Tündér Ilona - 1

Tündér Ilona
Elbeszélés
Irta
Bródy Sándor
Budapesten, 1898
Singer és Wolfner kiadása.
Hungaria könyvnyomda Budapest, váczi-körut 34.
Mikszáth Kálmán mondotta nekem egyszer:
– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már
mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…
Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem
különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet
nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az
impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány,
a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket,
nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor
elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben
maradtak, talán azok is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek
azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott
és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le
legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről
jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb
papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele
van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.
Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét
elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a
gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt,
nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.
És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem
az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk,
hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e
könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a
szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait kibontogatja
előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy
anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség
órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete
valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.
Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon
vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek.
Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a
fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek
és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt
hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély
hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.
1897, októberében.
_B. S._


Tündér Ilona.

I.
Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós _Hat
Uderszky lányá_-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan
nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.
Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek
az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és
vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen
kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek
volna.
Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen
halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és
kemény, mint a frissen fejtett márvány.
A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok,
kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész
fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor
fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek
házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és
arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még
nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is
szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem
kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.
Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves
kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta
ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és
palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis
párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész,
ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt
egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss
tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza
az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a
melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.
Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld
vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a
környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely
igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez
volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy
tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza
félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot.
Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a
város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi
temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még,
tőszomszédja volt az érseki kertnek.)
A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az
apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt
bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a
fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát
kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg
Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja
meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt
aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett.
Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az
asszonyka, egyre sóhajtozott:
– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy
katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?
– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az
apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.
És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a
messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az
öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni.
Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a
boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a
melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom
lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a
melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss
kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a
növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és
korhely virágokat, az éjjel nyitókat.
Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte,
küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper,
megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított
két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér
Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma
is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta
és megnézte mit olvas:
– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól
féltek a miniszterek is.)
Szűzi vállain egyet vont a leány:
– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet,
hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.
– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?
– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének
bolondulva.
A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek
már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig
kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával
Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:
– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig
így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az
öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki
utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz.
Siessetek.
Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros
selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül
igen apró brillántok voltak benne:
– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz.
Másnak ne add. Nem adod-e?
– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket
hullatott.
– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a
főpap.
– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha
senkit se szeretnék?
Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek,
meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar
megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:
– És mondd meg annak, hogy én adtam.
A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen
szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes
uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya
számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely
hasonlított az újhoz, a fölvetthez.
Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben
látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a
fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a
vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt
kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok,
tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy
egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.

II.
Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az
érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy
alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg
kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy
kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom
előtt megrendelni.
Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses
legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva
pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná?
Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak
azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a
jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy
kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is
vele, az övé lehessen.
Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki
nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.
A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a
kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett
reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.
A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:
– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.
– Egy bukéta.
– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van
a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.
A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.
– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a
tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.
– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?
– A menyasszonya milyent szeretne?
– A milyent én.
– És a tanár úr?
– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!
A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve
magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint
egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató
előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált
valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy
nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.
Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk
volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört
hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben
a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „_a_.“ És csak
azután felelt:
– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet
kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!
Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett
föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment
arra, a merre jött.
A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés
öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis
városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru
hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait,
húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“
Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett.
Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült,
nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza
volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.
A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki
kiabált.
– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.
Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy
elfordulva beszélget.
– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja
megfogta.
– Nem te, ő!
A férfi megfogta.
– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső
forróságtól rekedtes hangon.
– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.
Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl,
szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse
arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot,
termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével
átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a
mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.
A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és
megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem
egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja
magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy
térdelnie – és a másikat imádnia.
Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni.
Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal
szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott
végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő
barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó
gesztusai is megteszik a maguk hatását.
Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott
bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de
fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely
maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.
Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható
hangon szólította meg:
– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és
szívtelen és nem tud róla semmit!
– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.
– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell
mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és
maga az én menyasszonyom!
– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.
– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről,
látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:
– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért
dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban
rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget
beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek.
Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha
lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok
meghalni…
– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.
Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen,
határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge,
kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:
– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!
Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos
és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett
hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.
Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:
– Ez az úr.
Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén,
jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol
látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa
lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának
természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott.
És a növények árnyékában világított mint valami égitest.
A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona
már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és
türelmetlenül mondta:
– No?!
Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a
milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a
nászára csináltatná.
– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz
pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek
körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi
rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak
annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen
nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt
megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol,
egy pálmaágból nőtt ki az egész.
Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A
fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin
vitték…
A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag
kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint
a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának
gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt,
hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi
tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki
levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és
nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az
egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más
levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem,
csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a
mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt
meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi
előbb benne élt…
Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy
parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a
levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki.
Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani,
különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta
megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy
ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek
hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.
Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig
kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az
utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi
választ nem hozott.
Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:
– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa,
az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.
Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a
tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába
lőtt.

III.
A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben
jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak –
egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint
nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a
közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész
sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen
mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták
a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még
alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig
késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.
Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány,
ezerszer egy napon mondta magának:
– Mert nem szeretett.
– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki
növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán
keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak
azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata
volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna
harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint
rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei,
a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek
jogi tanácsadójuk volt.
Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:
– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!
– Mitől félsz, aranylibuskám?
– A tanár engem szeretett, azért tette.
– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.
– De mondta!
– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!
– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem
tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most
se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!
– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit
keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!
Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig
felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:
– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te
szerelmes?
Az öreg asszony félálomban felelt:
– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is
rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a
mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az
ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával
átjárkáljon és mennél jobban fájjon…
A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit,
egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!
– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.
Ilona fölsóhajtott:
– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.
– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak,
onnan morfondált:
– Hát az érsek úr gyürüje?
– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!
Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek
még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott
már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt
neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint
egy jelenést.
Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A
temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett
kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a
káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek
fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a
templomba menni…

IV.
Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a
völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az
elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a
jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint
rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a
katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy
mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy
délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves
helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem
üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap
volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta
is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig
nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú
imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak
tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.
Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem
jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha
haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz
óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy
az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.
Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt
terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt,
bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között,
ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel
vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert
mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.
A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran
feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.
Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de
semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment
ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába
öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos
márvány-kriptájába, a főtemplom alá.
Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be
mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró
parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen
énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.
Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany
amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba.
A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának
is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most
érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte,
szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki
csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de
senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még
franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem
jelentéktelen részét reáhagyta.
Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét
kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló
unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem
bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta
meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a
gyászmenet után.
Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“,
mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat
semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a
kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány