Világ folyása (1. kötet): Beszélyek - 3

A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is
elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre
kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény
korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a
jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett.
Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy
zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy
veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény
szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá.
Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.
De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden
nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté.
Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy –
főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a
nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő
nap szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen
irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az
elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz
megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve,
mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s
a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá
oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.
A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai
által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt
ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra
kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette
magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni
iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s
a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem
csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.
De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. Nehány nap múlva
Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán
egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi
esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit
aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó
maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában.
Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket
s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte
a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről
tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott
zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a
házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.
– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön
teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja
küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy
szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két
ezer forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ
válaszától, megteszi-e?
Szegény Mari e távolról sem álmodott helyzetben lázbetegként reszketett.
– Igen, de atyám – – hebegé.
– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig
hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –
– Nem tehetem – nem tehetem! zokogá a leányka.
Vincze minden szó nélkül saját fejének irányzá a csövet.
– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s
megragadta a felemelt kart.
Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer
forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem
maradt. Mind elveszté.
Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett
elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy
hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A
váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. E pénz
szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert,
folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már
feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A
kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje,
oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –
Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg
reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel
váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását
meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit
tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.
Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső
pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –
A többit tudjuk.
A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű
szemrehányásai kisérték őt.
– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk
szóval, mintha, ez önváddal a marczangoló lelkiismeretet akarná
csillapítani. Sirni nem tudott többé.
Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót.
Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel
foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran
panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége
száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni,
eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik
gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.
E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év
múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly
állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt
fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy
fordulatot. A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést
hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy
kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s
mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt
önmagának.

III. A BARADLÁBAN.

I.
Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto
mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.
„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a
barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat,
lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki
ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.
Társaságunk eközben kissé megszakadoz.
Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes
szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a
talált rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus
maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az
áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s
tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza
tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép
augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az
aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra
hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi
gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot
tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én
pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim
engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem
könyvembe.
Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú
mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás
tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak
kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő
sovány földben még az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre
van kárhoztatva.
E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben
fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött
közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé;
gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja,
hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként
pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg,
hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében
egy mérföldnél hosszabb vonalú.
Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz.
Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a
domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú
sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott
gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált
átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal;
míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a
kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból;
tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem
kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a
szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy
sárga virágnak.
A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj
hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint
Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás,
hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető.
Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma
tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart
itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével
együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.
Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre
tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél
térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról.
Már benn a faluban kezdém tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen
emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy
rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban,
Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki
legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év
előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók,
miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e
gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is
látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül
bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó
sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki
több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött,
csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont
maradványaira. sat.
Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő
tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet
komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem
viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s
feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“
E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített
lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz
siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett –
a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását
hallgatá.
– S mindkettőnek vége volt? kérdé, épen oda érkeztemkor, Ödön.
– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram,
huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság!
magyarázta tovább a kalauz.
– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez
bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen
ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:
– S mi történt aztán a hullákkal?
– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük!
felelte Szeghő.
– Megették? ez lehetlen!? kérdém én nagy szemeket meresztve.
– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az
elébbi.
– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant
szerencsétlenek?
– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe
vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a
nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő
meredekről.
Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy
boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött
apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú
történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn
feszűlt várakozásom kiábrándítva.
E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas
sziklatető felé irányzá.
– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a
szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha az
arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója
kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen
egynek sikerűlt ez.
– S ki volt ez? kérdék egyszerre többen.
– 1844 év május havában – Petőfi Sándor; felelte a lelkész.
E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a
földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak
lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba
helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s
ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.
A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé
kipirúlt.
– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával
Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették
ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.
– Rosz volt a kő, mentegetőzék Ödön.
– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily
őszintén bevallani, hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell
oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani
követ találni, mely jó legyen!
E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a
barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az
adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.
– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a
neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség
nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.
– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily
igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s
mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak
is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban
részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a
földi pálya megfutására!
Szeghő Lajos uram azonban ily kegyes elmélkedésekre nem engedett időt s
a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely
a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott,
egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a
kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen
fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a
tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra
kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb
csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.
Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat,
mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni,
hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen
megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de
az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az
üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang
végpontjának a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.
E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden
további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába,
hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray
sem volt közöttünk.

II.
Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb
hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az
óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A
bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.
Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be,
hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá
ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag
miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az
alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre
kárhoztatott vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei
közt.
Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket
mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb
szinpadot alig találhatna.
S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak
arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem,
úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt
még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva
már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként
ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás
maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni,
melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen
tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak
a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.
Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként
suhannak el mellettünk; s mi alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal
átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk
azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem
engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek
azt letartó rámába foglalni:
Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban
mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak
bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s
a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett
dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt
képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt
olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve:
nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla
oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös
vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz
fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi
hangos dalát.
Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább
is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet
legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt
csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte
el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd –
elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte
csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás
kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad;
kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De
miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely
azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a
jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él
hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn
a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán
egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú
árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában?
A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt,
Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes
foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk
fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi
mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja
szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s
szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat
felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit
csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott
kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi
éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A
velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra
akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel,
reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek
végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb
hegyéről!
Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a
szem balsejtelemmel tekint a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek
közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva
haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s
egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba
szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink
fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét
év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell
haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a
lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat
rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más
irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló
csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a
kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már
ott szélesebb partra átkelhetünk…
Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a
gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk,
sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, tehát kevesebb a
rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő
(stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve
szemfényvesztőleg ragyognak.
S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet
szeszélyes keze!
Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan
kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről
csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni
látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról
góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők
vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel;
a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei
villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott
fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és
millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal
minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel
pompájokat.
Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk meg, melynek tetejét
trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre
növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék
karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó
fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van,
képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a
gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz
Jupiter trónjának nevezi e helyet.
A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár
obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről,
mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az
árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen
lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn
szendergő nejét.
Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll
egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket.
De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó
megszűntét, mely őt e roppant idomú veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a
körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…
Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe
e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi
szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben
csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők,
amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét
egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori
nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt
stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont
mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid
idő alatt ismét új csoda műveket képez.
Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s
ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét
szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg;
a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz
reánk kiülő szemeiddel leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!
Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban
tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk
erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a
magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a
talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan
terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe
alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e
muzeumát.
De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg,
vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő
mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság
Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával
olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a
hegyek mély rétegei alatt?
A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben
stalaktit csapok függenek le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy
nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s
e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő
zendűletet.
– Ez Plútó orgonája; jegyzi meg cicerónénk.
– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb
helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e
népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.
Még egy kép – utólsó itt s utólsó a barlang hosszú folyosójában.
A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok
szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége
vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk
a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes
sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő
léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen
világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja,