Világ folyása (1. kötet): Beszélyek - 8

adózott. Vigyétek fel szállására s törüljétek fel a vért – –
A zajra a házbeliek közűl többen oda tolakodtak. Egyikük az elnyúló
tetemben még életet vélt észrevenni s orvost sürgete. Tanácsára Gábor
kórházba viteték, hol gyorsabb segély- és ápolásra számolhat, mint
magányos szobájában.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két életveszélyes hó után, mely alatt Gábor ajkait egyetlen szó nem
hagyhatá el, az orvosok kijelenték a reményt megmaradhatásához. Egyike
volt ez ama ritka seb eseteknek, melyek halálosaknak tartatnak s melyek
kigyógyitásában az orvosi tudomány ambitióját helyezi.
Gábor, midőn először jött eszmélethez, körültekintve a helyet
ismerősnek, már egyszer láttottnak gondolá s később meggyőződék, hogy
ugyanazon ágyban fekszik, melyben Klárika mult ki. Behúnyta szemeit s
visszaohajtá eszméletlenségét.
Hetek múlva a gyógyulás gyorsabban haladott. Künn tavasz, az égbolt
derült, a lég enyhe volt s az orvos mármár a napról kezdett beszélni,
melyen szobáját végkép elhagyhatja. Midőn azonban ez bekövetkezék,
törvényszéki tisztviselő lépett be hozzá s tudtául adá, hogy, mint
büntetőper alá fogott vádlott a kórházat megyeházi börtönnel cserélendi
fel. Gábor nem érté a tisztviselőt. Ez röviden az éjjeli megtámadásra s
Muraynak nála talált tárczájára hivatkozott.
– Tehát becsületem is kellett neki: mondá ekkor keserű mosolylyal, mint
olyan, ki jövőjével, bár mily legyen az, nem sokat gondol – igaz, hiszen
szüksége volt reá, saját gyalázatát eltakarni vele.
Az utszákon, a megyeházig két hajdu kisérte – az emberek megállottak s
többen, kik hallottak a dologról, elmondák a körülállóknak: im ez az a
rabló, ki az ifju Murayt oly vakmerőn ki akarta fosztani.
Utjában a börtön felé, gyászmenettel találkozott. A koporsó szemfödelén
fehér koszorú feküdt, oldalára szögekkel kivert betűkkel ez volt irva:
Meghalt élte 17-ik évében; a másik oldalon levő nevet Gábor nem láthatá,
de kitalálta, midőn közvetlen a gyászszekér után a siránkozó
asztaloscsaládot látta menni.
Földre süté szemeit, hogy a bámész tömeg ne láthassa a benn feltolúló
könyeket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A vádlott kevesebb mint egy év mulva szabadon bocsátatott. Mondják, hogy
a kiállott szenvedések betudásán kivül más egyéb okok is folytak be
itélete szeliditésére. Mert, bár a király-utczai asszonyság eltűnt,
Klárika meghalt s igy Gábornak egyetlen tanúja sem volt mentsége vagy
ellenvádja támogatására, az ügy még is oly hihető árnyéklatokkal birt,
melyek a birák magán meggyőződésére nem maradtak hatástalanúl.
Kire e tény szinte nagy hatást gyakorolt: az Klotild volt. Ő perczig sem
kétkedett, hogy a Gábor elleni rablás-vád igaztalan; de a tényt egészen
más szempontból fogta fel s önmagának tőn szemrehányásokat. A menyegző a
közbejött kellemetlen eset miatt továbbra s innen ismét addig
halasztatott, mig végre egészen abbanmúlt.
Gáborról a börtönszak után sok ideig senki sem tudott legkisebbet is.
Mint később mondá, pusztákon élt, hol nem ismerék, hol nem látták rajta
a gyalázat bélyegét, mely által a társadalomból kitiltottnak hitte
magát. Különben is csak egy élet-czélja maradt s ennek várta
teljesithetését.
Egy késő őszi éjen, évek óta nem látott nagyatyját lepte meg. Sokáig s
derűlten beszélgetett vele a multakról. Aztán lefeküdt a helyre, hol
mint gyermek aludta háboritlan édes álmait. Nehány órán át nyugodtan
aludt. Reggel érzékenyen bucsúzott el az öregtől; a székvárosba, a
megyeházhoz ment s mint gyilkost adta fel magát. Az illetők bámultak,
mert csak pár óra mulva jött tudomásukra, hogy a tiszaréti kastély a
mult éjen megtámadtatván, rablás ugyan nem történt, de Muray Kálmán ur a
gyümölcsösben egy körtefához kötözve, szivében golyóval találtatott.
A gyilkossági büntény fölött, mit az önkénytesen bevalló csak oda
módositott, hogy folytatása volt ez a másfélév előtt megkezdett
párbajnak s hogy a hullának a körtefáhozi kötözésére őt egy,
gyermekkorból származó megtorlási vágy ösztönzé – a fenyitőszék a
törvények világos értelmében itélt. Itélete, M..... mindent elkövető
alperesi védelme daczára – pallos lőn, de midőn ennek felolvastatása
végett az itélt a törvényszék elé hozatni rendelteték, a poroszlók csak
holt testet leltek a börtönben. A mell-sebből eredett tüdővész hirtelen
fejlődéssel menté meg őt borzasztóbb halálnem elől.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
E történet elmondásával – jegyzé meg a társaságnak az elbeszélő – egy
szerencsétlen emlékének s a fennmagasztalt szabad akaratot oly gyakran
korlátoló esetlegességek elismerésének tartozám s végűl még a sors ama
keserű ironiáját emlitem meg, mely a nyolczvanon felűli aggot a földben
nyugvó ifju élet sirján gyászoló szoborként mutatja.
Vége az I kötetnek.