, fiam… az még egyelőre titok. De éppen tőled akarom
megkérdezni, mit gondolsz: mit szólnának itt, ha… ha nem olyan leányt
vennék el… aki közülünk való…
– Na!… Hm!… Istenem!
– Ugy-e? Én is azt mondom. De hát hogy ha – – – elvált asszonyt?
– Hm… Na!
– Hát persze. Mit törődik az ember vele, hogy az irigyek járatják a
szájukat.
Csend lett. Kuthy fölállott, menni készült, de előbb csöndesen
megkérdezte:
– Hát elvált már… az az asszony?
– Még nem, – felelte Poroszlay. – De majd el fog válni. Én, barátom,
tudom, mi az embernek az ő kutyakötelessége. Ha földultam egy asszony
nyugalmát, ha magamévá tettem, akkor én… fölajánlom neki a kezemet is.
– Nagyon helyes. Ajánld föl neki.
Másnap este tíz óra tájban Kuthy haza készült a kaszinóból és a
nagyterem ajtajában szembe találkozott Poroszlayval. El akart mellette
menni, de a Poroszlay piros arca olyan sápadt volt, egész pompázó
szépsége úgy föl volt dulva, két nagy gyerekszeme olyan kétségbeesetten
tévelygett ide-oda, hogy megállott előtte.
– Mi bajod, Tóni? – kérdezte meghökkenve.
– Téged kereslek, – felelte Poroszlay reszkető szájjal.
– Tessék, – mondta ijedten Kuthy.
Bevitte Poroszlayt az üres olvasóterembe és leültette.
– No mi az, öregem.
Poroszlay sápadtan bámult maga elé, azután hirtelen végighúzta a kezét a
homlokán.
– Nem, nem, – mondta idegesen, – nem mondhatom el… Még neked sem
mondhatom el.
– Dehogy nem. Ha idejövet azt gondoltad, hogy jó lesz elmondanod nekem,
akkor csak mondd el.
Poroszlay sápadtan és erőtlenül védekezett még egy kicsit, azután
fulladozva, rémüldözve és borult szemmel elbeszélte a baját.
– Barátom, – mondta, – arról az asszonyról van szó, akit… akiről
beszéltem neked. Nem nevezhetem meg…
– Nagyon helyes. Fölösleges is. Hiszen a neve nem tartozik a dologra.
– Nem. Hát barátom, én udvaroltam annak az asszonynak. Két éve már,
hogy… hogy… szere… nem: hogy gondolok rá… és aztán… az utóbbi időben ő
is gyorsan fölmelegedett irántam. Hihetetlenül gyorsan. Mint aki nagyon
szerelmes… barátom: imádtuk egymást.
– És?
– És ma… ma megtette, amiért könyörögtem neki: eljött hozzám. Barátom:
az enyém lett.
– Úgy. És?
– És… és bübájos volt. És… és én azután megfogtam a kezét és azt mondtam
neki, hogy én tudom, mi a kötelességem.
– No. És?
– És először nem értette. Én azután megmagyaráztam neki, hogy… én
mindennel szembeszállok érte… és hogy te is bátorítottál…
– Erre mit mondott?
– Ennek örült. De azután, amikor elmondtam, hogy én földultam az ő
életét és hogy most el fog válni a férjétől és én elveszem feleségül,
akkor… Barátom: ott ült az ágy szélén, meztelen lábbal… és rám nézett,
de egészen furcsa szemmel, rám nézett és…
– És?
– És ekkor úgy elkezdett nevetni, hogy fuldokolt beléje… és nevetett…
egy negyedóra hosszat… és én előbb álltam előtte, mint a bornyu, azután
kértem, hogy ne nevessen, azután, könyörögtem, azután rákiáltottam,
azután…
– Azután?
– Azután megütöttem.
Kuthy meghökkenve füttyentett egyet, azután érdeklődve nézett
szerencsétlen barátja után, aki kétségbeesve járt föl és le a szobában.
– És aztán?
– És aztán, – mondta panaszosan Poroszlay, – ő egyszerre abbahagyta a
nevetést; szó nélkül felöltözködött, hiába könyörögtem neki, hogy csak
egy szót is szóljon… felöltözködött; megállott előttem, rám nézett; a
szemembe nézett és azt mondta… De ezt nem mondom meg neked.
– De csak mondd.
– Azt mondta… de lassan, csendesen, egészen nyugodtan: „kedves barátom,
ha magának sok az adóssága és ha a szerelmen pénzt akar keresni, akkor
másnál kell próbálkoznia.“ – Ezzel elment.
Kuthy lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznie a boldogtalan
csábítónak. De amikor Poroszlay megállott előtte és kétségbeesve várta a
véleményét, akkor lehajtott fejjel, a foga között megkérdezte:
– És csakugyan sok az adósságod?
– Rengeteg. Az a rettenetes, hogy ezt kitalálta. Rám nézett, a szemembe
nézett… de már előbb, mielőtt nevetni kezdett… már akkor, amikor én
mondtam neki, hogy el fogom venni és ő az ágy széléről fölnézett rám…
Kuthy még mélyebbre hajtotta le a fejét, hogy az arcát ne lehessen
látni. Poroszlay pedig tovább panaszkodott és a hangja most már úgy
reszketett, mint azé, aki a sírását fojtja el:
– Kitalálta. De hát… miért… Hogyan? Miről? Hiszen… mégis csak az enyém
volt. És én… én egy negyedévet pazaroltam rá… és most lőhetem magam
főbe… vagy mehetek Amerikába tányért mosni…
Kuthy érezte a hangján, hogy mindjárt sírva fakad. Tisztában volt azzal
is, hogy csakugyan nincs több útja kettőnél: vagy főbelőni magát, vagy
tányért mosni Amerikában. Őszintén megesett rajta a szíve. Sajnálta. De
amikor fölemelte a fejét, hogy néhány vigasztaló szót mondjon neki,
eszébe jutott Daisyke, amint – az ágy szélén, meztelen lábbal – a
házassági ajánlatot hallgatja és nevetni kezd és egy negyedóráig nevet,
– és erre a gondolatra az ő száján is ellenállhatatlanul buggyant ki a
nevetés és percekig, könnyes szemmel, harsányan, torkaszakadtából
nevetett az arcába meghalni készülő, vagy nyomoruságba induló, elképedt,
szegény, szép barátjának.

Ebédtől vacsoráig.
Az ebédnek vége volt. Ábel Aurélné, született Röder Jutka fölállott az
asztaltól és vissza akart vonulni. Az ura azonban ekkor megszólalt. Amit
mondott, sem fontos nem volt, sem különösen kellemes: a nyaralásról
beszélt, arról, mennyi időt töltsenek majd a birtokukon és arról, helyes
volna-e megvenni egy szomszéd birtokot, amelyet olcsón kínálnak
megvételre. Jutka csodálkozva és kissé kelletlenül hallgatta. Miért
szólal meg? Miért kezd most – közömbös dolgokról – beszélgetni, amikor
egész ebéd alatt hallgatott? Általában: miért beszél, amikor hetek óta,
hónapok óta, talán már évek óta hallgat?
Rosszindulatu figyelemmel nézegette az ura ritkuló haját. Sejtene
valamit? Ez alá a ritkuló haj alá bejutott volna végre az a gondolat,
hogy egy olyan asszonyt, mint ő, nem lehet büntetlenül elhanyagolni,
évek óta semmibe venni, következetesen úgy tekinteni, mintha szép
háztartási kellék volna? Megsejtette volna, mi történik az ő szívében? –
Nem. Rosszindulatu figyelemmel nézte az ura fanyar és fáradt arcát és
látta, hogy nem. Az ura arról kezdett panaszkodni, hogy a vilmavölgyi
bányák dolgában semmire sem tud menni és Jutka látta, hogy csak azért
kezdett el beszélni, mert a fanyarságának és a fáradtságának szüksége
volt egy kis őszinte bőbeszédüségre, talán egy kis vigasztalásra és
biztatásra is.
Rosszindulatuan és hideg haraggal határozta el, hogy ezt a vigasztalást
és biztatást ő nem fogja neki nyujtani és hogy még az őszinte
bőbeszédüségét sem hallgatja meg: – félperc mulva kurtán kijelentette
tehát, hogy dolga van, megfordult és fölment a hálószobájába. A haragja
itt is tartott még egy ideig, – „ilyenkor persze jönne hozzám:
elpanaszolni a bajait!“ – de a haragja lobogását kioltotta kora reggel
óta tartó nagy izgalma, amely most tízszeres erővel süvített át a
lelkén.
Még csak három óra volt. Van tehát legalább másfél órája. Félnégykor
ráér átöltözködni; ötre ott lehet. Vagy ráér elhatározni, hogy nem
öltözködik át és itthon marad.
A másfél óta alatt Jutka ötször fakadt sírva; tízszer vette a kezébe és
dobta el ismét a könyvet, amelyet olvasott; és ötvenszer ült le és
pattant föl ismét izgatottan. Félötkor megállott a nagy tükrével
szemben, tíz másodpercig farkasszemet nézett magával, azután
hátravetette a fejét és halkan és dacosan megszólalt:
– Nem megyek.
Leült. De az óramutató haladt előre és amikor félöt után öt percet
mutatott, akkor Jutka riadtan ugrott föl és lázasan kezdett öltözködni.
Háromnegyed ötkor lent volt az utcán. Az izgalma a hüvös, korán sötét
estében egyszerre elmult; sőt gúnyos felsőbbséggel gondolt vissza erre
az izgalomra.
– Milyen nevetséges volt, – mondta magában. – Hiszen én magamnak egészen
ura vagyok. Azért is: elsétálok egészen a házig, ott nyugodtan
megfordulok és hazamegyek.
Nyugodtan elsétált a házig, a kapu előtt olyan őrült izgalom rohanta
meg, hogy a lábán alig tudott megállani; szinte támolyogva befordult a
kapun, fölvonszolta magát a lépcsőn és félig öntudatlanul benyitott,
beroskadt az ajtón. Kont Gyula várta. Egyenesen az ő karjai közé
roskadt.
Az idő szép csendesen telt. Hat óra elmult. Jutka boldogan pihent a
nagyszerü és elegáns Kont Gyula karjaiban.
– Szeretsz? – kérdezte újból az elegáns Kont Gyula.
Jutka ekkor végre csendes sírásba fogott. Miután kisírta magát, ismét
válaszolt az érdekes kérdésre.
– Imádlak, – mondta hevesen. – Te vagy az életem értelme, célja és
vigasztalása. Általad lesz megint széppé ez az én szomoru és elrontott
életem.
– Te drága! – szólt föllelkesülve Kont Gyula.
Csókok tettek pontot a forró szóváltás után; majd Jutka előadta, milyen
nehéz út volt ez az ő útja ide.
– Sohasem hittem, – mondta, – hogy rá tudom szánni magamat. Azt hittem,
inkább meghalok. Hidd el, egyre arra gondoltam: öngyilkossá leszek, hogy
rossz asszonnyá ne kelljen lennem. Ellentállni a szerelmemnek nem tudok,
– inkább meghalok.
– De most már nem bánod, hogy idejöttél?
– Nem. Boldog vagyok.
Ismét csókok zárták be a beszélgetést és hét óra után Jutka készülődni
kezdett rá, hogy hazamegy. A szerelmes és boldog búcsuzkodás sokáig
tartott és búcsuzkodás közben Jutka szabadon és boldogan árasztotta rá
szerelmesére elragadtatását, háláját és bámulatát.
– Milyen más ember vagy te, mint… mindenki más. Az egész lényed!… A
férfiasságod!… Az okosságod!… Az elegánciád!… Az egész… az egész…
Kereste a szót. Végre megtalálta; elragadtatva mondta:
– Az egész stilusod!
Az elegáns Kont Gyula csöndes mosolygással szívta be a magasztalást.
Átmelegedett a lelkes dicséretektől és a terveiről kezdett beszélni.
Elmondta, hogy nemsokára egészen felülkerekedik. Mindenkinek elébe vág.
Minden az övé lesz: a legnagyobb vagyon, a legnagyobb hatalom. Pénz.
Erdők, gyárak, bányák. A vilmavölgyi bánya is…
– A vilmavölgyi bánya is? – kérdezte az áhitatos és elragadtatott Jutka.
– Az is.
– Hogyan?
– Úgy, hogy senki más nem tudja még, ki lesz az új miniszter. Én tudom:
Kalászy Gábor lesz. Holnap már nála vagyok. Negyedóra alatt lekötöm
magamnak. Mindenkinek elébe vágok.
Büszkén és mámorosan beszélt és Jutka áhitatosan és elragadtatva
hallgatta. Jutka azután felöltözködött és indult hazafelé. Az ajtóban
megismétlődött a többször hallott kérdés:
– Szeretsz?
– Imádlak. Hát te?
Ismét kiderült, hogy az életüknél jobban szeretik egymást és Jutka
hamarosan lent volt az utcán. Csendesen ment hazafelé a hüvös estében.
Nyugodt volt. Jól érezte magát. A nagy válságon túl volt. Az élete nagy
problémája elintéződött. Földúlt lelkében ismét szépen elrendeződött
minden; ha pedig a szemét egy-egy másodpercre lehúnyta, – csendes járás
közben – boldog bágyadtsággal érezte ismét a csókok izét.
Otthon átöltözködött és lement az ebédlőbe. Ekkor már félkilenc volt.
Várnia kellett az urára, de ezuttal nem bosszankodott a várás miatt.
Türelmesen várt. Amikor az ura megjött, asztalhoz ültek. Hallgattak.
Jutka azonban fölnézett az urára és egyszerre eszébe jutott a
vilmavölgyi bánya. Az ura arca még fanyarabb és még fáradtabb volt, mint
délben és Jutka különös nyugtalanságot érzett.
A déli beszélgetésük jutott az eszébe. Hogy hová mennek majd nyaralni.
Persze… milyen furcsa… együtt mennek majd valahová. Azután: megvegyék-e
azt a birtokot? Milyen furcsa: ez a kettejük ügye; az uráé és az övé;
egyformán rátartozik mind a kettejükre. Ő azt hitte, semmiféle közös
ügyük nincs már. Pedig száz meg száz közös ügyük van. Földek, házak,
nyaralás, betegség, öregség, üzletek és hosszu, hosszu évek…