Tündér Ilona - 2

az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a
melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.

V.
Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték
dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága
szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.
A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül
támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a
ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a
szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a
_kisasszony_-temetőben.
A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és
megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.
Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő
megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.
A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.
A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen
sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat
Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta
át.
Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek
reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a
melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő,
de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.
Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr
pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy
csöpp sár sem.
Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a
hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.
– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy
hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!
A kertész közbevágott:
– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy
a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment.
Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a
bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették
magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.
Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös
asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett
reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni,
megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni,
megkönyeztetni.
Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára
szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő
maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma,
nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett,
mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a
mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban
elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos
veszedelem közelébe sodorva azokat.
A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan
dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem
példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet,
mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen
szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás
külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett
volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta
volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem
szökött volna előle.
– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a
költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi
ujság Pesten?
A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és
kérdé:
– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?
Ilona egy pillanatig gondolkozott:
– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól
megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon
vagyok!
– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva
hozzátette:
– Föl kell ébreszteni.
Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:
– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!
Ilona a szemébe nevetett:
– Én ébren vagyok, maga álmodik!
„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen
műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan.
Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes,
szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen,
változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi
– szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna
abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak
hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább
meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a
romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett
diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a
férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény
és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte
magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra –
a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos,
izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem
valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, –
önszerelem.
– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta,
hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.
– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta.
Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…
A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő
eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy
kicsit el ne sírja magát.
„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“
gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte,
van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.
– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta,
hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!
Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a
hangjától, vagy a sírástól.
„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem
képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“
fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon
könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a
szíve feldobogott:
„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél
meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve.
Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik…
Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De
ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a
csillagokban lehet…“
Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki
is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem
hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és
kalarábékat.
– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.
Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság
nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények
már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól
vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt
a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd
virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat
erősen összefogják és nem is lélekzenek.
Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak,
halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba,
ha aludni akarnak.
– Gyerünk! szólt az öreg.
Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta.
De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a
kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.
– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg
a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből
kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték
mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős
gőgös hangon suttogta:
– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse
meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő
szóval, nedves lesz a szeme!
Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak
adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus
szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a
melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan
kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a
lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni
arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen:
engem te előtted nem csókolt meg senki!
Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván
az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a
férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért
verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el
kemény homlokán:
– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban
született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy
férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell,
kaczérsággal.
A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett.
Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek
ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok
kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a
leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a
holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a
vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy
pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett
vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt
mondta:
– Nem tudom!
– Szeret-e már egy kicsinyt?
– Nem tudom.
– Gyűlöl-e még?
– Nem tudom.
– Lehet-e reményem?
– Nem tudom.
– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya
lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?
– Nem tudom!
Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül,
egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.
„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott
egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és
elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már
egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint
valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér
Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy
nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat
egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és
a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt
a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér
harisnyákat.

VI.
Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a
legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes,
mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát
agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint
Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint
herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint
ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de
dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem,
inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét,
elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és módja
szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte
meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen,
búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy
czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp
abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az
ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.
A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória
nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a
leánynyal egyszer-kétszer beszélt:
– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem
nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!
Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként,
régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is
mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most,
hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben
lefeküdni.
A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az
éjjeli vendéget.
– Itt vagyok! szólt a betyár. Jösz-e velem?
– Nem!
– Miért nem!
– Mert nem szeretlek!
A férfi megfogta a leánynak mind a két kezét:
– Meghalsz akkor itten.
Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel
alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.
Mélységes, édes és borzalmas csend.
– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér
Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig
nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín
fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.
– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a
férfi.
– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek
közepette a leány.
A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és
elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a
bor és szerelem tengerének.

VII.
– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.
Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis
megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva
figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban,
a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt
beszélgetni, megkérdezte:
– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?
– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a
vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen,
ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.
– Miért? ki az? Csak nem a király fia?
– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.
Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra
az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus
ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda
minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.
Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy,
nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet
keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár,
addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan
kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!
Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha
aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette,
hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.
A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes
kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó
csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott
ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni,
magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a
czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és
attól hirtelenében megkérdezte:
– Főur nem látta az uramat?
Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár,
derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta
egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt.
Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő
megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon
nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors
ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök,
vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait
kinyujtja feléje.
Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a
rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett.
Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett
tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel
találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan
szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.
– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.
– Ugy találja? Én is úgy gondolom.
– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó
holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért
esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.
– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.
– De az meghalt.
– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.
Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az
ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött…
Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju
fiatal emberrel.
Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja
még világosabb lett, _hasonlított egy igen erőteljes leányhoz_, vagy egy
igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék
szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton
szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével
érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza!
gondolta magában Tündér Ilona.)
Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a
tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk
csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak
fogantatása, jobb menni, menni, menni…“
Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan
sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett,
csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.
Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a
mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A
virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden
szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz
alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát
takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos
magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet
ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A
tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása
ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.
– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért.
Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába
erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem
jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy
politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes
és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit,
ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu,
mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak
sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle,
legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra
szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.

VIII.
Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és
nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben
jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával –
sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis
cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon
érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.
Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte
őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló
tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a
világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott
hátul, elkeseredve, dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte
a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség
éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy
megalázza.
A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább
bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván:
„Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk
végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és
tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison
nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt
ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam,
az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el
nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ
előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“
Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt
föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt az övé. Nagyszerü
szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész
tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében
szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint
látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a
történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.
„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a
nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott!
Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát
alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok
kellett.
Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt.
Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is
megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy
mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna
az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is,
sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő
battisztpongyolát öltenének magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony
szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot
tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.
A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány
kezét a kezében:
– Isten vele Ilona, engem pedig soha többé nem lát! mondta tréfásan.
– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg
fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy
mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az
egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki
nem utálatos… _Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is._ Tudja mit,
igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –
Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott,
nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten
hallgatott. Ilona tovább darált:
– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az
állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat
ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül,
mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához
menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen
szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén
talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje
kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!
– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt
hatalmaskodva, élesen.
– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput
becsapta.
A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult
volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak
megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.
Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett.
Valami gonosz sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a
ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi
férfi, különb, mint ő.
Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér
szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban,
de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:
– Hé, kertész, kertész! kiabálta.
Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az
áriába és nyugodtan sietett hazafelé.

IX.
Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát
kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt,
meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó
betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben.
Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura
minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény
asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja
is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták
életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott
ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, megszégyenülve
tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök
rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem
válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer
magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a
kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és
megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.
Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf
aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz
esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest.
Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha
szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy
takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta
volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az
egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is
volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt,
a mit mint majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta
nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a
parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját
ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem,
néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek
kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy
zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak
előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett.
A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga