Világ folyása (1. kötet): Beszélyek - 1

VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
IRTA
BÉRCZY KÁROLY.
ELSŐ KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.


TARTALOM.
UTAMBÓL. 1853 1
I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN 7
II. A JÁTÉKOS 33
III. A BARADLÁBAN 71
IV. SZILICZE. (Tündérrege) 121
ÉLETUTAK 141


UTAMBÓL.
(1853.)
Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb
nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd
tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés,
Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap,
rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig
megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más
részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.
Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a
mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások
közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és
mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy
Pamina gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt,
mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha
valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a
holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba
rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat,
vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven
elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott,
miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló
tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“
igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt
megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“
Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a
divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is
csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a
mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának
valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font sterlinget igér; úti
naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon
határain túl hordta magával.
Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt
sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a
mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva –
nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis
előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját
viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem
egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.
Pest, aprilban, 1854.

I. EGY TISZAI GŐZÖSÖN.
A Missisippi! a Missisippi!
Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül
megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk
jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben
legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren
nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott
templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.
A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a
kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő
sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három
kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban olvasó s végre egy, ki
egészséges mély alvással volt elfoglalva.
Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy
mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott
e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját
láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó
részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az
alkalmatlankodó legyek ellen.
Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak,
kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti
dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve
első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem,
hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől
számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél
igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt
fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik
szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem
mintha dicsérni akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből
kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A
kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép
csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot.
Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a
szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de
csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves
vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan
is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély
hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?
Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba
helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő,
hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy
puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem
volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei,
kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó
pajtásai s már régen kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány
hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az
az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s
igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)
Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé,
hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri
viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan
vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá,
négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat
hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a
magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje
belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy
szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes
mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt
nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye
tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon
átvetett újdonat-uj útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának
a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt
minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s
egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül
kellemessé tevé.
Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit
részesiteni.
Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott,
melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves
fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten
szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő
15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen
szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával
játszik, mindig a pesztonka körül forgott.
Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva,
haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az
a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt
is; a gyöngyvirágot elvette melléről, aztán meg akarta harapni a száját.
A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes
kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.
A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő
olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott
kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy
valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg
később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig
Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar
máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.
A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány
fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff,
mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn
körükbe tolakodott.
Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de
utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár
ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek gyakran
kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták.
Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az
egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan
csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán
másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl
e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy
épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a
mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek,
iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is
találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.
Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról,
gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő,
kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok
napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült
félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy
demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: ő itt sem tartotta
méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva,
egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl
lesz eladó.
Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem
férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még
mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje.
Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével;
s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig
mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a
kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy
alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz
közeledve, felkiáltott hozzá:
– Capitano! micsoda falu az ott balra?
– Kürü! felelte a kérdett s elfordúlt a kérdőtől.
A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de
óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett
a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott:
– Hát az ott jobbra miféle helység, capitano?
A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal
mondá:
– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze
pár szót.
Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét
a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában
rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:
– És ez itt előttünk micsoda falu, capitano?
– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord
kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a
konduktor.
Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff
tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly
pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes
tüzeléstől.
E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar
feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke
jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet foglalt.
Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan
tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott
mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé
telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább
vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki
valamennyi szép tulajdonságát.
– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire
szeretne ezen izetlenségektől menekülni!
De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb
kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.
Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz
csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek
láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt.
Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff,
ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.
Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki
Czieraffot meghivásaival kínozza, neki jó pajtása s oly pompás fiu)
nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta,
egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint
rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.
A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja
számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben
lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.
– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon
csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi
tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.
Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott
beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános
tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.
Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját
lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett
érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti;
többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról.
– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben,
jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik
meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.
Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról
folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin
felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét
piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a
világossággal küzdő volt.
– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő
konduktort.
– Itt van előttünk; lőn a válasz. Csak hogy már egyszer elhagytuk.
– Elhagytuk!? hogy hagytuk el?
– Hát ugy, hogy a ki ott ki akart szállni, az kiszállt.
– Tyühű! hisz én is ki akartam szállni! miért nem jelentették?
– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy:
Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt
aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár pajtása elől leszökő
dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem
ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme,
szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak
fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy
alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig
feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban
ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan
meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta
megszakasztott álmát.
– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett
nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart
kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap
a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt
izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap
érkezhetett meg az igéret földére.
A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta
magától tagadni az örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék.
Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a
köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a
kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb
ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá
nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud
hozzá; csak vigyázzak majd rá.
Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában
asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az
ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita
kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott;
mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.
– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne
be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt
mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz
gyanánt nevették meg; a kártyásoknál az elfogott ultimo zajt ütött;
aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.
Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly
egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is
elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü
hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam
megfejteni.
– Krrrr – hau! hangzék nem messze tőlem.
– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű
egyéniség.
– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról
is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.
– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék
szomszédja.
– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam –
krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé
kapkodott.
Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten
felszedközött s veszedelmes szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a
födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig
nyújtózva, ezt sugta felém:
– Ugy-e, hogy jó gondolat volt!
– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő
jelenleg csak alkalmazott.
Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz
s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe,
kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a
düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál
kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el
a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.
Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt,
hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak
rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt
reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel
kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a
födélzeten tölteni.
Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze
s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső.
Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A
kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá
nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy
helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.
Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg
oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.
– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg
pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.
– Jól van, kapitány úr; de ba nem birunk vele, elhívhatjuk-e Hanzit is?
– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét
lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén
legyen. Értitek?
– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok.
Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek
hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a
dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle;
mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt
közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg
nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem
tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.
Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén
át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb
testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy
tetszett, mintha visszafelé mennénk.
Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel
megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg
a kedélyeket:
– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem
mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész.
És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb
részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó
horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával
elkövetett.
A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy
rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után
hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap
keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől
kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros
hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két
habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél
okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár
ömlik el.
A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki
talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely
szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni az
elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös
kényelmeiről álmodott.
Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult
éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem
volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden
zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint
partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők
között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji
locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!
Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne
tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg,
mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan
volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy
volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen
érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy
Czieraff azt kizárólag saját személyére kiadottnak hivén, képzeletet
meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest
besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére
vettessék.“
Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s
a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy
elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz
ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté
el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb,
mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna
most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte,
fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk
sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép
gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán
enyhített volna méltó aggodalmain.
Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az
éj egyébiránt nem barátja az embereknek; a reggel új reményt és
bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza,
mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a
rofi állomáshoz közeledünk.
Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép
nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még
egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok
tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával
kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók
rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas
alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt
általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama
körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett
a födélzetről az elhagyott part felé.
Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki
Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta
boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.
– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem
egyszerre s meglepve a két nő.
– A növeldéből talán? kérdé Lajos.
– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá
férjének a szelid szép nőcske.

II. A JÁTÉKOS.
Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe
fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő
száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és
én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az
életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej
csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas
mélyületében vezetett utunk.
Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett
levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai.
Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely
szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban
tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a
roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű párázat borítá el s az
imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos
villámok czikáztak elő.
– Mehessőnk hogy helyre _eerjő_nk; szólt lovai közé csapkodva a barkó
Esván, – me_r_ nagy _ee_gi _háboraó_ lesz ebbe_ől_!
De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az
_eegi háboraó_ ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi
gyorsasággal közeledett felénk.
Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt
iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem
lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó
menhely, mig a fergeteg elvonúl.
Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl
kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre
közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki,
a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas
dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A
perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú recsegések között
megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra,
egészen beéjjeledett.
Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn
hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából
barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő