Tündér Ilona - 4

a míg az úr meg nem zavarta őket.
Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú
szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a
hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A
gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban.
Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben
varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta,
tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák.
Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták
nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné
elzárta, soha többé meg nem nézte.
Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak.
Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut
nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt,
veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan
elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni –
megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt
enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még
jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is
megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét
odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette.
Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt
cserélve fölismerhetetlenül.
Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart
többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és
régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel
kínozták. Az ura fenyegetődzött:
– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!
A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is
hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes
asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a
gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női
hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv
vigasztalással szolgált, hogy:
– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos
és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek
legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki
nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és
inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.
Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve
támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart
rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:
– Ne menjenek el, segítsenek!
– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy
visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul
minden, vagy nem, és akkor minden hiába!
Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett
is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette
magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján
végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik –
a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg,
hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek.
Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha
mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az
utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az
égből…“
Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán
engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is
lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni
nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána
múlt.
Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a
homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly
hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte
alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két
tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.
Imádkozott, meghalt.
– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a
mikor már végképp lezárta szemeit.
A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig
leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják
meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott
maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott.
Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel
rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.
És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől
kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:
– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.
Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat,
minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák,
eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.
Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.
A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat:
az asszonyt és a rózsát.
Vége.
NÁSZ.


NÁSZ.

Az esküvő.
Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és
rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt
preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom
parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött
uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal
délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják
róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és
tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a
templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting
rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték
magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.
Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles
hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe,
a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.
Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem
mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus
elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az
utolsó pillanatban azonban mást gondolt:
– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.
– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes
hangon.
– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig
villant fölöttük.
– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva.
Te most elhagyod pályádat…
A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki
a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem
látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér
mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az
egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t
szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód
befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága,
a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti
szinművészet diadala.
A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és
merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi
sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő
lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü,
nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött,
a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett
mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek,
karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy
szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé
szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán
meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné
hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:
– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!
A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak
látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak
beszélt. Lehető bűneiről szólván.
„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma
bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába
dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen
világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje
kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve
–“
Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános
félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta
a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó
„aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken
át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy
három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az
utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még.
Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen,
egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta
és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban
életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy
majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta,
hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem
lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt
egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók
mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet
családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva
„Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen
Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek
ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a
fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám
én Jó vagyok!“)
A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei
ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe
játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és
lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz
olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan
szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre
útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se
emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett
világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és
illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az
eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A
mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi
színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre
volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert
keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A
szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az
állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját
hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o.
Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a
templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a
lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.
Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte
apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott
szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely
mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem
lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári,
megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy
igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált
mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta,
tudta, mit mond neki:
– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te
lányod…
Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának
zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja
mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül
maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az
apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja
voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép,
óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem,
még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén,
homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő
cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni
fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában
született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy
előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek –
hirtelen megállani kényszerűlt.
„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a
menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett
loppal megnézni a közönséget.
Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei,
erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két
orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz
kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a
csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük
már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…
A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult
és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még
magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a
melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott
rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a
sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét
mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája
felé.
„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony,
félszemmel ránézvén.
Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz,
hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát
megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán
végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig
fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit,
úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai
lágyak és pirosak, mint egy leányéi.
Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról,
tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak
eresztette az új párt.
Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már
ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az
összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy
patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.
– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a
gyerekeket.
Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette
feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis
helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje
suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az
erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.
Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb
megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin
sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban,
nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták
leszedni a magas kocsiról.
Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az
értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az
asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a
kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és
össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:
– Hagyjátok, ne bánsátok!
Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az
ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült,
felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:
– Hopp le, babám!
Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a
vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé,
egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska
volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan
sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta
félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor
meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:
– Katonadolog. Semmi baj.
– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de
mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.
Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem
szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most
elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei
hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt
minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli
tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő
itt minden!
A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott,
össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz
nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz
ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport
pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság
nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart
szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi
szerepébe.
– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…
Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az
úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt
egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve.
Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa.
Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul
előre törő bérczi patakokkal.
– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!
Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása,
csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak.
Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét
kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.
– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.
– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!
Majd hirtelenében meggondolta:
– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is
nevetett.
Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus.
Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni
akart. Az úr elhárította, beléptek.
– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az
eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én
csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy
nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?
Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen
elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy
valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége.
Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most
valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:
– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az
agyán.
– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi
fülébe és átfogta a nyakát.
Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.
– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol
valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.
– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén
Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati
trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész
földszint.
Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért
egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi
nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj,
úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad
ellen való védelemért istent imádó.
Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:
– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! –
jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen
sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek,
nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is.
Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy
falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a
foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz
esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított
el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.
Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.
– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.
– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!
Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel
nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a
magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves
nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két
vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról,
tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már
feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az
ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és
bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban
megfürdeni benne.
Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy
nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.
A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal.
Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz
egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt
három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves
leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp
fésült.
– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas
Attiláné.
– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor
megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy
tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.
– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.
– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.

A lakodalom.
Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az
asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével
neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is
lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy
lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és
sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából
te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos
sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön
terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje
a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon
és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.
A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a
másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és
agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám
Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap,
azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb
Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és
magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a
mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily
szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A
környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a
főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.
Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után,
télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal
hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik
egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is
tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem
engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya
egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér
atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:
– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.
A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit
föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó
fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és
feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a
sor.
A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.
– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy
az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.
Beéri László ismételte a csendben:
– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!
Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant
a meglepődés e némaságában:
– Gyalázattt! ordítá, három _t_ betűvel.
A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy
metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban
már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár
vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a
melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai
megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.
A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt
megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy
leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az
ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles
leányhangon:
– Ki vele, ki vele!
A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő
kijelentése.
– Beérinek igaza van. Én se innám!
Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot,
Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a
lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért
tőle, de suttogva hozzátette:
– Ezért majd számolunk aztán.
– Nem aztán, hanem mindjárt.
– Tehát mindjárt.
– Várom.
A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy
megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi
az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami
történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak,
vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!
A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz
gondolatokat:
– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!