Tündér Ilona - 5

Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak
lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:
– Édes, álmos vagyok már!
– Hát menjen aludni!
– De félek magamban.
Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen
csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:
– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik
után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink
szokása a legelső.
Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t
felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az
ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy
harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak
szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és
beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek
töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor
iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.
A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok
történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az
Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett
és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.
Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált.
Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali
rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem
lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie
kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától,
nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi
hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában,
hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt
belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy
elkésett, lépett be bandájával a terembe.
A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat.
Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan,
porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves
nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte,
kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf
letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket
„jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László
egyszer közbekiabált:
– Tegye rá a lábát Murokra!
A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor,
a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak
nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:
Egyszerre azonban közbekurjantott:
– Ácsi, magyar!
Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt
követte az ezüst asszonyi hang…
A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e
nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána
ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.
Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra
kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a
félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a
hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen
eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt
minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek.
A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy
pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…
Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy
kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“
vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem,
hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta,
hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a
játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar
elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.
Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és
vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a
jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az
ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.
A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is
előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte
magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz
készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az
asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:
– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.
– Mi?
– A verekedés.
– Nem tudom.
Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:
– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.
– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös
hangon. Majd vállat vont:
– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.
Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki
csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.
Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:
– Jól van, lelövi. De most?
Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül
az asszony kezei után nyult és megszoritotta.
– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.
– Mondja becsületszavára!
– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!
Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az
ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy
oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek,
idő, hely, fegyver meg van állapitva.
Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:
– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen
meg, ott akarok lenni.
– Jó, elviszem. De most menjen aludni.
Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak
istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a
fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor
hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a
karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly
nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való
félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért
intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.
A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett
mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete
lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba.
Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös
körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei
is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa
az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási
birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?
Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta
ajkait a férfi szemére.
– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga
utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak.
Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.
Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban
megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei
már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes
volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett,
gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és
rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek.
Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem
történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt
szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson
nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a
mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot
építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a
munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.
A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a
komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül,
hogy senki se hallja, senki se lássa őket.
– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre –
fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.
– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a
gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!
Odafent kezdték. Murok gróf mérte ki a húsz lépést, az orvosok biztos
helyet kerestek szerszámaik és a maguk számára. Attila kíváncsian – de
messziről – nézte a plaidre ledobott két pár pisztolyt. A vidékről
kerültek, valamikor a főszolgabirónál látta mind a négyet, talán lőtt is
belőlük. Beéri Laczi csendesen ült egy tőkén, az állát megtámasztotta a
kezeivel, úgy lehet, szundított még egy cseppet. Akkor ugrott föl, a
mikor a főispán – a premier-segéd – elkiáltotta magát:
– Kezdjük!
Hamar el is végezték. Attila a taps után nyomban lőtt kapásból és
golyója ellenfelének jobb vállába furódott. Beéri Laczi megbillent,
féltérdre esett, de fegyverét még kilőtte Attila felé. A másik
pillanatban már keze is, a fegyver is csupa vér volt és féloldalt
leesett a földre. Az orvosok azonnal letettek minden reményről,
mindnyájan hozzáfutottak és észre se vették, hogy a mint a káromkodó
sebesültet körülveszik és összetapogatják, az asszony is megáll
mögöttük, lihegve és kipirulva az izgatottságtól. Attila vette legelőbb
észre, mellé állt, megszorította a kezét és csendesen mondta:
– Imádkozzon érte. Ezzel leszámoltunk!
A golyó menetét nem lehetett megállapítani, talán nem sértett fontos
életműszert, de az elvérzés nagyon valószínü volt. Beéri Laczi
lemocskolván az összes jelenlevőket, hirtelen elaludt. Cserágakból szent
Mihály lovát összerótták, hogy levigyék rajta a kastélyba. Elhatározták,
hogy a vendégek előtt, – nehogy szerterebbenjenek – lehetőleg
titkolódzni fognak és mindenkinek azt mondják: vadászat közben
szerencsétlenség esett, Laczi berugottan cserkészett, magára hibázott…
– Kie van? Van-e valakije? – kérdezte az asszony.
Feléje fordultak, némelyek kezet csókoltak neki.
– Egy kis lánya, Egerben, az angol kisasszonyoknál, – felelte a
járásorvos.
Egy reczeptblankéttára megfogalmazták a sürgönyt a fejedelemasszonynak,
hogy készítse elő a leánykát, tapintatosan.
Indultak lefelé. Indulás közben Attilán valami hirtelen ellágyulás vett
erőt, visszafordult a gallyon élettelenül fekvő áldozathoz és
megcsókolta annak falfehér homlokát és megszorította a merev balkezét.
– Pajtás, megbocsáss; – mondá remegő ajkakkal.
Beéri Laczi most egyszerre kinyitotta a szemeit:
– Te is pajtás! – mondá halkan, de élesen.
A környezet meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. A halott vicczelni
kezdett. Megszorította ellenfele kezét:
– Most gyere velem birkózni, ha mersz!
Feltápászkodott.
– Nem bir el én velem egy golyó, van már én bennem golyó is, serét is.
A mikor lefelé szállították, még akkor is társalgott. Belefektették egy
napos hálószobába, egy orvos mellette maradt, a huszárját – régebben
vármegyei főjegyző volt és a huszárját megtartotta – behívták hozzá, a
szakácsnak kiadták a parancsot, hogy erős leveseket főzzön neki és
visszamentek reggelizni – leveses husokat és káposztás készítményeket
persze – a nagyterembe. A munkálatokat megzavarta egy kissé a
szerencsétlenség, de a kártyások meg se mocczantak.
Estefelé azonban papot kellett vinni Beéri Lászlóhoz. Jegyzőt is kivánt,
testálni akart. Attilát szándékozott megtenni végrendeleti
végrehajtónak. Megkérdeztette Jolántól, hogy elfogadja-e a hátas lovait
örök-emlékül. Kilencz felé már kisült, hogy csak tréfált, vagy
félrebeszélt, a golyó előkerült magától és az orvosok biztosra vették,
hogy négy-öt hétre meggyógyul. Csak nem szabad volt megmozdulnia, mindig
a hátán kellett feküdni, hazakívánkozott, de Attila, a ki minden
félórában benézett hozzá az asszonynyal, nem engedte.
– Az éjjel – holdvilágnál – széjjel mennek. Csend lesz. Csak hárman
maradunk az egész kastélyban. Én, az asszony, meg te!
A vendégek nagy része tényleg elázott, vagy végképp kiállott éjfél felé.
A kártyázók között is eldőlt a sors, határozottan négy emberhez
szegődött, ezek összenyerték az egész társaság pénzét és most már
unatkozottan – csak becsületből – nyeregették vissza a kölcsönadott
summákat.
Szedelődzködtek, fogtak a kocsisok. A hold szelid báját árasztotta szét,
ömlesztette el a vad rengeteg és a komor kastély, a csoportosan
elszállingózó vendégek alakjai fölött.

A nász.
Az utolsó bricska is kizörgött az udvarból, a kutyák elkisérték egészen
a falusi parasztkomondorok terrénumáig, ott átadták azoknak,
visszajöttek, elhallgattak.
Magányos, mély csend. Az erdőben támadt csak időről-időre némi nesz,
vadgalamb ragadozó kabamadárról álmodott talán és ijedten rebbentette
meg a szárnyait. A rókák, izgatottan az erős holdsütéstől, mozogtak,
fordultak egyet a fagyökerek alatt.
Attila a Jolán szobájában kinyitotta az ablakokat, virágzó hárslombok
azonnal betörtek rajta. Alig tudtak lélegzeni, most igazán
megrészegedtek.
– A mámor, az illat, az álom elnyom, úgy érzem, mindjárt meghalok! –
szólt az asszony és becsukta szemeit.
– Én is! – felelte Attila és fekete fejét lenyugtatta az asszony ölébe.
Hirtelen felugrott, megdörzsölte a szemeit.
– Gyerünk ki innen. Gyerünk ide az erdő aljába. Gyönyörü búvóhelyeket
tudok. A királynénak nincsenek olyan ágyai és divánjai. Kakukfü a párna…
– Gyerünk.
Pompás helyet találtak, ott nem volt nedves a fű, hanem szeliden meleg,
sűrű és puha. De ott se volt maradásuk. A hold muladozott, a nap roppant
korán jött fel és a rengeteg lakói, a vadak és a madarak szokatlan
lármával keztek a reggelihez. Ujra fölmentek, most már nem voltak
álmosak. Beszélgettek. Csupa olyan dolgokról, a melyek elmondásával
egész mostanáig kellett várniok. Attila megkérdezte:
– Mondja meg, most már megmondhatja, mért nem akart azelőtt a szeretőm
lenni, a mikor szeretett?
– Akartam, hogy elvegyen. Aztán nem vett volna el. Elhagytál volna és én
a vízbe ugrottam volna. Nehéz volt pedig ellentállani, kegyetlennek
lenni. Belé is betegedtem egy párszor. Be jó, hogy okos voltam. Úgy-e?
– Úgy! Hanem tudja-e, mit csinált?
– Mit?
– Medvebarlangba jutott.
Az asszony csudálkozva nézett a férfira. Az meg olyan édesdeden
fölnevetett, hogy a vállai össze-összerándultak bele.
– Úgy bizony, kis koma. Innen nincs ki. Már most itt marad
örökkön-örökké. Itt lesz öreg asszony.
– Fuj…
– Szép öregasszony. Én meg szép öreg ember. Innen ki nem megyünk soha
többé. Elég volt a világi életből, nekem is, magának is. Hely van itt
elég. Ha kocsikázni akar, a parkban, négyes fogaton, odáig
elkucsirozhat. Mindent hoznak ide, a mit csak szemed-szád megkíván.
Vendégeket is fogadhat, meghívhatja a riválisait.
– Szemtelen!
– Igaz, nincsenek. A régi barátnőit gondoltam. Akár mind itt is
lakhatnak. Színházat csináltatok az apjával, már szóltam a signornak. Ő
is, az anyja is itt marad, már el is fogadták a kasznárlakot. Az öreg, a
ki polgári czím után is vágyakozik: a vizi malmok felügyelője lesz
azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni
bent, egész nap és egyedül maga szekirozhatja.
– És kimenni?
– Soha. Talán egyszer a panyi búcsura.
– És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé
megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el
szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét.
– Nem lehet, barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni
fog rá. Ezek a palóczok, mert az angoljaim is kizárólag palóczok,
beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják,
szökésben látják. A határig sem mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az
asszony is vigyázni fog rá.
– Miféle asszony?
– A kinek a kisgyerekeit látta.
– Az elődöm?
– Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer
aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak.
– Ő lesz tehát az anyaszultána!
– Nem kell tréfálni!
Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben.
Mosolygott, de a hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát.
– Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy
megmérgezem. Én ismerem a füveket.
– Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm,
agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És leteszszük a
családi kriptába.
– Akkor ám magát Filukám, fel… fel… mutatta a fejével, a kezével, a
felakasztás csúf míveletét.
– Nem a’! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a ki
jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket,
a mesterembert, a parasztot és az irnokokat akasztják fel. Hol volna az
igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a
trónt vagy harminczan, harminczöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf
báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset, a
többi egy perczet sem…
Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte,
magához szorította az asszonyt erősen.
Megeskette, hogy szereti.
– Esküdj meg!
– Kire?
– Az élő istenre!
– Jó, az élő istenre…
– Tartsd fel az ujjaidat, nem azt, nem itt. Gyere.
Átvitte egy másik szobába, abba, a melyben az apja meghalt. Azóta
változatlan volt ott minden. Az éjjeli asztalkán egy angol könyv a
lótenyésztésről, szétnyitva, lapjával lefektetve, a hol az olvasó
félbenhagyta, hogy tudja, hol kell folytatnia. Az ágy feje fölött
fogadalmi ezüst szívecskék, Lourdesban és más kegyhelyeken megszentelt
papirképek. És egy fekete feszület, melyen Jézusnak képét szinte
világosra koptatta a számtalan, óriási kínok között reázúdított csók. Az
öreg Farkas nyelvrákban szenvedett és a szó szoros értelmében éhen halt,
mint a dúsgazdag családnak már nem egy férfi tagja.
– Erre a feszületre esküdj! – mondá Attila.
– Erre is esküszöm.
– És hogy soha mást nem fogsz szeretni.
– Soha nem fogok.
– És soha mást nem szerettél!
Az asszony gondolkodott, de csak addig, míg pilláival együtt
hunyorított, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondá:
– Soha mást nem szerettem!
Attila egészen meg volt nyugtatva. Ezen a napon teljes volt a boldogság
a kastélyban. Attila egy utazó koldusnak, a kiről a komondorok szokásuk
szerint leszedték a rongyokat, egy kis házat és telket ajándékozott. Az
afférját látták az ablakból, az úr fölhívatta és nyomban megtelepítette.
Délután a Jolán két kis fehér kutyájával játszottak, azzal a két bohókás
élő lénynyel, a kiket az asszony a legjobban, talán egyedül szeretett az
egész világon.
Másnap azonban Attila újra kezdte:
– Tegnap hamisan esküdött! – mondá mosolyt tettetve.
– Azt mondja, hogy soha senkit nem szeretett. Hogy mily igaz ez, itt van
a bizonyság.
Egy köteg szerelmes levelet dobott az asztalra. Jolán írta valamennyit
egy úrhoz, a ki igen rossz körülmények között vonult vissza a
társaságtól. Nem lehetetlen, hogy ezeket a leveleket pénzért eladta.
Az asszonyka kíváncsian nyúlt a levelek után, egyet-kettőt érdeklődve
olvasott el.
– Az enyémek. Én írtam valamennyit. Sajnáltam az illetőt, biztattam,
hazudtam neki, nehogy elpusztítsa magát.
– Tudom a többit is, a kit sajnált.
– Tudhatja. Egyetlen egyben volt egy kis komolyság. Egy elért…
– Ki volt! – vágott közbe mohón Attila.
Jolán egy osztrák herczeg nevét emlegette.
– Házasságot igért. Az megszédített. De az anyja eljött hozzám sírni…
kiadtam ő fenségének az útat, elkergettem…
– És más nem volt senki!?
– Esküszöm, senki.
– És azok, a kikről beszéltek, a kik, a kik –
– Mondja ki bátran, a kik eltartottak.
– Elpusztultak vagy meghaltak, érted, előtted.
– A kezemet csókolták. Megelégedtek a hírrel. Boldogok voltak, hogy
bolondítottam őket.
Megint meg kellett esküdnie. És másnap újra előlről kellett kezdenie.
Volt egy nap, mindjárt a második héten, a mikor a férfi elzárkózott az
asszonya elől. Hiába kopogtatott, be nem engedte. Este kijött, de nem
szólt hozzá, hiába kérlelte. Éjjel vallotta meg csak, hogy mi bántja:
– Megőrülök dühömben, hogy nem pusztíthatom el mindazokat, a kikhez
valaha, valami közöd volt. Gyűlölöm az apádat, gyűlölöm az anyádat, mert
kis korodban ölelted és csókoltad őket. Szeretném felgyújtani a
színházakat, a hol játszottál és a gazember kóczrágó késnyelőkkel – ha
színleg is – szerelmeskedtél. Szeretném légbe röpíteni, szétlőni az
egész világot és hogy ne maradjon rajta más, csak mi ketten. És belőled
is kiirtani a multat, minden emléket!
Az asszony csitította, a hogy lehetett, megnyugtatta. Egy kissé tetszett
neki ez a szertelen tűz, de mégis inkább megfélemlítette és undorította.
Tenyerével befogta a férfi szikrázó szemeit.
– Hát a szegény Beéri mit csinál? – kérdezte hirtelen.
– Mit akar tőle?
– Meg kéne nézni, nem halt-e meg?
Éjjel felzörgették a beteget, a ki különben sem aludt még. Csendesen
iszogatott magában. A sebje szépen gyógyúlt, de az egészsége általában
rohamosan hanyatlott. A lősebtől függetlenül, a téli patak fürdő hatása
mind jobban-jobban jelentkezett. Fehér lett, mint a fal és úgy
összement, mint egy gyerek.
Nagyon megörült a vendégeknek. Attilával csókolódzott, a mint
köszöntötték egymást. Egy kissé kapatos volt már a sok hűsítő italtól. A
huszárja teljesen be volt rúgva és fölverte az egész kastélyt egy
zsámolyért, a mit neki a „méltóságos asszony“ lábai alá kell tennie.
A vendégek is ittak egy-két pohárka nehéz sárga bort a vendég kedvéért.
És hallgatták Laczit, a kinek a nyelve megoldódott:
– Soha embert nem irígyeltem, te vagy Attila az első. A császárt se, a
szegény császárt. Egy kis méreg is elfog, a hogy látom: neked minden
megvan és mindig. Éjjel nem tudok aludni és ilyenkor minduntalan az jár
az eszembe, hogy jó volna téged kifordítani a bőrödből és abba,
helyedbe, belebújni! Hanem, tudom, most egy ujjaddal eldöntenél. Ez a
fő, ez iszonyú, hogy ilyen gyenge vagyok, megszégyenítő és utálatos.
Néha szeretném felrúgni magamat, úgy megvetem. Belül pedig még tulajdon
a régi vagyok: én szeretném megcsinálni mindazt, a mi nagy stikli. Vagy
legalább csak egyet. A legnagyobbat. Például elszöktetni a feleségedet a
mézeshetek alatt!
Fölnevettek mind a hárman egyszerre. Attila hallgatott el legelsőbb:
– Bolond voltál, bolond maradsz! De ne igyál annyit!
– Talán sajnálod?
– Sajnálja a… majd mit mondok!
Elmentek. Az asszony mély, hízelgő és biztató tekintetet vetett
búcsuzóul a betegre. Az felfogta, hirtelenében, mint a villám
visszaadta.
Bolyongásban töltötte el ezt az éjszakát a nászpár. A délelőttből
csináltak aztán éjszakát, meggyujtották a lámpásokat, hogy megcsalják a
szemöket. Attila már régebben szenvedett koronkinti álmatlanságban, most
meg éppen nem tudott nyugodni.
Egy reggelen nagyot ütött az ebédlő asztalára.
– Ez gyalázat, azt hiszem, vizióim vannak és mindegyre magáról. Látom a
hitszegéseit, mielőtt ismertem volna. A mint ölelkezik ismeretlen
emberekkel. Hallom a mézes-mázos beszédjét, a mint halálra kaczérkodik
velük…
Az asszony oda símult az urához:
– Édes, ne kinozzon!
– Hát engem ki kínoz? A keze a kezemben van, maga szelíden alszik és én
ilyeneket gondolok, mindig ilyenekre kell gondolnom. Maga valamivel
megétetett engem, hát nekem nincs már más a világon, csak maga?
– Nekem nincs senki, csak te vagy.
A legművészibb hízelgéssel lehetett csak megnyugtatni. Ilyenkor néha
két-három napig is békén maradt.
Egy feltünő hosszú, csaknem öt napig tartó béke után, hirtelen
társaságra vágyott:
– Társaság kell. Valami asszony, szép asszony, hogy lássam más is van a
világon, nem csak maga.
Kétegyházi Katát, a Jolán riválisát, a híres népszínműénekesnőt
invitálták meg egy pénteki napra. A Jolán ötlete volt, tapsolt neki
örömében. Elhatározta, hogy a barátné meg fog itt betegedni az
irígységtől. Szerette volna, ha egész gazdagságukat ki lehetett volna
teregetni a kastély udvarán, mint mosáskor a ruhát.
Kata is kitett magáért, három cseléddel és három úrral jött. Az urak is
cselédszámba mentek, úgy bánt velök. Nem szívből – mert a szive jó volt
– hanem modorból – mert az rossz volt rendkívüli mód. Kétegyházi Kata a
nép leányát adta, káromkodott és gorombákat mondott, tegezte az urakat
és azt követelte, hogy ifiasszonynak hívják. Voltaképpen egy szelíd,
kövér asszony volt, a ki tiz órakor szeretett volna lefeküdni és korán
reggel a gyermekeinek lármájára fölébredni. Megfőzni az urának a kávét –
mindég csak egy úrnak – és megfürdetni a kis csemetéit. A melyek nem
voltak. A sors egyáltalán kedve, vére és eredete ellenére határozott
vele.
Jó egy-két napot töltöttek együtt. Nem veszekedtek, nem éleskedtek, a
távollevőket szidták. Katának referálni kellett a legutolsó kóristánéról
is és hogy ez, vagy amaz az úr – a kit mindketten csak látásból, a
nézőtérről ismertek – jár-e még a szinházba?
Az elutazás előtt való utolsó estén Jolán oda súgott barátnéjának:
– Kaczérkodjál egy kissé az urammal, jól fog esni neki, veszteni kezdi
az önbizalmát.
Kata megtette. A háziasszony meg viszont hálából az ő embereivel kezdett
ki. Sőt odáig merészkedett, hogy rendes – és híres – epedő tekinteteit
vetette az egyikre. Az elsőre, egy szép fiatal mérnökre, a kibe Kata
asszony ez idő szerint komolyan belészerelmeskedett.
Attila nem látott semmit, a nép leánya azonban hamar észrevett mindent.
Egy darabig tette magát, hogy nem látja, aztán egyszerre kitört:
– Siczcz te, nem a tied! – mondá nagy általánosságban.
Majd fölpattant és jelenetet csinált.
– Kedvesem, – mondá az erős aszszony – úgy látszik, magának az én
barátom tetszik. Mindenki tetszik, a ki csak mellényt és kemény kalapot
hord. Összehordanád őket mind, mint fészkébe a szarka.
Jolán nem akarta észrevenni a sértést. Halotthalvány volt a dühtől, de
tréfára fordította:
– Már én ilyen vagyok, anyám! – mondá mosolyogva.
– Anyád az ördögné, de nem én! – szólt a vendég kereken, csipőjére tette
a kezét, intett a szemével a mérnöknek. Nem lehetett a háborúságot
elütni többé. Attila is figyelni kezdett, némán bólogatott fejével, majd
egy pár rideg szóval belevegyült a társaságba:
– Ő nagysága mond valamit.
– Te is az ő pártjára állasz! – kiáltotta el magát Jolán és egyszerre
kijött a sodrából.
Attila nem felelt.
– Igen, vagy nem! Feleljen!
– Igen, ha úgy tetszik! – szólt gőgös, rendes orrhangján a férj.
– Jól van, hát úgy lesz, ahogy maguk mondják! – Szólt az asszony most
már mosolyogva. Aztán felkelt, a fejét gyengén meghajtotta vendégei
előtt.
– Isten önökkel! – mondá.
A változott helyzet annyira meglepte mindannyiukat, hogy nem mozdultak a
helyökről.
– Menj! – mondá most a háziasszony szigorúan és a nagy
népszínműénekesnőre mutatott. Az asszony fölpattant, karonfogta a
mérnököt, a kiséret utána és szó nélkül elmentek.
Férj és feleség egyedül maradt. Egypár pillanatig nem szóltak egymáshoz,
az asszony villogó, kihívó tekintettel mérte végig a férfit. Egyik kezét
ökölre szorítva, a másikkal az asztalnak támaszkodva.
– És ezek az én mézesheteim! Inzultálni hagy. A bérese jobban megvédi a
feleségét. Ezért mentem én férjhez? Mi szükségem van nekem magára?
Minden ujjamra van ezer férfi. Herczegek és bankárok. Utálom magukat
mindnyájukat. Veszkődnek az ember után, aztán megalázzák. Majd
megőrülnek, imádkoznak a czipőm előtt, aztán a sáros csizmájokkal…
– Elmegyek innen!