A ciklámen és más novellák - 1

A CIKLÁMEN
BIRÓ LAJOS



A CIKLÁMEN ÉS MÁS NOVELLÁK
BUDAPEST 1914
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
VI., Andrássy-út 16.
_Minden jogot fentartunk_
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


A ciklámen.
– _Egy mindennapi kislány története._ –
A kislány most négy éves. Kedves, csinos okos; de nem mesebeli
princeszke és nem világraszóló csodagyerek. Egy nyolc éves kis
barátnőjétől pár hét alatt megtanult olvasni, ami figyelemreméltó
értelemre, erős kis koponyára vall, de amit végre az apai szív sem
kürtölhet páratlan esemény és nagy diadal gyanánt világgá. Két nagy
barna szeme álmodozva és mosolyogva ragyog bele a világba, de drága
barna fejének megcsodálására azért apai büszkeségem sem hivogathat
nézőközönséget. A világnak minden dolga iránt érdeklődik már és
hihetetlen fontoskodással bele is szól minden dologba, de mindent
összevéve, semmi különös nincs rajta. Kedves kis bogárka, gyöngéd
asszonybimbó, leendő feleség, leendő anya, olyan, mint a többi, egy
egészen normális, semmiképpen sem különös, kedves, mindennapi kislány.
Történt azonban vele, hogy kapott valakitől egy cserép cikláment. A
ciklámen nem valami nagydíszü növény; ez a fajának is jelentéktelen
példánya volt: bágyadozó, vékonyszáru, gyengécske. Jól kell gondozni,
akkor majd erőre kap.
A kislány télen csak a bábuival szokott játszani, nagy baba-hadával,
amelyből mindegyik nevet kapott természetesen és amelyet ő – csodálatos
módon – a gyerekei hadának szokott nevezni: „A gyerekeim.“ Hogyan
szokott rá, már nem is tudjuk. Két éves kora óta így híjja őket. Ha
valaki – vendég, rokon – a saját, élő gyerekeiről beszél, ő sem
mulasztja el megjegyezni: Bizony, bizony… az én gyerekeim is olyan
rosszak… annyi a bajom velük. Hajlik, mint mondtam, a fontoskodásra;
talán így is szokott rá, hogy ő is a gyerekeiről beszéljen a babái
helyett.
A „gyerekeivel“ tehát sok baja volt; de mindez semmi ahhoz a sok gondhoz
és bajhoz képest, amelyet a ciklámen szerzett neki. A ciklámen élőlény
volt, a gondozásra valóban rászoruló és a gondozást meg is jutalmazó. A
ciklámennek táplálkoznia kell; nem szabad az embernek egyetlenegy napot
sem elmulasztania… „kapott“-e már vizet a ciklámen „adjunk“ vizet a
ciklámennek; a ciklámenen pár nap alatt meg is látszik a gondozás: már
nem bágyadozó, fölüdült, nő, vastagodik, finom fejét lassan az ablak
felé, a fény, a világosság, a téli nap melege felé fordítja… Ez a
fölfedezés egészen elragadta a kislányt. A ciklámen valóban élőlény;
szereti a világosságot, várja a táplálékot; várja, tehát nyilván hálás
is érte.
A kislány egészen a maga ügyévé teszi a ciklámen ügyét; a legkedvesebb
„gyerekénél“ is kedvesebb neki a ciklámen; mikor itt az ideje, viszi a
vízzel tele kannát és gondosan meglocsolja a virágot, mulasztani sohasem
mulaszt, ellenben már órákkal előbb eszébe jut, hogy a ciklámen még nem
kapott vizet és magánkívül van arra a gondolatra, hogy lehetne egy nap,
amikor a ciklámen víz nélkül marad.
A kislány anyai szeretettel szereti a cikláment. Anyai szeretete azonban
egyre terhesebbé válik az egész házra és egyre több apró bajt okoz.
Órákkal előbb megszólaló türelmetlen sürgetésén csak túl tudná tenni
magát mindenki, de az már komolyabb baj, hogy gömbölyü, meleg kis keze
nem tud bánni a vízzel teli kannával, hogy ahol a kannával két szobán
végig megy, ott kiloccsant víz jelzi a nyomát és hogy a ciklámen alatt –
bőkezüségének a bizonyítéka gyanánt – minden öntözés után kis tócsa
marad. (A ciklámen a hálószoba virágtartóján áll.) Egy ideig tanítgatják
ügyességre és mérsékletre, az ügyességet azonban meleg kis keze, a
mérsékletet pedig meleg kis szíve nem tudja megtanulni. A gömbölyü kéz
remeg és remeg a szeretettel telt kis asszonyszív is, – hátha kevés víz
jut a ciklámennek. Hátha szomjasan marad… Hiába a dirigálás is, hiába
áll mellette valaki és hiába mondja, hogy most már elég volt, – a
kislány mindig csal. Még egy kis vizet a ciklámennek. Végül
természetesen ott a tócsa a padlón.
Egyszer azután megtelik a mérték. Az egész ház tele van panasszal. „A
padló tönkremegy.“ „A széket is lelocsolta.“ „A terítő is vizes lett.“ –
Energikus intézkedésekre van szükség. Az anyja kiadja neki a rendeletet:
– Vera, mától fogva nem locsolod a cikláment.
A kislány megdermed.
– De hiszen, – feleli remegve, – akkor elpusztul.
– Majd locsolják azért. A többi virággal együtt. Az, aki a többit
locsolja.
Igen, de ez az ő ciklámenje. Kétségbeesetten védekezik:
– De akkor majd nem _adnak_ neki elég vizet… Akkor majd nem _kap_ elég
vizet…
– Majd kap. Majd adnak. Te nem locsolod többet.
Rövid tárgyalás még; az anya kérlelhetetlen, a kislány keserves
zokogásba tör ki. Hozzám fordul, elpanaszolja a baját, nagy, csillogó,
kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Én mindig meg vagyok hatva, ha
sírni látom, de ezúttal természetesen nem állhatok a pártjára. Próbálom
földeríteni. Nehezen megy a dolog. Végül – már a harmadik tréfa gyanánt,
– a sikernek nem nagy reményével, ezt mondom neki:
– Tudod mit, te akkora könnyeket szoktál sírni, hogy egy dézsa is tele
lenne vele… sírd bele őket a cserépbe és akkor bőven megöntözted a
cikláment.
Ez a tréfa csodálatos módon beválik. Hozzámfordul, álmadozó nagy szemét
rám emeli, gondolkozva néz egy másodpercig, letörölteti a könnyeit és
megbékült. Félperc mulva hangosan nevet valamin.
A cikláment tehát nem öntözi a kislány, de a kislánnyal valami furcsa
dolog történt. Váratlanul „rossz“ lett, pajkos, engedetlen, türelmetlen,
toporzékoló, szeszélyes. Azelőtt is volt egy-egy furcsa hete, de ilyen
intenziven furcsa hete még nem volt. Azelőtt olyan volt, mint minden
kislány, mint a többi hétköznapi, kedves kis bogarak: néha kicsit
pajkos, néha kicsit engedetlen, de egy-egy rászólással, egy-egy szelid
büntetéssel a jó viselkedés útjára visszaterelhető. Most nem. Az anyja
hiába mondja neki: „egy kétéves kislányt még meg kell verni, de egy
négyéves _nagy_ lánynak már nem kell verés“. – most már ez sem használ,
a point d’honneur-re való hivatkozás is hasztalan. Meg kell verni.
Nem nagy verés ez: egy-két, – inkább egy, mint két ütés – a kezére. Nem
a fájdalom teszi a dolgot, hanem a megszégyenülés. A kislány
hihetetlenül megalázónak tartja a verést, az utóbbi időben magából
kikelve tiltakozott már ellene és legmakacsabb perceiben is sietve
hátrált meg előtte. Most nem. Most szinte provokálja a verést, kihijja,
kikényszeríti, kisürgeti. Ha valami tilos, – megteszi. Ha
figyelmeztetést kap, – igéri, hogy máskor is teszi. Ha a veréssel való
fenyegetés jön („pedig szégyelhetnéd magadat… ilyen _nagy_ lány“), –
annál makacsabbul igéri, hogy igenis engedetlen lesz, rossz lesz, meg
fogja máskor is tenni. Remeg. Szembenéz a büntetéssel. Megkapja a
büntetést. Sírva fakad. Elszalad.
Napról-napra. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Végre is nem
lehetséges, hogy a kislány mindennap verést kapjon, ha még olyan
szelidet is. Nem lehetséges, hogy mi a kislányunkkal ilyen viszonyban
legyünk és nem lehetséges, hogy a kislány olyannak nőjjön föl, mint akit
_kénytelen_ az ember minden nap megverni. Tűrhetetlen. Öt napja tart ez
az állapot.
Komoly tanácskozás: – Vajjon nem vagyunk-e túlságosan szigorúak ehhez a
gyerekhez? Elnézőbbnek kellene lenni… De hiszen az elnézéssel már
próbálkoztunk és a végén a saját érdekében kell bizonyos fegyelemre
nevelni, toporzékolásokról leszoktatni… Hát akkor talán valami baja van?
– Nem. Nincs. – Hála Istennek, teljesen egészséges. – Hát akkor mi van
vele? Hát akkor mit csináljunk vele?
Elég csüggedten és vigasztalanul tekintünk a jövőbe. A kislányt azonban
kettős figyelemmel figyeljük és vizsgálódás közben hamarosan megakadunk
egy furcsa apróságnál. A kislány toporzékolt. Kikap. Ekkor sírva fakad.
Elszalad. Azután visszajön és félnapig jó, kedves és engedelmes.
Miért szalad el? Hová szalad el? Hamarosan itt az alkalom rá, hogy
kiderítsük. A kislány toporzékol. Kikap. Sírva fakad. Elszalad.
Óvatosan utána megyünk. A kislány szalad be a hálószobába, rohan a
virágtartóhoz, föléje hajol a cserépnek és _rásír a ciklámenre_. Nagy,
csillogó, kövér könnycseppjei bőven gördülnek le az arcán és egymásután
hullanak bele a cserépbe; hevesen sír, erőlteti a zokogást… még… még egy
kicsit; de a szívében lassan elfogyott a verés keserűsége; hiába próbál
még néhány könnyet kipréselni drága, nagy szeméből, nem lehet;
sajnálkozva hagyja tehát abba; kiegyenesedik; egyelőre többet nem tehet;
a dolog befejeződött; megöntözte a könnyeivel a cikláment.
Az anyja rámnéz, én ránézek az anyjára. A kislány visszafordul. Nagy
zavarban van. Az anyja úgy tesz, mintha semmit sem látott volna és
közömbösen, – a könnyek ott vannak a szeme héjja alatt, – tehát
közömbösen, pedagógiai hangon ezt mondja egy hosszabb, vidám társalgás
bevezetése gyanánt:
– Ezentul, ha jól viseled magadat és vigyázol a kannára, majd megint te
locsolhatod a cikláment.
Én nem szólok, elfordulok és magamban a következő kis beszédet intézem a
kislányhoz.
– Megveretted magadat, pedig embervoltodnak egész kis méltósága
fölháborodva tiltakozott ellene. Megveretted magadat, hogy sírhass, hogy
a könnyeiddel öntözhess valamit… egy szegény virágot… egy élőlényt,
amely a tied volt és amely rád volt utalva… Hiszen ez lesz a sorsod:
fájdalmakat tűrni el, hogy a könnyeiddel öntözhess valamit, amit
szeretsz, valamit, ami olyan, mint egy szegény virág… egy bágyadozó
élőlényt, amely rád lesz utalva. Asszonysors. Mindent a könnyével öntöz
az asszony, amit szeret. De kedves kis bogárka, gyöngéd asszonybimbó,
egészen mindennapos, közönséges kislány te, leendő feleség és leendő
anya drága kislányom te, – _hát ilyen korán kezded!_… Asszonysors. De
ilyen korán kezditek?


Regina kisasszony.
Regina kisasszony is fölállott, lesimította a blúzát és menni készült.
Ekkor bejött a szobába az osztályvezető, körülnézett és így szólt:
– Kérem, Regina kisasszony, ha olyan szives volna… A szindikátusi
szerződésünk. Két példányban. Nagyon sürgős.
Átadta neki a teleírt papirlapokat és kiment. A lányok gyorsan húzták
föl a kabátjukat és siettek eltünni. Regina kisasszony pedig ott maradt
a kiürült, csöndes irodában és szorgalmasan kopogtatta le az írógépen a
szindikátusi szerződést. Fél nyolc volt, amire készen lett. Ekkor
fölállott, ismét lesimította a bluzát, fölvette a vékony kabátját és
indult hazafelé. Hüvös és tiszta koraőszi este volt; az utcán sok ember
járt; a tolongás, zaj és fényesség közepett csöndesen, összehuzódottan,
soványan és félénken ment hazafelé Regina kisasszony.
Mikor hazaért és a szobájában meggyujtotta a lámpát, bejött hozzá a
háziasszonya.
– Velünk vacsorázik, Regina kisasszony? – kérdezte.
– Ha szabad volna kérnem, Bergerné asszony, – felelte Regina kisasszony,
– küldje be a vacsorámat. Fáradt vagyok.
Bergerné megnézte a Regina kisasszony fáradt, kis egérarcát és
elégedetlenül rázta meg a fejét.
– Már megint agyondolgozza magát, – mondta jóindulatu haraggal. –
Bizonyosan megint a más munkáját végezte.
– Dehogy, dehogy, – felelte Regina kisasszony szeliden.
Elnézett a Bergerné kényelmetlen, szemrehányó arcától a szoba másik
végébe és az az udvarias, kínos zavarodottság jelent meg az arcán,
amelyre Bergerné mindig egyedül szokta hagyni. Ezuttal azonban Bergerné
nem mozdult. Habozva állt még egy ideig, azután közelebb lépett hozzá.
– Regina kisasszony, – mondotta, – ma mégis jőjjön be vacsorázni.
– Miért?
– Azért, mert ma vendégünk lesz… Itt van az uramnak egy unokatestvére…
Mészárosüzlete van Duna-Enyeden. Jól menő üzlet.
Regina kisasszony nem felelt és Bergerné folytatta:
– Özvegyember. Nagyon jóravaló, derék ember. Kéne neki egy derék…
Regina kisasszony rémülten emelte föl csillogó kis egérszemét.
– Nem, nem, – mondta hevesen, – kérem szépen… nem…
Bergerné nem tudta rábirni, hogy bemenjen, tehát sajnálkozva
visszavonult és beküldte neki a vacsoráját. Regina kisasszony
elfogyasztotta a vacsorát, azután kiküldte a tányérját, jó éjszakát
kivánt a cselédnek, becsukta az ajtót és leült az asztal mellé. Pár
percig belebámult a lámpába, azután fölkelt, kinyitotta a bezárt
szekrényét és a fehérnemüi alól elővett egy levélpapiros-dobozt. A
dobozból kivett egy heliotropszínü, selyemtapintásu és gyöngyvirágillatu
levélpapirt, maga elé tette, tollat és tintát vett elő, sokáig
gondolkozott, azután ezt a levelet írta:
„Tisztelt szerkesztőség! Tanácsért fordulok önökhöz nehéz helyzetemben.
Földbirtokos lánya vagyok. Anyám korán elhalt. Zárdában nevelkedtem.
Tavaly, tizennyolc éves koromban, kiléptem a zárdából a nagyvilágba.
Most két kérőm van: az egyik földbirtokos, a másik huszárfőhadnagy. Apám
akármelyikükhöz szivesen hozzáadna és én mind a kettőjükkel egyformán
rokonszenvezem, – de mást szeretek. Egy gyermekkori játszótársamat, aki
nálam két évvel idősebb. Ő is szeret engem. Apám azonban semmiesetre sem
adna hozzá. Mit tegyek? Én a szerelmemért minden áldozatra készen
vagyok: még arra is, hogy áldás nélkül, titokban hagyjam el az apai
házat, még arra is, hogy megszököm. Merjem-e? Megtegyem-e? Én úgy érzem,
jogom van rá. Kérem, adjanak tanácsot. Kiváló tisztelettel
_Arday Judit._
_U. i._ Üzenetüket _Judit_ címen kérem.“

Regina kisasszony megírta a levelet, borítékba tette, a borítékot
gondosan megcímezte, azután lefeküdt és csöndesen elaludt. Reggel
fölkelt, sietett hivatalba és útközben bedobta a levelet egy
levélszekrénybe. Csöndes feszültségben, halk izgalomban élt három-négy
napig, akkor a szerkesztői üzenetek élén végre megpillantotta a nevét:
„Judit“. Dobogó szívvel olvasta el a hosszu írásmüvet, amely behatóan
taglalta az esetet és végül a leghevesebben lebeszélte a szökésről.
Fiatal oktalanság… jönne a megbánás… az a szerelem majd elmulik… de ha
azt hiszi, hogy nem múlik el, hát várjanak türelmesen egy-két évet… bűn
volna…
Regina kisasszony fölindultan olvasta végig a heves és erkölcsös
figyelmeztetéseket és a végén megrendülve bámult az ujságra. Csakugyan:
oktalanság lett volna és bűn lett volna. A fiatalság oly gyorsan
határozza el a súlyos és nagy dolgokat… milyen jó, hogy vannak, akik
visszatartják a meggondolatlan cselekedetektől.
Regina kisasszony halkan, szerényen és büszkén járt be a hivatalba és a
hivatalból haza, de ezekben a napokban egy titkos örömet, egy csöndes és
büszke elégedettséget érzett. Az elégedettség ezuttal egy teljes hétig
tartott, utána ismét jött Regina kisasszony nagy és bánatos bágyadtsága,
keserü és ijedt reménytelensége.
Regina kisasszony várt a levélírással. Halasztani akarta, ameddig csak
tudja. Ameddig csak kibírja. Harcolt magával és esténkint kétségbeesve
gyürte le azt a vágyát, hogy a fehérnemü alól kivegye a
levélpapirosdobozt. Ilyenkor dideregve feküdt le és fogvacogva bámult
bele sokáig a sötétségbe. Három nap mulva azonban egy este bejött hozzá
Bergerné.
– Most aztán viszem be, Regina kisasszony, – mondotta hangosan. – Itt az
uram unokatestvére…
Regina kisasszony rémülten tiltakozott, de Bergerné karonfogta.
– Most jön befelé, – szólt jóindulatuan és erőszakosan. – Szent Isten,
hát legalább nézze meg!… Ilyet még sohse láttam, hogy valaki így féljen
a férfiaktól. Ismerek egy asszonyt, az annyi idős, mint maga és már
unokája van…
Vitte befelé. Regina kisasszony rémülten és sápadtan ment vele. A
vacsora alatt keveset beszélt; utána is halk, ijedt és hallgatag volt;
de mikor tizenegy óra tájban a társaság eloszlott, fölindultan rohant be
a szobájába, kirántotta a levélpapirosdobozt, kivett belőle egy
elefántcsontszínü levélpapirt és lázasan írta:
„Tisztelt szerkesztő úr! Adjon nekem tanácsot kétségbeejtő helyzetemben.
Négy éves asszony vagyok. Az uram imád. Dúsgazdag ember. Minden vágyamat
teljesíti. De én szerelem nélkül mentem hozzá. Mást szerettem. És ez a
más most jelentkezett. Mindennapos vendég nálunk és követeli a régi
szerelmünk jogait. Én az uramat tisztelem, becsülöm; de a régi szerelmem
fölébredt és erősebb, mint volt valaha. Mit tegyek? Megőrülök. Adjanak
tanácsot
_egy szerencsétlen asszonynak._
_U. i._ Az üzenetet _Yvonne_ névre kérem.“

Regina kisasszony másnap postára adta a levelet és egy hét mulva
megkapta a választ. A válasz részletesen taglalta az ő érdekes esetét és
a következő konkluzióra jutott: vagy leküzdhetetlen a szerelem, akkor el
kell válni; vagy leküzdhető és akkor az ifjukori szerelmet ki kell
tiltani a házból. „Mert az a derék férj semmiképpen sem szolgált rá,
hogy a házát és a becsületét bemocskolják.“
Regina kisasszony fölsóhajtott, amikor ezt a döntést elolvasta. Igaz, –
mondta halkan. És megnyugodott, megtisztult, megenyhült lélekkel
járt-kelt napokig. Ezekben a napokban Bergerné különös makacssággal
vitte be őt vacsorázni, mert az enyedi mészáros úgyszólván állandó
vacsoravendég volt. A dolog vége az lett, hogy az enyedi mészáros
megkérte Regina kisasszonyt feleségül. Regina kisasszony nem tudott
válaszolni. Rémülten nézett rá a mészárosra, azután lesütötte a szemét,
remegett az ajka, és hallgatott. Bergerék azonban ekkor rárontottak;
hevesen, jóindulatuan, teli szájjal kapacitálták, minden halk és ijedt
szavára száz hangos és biztos szóval feleltek, úgy hogy Regina
kisasszony végül riadtan, gyáván, halkan igent mondott.
Mikor a szobájába jutott és egyedül maradt, akkor nagy szemmel nézett
körül és révedezve simogatta meg a homlokát. Hideg irtózat borzongatta;
azután olyan heves és kínzó megbánás, olyan sikoltozni vágyó ijedtség
rohanta meg, amilyent szeliden szenvedő lelke még sohasem érzett. A
szájára tapasztotta a kezét, hogy a sikoltó zokogását elfojtsa; sovány
kis teste fájdalmasan összegörnyedt és úgy rázta a reménytelen belső
sírás.
Odament a szekrényéhez, kivette a levélpapiros-dobozt és levélpapirt
tett az asztalra. Hosszasan bámult a levélpapirra; órák teltek el és ő
még mindig nézte a rózsaszínű papiros recéit, amelyek csillogtak a
lámpafényben. Éjfél elmult, amikor fölvette a tollat és csöndesen írni
kezdett:
„Mondják meg nekem, – írta, – meg kell-e halnom. Megcsaltam az uramat: a
legdrágább, a legjobb, a legkülönb embert. Akit szeretek. És aki engem
szeret. Nem tudom, mi történt velem. Egy őrült óra… Most itt vagyok a
szenvedésemmel, a tört szívemmel, a tönkretett életemmel. A
lelkifurdalásommal. A megbánásommal. Mit tegyek? Van-e más út, mint a
halál? Én azt hiszem, nincs és hogy a nagy bűnömért meg kell halnom. És
úgy érzem, boldog leszek, amikor a halál kitárja elém a karjait. Mit
tegyek?
_Bünös asszony_.“

Regina kisasszony borítékba tette a levelet, azután le akart feküdni.
Nem tudott. A nyugtalansága nem intéződött el a levéllel:
megcsendesedett, de még kínzóbb lett. Mit tegyen? A kezébe fogta a
levelet; nézte; azután úgy, mint aki álomban jár, fölvette a kabátját,
fölvette a kalapját és kifelé indult. Alig tudta hogyan jut ki a házból:
éjszaka, egyedül, ahogy még soha ki nem lépett egy kapun a homályos,
hüvös éjszakai utcára. De kint volt. Kint állott a hüvös éjszakai utcán
és a kezében tartotta a levelet. Miért jött? Mit akar?
Kábultan bedobta a levelet egy postaszekrénybe, de ezután sem fordult
vissza. Kábultan, szinte mámorosan ment előre, egyik utcából a másik
utcába, aztán megint új utcába, sok-sok új utcába, a talpa sajgott, a
füle forrón zúgott és mire hajnal lett, ennek a gyötrő, hosszu
vándorlásnak a végén kimerülten, sajgó testtel, kábultan, részegen
eljutott a Dunához. Itt fáradtságtól mámoros agyvelővel még egyszer
fölidézte a lelkifurdalás egész kínzó gyönyörüségét… még egyszer átélte
a megbánás gyötrő élvezetét… még egyszer elmondta magának, hogy meg kell
halnia. És meghalt.


A király.
Franciás külsejü utitársam meglepetve nézett a magyar ujságra, amelyet a
kézitáskámból elővettem, megvárta, amíg végigolvasom a lapot, azután
bemutatkozott:
– Tessék megengedni: Bocskor Sándor a nevem.
Most én voltam meglepetve. Ha azt mondta volna, hogy Rohan hercegnek
hijják, természetesnek találtam volna; a Bocskor-név meglepett kissé,
annyival inkább, mert pontosan emlékeztem rá, hogy Bocskor úr a müncheni
pályaudvaron pompás franciasággal búcsuzott el egy nagyobb társaságtól.
Hanem azért megmondtam a nevemet, és eleven társalgásba fogtunk.
Kiderült, hogy Bocskor úr harminc esztendeje él külföldön, de nagyon
szereti a mi kedves, szép Magyarországunkat, most is látogatóba jön haza
és állandóan érdeklődik minden iránt, ami magyar: magyar ujságot járat,
magyar könyveket olvas, stb. Könyvekről beszélgettünk és ekkor Bocskor
úr még egyszer megkérdezte a nevemet. Megmondtam.
– Csak nem az író? – kérdezte erre fölhevülten.
Mondtam, hogy az. Erre valósággal tűzbe jött, finom ősz feje
kipirosodott és néhány lelkes, dícsérő szó után ezt mondta:
– Budapesten fel akartam önt keresni.
– Nagyon kedves. Miért?
– Irt ön egyszer egy történetet. A történet arról szól, hogy nemzetközi
fürdőhelyen egy király megaláz egy magyar urat. A magyar úr főbelövi
magát, mert királyokon nem lehet elégtételt venni, mert királyokon nem
lehet boszút állni. Ezt _csak úgy_ találta ki?
– Igen, ezt _csak úgy_ találtam ki.
– Hát erről akartam önnek egy másik történetet elmondani.
– Nagyon jó. Halljuk.
Bocskor úr hátradőlt az ülésen, összeszorította az ajkát és nyugodtan,
nyomatékosan, mint aki mindent meg akar magyarázni egyetlen szóval, ezt
mondta:
– Én tudniillik fodrász vagyok.
Meglepetve néztem rá. Sem azt nem találtam természetesnek, hogy ez a
marquis-külsejü úr a keleti expressz bársonyülésén fodrász, sem azt nem
értettem, mért bocsátotta ezt annyi nyomatékkal előre. Az első
kérdésemre Bocskor úr gyorsan megfelelt:
– Nyolc üzletem van: Párisban négy, Londonban kettő, Ostendében egy…
Felsorolta mind a nyolcat. Nagykereskedése is van piperecikkekből. A
dolognak ez a része tehát rendben volt. Jőjjön a másik rész. Mi köze a
tisztes fodrász-iparnak az egész történethez?
– Harmincegy évvel ezelőtt, uram, – mondta Bocskor úr szélesen, az
elbeszélés kedvétől szinte éneklővé vált hangon – én huszonkétéves
fiatal legény voltam. Negyedik esztendeje jártam már a külföldet;
nyugtalan volt a vérem; elég jól ment a dolgom, mert a magyar iparos
külföldön mind megállja a helyét. Látja kérem, a párisi szűcsöknél, a
nagy londoni asztalosműhelyekben mindenütt…
– Tudom, tudom.
– Igen, ön a történetet akarja hallani. Hiszen én is azt akarom
elmondani. Tehát huszonkétéves voltam és a gazdám Párisból Emsbe
küldött. Hogy miért? Mert Ems volt akkor az első fürdő a világon és mert
a nyári két hónapra odament Párisból egy elragadóan szép szőke hölgy,
aki akkoriban kapta meg a Rouvére bárónői nevet. Tudja már, ki volt?
Nem? A világ elfelejti a legérdekesebb neveket is… Az Albert király
híres barátnője volt Rouvére bárónő… emlékszik már rá?… Igen: Marchand
Auróra, aki egy nagy kalaposboltból egy kis színpadra került, a kis
színpadról pedig egy nagy király kegyeibe és majdnem a világpolitikába.
Dehát ez nem tartozik ide. Hiszen ezt ön úgyis tudja. A bárónő tehát
Emsbe utazott és ott sem akart párisi fodrász nélkül lenni. A gazdám
tehát elküldött engem és nekem Emsben nem is volt egyéb dolgom, mint
hogy mindennap kétszer, de néha háromszor is, pompás frizurát alkossak a
gyönyörü szőke hajából.
A keze kerek mozdulattal jelezte az alkotást, egy percre kinézett a
vasuti kocsi ablakán, azután összehúzta a szemöldökét:
– Utánunk egy héttel megérkezett a király. Mindenki tudta, hogy a
bárónővel akar együtt lenni, hiszen szinte együtt laktak. A király a
parkba nyíló szobákban lakott, az első emeleten, a bárónő a szomszéd
Fürsten-appartementban, amely a sétatérre nyilt. Nem is titkolództak;
reggel együtt reggeliztek, délután együtt sétáltak, hiszen úgyis tudta
egész Európa, hogy együtt vannak. – A király akkor ötven éves volt,
kicsit hízásra hajló, magas ember, gyakran jókedvü és barátságos, de
nagyon szeszélyes úr, akire néha rájött a rossz kedve és olyankor jó
volt menekülni előle minden élőlénynek… Én ezt még nem tudtam, de
hamarosan megtanultam. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy rosszkedvü
királyoknak jó kitérni az útjából. A dolog úgy történt, hogy délután
négy órakor mentem fel – mint rendesen – a bárónőt megfésülni. Az
ebédutáni alvásából kelt fel ilyenkor és a délutáni sétájára kellett
megfésülnöm. Bemegyek; az első szobában találkozom a királlyal. Hová
megyek? – kérdezi dühösen. A bárónőhöz, felség – mondom neki. Senki sem
megy be most a bárónőhöz – rivall rám erre. Bocsánat, felség – mondom
erre én – de énnekem talán mégis be kell mennem, mert a komorna ebben a
percben volt nálam, hogy a bárónő sétálni megy… A király erre egészen
elsápad mérgében és olyan hangon ordít rám, hogy megfagy bennem a vér: –
a bárónő nem megy sétálni. Erre nekem persze jobb lett volna
engedelmesen megfordulni és hazamenni, de én azt gondoltam, hogy nekem a
végén a király nem parancsol, nekem kötelességem a bárónőnek
engedelmeskedni… Próbálom ezt nagy alázatosan megmondani, de az első
szót sem mondom még végig, amikor a király dühös ordítással torkon kap,
megfordít magam körül, az ajtóhoz sodor, fogja a nyakamat és a nyakamnál
fogva kilódit, kirúg az ajtón. Mert még belém is rúgott…
Bocskor úr elhallgatott és nagy szemmel nézett rám. Most ő is szinte
sápadt volt az izgalomtól. Én óvakodtam minden megjegyzéstől. Bocskor úr
biccentett egyet:
– Hát ez történt velem. Kint a folyosón elterültem és amikor
feltápászkodtam, egy csomó röhögő pincér és lakáj vett körül. Azok már
tudták, hogy odabent égiháboru van és hogy most jó a király útjából
kitérni… Én felugrottam és elrohantam. Borzasztóan szégyeltem magamat,
uram, hiszen fiatal voltam, férfi voltam és ha a mi mesterségünk olyan
is, hogy egyre-másra megtanítja az embert és ha sok mindent le kell is
nyelni, hát ez mégis csak sok volt. Nagyon szégyeltem magamat és én is
gondoltam arra, hogy hiszen a királyt nem lehet megverni… nem is tudnám,
mert erősebb nálam… hát megölöm magamat. De nem sokáig tartott a
kétségbeesés. _Én_ nem ölöm meg magamat. Ohó, akármilyen nagy úr a
király, akármennyivel több, mint egy fiatal magyar fodrászlegény, azért
vissza lehet fizetni a királynak is a sértést. Főtt és forrott bennem
még a harag, hogy is mondjam… sajgott bennem a sértés, de külsőleg
megnyugodtam. Másnap délelőtt megfésültem a bárónőt – a király ekkorra
megbékült – és utána elkezdtem kérdezősködni, miért volt olyan haragos
tegnap a király? A lakájok tudták. Megmondták. Azért, mert féltékeny
volt. Van itt egy magyar cigányprímás, egy fekete legény, az nagyon
tetszik a bárónőnek… Ugy? Nagyon tetszik? Megértettem, tudomásul vettem,
de nem értem vele sokat. Még nem tudtam, mit fogok csinálni. Délután
azonban megtudtam és akkor nem haboztam sokáig. Egy másodpercig sem…
Bocskor úr fölemelte a fejét és kiragyogott az arca.
– Délután – mondta mosolyogva – szalad értem a komorna. Siessek, a
bárónő most ébredt föl, pedig ő felsége már lent várja. Délután négy óra
volt: a hotel előtt csakugyan ott sétált már a király. Néha leült egy
árnyékos padra, mert rettentő hőség volt. Én sietek a bárónőhöz. A
bárónő a lila selyem fésülőköpenyben ott ül egy széken és még most is be
van hunyva a szeme. Álmos. Óvatosan nyúlok a hajához. Felnéz. – Igen, –
mondja álmosan és megint lecsukódó szemmel – csak gyorsan. Gyors munkába
fogok és természetesen hallgatok, mint eddig mindig, mert a mesterségünk
jó modorra gyorsan megtanítja az embert. Eddig alig beszéltem húsz szót
a bárónővel, mert ő nem óhajtotta… De ekkor, amint a kezemben volt a
gyönyörü, dús szőke haja és amint lenéztem a behunyt, hosszu szempillás
szemére, egyszerre úgy éreztem, hogy most beszélnem kell. Még csak
sejtettem, hogy mit fogok tenni, de ez a sejtés ellenállhatatlanul
ragadt előre… a helyes irányba… A bárónőt sietve fel kell ébresztenem:
ez az első. A munkával még nem voltam készen és szorongva néztem körül:
miről lehetne beszélgetést kezdeni. A toalett-asztalon egy fehér tégelyt
láttam meg: illatos olaj volt benne. Erről fogok mondani valamit… valami
okos hazugságot… valami nagyon okosat… Istenem, mit lehetne gyorsan
hazudni? Megvan! Halkan megszólalok. Egy igen alázatos kérdés: azt