Világ folyása (1. kötet): Beszélyek - 5

halálra kell epednie. S azért őrizkedjetek ó leventék a borzovai hegyek
vadjainak üldözésétől, hogy az átok alá vett hely közelébe ne
tévedjetek!“
A hallgatók egy része az egész jégbarlangot, éneket és álmatlanságot
mesének vette; a másik rész ármányt s titkolózási érdeket vélt alatta
rejleni; voltak kik némi hitelt adtak a púpos szavainak, de nem törődtek
tovább a hallottakkal; csak Kelemér tépelődött nyugtalanúl s ébren egész
éjjel a láthatlan énekesnő által felgyújtani szokott szerelem
eszméjével.
Következő nap pihenés és áldomás napja volt s a „bús dalia“ a vigadók
sorából ellopózva, tegzével és gerelyével az erdős hegyeknek vette
útját. Az éjen át határozattá ért benne a szándék meghallgatni a bűvös
dalt s aztán meghalni, ha kell, de legalább – rövid ideig bár és
birhatlanért – átérezni a szerelem üdvét, kínját.
A lombkoronás csererdők magányában a púpos jött elébe, ki a táborból
tegnap észrevétlenűl veszett el. Kelemér rendkivűl megörűlt a
találkozásnak s kérte a törpét, jelölné ki neki a borzovai hegység
barlangjához vezető legrövidebb utat.
– S ismered-e ifju magyar hős az általad keresett hely veszélyeit? kérdé
félszemével hunyorítva a púpos.
– Hallottam tegnapi előadásodat s el vagyok határozva! felelte a dalia
oly szilárd hangon, hogy a púpos minden további szót feleslegesnek
tartva, vezetőűl ajánlkozott. Ritkán járt erdei ösvényeken, hol a soha
meg nem riasztott őzike is bátor szemekkel bámult reájok, haladva: mint
a nap nyugodni szállt s keleten a hold telő arcza merűlt fel, egy magas
hegy tetejére értek. A hegytető lapos kopár sík volt, hol zöldet csak a
földből kinőtt nagyobb kövek mohain látott a szem.
– Közel vagyunk leventém, szólt itt az egész úton hallgatag törpe
kalauz, – közelebb, mint vélnéd. Csak nehány lépést még – így – s most
tekints le!
Borzasztó meredek szélén állottak. Lenn a tágas mélyületet köröskörűl
egyenesen felnyúló tömör sziklafal foglalta be. A völgy sürű vad fákkal
volt ellepve melyeknek sötét zöld lombjai – bár legkisebb szellő sem
lengett – bánatosan suttogtak. A letekintők arczára alúlról hives
légvonal tolúlt.
– E vad elzárt völgyben van a jégbarlang, melyről tegnap beszéltem. Ha
áll határozatod s közelébe jutni ohajtasz, elvezetlek az egyetlen
lejáráshoz.
Kelemér szó nélkül követte vezetőjét a helyig hol a rézsút lenyúló
szirten, bokrokba s ág-bogakba fogózva lebocsátkozni lehetett. A púpos
itt kissé gúnyos hangon sok szerencsét kivánt az ifju hősnek s hirtelen
eltávozott; a szerelmet kereső ifju pedig rettenthetlenűl kezdé meg a
vakmerő utat.
Fokonkint, a mint leebb jutott, hidegebb lőn körűlte a lég; bár ő a
szellet hűs legyintését csak izzó arczain érezé, sőt még jótékonyan
hatott az reá a benső titkos tűz ellen, mely ereiben elömlött s mely
megóvta őt a téli dermeteg befolyás ellen, midőn a csodás barlang
torkolata előtt állott meg.
A púpos előadása eddig szóról szóra valósúlt. A falegyenes barna
szirthomlokzatba sok öl magas és roppant széles torkolat nyílt, melyben
kékes ködpárázat röpkedett. A félkörben lehajló boltozatról óriási
jégcsapok függöttek, mint megannyi hegyével lefordított torony. A
homályos csarnokból fagyos légzet csapott fel; s midőn Kelemér a sima
jégpadlón nehány lépést tőn, benézett ama meredeken lefutó jégsikátorba,
mely az egy arasszal tovább haladót örökre, menthetlenűl elnyeli.
A völgykatlan perczről perczre sötétebbé vált s míg fenn a bércztetőn a
bucsúzó nap végsugarai ragyogtak, lenn már éji homály terjengett az
egymásra hajló s összeölelkező ágú fagyalfák vad sűrüjében. Egyszerre
azonban bágyadt ezüst világosság ömlött el a sudarakon – a nap uralmát a
teli hold vette át s bánatos arczával mélán tekinte le a barlang előtti
vén iharfa alá telepűlt leventére.
Ez, soha nem tapasztalt feszülésben érzé tág mellét elszorúlni, mi
félelem épen nem, de ama közönyös nyugalom se volt, mely eddig ezen ércz
mell alatti szivet soha szokottnál sebesebben dobogni nem engedé.
Sejtelme mondá, hogy végzetszerű sorsa megfejtéséhez áll most közel – s
ki maradhatna ilyenkor nyugodt?
Midőn a hold az ég gyér csillagú boltján oly magasra lépett, hogy a
völgykatlanba függőlegesen tekintene le s itt a fák sudarai árnyat sem
vetnének: Kelemér egy távoli mondhatlan édes hangot halla megcsendűlni s
elmaradó léhlzettel erőszakosan lüktető szivére szoritá kezét. E dal
elhaló rezgése oly tündéri volt, mintha a hold ezüsthúrokká vált
sugárain játszanék a szellő; oly andalitó oly megkapó folyamú, hogy
mennél közelebbről hangzott, annál szédítőbben hatott az érzékekre s
midőn végre határozott pontként a jégbarlang mélyéből származása
kétségtelenné lőn, a bűvös kéjmámorban ringatózó ifju szemeit lankadtan
lehúnyá, ámúlt feje kezéről lehanyatlott s eszméletét vesztve mély
álomba merűlt…
Világos nappal volt mire felébredt; előtte pedig a púpos állott, hosszú
karjait mellén keresztbe fonva s még gúnyosabb kifejezéssel csúf
vonásain, mint midőn távozék.
– Na s mint elégitett ki az álomlátás daliám? kérdé gonoszúl hunyorítva
félszemével.
– Ő az! ő az! kiáltá, inkább az álomeszméket folytatólag mint a törpének
felelve Kelemér – ő az, „a nem apától nemzett, a soha nem látott“ a
legdicsőbb, legbájosabb szűz, ki szívemet lángoló, elhamvasztó, őrült
szerelemre birta!
– Ezt mondta még eddig mindegyik, kinek álmában a kis boszorkány
megjelent; jegyzé meg vigyorogva a púpos – s miután egyenkint valamennyi
ohajtá birni őt, úgy hiszem te sem lész roszabb a többinél?
– Igen, birnom kell őt, mondá hévvel s elragadtatva az eddig érzéketlen
s most egyszerre túláradó szerelmű levente, – de hajh! tevé hozzá szép
fejét búsan lecsüggesztve, hol, mikor és mikép találhatom fel?
– Erről majd később szólunk; most jer elébb s tudd meg tőlem ki és mint
jutott ide a bájos tündér, ki egész lényedet oly hatalmasan megigézte.
Aztán nyilatkozz, el akarod-e fogadni a hozzá vezető eszközöket azon az
áron, melyet ezért én kivánandok?
– S tehetnéd-e ezt? hatalmadban állana e mód? kérdé kétkedőleg az ifju s
feltekinte a törpére – de ez nem volt többé látható, helyette egy
bozontos hajú és szakállu óriásra esett bámuló nézelete.
– Válaszom ez; szólt az átváltozott – nevem Baradla, a természet titkai
bűvészetem előtt tárva vannak. Jer, kövess! – s ezzel kézen fogva a
leventét, szélsebesen vitte őt magával lakába, mely egy hegy roppant
ürege volt s ma is Baradla név alatt ismeretes.
– Messze innen, a föld északi végcsúcsán, hol a nyugvó nap tűzkoronát
visel s utána az ég ezer színben lángoló sátorrá gyúl ki – kezdé
beszédét a bűvész; a fagyos tengereken felhőkig nyúló jéghegyek
emelkednek s ezek közt lakik tündérszolgái körében a jég-király.
Szil-nek az ősz jégkirálynak sok századévvel ezelőtt egy gyönyörű lánya
volt, kit ő azonban a legmagasabb jéghegy bástyázatai közé magányba zárt
el, mert szabályúl az állt a jégországban, hogy a második ivadékát
megérő király uralmát veszti s más lép helyébe. A szép Szili tehát
örökös magányra volt kárhoztatva s unalmas egyhanguságban, de soha nem
öregedve epedte le a századokat. Történt, hogy egy hajnali szomorú
sétája közben hófehér s édes illatú jégrózsára talált. E pillanat óta
szíve titkos vágyai e rózsában öszpontosúltak. Ezt ápolta, ölelte
csókolta ő egész szerelemmel. E fölött a virág kristály levelein minden
éjen át ragyogó mézédes harmat gyűlt s izlelése Szilinek részegitő
kéjérzetére lőn. Egy este azonban a jégrózsa eltűnt – Szili pedig egy
csodaszépségű kis leánygyermeknek lett anyjává. Az uralmát vesztett
jégkirály bőszültségében feneketlen mélységbe taszitá le leányát;
unokáját pedig a kis Sziliczét túl a tengereken egy számára alkotott
jégbarlangba zárta. E jégbarlang az, mely előtt te egy egész hónapig
aludtál; a jégkirály bájban mindent felülmúló unokája az, kinek énekét
hallád, kinek képe álmodban megjelent. Halandó szeme soha még nem látta
őt; temérdek ifju álmatlanúl sorvadt el már miatta, még több – ki
segélyemmel képes lőn a rejtekbe hatni, nem sietve kellőleg, mielőtt
hozzá érhetett volna, jégszoborrá fagyott. S ezt előre mondom, hogy
tudjad, mily veszélyes útra vállalkozol.
– Az árt! az árt! – Kiálta nyugtalanúl az ifju, – kivánd bár véremet,
életemet az üdv egy rövid perczeért!
– Csendesen; szólt Baradla, ki e közben ismét elébbi púpos törpe alakját
ölté magára; sem egyiket se másikat nem kivánom – egészen. Mindössze
csak nehány évet kérek, mely a te életedből az enyémhez fog csatoltatni.
Mert látod, minden hatalmam mellett eként kell tengetnem lételemet. S
most, először is adj fürteidből egy szálat és ereidből három csepp vért.
Kelemér minden habozás nélkül teljesité a parancsot.
Baradla a hajszál végét a földbe ülteté, az ifju véréből három cseppel
megöntözé s im szemlátomást zöld növénnyé terjedett az, melynek
bokrosodó ágai rügyezni, leveleket hajtani kezdtek; s percz múlva már a
kis fa tele volt apró vérvörös bogyókkal.
– E bogyók, szólt a púpos, utat fognak neked nyitni a barlang mélyébe
vezető s különben járhatlan sikátoron. Minden leszakitott s magad elibe
vetett szem alatt gránitlépcsővé vál a meredek sima jég. A lépcsőzeten
lehaladva, hosszu jég folyosókon fogsz végig menni, míg a pompás terembe
érsz, hol a gyönyörü s örök fiatalságban élő tündérleány lakik. Fogd őt
kezénél s vezesd ki börtönéből. De kettőre teszlek figyelmessé. Először:
oly sietséggel járj, hogy egy óra alatt visszatérve ismét künn légy,
mert a granit lépcsőket ezen időn túl megmászhatlan jéglemez vonja újra
be s akkor benn rekedsz mint már sok előtted; másodszor; tudd meg, hogy
e vérvörös bogyók mindenike egy egy hó életedből, mi általad leszakítva
és elvetve, azon esetre, ha a barlangból többet vissza nem térnél, az én
napjaimat növeli. – Ezek a feltételek; ha áll az alku törd le tövéről a
fácskát, vidd maggaddal s kisértsd meg szerencsédet. –
Kelemér a bűvész előadásából meggyőződvén, hogy a neki szánt bájdús
hölgy „kit nem apa nemzett s kit halandó szeme soha nem látott“ a
jégbarlang fogoly tündérnője: elszánt bátorsággal ment sorsa elébe s
minden válasz helyett letörte tövéről az apró vérvörös bogyókkal sürűn
megrakott fácskát.
Az alku e szerint meg volt kötve s Baradla a törpéből ismét óriássá
nyúlva, még sebesebben mint jövet vitte magával a leventét s tette le a
sötét völgykatlanban a kék ködpárás barlang-torkolat előtt. Gúnyos
mosolya most már valóságos hahotába tört ki, melyet a völgy még rögtöni
eltűnte után is viszhangozott. A káröröm sátáni gúnykaczaja volt az; a
bűvész jól tudta az ifju előtt elhallgatott ama körülményt, miszerint
Szilicze barlangja olyszerű varázs alatt áll, hogy minden oda belépő,
mielőtt még a tündért megláthatná, jégszoborrá mered elébb utóbb a
szerint, a mint életében több vagy kevesebb hölgycsókot élvezett.
Eladott életét pedig aztán az álnok és csábitó Baradla örökli. –
Ismét oly holdfényes éj következék mint első alkalommal, épen egy hó
előtt, bár az ifju ezt csak tegnapnak hivé. Éjfél tájban ismét
megzendűlt a távoli halk, andalító ének, de hatása többé nem álomhozó,
sőt ellenkezőleg buzdító, lelkesítő volt.
Kelemér határozottan a ködlő csarnokba, a meredek jégsikátor szélére
lépett, habozás nélkül szakíta le egyet a bogyók közűl s maga elibe
veté. A helyen, hova az esett, vörös kő-lépcső pattant ki a vastag
jéglemezből. Az elsőt második harmadik negyedik követte – az ének
fokonként tisztábban s közelebbről hallszott s az égő vágy által
ragadott ifju nem elégelte a lassú haladást, marokkal szórta maga elébe
a bogyókat, csak hármat hagyván meg a fácska ágain. Az élet nem kimélt
hónapjai árán egy percz alatt hatszáz granit fokú lépcsőzet csavarodott
le a mélységbe; a delejes erő által vont levente a másik percz alatt
lesietett ezen s leérve, egymásba nyiló magas fényes termeken s ezeket
összekötő folyosókon ment végig, nem ügyelve a mozdulatlan jégszobrok
merev szemekkel reá bámuló alakjaira, melyek mellett minden lépten
elhaladott. Ama szerencsétlen ifjak szobrai voltak ezek, kik Szil az
egykori jégkirály által e helyre tett varázs következtében, czélhoz
érhetés előtt jéggé változtak s kiknek életét most a csalárd púpos élte.
Jelmezeik arra mutatának, hogy különböző nemzetek és századok gyermekei.
A „bús dalia“ keblét azonban lángolóbb tűz hevité, mint valaha s fel nem
tartóztatva lépett a legékesebb legtündöklőbb kristálypalotába, hol a
jégkirály unokája, a leirhatlan bájában mindent felűlhaladó szűz,
kezében hófehér liljomot tartva, egy trón-emelvényen űlt.
A szeme fényét vesztő s túlvilági kéjben úszó levente a trón előtt
féltérdre esve, csak ennyit mondhatott:
– Fölleltelek végre, téged, a nekem igértet „kit nem apa nemzett, kit
halandó szeme soha még nem látott“!
Szilicze pedig lélekbe rezgő hangon ezt válaszolá:
– Eljőttél végre, szívem rég várt, rég epedett ifja; te a nekem szánt,
az egyetlen „kinek ajkain soha még nő csókja nem égett“!
S ezzel leszállva magános trónjáról, szeliden felemelte a térdelőt, és
egy kezével ennek kezét, a mással még mindig a liljomszálat tartva,
kifelé indúlt véle a földalatti csillámló termekből.
A jégszobrok mellett elmenve, Szilicze ezek mindegyikét a hófehér liljom
szál végével érinté s tüstént mindenik visszanyerte egykori testalkatát,
vérét, életét, és hódoló tisztelettel követte az ifju párt; annyira,
hogy midőn a már-már jegesülő granit lépcsőzeten fel a nyílt csarnokba
értek, e kiséret háromszáz megmentettből állott.
A pillanatban, midőn ezek közűl az utólsó is fel lőn a varázstól
szabadítva, távoli tompa dördűlet volt hallható.
– Baradlát, a gonosz bűvészt elérte méltó büntetése; szólt környezetéhez
Szilicze – a hegynek ama végcsúcsa, melynek ürében lakott, véle együtt
örökre elsülyedt. Századokon át bitorolta ő a tőletek elcsalt életet s
ez most reátok visszaszállván, neki egyetlen percze sem maradt. – Ő volt
nagy atyámnak azon irígy ellensége, ki a bűvös jégrózsát anyám elibe
játszá, hogy megrontsa véle őt s az öreg jégkirály uralmát. Ez engem, a
jégtündérek honából száműzöttet, e palotába oly titkos határozattal zárt
el; hogy csak oly ifju mindent feláldozó szerelme hozhasson ki innen, ki
soha még – tettleg, vágyban, gondolatban vagy álomban nőt nem csókolt;
más lemerészkedő pedig lelketlen tömeggé jegedjen, mig az engem kötő
varázs megszűntével életét visszaadhatom. E varázs megtört régen várt
jöttöd által szerelmes, tiszta, hős leventém, ki a boldogtalan
tündérleányt boldog halandóvá – mert nőddé s első csókodra érdemessé
teszed!
Mondá Szilicze s a jégbarlang torkolatából a völgy pázsitára lépve,
kezéből a liljomszál ezüstlő köd gyanánt enyészett el – Kelemér pedig
mennyei üdvtől feszülő keblére ölelé a föld legbájosabb hajadonát.
A háromszáz – bolgár és szláv, morva és khazar, hun, avar és csabamagyar
ifjakból a jéggé változás hosszú korszaka alatt kihűlt az őrjöngő láng s
megmentőik iránti mély hálaérzetből ezentúl urok és úrnőjükként
tisztelékőket. Egy részük nem messze a jégbarlanghoz, hol elbűvölve
valának, – más részük pedig alább a Sajóvölgy egy erdős vadregényes
zugában telepűlt meg s az új telepeket boldog úr- és úrnője neveiről
Szilicze és Kelemérnek nevezé el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mindez ősidőkben, midőn e földet még tündérek is lakták, közel ezredéve
történt s mint régi dologról mondani szokás: talán már nem is igaz.
Annyi bizonyos, hogy a hegytetőbe horpadt mély völgykatlan s ebben a
jégbarlang, a torkolat boltívéről nyárközépen lefüggő óriási
jégcsapokkal s úgy mint azt e rege folyamán tájképezni igyekvém, mai nap
is látható Torna megye Borzova és Szilicze helységei közt.


ÉLET-UTAK.
– – – – ihr himmlischen Mächte!
Ihr führt ins Leben uns hinein,
Ihr lasst den Armen schuldig werden
Dann überlasst ihr ihn der Pein
– – – – – – – – – –
_Göthe_.
Hat év előtt X. mezővárosban, mely a hasonnevű megyének székhelye,
hölgyek- és férfiakból vegyes társaság beszélgete végzett ebéd után
külön csoportulatokban.
A novemberi nap ködös homálya az estet sietteté s mielőtt ennek rendes
órái beköszöntenének, a házi úr jónak látta világot hozatni s
játékasztalokat rendezni. Ez asztalok egyikét rögtön körülülték; a
másodiknál hiányzott a negyedik a whisthez.
– M....et inkább halálnak választanám, mint ügyvédemnek, szólt
türelmetlenűl, sőt talán kissé boszúsan a csonka whist-partie egy kövér
tagja, különben törvényszéki fizetéses táblabiró, – szörnyű pontatlan
ember, többnyire várat magára.
– Késedelme eddig ha megfejthető volt is, ma már nem az; felelé egy más
a kártyát keverve; eddig rend szerint védenczénél időzött és maradt el,
de miután ez tegnap már meghalt, ugy hiszem nincs többé mit értekeznie
véle.
– Ugy látszik azonban, utolsó perczig nem akar tőle megválni; jegyzé meg
egy harmadik, ki ablakmelletti állásából az utczára tekinte ki – im
nézzék önök.
A beszélgetők az ablakhoz közeledtek.
Az átelleni megyeházból négy rab hozott ki vállain egy festetlen
deszkakoporsót, melyet két fegyveres megyehajdún – a rabok őrizetén
kivül, egy ősz hajú, görbedt termetű agg s egy ifju kisére.
– Fogadni mernék, eszébe sem jut, hogy mi itt várunk reá s a temetőbe
kisér egy bünöst, kit halál-itélete ellen megvédeni akart, de nem birt,
– mondá kikelve a szenvedélyes játszó, a koporsót követő ifjura
czélozva.
– Valóban, ma későn fog megalakúlhatni a partie, szólt, a kövér úr
türelmetlenségével mintegy ingerkedve, az elébbi; M.... a roskadozó
öregnek nyujtja karját támaszúl, ki nem hitte volna, hogy unokáját ő
temesse el. De hogy ez bűnös volt-e és ha igen, mennyire kárhoztatható –
jegyzé meg a törvényszéki táblabiró szavaira vonatkozólag, azt már most
ama legfelsőbb törvényszék itélendi el, melyhez ügyét a halál fölebbezé.
– A szántszándékos gyilkosnak Istennél sincs kegyelem; veté oda
egykedvűn emez. Fogat fogért, szemet szemért, már szent László királyunk
törvénye volt, mit ha a polgárisulás szeliditett is, mindig fenmarad:
életet életért; ki ellenkezőleg itél, a bünt legyezi, a merényt
bátoritja.
– Csakhogy a törvény nem gyutacs, melyet minden fegyver gúlájára
egyaránt lehessen alkalmazni; s ha valaha, ez esetben merűlhetett fel a
kérdés: egy romlott, gonosz életért vethető-e a mérleg másik felébe egy
jó, erényes, de szerencsétlen, melynek minden hibája az: hogy a
viszonyok hatalma által s ugy szólván isten eszközeként kényszerült a
gonosz kioltására?
A törvényszéki táblabiró perczre feledé a whistet s különben sem halvány
arcza még jobban kigyúlt. Meg kell jegyeznem, hogy az ő szavazata volt
épen a tegnapi ülésben elhatározó ama pallositéletre nézve, mely egy
gyilkossággal vádlott ellne hozatott, ki azonban ezen itélet elől
ugyanazon nap reggelén, a természetes halál kapuján megszökött.
– E szerint ön tagadja a szabad akaratot s azt, minek a szabad akarat
csak kifolyása, az észt? pattant fel most már határozott boszusággal;
ugy inditványozza ön a világ minden fenyitő törvényszékének
feloszlatását, mert akkor az emberek ép oly kevéssé lesznek okszerűen
büntethetők, mint az állatok.
– Ez sok esetben áll is; védé makacsúl állitását az első, – mert ott,
hol e fennhiresztelt istenadomány, az ész – a ferde nevelés, gyermekkori
benyomások, túláradó véralkat, szenvedélyek, előitéletek, balfogalmak s
a hatalmán kivűl fekvő esetlegesség ezernemü alakja által tévútra
vezetteték, ott, a szabad akarat rögtön megszünt működni s a biró
itélete nem bűnt torolni, hanem irányadólag javitani van hivatva. E
hivatás pedig azonnal eltörpül, ha elvül állittatik fel: életet
életért.“ –
A kövér úr hihetetlenül rázta fejét, divatszerü philantrop nézeteknek
mondá a felhozottakat, miket sok évi törvényszéki gyakorlata megczáfol.
A vita mindig élénkebb és hevesebb lőn s a másik asztalnál whistezők
figyelmét fölgerjesztve, ezeket is a vitatkozók körébe voná. A nők
szelidebb hajlama a philantrop pártjára kelt, ki a hatalmas aegis alatt
még inkább neki bátorodva, állitásaiban mindig merészebb, a táblabiró
pedig mindig ingerűltebb lőn.
Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint törvények czikkeire, pontjaira s az
istentől nyert ész- és szabad akaratra hivatkozva, a szerencsétlen
tévedő fölött kimondani a „bünöst“, megitélni a börtönt, botot,
akasztófát; kivált ott, hol a nyomor rongyai közt a legkisebb vétek is
szembe tünő.
Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint lucullusi ebéd után ruganyos pamlagon
heverve, az éhes kéregetőt száraz röviden oda utasitani: hogy dolgozzék
s majd lesz mit ennie. Ellenben, legtöbb esetben igen nehéz volna a
válasz, ha a jóllakott tanácsadót kérdeni merné az éhes: vajjon mit
dolgozott hát ő?
Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint puha pelyhek között születettnek, ki
mióta járni megtanitották, sima virágos pályán halad, utálattal fordúlni
el attól, ki selejtes útra szoritva, midőn a tövist akarta kikerűlni,
göröngyben botlott el s besarazta magát. Azt sem volna azonban nehéz
sejteni, meddig birna e könyörtelen utálkozó megállani a sikamlós uton,
melyen ez sok évi küzdés és sinlődés után esett el.
Elmondá, hogy a szigorú erkölcsbirói rendszabály: „ki mint vet, ugy
arasson“ – már alapjában hibás, miután a vetők egy részének magva hálás
kövér földbe hull, mig a másik résznek csak sziklarétegek jutottak,
melyek közt a legjobb akarat mellett is, a mag nem fogamszik, vagy
konkolylyá vál, s igy a birónak, pálczatörés helyett inkább a telek
mivelhetővé tétele van kötelességeűl kitűzve sat.
A törvényszéki rendes táblabiró e szavakat, ha nem is saját személyére
vonatkozóknak, de legalább körébe vágóknak hivén, fokonkint ingerültebb
lőn s hogy a vita ezúttal kellemetlenebb fordulatot nem vett, M......
beléptének volt köszönhető, ki, az arczán olvasható fájdalmas
megilletődést ál-mosolylyal eltakarni hasztalan igyekezve, vegyült a
társaságba.
A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bár mily forrásból származzék,
mivelt lelkek által tiszteletben tartatik; – s a jelen levők tudván azt,
hogy M....et ifjukori barátság csatolá ahhoz, kinek büntetőpörében
védőleg a legbuzgóbb erőmegfeszitéssel lépett fel s kit most örök
nyughelyére kisért – a tárgyat tovább nem érinték.
Nehány nap múlva azonban a philantrop, a következő történetet olvasta
fel a kandalló körűl gyűlt s jelenleg hallgatósággá alakúlt whistezők
előtt, kik közűl ez alkalommal a törvényszéki tag hiányzott.
E történetet részint az alperesi védelemben felhasznált, részint az
elitélt által ügyvédével közlött adatokból szerkeszté össze az
elbeszélő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gyermek-korból.
1835. év nyarán, egy alföldi nádfödelű ház alacsony szobájában három
egyén ült különböző foglalkozásba merülten, mindhárom szorosan egy
családhoz tartozó, de különböző életkoru, érdekü s kedélyzetü mindegyik.
A családfő hetvenen túli agg; egykori izmos szálas termete kisé
meghajlott az évek súlya alatt, kopasz feje fényes bőréről nehány
téveteg ősz szált lenget a nyitott ablakon be suhanó szellő; arcza,
melyen tömött bajusz és szemöld ezüstlik, a magyar faj elvitázhatlan
typusa. Felöltönye, a zsinóros dolmány, fogason csügg; alatta szalma
karszékben az öreg ül, czifra fokosnyél vésésével bibelődve s a széles
ingujjak alól látható karok erős idegei, a száj nyilásakor előfehérlő
fogsor s arczának ép szine még sok erőre mutatnak.
– Na s Gábor! szólalt meg mély rezgésű hangja, a szűnnapoknak fele már
elmult s te még sem látogattad meg a nagyságos urfit.
– Ki az a nagyságos urfi? – felelt a megszólított, a nélkül hogy a
kezében tartott régi bőrkötésű könyvből felpillantana – nagyságos urfi!
ismétlé keserű gunynyal, mondtam már nagyapám, hogy e czím országunkban
csak mágnást illet, ő pedig tanuló mint én s épen oly nagyságos mint én.
– Jó, jó, Gábor! csillapitá őt az öreg; ez már régi szokás nálunk, apám
is igy hivta már az urfi szép apját, mostani földesurunkat pedig
mindenki igy nevezi s e kivűl ne feledd, hogy ő jótevőnk is!
– Jótevőnk?! riadt fel a nyitott ablak melletti üléséből, kihez e szavak
intézve valának s fekete szemeinek vadul lángoló pillantását az aggra
szögezé; s az apa jótevőjének nevezheti azt, kinek kezéből saját édes
fia halált vőn? Szegény vagyok, de atyám gyilkosának kezét mint
jótevőmét, nyalni nem fogom.
E szavak annyi gyűlölséggel, annyi határozottsággal voltak mondva,
mennyit az alig tizenöt éves ifjonczban senki nem keresne. Ott állt,
mellén keresztbe font karokkal, domboru fehér homloka ránczokba vonult s
halvány arcza, melyről tanulás és gondolkozás által korán kifejtett
érleltség tekinte le, oly sötétkomor kifejezést ölte, hogy az öreg félig
zavarodottan emelé le róla szemeit.
– Tudod fiam, szólt ez engesztelőleg, hogy szegény apád halálát véletlen
s nem szánt akarat okozá – –
– Emlékezem, jól emlékezem! vágott közbe az ifju, hiszen már akkor hét
éves voltam; túzok vadászaton a nagyságos úr, ispánját a falkát
megkerülni küldte s mit gondolt ő vele, hogy ez épen átellenében állt,
midőn a felkászolódó túzokcsapatra lőni kedve jött s mit tehetett arról,
hogy a golyó túzok helyett embert talált, ki történetesen épen az én
atyám volt?
– Igaz, vigyázatlanság volt, nagy vigyázatlanság – de jusson eszedbe,
hogy ő hibáját jóvá enni igyekezett s a te és Klárika nevelésére
jószántából ad évenként –
– Kétszáz ezüst forintot, melylyel egy emberéletet fizet ki s
jószántából, mert mint véletlen esetért fölmentetett a törvény,
ugyanazon törvény által, mely, ha ez eset megforditva áll, atyámat
legalább több évi börtönnel fenyitette volna. A külömbség csak az, hogy
ő Muray Miklós, húszezer hold birtokosa, atyám pedig szegény ispán volt,
kit ha készakarva öl meg, sem történik nagy baja.
Az öreg, tört sugáru s két könymaradványban úszó szemeit az égre emelé.
– „És bocsáss meg a mi büneinkért, valamint mi is megbocsátunk az
ellenünk vétetteknek“ idézé áhitatosan az imádság szavait. – Isten látja
lelkem, én megbocsátottam neki!
– Én nem! dörmögé Gábor alig hallhatólag, nem akarván öreg apja
buzgóságát sérteni.
Csend állott be, mint ott szokott, hol a vitát egyik fél sem akarja
folytatni; az öreg munkáját szemlélgette, unokája az imént letett
bőrkötésű Tacitust vette ismét elő; hihetőleg azonban mindkettőnek
gondolati másutt révedeztek.
E jelenet szinhelye ama egyszerűen tiszta lakok egyike, melyekben a
szegénység szemérmesen fedi el meztelenségét. Az időbarnult gerendázat
alacsonysága által még téresebbnek látszik a négyszögű szoba, régi alaku
butorai kopottak s csak a szükséget fedezik. A kimeszelt hasas kemenczét
fa pad veszi körül, három szögletben kartonnal letakart három ágy, a
negyedikben mult századi pohárszék. A falon fa rámás avult festvények
közt nehezékes óra ketyeg, középen kerek fenyőasztal, rajta két virággal
telt pohár, a három ablak közül kettő országutra, a harmadik virágos kis
kertre nyilik, honnan illatos lég járja át a szobát. Ennek széles
párkányzatán nehány könyv van felállitva s papiros és egyéb irószerek
láthatók. Az ajtó melletti vasfogason őzlábnyelü ostor, kulcsok, régi
rovások, légycsapó függenek, mik közül ez utolsó itt legszükségesebb
háziszernek látszik.
Az utra nyiló ablakok egyikének üvegén át kis lánygyermek, talán kilencz
tiz éves, igyekezett valami festvényt utánrajzolni. E munka annyira
elfoglalá, hogy az elébbi beszélgetésre legkisebbet sem ügyelve, rajzónt
tartó kezét kivéve, nem is mozdult; most azonban készen lehete, mert a
viaszcsomókat, melyekkel saját papirszeletét a képhez ragasztá,
leszedve, egy ideig édes gyönyörrel szemlélte müvét, azt ín szabad
kézzel kisértett meg rajta némi árnyéklatokat, végre midőn ezzel is
elkészült, röpült inkább, ment ment a könyvébe mélyedt Gábor mellé s
rajzát örömtelten elébe tartá.
– Gábor bácsi, édes Gábor bácsi, nézze csak, nem jól vettem le e
kastélyt, e fákat, e két embert?
Oly jól esett a feszült csendnek e gyermeki vidám hang általi
megszakitása, hogy Gábor arczáról szinte látni lehete a sötét eszmék
elszállását, – fokonkint derült fel az, mint a föld, ha egy ideig felhő
takarta el a naptól.
– Ugy-e tetszik, úgy-e szép? folytatá ez csevegését, – mosolyogjon csak,
lássa, igy sokkal szebb, mint ha oly komor – –
S valóban az ifju vonásai e rövid percz alatt az előbbitől egészen