A ciklámen és más novellák - 6

hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne;
végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony
már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe
a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az
ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó
mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a
hálószoba nyitott ajtajáig.
– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.
– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.
Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a
tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…
A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.
– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak
egy falatot eszem, aztán lefekszem.
Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy
tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt,
kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a
szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután
kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de
félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és
gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga
fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét
magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen
lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment.
Örült, hogy ismét kint van az utcán.
Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta,
megmosakodott, jószagú és jókedvű.
– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?
– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?
– Én… Oh, én egész nap aludtam.
Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:
– Ki kell pihennem magamat.
Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony
csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.
– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.
Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a
szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:
– Hová mégy?
Auróra nevetve legyintett egyet:
– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom
első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…
Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult
utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén
azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan
remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.
– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.
Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg,
itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és
lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az
ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza;
a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.
– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?
– Jól, – felelte kurtán Cserneky.
Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:
– És te?
Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és
mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott
az ajkába és így felelte:
– Istenien.
Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami
kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt
mondta:
– Kinél voltál?
Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és
jóindulattal felelte:
– Minek mondjam? Téged csak bántana.
– Engem? Oh nem.
– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.
– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.
Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta,
hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza
az asszonyt, így szólt:
– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az
egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol
fetrengsz.
Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint
várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:
– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.
– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.
– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.
– Csak… Te… Csak… nem?
– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál,
aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy
fölkeressem.
Cserneky levegő után kapkodott.
– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint
Amerikába ment.
– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.
Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.
– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.
– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már
Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.
Cserneky felhördült.
– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.
– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.
– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese
leszek…
Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával
fordult el az asszonytól.
– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad,
hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a
grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül
voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én
táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam…
fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen
férfiak azok!
Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig
habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy
óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül,
álmosan és feldultan.
– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem
még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis
méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg
lakájhaddal…
Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.
– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.
– Auróra, kérlek…
A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan
megfordult és elment a hálószoba felé.
Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött
a hálószobájából, sápadtan állott eléje.
– Auróra, – mondta, – itt várok rád.
Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.
– Tessék, – mondta jókedvüen.
– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt
nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem
sülyedhetsz le.
– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed
mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te
nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.
– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…
Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.
– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.
– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.
Indulni akart. Cserneky elébe állott.
– Nem engedlek.
– De öregem…
Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt
pillantása előtt.
– Nem engedlek.
Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka
verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.
– Nem engedlek.
– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól,
hogy…
Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét
és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:
– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani.
Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted
és téged semmiért nem adlak oda.
Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.
– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem
birom… nem lehet…
Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól
láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg
kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután
feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve
mondta:
– Most takarodj!
Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és
nyugodtan mondta neki:
– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az
anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék
itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban
és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten
meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha
egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és
már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor
már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most
megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden
órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással
ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj
beléje…
Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:
– És most takarodj!

Játék.
… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. –
Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg
nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk
küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A
végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, –
így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden
férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én
erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt,
aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz,
édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem
hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és
szeretettel, akkor…
Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a
történet.
Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és
ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a
felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy
olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy
elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a
szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a
haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt
és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a
rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.
Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel,
– a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged
szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el,
hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem
tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják,
merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy
elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a
székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy
hangosan ne nevessek.
… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben
volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a
folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság
után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny
nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen
lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.
Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem
nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem
hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele;
nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint
álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már
most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha
macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is
ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már
alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon…
az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…
Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a
paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de
tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én
akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van.
Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most
alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan
jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska
hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az
ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig.
– Ő egész éjjel nem fog aludni.
Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a
szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan
álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön,
én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra
üt; a szívéhez kap…
Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak;
éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor
kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor
visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni,
rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az
öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész
kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre
fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul,
felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy
fájdalomordítással kint a folyosón.
Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok.
Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm…
hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről
hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan
behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az
ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó
szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja,
hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a
föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége –
kapkod a szívéhez.
A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra
orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál
erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka
elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy
szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan
jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel
boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak
képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.
A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe
veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a
parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának,
topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent
rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát
és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és
pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután
visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra
kijönni…
Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő
látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen,
csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a
meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.
Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb
hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is
figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen
óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy
halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám,
csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem
hallottam semmit.
Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és
megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik,
összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!
Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor.
Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a
helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is
nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön;
azért is itt maradunk még egy napig.
Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen
kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat,
hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…
Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az
órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a
pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne
lássanak ingben.
Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a
folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki
éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt
már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg
a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás.
Ekkor visszavonultam a szobámba.
Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A
nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.
Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik –
villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem
a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az
öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam.
Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam
hangján:
– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…
Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam
és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében
a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a
félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a
fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.
A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért
kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.


Marosváriak

Dernay Ágota.
Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt,
hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi
levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz,
nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni
társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a
levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü
régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs
beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a
Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután –
vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a
többi mind vénkisasszony.
Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt,
fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az
lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig
úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az
előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek.
Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.
Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt
teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és
kérlelhetetlen Louise-t:
– Louise néni…
A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első
két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint
egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe,
megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:
– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?
Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és
szigoruan felelte:
– _Mink_ itt Marosváron nem mehetünk férjhez.
Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:
– Miért, Louise néni?
A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már
olyan szigoru.
– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból
valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.
Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:
– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van,
ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.
A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás
remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott,
amikor kifakadva kiáltotta:
– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…
Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált
itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem
Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.
*
Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A
csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött
oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt,
nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor
ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává
lett. De addig sok idő telt el.
Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns
fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak
menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon
sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül
táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek
voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak
tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.
Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon
álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az
egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi.
Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre
az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.
Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget
gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a
társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is
zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak
tőle.
Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is,
akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek
ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen
lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak
ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan
szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem
vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és
finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más
társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a
házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy
inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.
Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és
elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg.
Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még
Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit
azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát
Marosvárról.
*
Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog.
Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig
szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen
pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári
bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári
ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az
ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon
rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára.
Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá
csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.
A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az
ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és
habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota
apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan
mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit
hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a
második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta,
eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:
– Fuj!
Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden
energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:
– Hát te… a te házasságod…
De erre Kálmán így felelt:
– Az egészen más.
Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a
dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.
Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth
grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a
legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál.
A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható;
mámorító, de megindító.
A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott
állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a
szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között,
Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép
kezét.
A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor
megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal
Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását
végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei
azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.
*
Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón
végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az
utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt,
csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek
néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom,
zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság
igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak
sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak
nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki
is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt
maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.