Pöhölyék - 4

megkinálta a rántott csirkével, köszönő mozdulattal eltolta magától.
– Legalább bort önts neki, ha már nem eszik, – mondotta az asszony.
A kertész fölemelte a vörös borral telt üveget, és töltött a bányász
poharába.
– Trink bruder, – mondotta jószívüen.
A lengyel addig csak éppen kóstolgatta a bort. Fölemelte a biztatásra a
poharat, s felhajtotta fenékig.
Aztán egy percig elmélázott. Egyszercsak fölemelte a fejét, s beszélt:
– Mingyárt az első éjjelen hallottam, hogy valaki lépked a szobámban.
Fölnyitom a szememet: egy fehérruhás asszonyféle áll az ágyam előtt.
Lecsukom szememet: tovább lépked. Azt gondoltam álom volt.
– Persze, hogy álom volt, – felelte legyintve a kertész.
– Másnap mégis kétszer megfordítottam a kulcsot az ajtón, és
lebocsátottam a kárpitokat is. Nem akartam, hogy a hold besüssön. A
holdfényre vélekedtem, hogy az játszott velem. És lefeküdtem nyugodtan.
Éjfélkor ugyanaz a halk séta; ugyanaz a megállás; ugyanaz a továbbmenés.
Fölpillantani már nem mertem.
– Viszolog a hátam.
– A következő estén olyan fáradtan jöttem haza, hogy azt gondoltam, a
világnak semmiféle kísértete se fog fölébreszteni. El is aludtam. Hason
feküdtem. Az arcomat a két karomra hajtottam. Ugy aludtam.
– Az nem jó fekvés.
– Egyszerre csak hallom, hogy jön a kísértet. Nem mertem megmozdulni.
Megáll. Érzem, hogy a két kezét a hátam fölé emeli, mintha nyomni
akarna. És nyomott is, noha nem éreztem kezet a hátamon. De mégis
nyomott. Azt hittem megfulladok.
– Boszorkány volt.
A bányász legyintett:
– Én nem hiszek se boszorkányban, se kísértetben. De hogy ez minden
éjjel ismétlődik, boszant.
– Hogy a fenébe ne!
– A szolgám a tornácon hál az ajtóm előtt. Jancsinak hívják.
Katonáskodott Stájerországban. Kérdeztem tőle, hogy nem történt-e vele
valami? Nem; semmi. Hát arról tud-e valamit, hogy kísértet jár a
kastélyban? Azt mondja, hallott már effélét. Mondom neki, hogy háljon
bent ő is a szobában, és éjfélkor költsön fel, ha valami történik.
Bólint rá hogy jó. Aztán egyet gondol: elmegy az ispánhoz, és bejelenti,
hogy ő nem dolgozik többé mellettem. El is ment.
– Ilyen gyáva a paraszt!
– Eltökéltem, hogy véget vetek ennek az éjjeli gyötrődésnek. Égő gyertya
mellett, felvont pisztolylyal várom meg az éjfélt. De elszunnyadok.
Akközben megjelenik a nő. Jön egyenesen felém. Nekem a lélekzetem megint
elszorul. Nincs erőm, hogy kinyújtsam a kezemet a pisztolyomért.
– No, én belelőttem volna! – mondja a kertész.
S fenékig üríti a poharát.
– Lehet, – feleli a lengyel vállat vonva.
Aztán folytatta:
– Arra gondoltam, hogy más szobát kérek. De röstellem magam előtt. Én
teológiát végzett ember vagyok… azaz dehogy vagyok, semmise vagyok…
Elborúlt arccal nézett maga elé. Ivott egy kortyot, aztán megint
folytatta:
– Nem retirálok meg semmiféle kísértet elől. Aki meghalt, meghalt! Mi?
– Igaz, – bólintott rá a kertész, – aki meghalt, meghalt.
– Mit beszél? – kérdezte az asszony.
– A bányáról, – felelte a kertész, – ne törődj vele.
– Szívszorulás vagy agygörcs, vagy tudom is én micsoda, – folytatta maga
elé tünődő arccal a bányász, – talán hallucináció.
– Már akár micsoda náció, de én röviden elbánnék vele.
– Hogyan?
– Fölvinném azt a jó csáti fütyköst onnan a sarokból, aztán úgy a
derekára húznék vele, hogy sose mászkálna többet senki szobájában.
A bányász felkönyökölt az asztalra, és a homlokát a tenyerébe támasztva
hallgatott.
Aztán megintcsak megszólalt:
– Mondhatom én azt, hogy önt nem látom?
– Nem, azt nem lehet mondani.
– Így látom pedig minden éjszakán.
– Hát aztán milyen a pofája annak a bestyének?
– Az arca? Az arcára nem birtam eddig fölemelni a szememet.
Szivart vett elő a zsebéből, valami sötét-barna apró szivart, és
rágyujtott.
– Érzed, milyen jó szagu? – kérdezte a kertészné.
– Nem érzem, – felelte a kertész, – de az én dohányomnál nem lehet
jobbszagu.
A kis kövér kertészné összedugta a két karját, és tovább unatkozott
mellettök.
– Kertész barátom, – mondotta a bányász, – nincs senki ismerősöm itten,
akihez bizalommal fordúlhatnék; magát kell megkérnem…
A kertész nagyot szívott a pipáján: ugyan mit akar?
– Háljon nálam ezen az éjszakán.
A kertész megvakarintotta a fejét. A hajaválasztéka tarajjá borzolódott.
– Hogy ott háljak?
– Egy ilyen bátor ember megmenthetne engem.
– No persze. Dehát hogy én ott háljak? Jó, ott hálok! – felelte az
asztalra csapva. Ott hálok a maga kedvéért. A botot vigyem? Jobb lesz
tán egy vasvilla!
Aludni küldötte az asszonyt. Kis idő múlva maguk is elindultak. A
kertész egy három águ vasvillát vitt magával.
– Itt jó élni különben, – mondotta a bányász, mikor már a kastély
parkjában ballagtak; – itt ebben a völgyben, talán ellenség se járt
soha.
– Itt bizony még kolera se.
– Semmiféle uniformist se láttam, mióta itt vagyok. Még csak csendőrt se
láttam.
– Jár pedig.
– Jár?
– Ritkán. Csak éppen hogy átmennek a falun. Egyszer egy hónapban.
– Az semmi.
Egyszercsak meghőkölt. Megragadta a kertész karját. Egy fa felé
mutatott:
– Mintha ember volna ott…
A kertész is meghökkent. Aztán legyintett.
– Ember, fenét. A sárga tearózsának a feje.
A levegő harmattal és virágillattal volt tele. A hold átsütött a
platánokon. Az eget csillagok milliói borították.
A kertész levette a kalapját.
– Milyen meleg van, – mondotta. Az ilyen éjjelen nagyobbat nő a virág,
mint a legnaposabb nappalon.
A lengyel az égre mutatott.
– Látja ezt a sok csillagot? Az mind föld. Onnan úgy nézik a mi
dolgainkat, mint mink a hangyákat. Bűnös, nem bűnös, egyformán fekete.
– De cudar féreg az! Olyan kárt tett az idén a melegágyban, hogy…
Hallgatva ballagtak el egy fenyőfacsoport mellett, aztán a bányász
szólalt meg:
– Jó a felesége?
– Mit mond?
– Hogy szeretik-e egymást?
– Meghiszem azt. Olyan az én feleségem, mint a nádméz.
– Az a fő. A gazdagság semmi. A rang is semmi. Minden semmi. Csak az
asszony az igaz valami: a jó, hű asszony, akit az ember szeret.
A tornácra értek. Árnyék terült oda. Hallgattak. A márványlapokon
kongott a lépésük.
– Milyen hüvös ez a tornác, – mondotta a kertész; mintha kriptában járna
az ember!
Tágas, bolthajtásos szoba volt az, amelyben a bányász lakott. Két ágy
benne a két szögletben. Középen nehéz diófa-asztal, és körülötte karcsú
faszékek. A kandalló előtt kopott karosszék. A falon Mirabeau,
Robespierre, Desmoulin Camille és Roland asszony megsárgult arcképei. A
kandalló fölött pedig Brillat Savarin szines olajképe.
Az Eötvös báróké volt valamikor az a kastély, és egy francia szakács is
szolgált náluk. Annak a szobája volt a bányászé.
A kertész megállt a szoba közepén.
– Hát ez az? Itt hál maga, és itt jön be valahol a… Nem gondolja, hogy a
kandallón jön be?
– Nem jön az be sehol. Csak hallucináció.
– Mi az? Én nem tudom mi az?
– Akkor ne is kérdezze. Betegség. Nekem nem kell más, csak mikor kiáltok
vagy nyögök, rázzon meg.
– Megrázzam? Hogy én magát megrázzam? Majd _azt_ rázom meg, a kutyát!
Hogy híjják? Micsoda náció?
– Hallucináció. Ha nem ébredek fel, öntsön vizet rám, és dörzsölje a
szívem tájékát.
– Nem lesz jobb, ha ütök? Jobb lesz, ha ütök, higyje el. Ha én egyszer
megütöm azt a fene hallucinációt, vagy megdöglik, vagy megsántul.
A bányász ezalatt levetkőzött, és lefeküdt. A kertész is levetkőzött, és
a gyertyát odébb tolta az asztal közepére.
– Ma éjjel, talán, nem fog gyötörni, – – mondotta a bányász a paplanát
veregetve, – de azért jó hogy itt hál maga is. Legalább ezen az egy
éjszakán nyugodtan alhatom.
A kezét a feje alá tette. Ásitott.
– Jó asszony a felesége? Igazán nagyon szereti?
A kertész is ásitott.
– Hát hogyne. Szakácsné volt a tiszttartónál. Három esztendeig jártam
hozzá, mielőtt elvettem volna. Még tíz óra sincsen.
– És ha maga egyszer azt látná hogy nincs rendben a széna…
– Mi nincs rendjén?
– Úgy értem, hogy a földön minden változó. Még a jó asszony is.
– Az én feleségem mindig ilyen volt.
– De gondoljuk el, hogy nem ő a maga felesége, hanem egy feketeszemű,
nyulánk, édesbeszédű asszony, akinek meleg a nézése, a keze, a lelke és
az ember azt hinné, még a napon sincs árnyéka… Különben ne beszéljünk
erről.
– Amint tetszik. Én nem gondolkoztam erről soha. De ha más feleségem
volna, afféle félre kacsintó…
– Mit tenne vele? – szólt a bányász a szemét fölnyitva.
S ahogy a gyertya odavilágított, olyan volt a szeme, mint két kék
ércgolyó.
– Mit tennék vele? Hát ott halna meg abban a minutába az istenfáját…
– Megölné? – kérdezte a bányász álmosan.
– Agyoncsapnám, mint a legyet!
S akkorát ásított, hogy az álla csontja ropogott belé.
A bányász lehunyta a szemét. A kertész a kandallóra nézett. Fölkelt.
Végigment mezítláb a szobán, és a háromágu villát bedugta hegygyel a
kandallóba.
Azután megint az ágyra fordult, és a plafonra pislogott.
– Ha a bojtár meg nem forgatja a gombaágyat, penészes lesz. De talán
megforgatja.
Éjféltájon állati nyöszörgésre ébredt föl a kertész.
– Mi az? – mondja álomtól bágyadt hangon, ki az?
Olyan volt a nyöszörgés, mint ahogyan a kutya szokott nyöszörögni, az
alvása közben, de fájdalmasabb.
A kertész haja égnek borzolódott. Elmeredt szemmel nézett az ajtóra, a
kandallóra, a bányászra.
A gyertya égett.
A bányász elhanyatolva, halálszin sápadt arccal feküdt az ágyon. Az
nyöszörgött. A kertész lehajlott és benézett nagyóvatosan először a maga
ágya alá, aztán a bányász ágya alá. Végre lefordult az ágyról, és a
bányászhoz sietett. Megrázta:
– Mi baja? Hallja-e?
A bányász mélyen szakadozó lélekzettel fölébredt.
– Látta? – szólt fulladozva.
– Mit?
– Az asszonyt.
– A kísértetet?
– Azt.
– Itt volt?
– Most rebbent el.
A kertész körülbámult. Nem látott semmit. De azért az inába remegés
szállott.
– Milyen volt? – kérdezte nagy szemmel.
A bányász hörögve válaszolt:
– Véres.
A kertész borzadozva nézett körül. A foga csaknem vacogott.
Visszasietett az ágyába. A takarót a fejére vonta. Csak a két talpa
látszott ki, s a takaró is remegett a didergésétől.
A bányász azután nem jött be többet az erdőről. Kunyhót csináltatott
magának odakünn, és abban hált.
*
Az aratás előtt való héten két csendőr jelent meg a faluban. A kisbiró a
tiszttartóhoz vezette őket. Az egyik csendőr irást vett elő a
tarsolyából, és átadta a tiszttartónak.
A tiszttartó ott reggelizett családostól a tornác előtt az ákácfák
alatt. Ahogy bepillantott az irásba, elhalaványult, és hosszan
csóválgatta a fejét.
Az asztalnál ott ült a felesége, két szőke kisasszonylánya, a
nevelőkisasszony, meg az iródeákja. Valamennyien várakozással néztek
reá. De a tiszttartó nem magyarázott semmit: visszanyujtotta az irást a
csendőrnek:
– Tegyék, amit a törvény parancsol. Az erdőben megtalálják.
A két csendőr elsietett az erdő felé.
A kisbiró hazaballagott.
A tiszttartó némán ült vissza az asztalához. Senkise merte kérdezni,
hogy mi történt. Végre, hogy a kávéját megitta, a feleségéhez hajolt:
– Gondoltad volna, hogy pap az az ember?
– A lengyel?
– Az. De nem lengyel.
– Hát?
– Porosz.
Aztán még halkabban tette hozzá:
– Megölte a feleségét.
Déltájban egy rossz daróci parasztszekér jött ki az erdőből. Lassan és
döcögve jött a szekér. Az ökrök előtt egy daróci ember.
A szekéren a lengyel feküdt. Cserlombokkal volt letakarva. Csak az egyik
csizmáját lehetett látni, meg a bársonyruhát a könyökén, ahogy a szekér
rácsán kibarnállott.
A két csendőr jóval a szekér előtt lépdegélt. Térdig poros volt mind a
kettő. Az egyik a csákójával legyezte magát. A másik kigombolt kabátban
lihegett.
A biró már a községháza előtt várta őket. Hogy meglátta a két csendőrt,
fölkelt. Eléjök ment:
– Hát hol a bányász?
– Itt van a szekéren.
– Megkötözve?
– Nem-a: hóttan.
– Hóttan-e?
– Abbizony, amint meglátott bennünket, nem állt velünk szóba. Csak addig
várt, míg feltűzzük a szuronyunkat. Akkor belenyult a zsebébe, és szépen
mellbe lőtte magát.
– Ejnye, ejnye, – felelt a biró a fejét csóválva, – hát akkor ezt a
község költségin köll eltemetni.
– Hát bizony nincs különben.
A biró beleböködött a botjával az út porába és a fejét csóválta.
– Ki gondóta vóna, hogy ilyenek ezek a lengyelek!
És elgondolkodva bámult a szekér után, amely döcögve haladt tovább a
temető felé.


HOL HÁLUNK MEG?
Este tíz órakor elővettem a Vasuti Útmutatót, s megnéztem, hogy mikor
érkezem Kolozsvárra?
Bizony éjfélkor. Van-e ott olyan vendégfogadó, ahol lefekvéskor
bizalommal várhatjuk hogy alhatunk is? Akkor jártam először arrafelé.
Végigpillantom a még várható állomások névsorát. A tekintetem egy
kereszten akad meg. Nini, ez valami fürdő itten; föltételes megállóhely.
Most julius van és az erdélyi fürdőkről akármit is beszélnek, olyan
tiszták, hogy az édesanyánk házában se térhetünk jobban nyugalomra
aggodalmak nélkül. De mingyárt ott vagyunk! Uccu, mozdulok ám: szólok a
konduktornak, hogy állíttassa meg a vonatot. Már csak alig három perc
volt még hátra a megkeresztezett állomástól.
Szedem a cókmókomat. Leugrom. A vonat fütyül. A kalauz int a lámpással.
A vonat megint tovább gurul. És én ott maradok a sötétségben.
Szemlélődök, hol az állomás háza? Nem világoskodik se ajtó, se ablak.
Csak egy kis paraszt-legény az egyetlen ember akit láthatok. Vasuti
lámpást lógat a kezében.
– Atyámfia, – mondom neki, – hol itt a fürdő?
– A fürdő? – kérdez vissza, miközben borjunézéssel mered reám.
– A fürdő, – felelem nyomatékosan.
– Jó posta az még ide, – mondja meglóbálva a lámpást.
– Hát nem itt van?
– Nem.
– Ejnye kutya teremtette. Hát mennyire van ide?
Felvonja a vállát:
– Jó másfélóra.
– Kocsi vagy omnibusz csak van itt?
– Nincs itten.
– Hát hogy a macskába járnak oda az emberek?
– A fürdős kocsiján.
– Hát hol a fürdős kocsija, hiszen ezt kérdezem?
– A fürdős kocsija?
– Az az no. Arra akarok fölülni.
– Az nincs itt.
– Hát mi van itten, milyen kocsi?
– Milyen kocsi?
– Milyen no?
– Semilyen sincsen.
No ezzel reggelig beszélgethetek, mig megértjük egymást.
– Nem te vagy a bakter, úgye?
– A bakter? Nem.
– Hát hol a bakter?
– A bakter? A kocsmába.
– És hol a kocsma?
– A kocsma? A faluba.
– És hol a falu?
– A falu? Itt a vápába e.
S a vállán át belemutatott a sötétségbe.
– E szerint nincs messze?
– Messze? Nincs nagyon messze.
Az állomás-ház előtt álltunk. Közönséges kis bakterház. Az ablakon át
csecsemő-sírás hallatszik. Gondolni se lehet arra, hogy háljak benne.
– Mikor jön a legközelebbi vonat? – kérdem a legénytől.
– Vonat? Merre felé?
– Akármerre.
– Reggel nyolc órakor jön Kolozsvár felől.
No addig én nem várhatok.
– Lehet kocsit kapni ebben a faluban?
– Kocsit? Nem tudom.
– A kocsmárosnak van talán?
– A kocsmárosnak? Nincsen.
– Hát kinek van?
– Kinek? A mészárosnak.
– Hát erigy el öcsém a mészároshoz. Mondd neki, hogy vigyen el engem a
fürdőbe. Megkapod a fáradságod diját.
A legény ezt már tisztára megértette. Betette a lámpást az ajtón, és
elkocogott.
Én pedig ott maradtam a sötétségben. Szivarra gyujtottam, hogy mégis
magamba ne legyek.
Eszembe jutott, hogy tavaly hogyan jártam Tusnádon. Ilyen tájon mentem
oda. Egy napig vonat vitt, fél napig egy kopott bőrkocsi. S mikor
odaérkeztem, az igazgató vállvonogatással fogadott.
– Nincs szoba, – mondta. Ön az ötödik vendég, akinek sajnálatomra ezt
kell jelentenem.
– Hát az a négy hova szállt?
– Sehova. Visszamentek vagy elmentek Málnásra.
– No, én nem megyek se vissza, se Málnásra. Ha az úr fürdőigazgató és
úgy tele van a fürdője, hogy visszaküldözi a vendégeket, akkor tegye
közzé a lapokban.
Nyersebb voltam, mint illett volna, de ennek köszönhettem, hogy
egynéhány óra múlva szobát kaptam.
Hanem ez nappal történt. Mi történik, ha ebben a fürdőben is
vállvonogatással fogadnak?
Félóra múlva hallom a kocsizörgést. Parasztkocsi. A legény ül rajta meg
egy feketés ember. Sötétben minden mészáros fekete.
– Maga a mészáros?
– Én volnék.
– Elvisz a fürdőbe?
– Elvihetem.
– Mi a becsületes neve?
– Pap János.
Öt perc mulva benne kocsikáztam a sötétség országában. Hogy az útat a
lovak látták-e jobban, vagy Pap János, máig se tudom. Én nem láttam sem
a lovakat, se Pap Jánost. Mindössze annyit tapasztaltam, hogy kétszer
ugattak meg a kutyák, tehát két falun mentünk keresztül. A második
faluban ablak-világosságot is láttam. No kicsiny ablak. Aki kidugná
rajta a fejét, nem tudná visszahúzni.
A kocsi erősen zörgött, hát nem igen beszélgethettünk. Mindössze két
kérdést kiáltottam neki. Az egyik ez volt:
– Van-e sok vendég a fürdőn?
Erre ezt harsogta vissza:
– Nem szoktam fürödni.
A másik kérdésem ez volt:
– Van-e itt árok kétfelől?
Erre meg azt harsogta:
– Nem szoktam földőlni.
Úgy éjfélig rázogatta bennem a lelket Pap János, míg végre megállott:
– Itt volnánk.
Egy vastaghangu kutya haragos ugatással fogadott. Bizony nem nyujtom le
neki a lábamat.
– Szálljon le, mondom Pap Jánosnak. Hívjon valakit.
Pap János leszáll. Oldalba vágja a kutyát és elropog a sötétségben.
Kavicsos sétaút, gondoltam. Csakugyan a fürdőn vagyunk.
– Hahó! – kiáltja Pap János.
Semmi felelet.
– Hahó! – kiáltja újból. – Győjjön ki valaki!
Nem jön ki senki.
Zörget jobbra, balra; zörget deszkán, zörget üvegen.
Csöndesség rá a felelet.
Végre a falombokon át felvörösödik egy négyszögletü világosság. Ablak.
Pap János odacsörög; rázörget az ablakra:
– Vendéget hoztam!
Választ nem hallok. Az ember visszatér.
– Kifizetem, mondom, de maradjon egy pár percig, mert hátha vissza is
kell mennünk.
S mivelhogy nem jött senki, leszálltam a kocsiról, és megkerestem a
világos ablaknak az ajtaját.
Tágas szoba. Hagyma-illat. A szoba közepén kerek vörösabroszos asztal;
annak a közepén konyhai petroleum-lámpás. A fal mellett kétfelől két
ágy.
Az egyik dunyhája mögül nagybajuszu kövér emberfej szőkélik elő. A másik
ágy mellett egy szintén kövér asszony öltözködik.
(Kérem az erdélyi levélíró urakat, ne irjanak nekem, hogy Erdélyben
nincs dunyha. A Sándor-pohárra esküszöm, hogy azon a fürdőn Péter-Pálkor
is dunyhával takaróznak.)
– Az első kérdésem az, – mondom, – hogy kapok-e szobát?
– Kaphat, – feleli a kövér emberfej.
Ezzel megszabadultam az aggodalomtól. Kikiáltok a kocsisnak, hogy
elmehet.
S folytatjuk a beszélgetést:
– De nekem tiszta és jó szoba kell.
– Adhatunk.
– Szeretném, ha világos volna.
– Van.
– És ha keletnek nyilna az ablaka.
– Találunk olyat is.
– De ha a szolga ott kefél az ajtóm előtt, nem tudok aludni.
– Nem kefél ottan.
– Ha lehet: kétablakos szobát szeretnék.
– Lehet.
– És emeletit.
– Hát majd a Rákóczi-villában, – mondja az ember a feleségére tekintve.
Az asszony helybenhagyón bólint.
Folytatom:
– Aztán engem ne zörgessen föl a szolga hajnali öt órakor. Majd én
szólok neki, amikor fölkelek.
– Amint tetszik.
– Hát valami vacsorát kaphatok-e? – kérdem most az asszonyt. Hol van a
vendéglő vagy kávéház?
– Ez az, – feleli az asszony.
A szoba berendezése nem vallott arra, hacsak az az egy asztalterítő nem.
Gondoltam ez csak a belső szoba: a vendégek valami nyitott csarnokban
esznek. Ámbátor Szovátán, Torján, meg Korondon azt is láttam, hogy a
fürdővendégek maguk főznek.
– Hát kaphatok valamit, akármit?
– Bezony nem igen.
– Talán egy kis hideg sült találkozik a konyhán?
– Bezony nincs.
– Sonka csak van tán?
– Bezony az sincs.
– Hát egy pohár tejet csak tudnak tán adni?
– Azt talán lehet.
– No hála Istennek.
Míg az asszony a tejért jár, beszélgetek az emberrel:
– Ki itt a fürdőigazgató?
– Én vagyok.
S fölemel az ágya mellől egy fekete cseréppipát, és félkönyéken rágyujt
a maradék dohányra.
No, gondoltam, errefelé nem olyan méltóságosan baktató penzionált
generálisok az igazgatók, mint a külföldi fürdőkön.
– Hát van-e sok vendég?
– Elférünk, – feleli jóizüen pöfékelve.
– Budapestről vannak-e sokan?
– Ide jobban csak Kolozsvárról jönnek.
– Az is szép publikum. Becsülöm őket, hogy nem járnak német fürdőbe.
Színészek vannak-e?
– Nincsenek.
– Hát hangverseny volt-e már az idén?
– Nem volt még.
– Hát a zenekar milyen? Honnan hozatta?
– Nem igen tartunk zenekart.
– No ez jó csendes fürdő lehet.
– Bez itten uram, a ki beteg, itt van jó helyen.
– Hát Budapestről mégis kik vannak?
– Budapestről? Nem jöttek az idén.
– Hát az erdélyi színészek közül?
– Színész? Nem jár a színész-féle fürdőbe.
– Hát az erdélyi mágnások közül ki van itt?
– Mágnás? Nem jött az idén.
– Hát asszonyféle? Van-e valami érdekessége a fürdőnek?
– Asszonyféle? Dehogy van.
Gondoltam az ilyen potrohos cseréppipás igazgató nem is beszélhet
másképpen az asszonyokról.
– Dehát azért népes a fürdő, ugye?
– Bizony nem nagyon.
– Mégis, hány vendége van?
Az ember letette vissza a pipáját az ágy mellé, és a fejét vakarva,
felelte:
– Bezony nincs itten uram egy lélek se.


A TEJ
Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.
A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásitott és az órára nézett.
Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.
– Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse
hallottam ilyen nevet.
Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra
fordult.
– Nem tudom.
– Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?
Az inaska felvonta a vállát:
– Nem tudom.
– Hát hogy’ hínak a másik neveden?
– Blé.
A szakácsné nevetett.
– Furcsa név!
Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan
kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt
az, a doktoré.
A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:
– Hát hova való vagy?
Zsani ismét elbámult:
– Nem tudom.
– Nem tudod? Hogy’ lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol
lakott?
A fiu a fejét rázta:
– Nem tudom.
– Anyádat se tudod?
– Nem.
– Hát hogy’ kerültél ide a nagyságos urékhoz?
Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:
– Elhoztak…
– Honnan?
– Apámtól.
– Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!
– Az más apám volt, a kitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.
A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán
szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.
Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.
S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja?
Hogy került ő faluba, parasztok közé?
Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi
fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos
palackot.
– Zsani igyál.
És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.
De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga,
mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:
– Zsani! Kutya!
S veri őt.
Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában,
mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol
csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden keze-lecsapása.
Aztán egyszercsak városba került, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe
oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!
Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki
tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor
szól, ha szidja őt.
– Te mulya! Te fafejü!
A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz
valamit:
– Hova tetted az eszedet? Te birka, te!
*
Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:
– Mi a fizetésed?
Zsani csodálkozott:
– Semmi. Hát neked?
– Nekem öt forint minden hónapra.
Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is
a szakácsnénak:
– Lám más inas…
A szakácsné aztán egyszer előemlitette a doktornénak a konyhán:
– Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.
A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:
– No lám! – mondotta. – No lám!
– Más inas beszélte, hogy… – mentegetődzött Zsani.
Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák.
Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a
régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.
A doktor a rendelő órája után beszólitotta:
– Zsani, – mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést
emlegetsz.
És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált
simogatna.
Zsani elvörösödött.
Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.
Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.
Hebegett:
– Csak a szakácsné…
A doktor változatlan nyugalommal folytatta:
– Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember
számítani kezd. Hát számoljunk össze.
Leült és cigarettára gyujtott.
– Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A
nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra.
Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz
vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem
látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja
micsoda tejet szoptál? Ki tudja micsoda tejet szoptál?
S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.
Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda
aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott
valamikor?
A doktor folytatta:
– Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?
Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu
ember további szóáradatát:
– Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni
megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak.
Hiába járattalak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem
gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két három évben
talán. Hát számitsd ki…
Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és
aggodalmas szemmel.
Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.
A doktor megszólitotta:
– Nem volna-e szüksége inasra?
Zsani még aznap belépett a műhelybe.
*
Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.
Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A
kalapja félfülön. Jelszava: _Búsúljon a tordai ló!_ Persze az első,
mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:
– Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült
Szent Lőrinc?