Tündér Ilona - 3

parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban
megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük.
Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a
fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen
megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le
az ősz ezüst szine.
Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára
állott, tegezte az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében
a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.
A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az
udvarról.
Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki
más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra,
a kihez szól.
„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy
nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen
állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak
hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy
távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és
meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről
beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté
kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:
– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette.
Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami gyertyamártó?
Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak
fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy
elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam
már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.
Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a
forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok
németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak
nem lesz jó vége, visszavonult.
Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek
ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a
felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú,
egyhangu serczegéssel.
– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a
szokásos asztali imát sietve elmondták.
Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja
behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl feküdt le.
Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a
költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban
fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett,
valósággal a hideg lelte.
Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a
grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom,
gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“
Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony
egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a
mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman
virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg
reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő
parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy
alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt
reá.
– Hagyjon nekem békét! mondta ingerülten és ott hagyta.
– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem
mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán
elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.

X.
Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta
Tündér Ilonának.
Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot.
Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen
a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk
módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy
ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a
parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház
van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.
Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári
délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan bírálván a
dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is
elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit
törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték.
Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben
egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a
mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt
tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a
fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte
haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből.
Simon gróf békítgette:
– Hadd el lányom, majd megritkul, majd megőszül.
Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még
a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.
– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte
meg minden kaczérság nélkül.
Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A
szíjgyártójával szerszámot, a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.
– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba
beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő
hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték,
megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se
hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.
Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva,
megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:
– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá
tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és
gratulált nekik gyermekükhöz.
– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első
leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…
De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki
kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból nagyon
leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon
megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó
viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak
drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb
ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész
garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a
szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt
– és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a
néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy
hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak
befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak
keő-tárkányi családi sírbolthoz.
Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és
gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily
kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a kit sohse
látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru
ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És
éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta,
ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a
hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált
nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán
kell hálniok.
Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A
gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy
tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton
együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak
hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a
kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a
gróf földjén átvágva értek a kastély elé.
A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy
kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a
tyúkokkal – az volt itt a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a
tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy
eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a
tövében. Ez az egyetlen mozgás.
De a kastély száz ablaka kivilágitva. Két gyászruhás inas termett elő.
„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies
fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep
volna és ő ennek a középpontja.
Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy
fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és
magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra
abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb
áhítattal.
Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon
gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony
karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje
volt kihimezve.
– Ülj le, lányom! mondá. Ez a szék a tied!
Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak
néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr
nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint
azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.
Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve,
abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három
bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg
teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős
hangjával fölverte.
A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a
fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem
feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová
való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára
készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt
szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány
megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a
pajzsra három arany kereszt van himezve.
Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz
pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle
készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.
Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig
korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött,
itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után
szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még
éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében,
nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól
ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de
minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére
fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta
és előadta, hogy miféle praktikus és szép változtatásokat akar még itt
tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint
akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne,
Mária-Antoniette korabeli.
– Kinek? kérdezte az öreg asszony vigyázatlanul.
Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be
lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített,
délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.
– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra
nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára
néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint
valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a
cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek
melankólikus hangja hallatszott…
Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott
az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét.
Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán állottak egymás mellett. Most
valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem
akarta elismerni, maradni akart.
– Olyan jó itt! szólt halkan. – Szeretnék itt maradni.
– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám.
Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán
keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el
nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán,
de megértette, ismételte a kérdést:
– A lánya, a felesége, oh kegyelmes uram! Nem vagyok méltó hozzá.
– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok
az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és
mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked
semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt
maradsz és várod…
Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt,
hogy Ilonka megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:
– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg.
Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.
– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a
fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék,
mintha azok mondtak volna valamit.

XI.
Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb
faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü
bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá
tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett
a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a
szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak
nyitott ajkai közül.
Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön
is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt
már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és nagy
volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl
lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek
akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az
édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp
se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt
mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a
napszámos marokszedő leányokat is.
Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt,
mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett
körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja,
a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt,
sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az
öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek
gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem,
hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot
dícsérte, az öregséget szidta, sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a
kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?
A Simon gróf családjának egy-két férfitagja volt még a nász menetben.
Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész.
A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot.
Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és
barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már
jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza
csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett
meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös
titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem
volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek
országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt
szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint
álmodta, parancsolta.
Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az
gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte
anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra
gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni,
meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem
bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is
állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre
építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő
környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni
Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy
hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek
meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó
leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni
vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki
legyen is…
Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett.
Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás
után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte
leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg
fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között,
úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.
Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes
árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet
csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a
folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak
a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis
végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.
Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a
gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy
csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint
ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre
asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a
földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan
ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint
csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem
tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz
legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.
Simon gróf megállott a felesége előtt:
– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem.
Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is
az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én
nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig
fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes
lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon
akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz?
Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel
tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez
a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!
A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és
megcsókolta a férfi kezét.
A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán
jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a
ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott
Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre,
hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.

XII.
Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés
mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész
életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt
semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják,
hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy
mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes
úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt
némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide
és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt
érezve, mintha megalázták s megverték volna.
Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is.
Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy
cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy
pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül
maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és
látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy
határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a
tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony,
tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt:
régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:
„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én
jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“
Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint
csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.
Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:
– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a
hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg
fogja látni, beléjük fog szokni.
Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona
virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv
épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu
rabasszonyok.
Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a
szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány.
Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását,
leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba,
fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a
melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a
szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk.
Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily
ostobák, kegyetlenek, csúfak.

XIII.
Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat
imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani,
félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen
kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint
egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül
egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred.
És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán
kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek
Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak
járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely
minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt
ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az
ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.
Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf
maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő,
szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is
maradt.
A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély
is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak
látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy
hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában
egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg
béres-asszonyoknak.
A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon
gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket
mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a
betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a
szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott.
Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott,
mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai
nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának
keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha
istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának
és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.
Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta,
vígasztalta, bátorította, feddte:
– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a
jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a
világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…
Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd
ellökte:
– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti
tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha,
hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes,
nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok
tőlem?
Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü
kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:
– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi
a legszentebb!
Ilona fölkaczagott:
– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit
akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem
szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog,
hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!
Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:
– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!
– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért?
Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt,
rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.
– Azt nem, élve nem!
– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.
Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások
ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a
komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a
szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd
hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből
kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé
változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót
csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen
fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis
meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba
megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez
megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól
sajgott egész lénye.
Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is
haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén
fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és
az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát
szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És
ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind
a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint
nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e
náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában,