Világ folyása (1. kötet): Beszélyek - 4

saját szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében,
melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben
megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy
folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely
őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből
nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt
megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja
földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.
A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok
tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta
be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb,
legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas
megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas
félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként
kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb
alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles átmérőjű testszinű
stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második
Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s
megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?
A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a
körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom
edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik
kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra
és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet
keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező
Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.
Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen
felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj,
melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az
ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő
homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb
torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros mély üreg függőleges
irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.
Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat,
miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt:
Per me si va nella cittá dolente,
Per me si va nell’ eterno dolore,
Per me si va tra la perduta gente.
Ez út visz a fájdalmak városába,
Ez út visz az örök kínszenvedésbe,
Ez út visz a kárhozott nép sorába.

III.
Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A
Baradla-könyv és a magyar írók.
Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget
kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot
illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn
szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig
csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira
érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát…
Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel
népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas
lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid
előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de
nem láthatott:
„– – – – felhőtlen ég,
Mosolygó síma tengerarcz,
Élénk, verőfényes vidék –
– – – – – – – – –
Kék fátyol messze bércz fokán –
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… – – – –“
és ismét:
„Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget:
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, –
Hullám mosott gazdag virány
Fehér juhak s tulok sereggel –
Minő kép ez!… – – –“
Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit
neked csak a teremtő szellem ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; –
s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“
lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied
volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián
„melyet felgyújts énekeddel!“
Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya
természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet
képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem.
Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek
varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet
teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó
napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze
vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az
életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály
burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben
közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.
– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém meg én, mint valóban
érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása
leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –
– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy
a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre
kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben
rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit,
miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év
csalódásain?
– Nevetünk talán blazirozott barátom – de nem ohajtjuk-e vissza?
– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s
kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a
vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én
részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a
világot s a – Baradlát tekintém.
– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama epízódja életednek, melynek
elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?
– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy
az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az
anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.
– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra
gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe –
tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két
testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám
mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg
jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó
megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki
mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez
körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban
igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott
is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb dicsérettel volt kegyes
emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.
– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám
félbe az elbeszélőt.
– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány
száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki
nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke
leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a
kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek
egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom
sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit
kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert
a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni,
hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin
pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat
gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később
füvész-könyvi gyüjteménye?
Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának kegyeiben állék – s Hermin
hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával
szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található
czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a
papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint
inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama
partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak
neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint
illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként
fogadta.
Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott
volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város
legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára
gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére
nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat
alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin
közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása
beszélt. Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?
Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még
csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és
anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég
bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a
mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.
E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá
nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép
és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak
tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor
láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek
mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora
köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit
találnak és kapnak rajta tanácsosék?
Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást
felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a
nagy kék szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka
talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem
szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési
szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki
s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.
Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét.
Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy
hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő.
Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik
el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári
vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira
megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia,
ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból
kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is
választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet
nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura
hazavonúlni.
E hir e perczben annál leverőbben hatott reám, mert a tanácsos előtt,
leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott,
mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám
tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét.
Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál
komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis
vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél
nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok
vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő
lesz a tárgyról szólani.
Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő
szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e
pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze
vissza.
A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas
hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást
elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már
szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok;
Hermin szeretett s ez eloszlatta azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy
a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem
az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt
néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt –
gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.
Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások
alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest
fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó
társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán
perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem
érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal
haza.
Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre
láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított,
főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett
szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása
folytán meglehetős lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest
utczáiról.
Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen
át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol
bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a
tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla
csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor
dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen
ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján
látnám őt!? óh az a titkár! –
A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám
a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte
kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre,
ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott
töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a
szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de
hasztalan; csak füleimben csengett az s mindeművé, távollétem egész
ideje alatt hűn követett…
Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam.
Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az
osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben
egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy
társasággal mentünk be a barlangba.
Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ
az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok
tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet.
Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az
érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a
lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal
szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói
fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben
nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel
elbeszélőm, bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett
volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!
A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én
képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s
én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára
telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.
A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre
a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le,
fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis
akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre
kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én
foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és
sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.
Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után
ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete
volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt,
fejem fölött szabálytalan sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású
patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s
mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem
lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy
gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma
bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott
jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot,
mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több
perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe
eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.
Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség
kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva,
lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt
szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most
is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok,
órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes
kibékülések, a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka
jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy
alföldi sikság kalász tengere…
Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az
eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés
szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl
nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah!
vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő
hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:
– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy
nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?
– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s
túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.
– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol
az emberek és világ vásári zajától – –
– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én
hozzá.
– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen
perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy
percz.
Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata,
karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém
az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő,
tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.
Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit
éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly
fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a
túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –
Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött
egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.
– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon
Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn.
– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden
aggály nélkűl.
De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s
mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a
tömkelegbe.
Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány
percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy
eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.
Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én
vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat
adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.
Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a
szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…
Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a
szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét
hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében – a titkár.
Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is
létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a
szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.
Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani.
Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj
terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl,
elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid
perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –
Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a
két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt
s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az
eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom
volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s
mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az
elsőbbről nem győzött meg.
A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett,
mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.
Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig
füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza.
Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem
volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a –
szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt
látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb
szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém,
midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és
örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint
létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról,
szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s
felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.
– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom
menyasszony?
Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy ki – a boldog vőlegény, ha
egyetlen betűt is birok kiejteni.
– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem,
hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?
A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli
lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.
Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is
győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői
képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet,
addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek,
menjünk fel!
Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang
látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk
itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol,
franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon
át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig
– mint állíttatik – a ki csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az
mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.
Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott
alkalmat.
– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a
leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s
e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S
igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert,
hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt
elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran
túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de
saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból
városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.
Nem mintha e mindennapi élet nem nyújtana legalkalmasb tárgyakat a
tollnak: de az egyhanguság és megszokás közt elzsibbadt szemlélő erő
előtt nem tűnnek fel egyes vonások, jellegek, helyzetek, mikből
változatosb lét surlódásai s összehasonlitások talán fénypontokat
alkothatnának. Valamely philosoph egykor azt állítá, hogy a földnek a
nap körűli forgása roppant zajt okoz, mit azonban mi – e folytonos és
mindig egyenlő zajban születvén – észre sem vehetünk. Én – végzé
speechét szigorú barátom; ezt mindössze csak hasonlatúl akarom
felhasználni s hiszem hogy ez esetben a hasonlat sokkal kézzel foghatóbb
mint az eredeti állítás.

IV. SZILICZE.
(Tündérrege.)
Honalapító Árpád a vérrel szerzett új hazában táborjárást tartott s a
kijelölt határpontokon a földbe leszúrt dárda azt jelenté: ne bántsd a
magyart!
E tábortjáró csapatok egyike forró nyári nap estéjén Sajóvölgyében a
martos folyó partján ütötte fel tanyáját s mig az öregebbek Bors az öreg
vezér körűl gyülekeztek, az ifju hősek kisebb csoportozatokban a közel
lefolyt harczias idők eseményeiről beszélgettek harmatosúló illatos
füvön a csillagos ég alatt.
A leventék zajos vidám sorából Kelemér nem csak feltűnő delisége, de
búskomoly hallgatagsága által is kivált. Első volt ő a csatákban, de
utólsó az áldomásoknál, hol többi társai a harcz torát vígan ülték meg.
A szűzeknek érte hasztalan epedő serege „bús dalia“ néven ismeré őt.
Komolyságának oka következő volt. Születésekor a legöregebb táltos, egy
köztiszteletben álló galambősz agg, azt jóslá fölötte, hogy ha csak fel
nem találja ama hajadont „kit nem apa nemzett s kit még halandó szeme
nem látott“ szivét a legbájosabb hölgy sem fogja szerelemre indíthatni.
De hogy e választott merre és hol legyen feltalálható, ez több volt,
mint a mennyit a táltos a jövőben olvashatott.
E jós-szó súlyát Kelemér csak ifjuvá serdültekor kezdé érezni, akkor,
midőn a szerelem szüksége keblében felcsirázott s e titkos benső
ösztönnek megfelelő lényt találni képes nem vala. S lehetett-e legkisebb
reménye is párjáúl oly szűzre akadhatni „kit nem apa nemzett, kit
halandó szeme még nem látott?“ Egyéni bátorságán kivűl e végzete fölötti
kétségbeesés vitte őt a csaták legelszántabb rohamába s ugyanez tette őt
búskomolylyá ott, hol mások víg kedv zajának éltek.
Most is e hideg közönyösségbe sülyedve szótlanúl hevert a rögtönzött
gyeptanyán s alig ügyelt a körűlte zsibongó élénk szófolyamra, míg
figyelmét egy vidékbeli púpos félszemű törpe öreg sajátszerű előadása
nem kötötte le. A púpos ember a körbe gyűlt vitézeknek helybeli
szokásokról, életmódról, eseményekről érdekes dolgokat beszélt s
különösen e szavai ébreszték fel Kelemért néma elmerengéséből:
– „Őrizkedjetek ó hős lovagok, szólt a púpos, a Borzova körűli hegységet
hold töltekor éjféli időben megközeliteni. E hegyek egyikének teteje
mély katlanná van behorpadva s lenn a tágas mélyületben egy iszonyú öblű
barlang előtt legforróbb nyárban óriási jégcsapok függenek, valamint a
bejárás is alól felűl jéggel van bevonva. Nehány lépésnyire be lehet a
jég-csarnokba menni, de aztán meredeken s zugosan hajlik le a síkos út,
melyen lemenni akarni annyi volna mint bizonyos halál torkába rohanni. –
Ha a hold telik, éjfél tájban megragadó bűvös dal hallszik a
mélyületből. Ki ezen távolból lágyszelíden hangzó éneket hallja,
legottan legyőzhetlen szender által nyomatik el s álmában a gyönyörű
énekesnőt látja. Ámde hajnalban felébredve, soha többé álom nem jő
szemeire s a leglángolóbb szerelem és kínos álmatlanság közt rövid időn