Pöhölyék - 2

Total number of words is 4037
Total number of unique words is 1838
35.0 of words are in the 2000 most common words
48.0 of words are in the 5000 most common words
53.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem
veszi el azt tőled Péterke senki!
János nem tud aludni sokáig. Félkézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca
a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is.
Vajjon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
– Kelj föl fiam!
Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál
beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali
harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt
mondaná:
_Megy a János_…
_Megy a János!_…
Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi,
mikor őt szállitják? A kocsi csakaz, amelyik máskor, de mégis zord és
ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly
nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
– Csókoljátok meg egymást, – mondotta az anyjuk. Ki tudja mikor látjátok
egymást megint? Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra
szomorúan ketyegett:
… _Kity-ketty. El kell menni! El kell menni!_…
– Nesze, – szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No Isten veled szép zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az
udvarodon! Isten veled méltóságos vén kútágas! Isten áldjon kis kapu,
nagykapu! Isten veled vén lombos eperfa! Isten veletek ti meleg, kis
falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?…
Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett ekközben az aranyos felhő-ágyából, és két
árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt
futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy
Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszaforditotta a fejét. Nem látszott
már más a faluból, csak a torony.
– Mit nézegetsz hátra! – szólt rá az apja. Előre nézz! Mindig csak előre
nézz!
S elővonta a pipáját.
Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előre nézett. De összefolyt a szeme
előtt az egész világ.
*
Különös valami az a város! Házon ház, ablakon ablak. Urak nyüzsögnek
mindenfelé. Minden házban bolt van és minden boltajtón kép. Az egyik
boltajtón egy hosszuorru fehér elefánt látható, meg egy fekete ember.
Szörnyüség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Igy nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi az öreg csizmadia, aki
ezidőtől kezdve havi tiz forintokért második apja lészen Jánosnak.
A városi életnek már a kezdete se volt jó.
– No spektábilisz, – mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét, –
miből terem a méh?
– Petéből, – feleli János.
– Petéből? Dehogy petéből fiam. A holt borjuban terem az, meg az
orosz-leányban. Avagy nem tanultad-e a Birák könyvében, hogy „midőn
Sámson meglátná az orosz-leánynak holt testét, íme egy raj méh vala az
orosz-leánynak a szájában.“
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
– Hát azt tudod-e mitől fél az oroszleány?
– Semmitől se fél.
– Nem-é? Debizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a
kakas-kukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve
mitől vadul meg?
– A puskától.
– Nem attól bizony fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly-apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó
vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy
abból húzza ki a kérdéseket.
– Mit tudsz a Julius császár lováról?
– Azt nem tanultam, – feleli János röstelkedve.
– Kár pedig fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a
néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy „annak a lónak az
első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz
hasonlóknak itéltettek.“
– Hát te semmit se tudsz! – fakadt ki Pöhöly-apa.
– Nem baj no, – csitította az apát a csizmadia. Ha mindent tudna, nem
kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikisérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a
vasut: elviszi egyik embert a másiktól, – kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy idegen városban. Amint hazafelé botorkált,
rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is
örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a
zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált.
Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott
is.
János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros
gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt.
Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Ime már rá is emelte a
szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
– Hát te ki vagy? – kérdezi peckesen.
– Pöhöly János, – feleli János aggódó tisztelettel.
S fölkel.
– No ne félj, – mondja amaz fensőséges jóakarattal, – nem vagyok én
pedelus. Gyere a többi kutyáho’.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csudálatos ujságokat beszélnek ott. Hogy t. i. melyik tanár milyen? A
_Vaksi_nak nem kell kapálni. Az ember ráirja a leckét a mansettájára, és
onnan leszitálja. A _Fagyos_, az szigoru; de az a jó, hogy nem kiván
semmit szóról szóra. A _Kukac_ a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki
nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az
órát. Legderekabb ember a kis _Nyafi_, az többnyire későn érkezik, s nem
buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekü tájékoztatások után tótágast állt az
asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána,
ha tudják.
Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról
beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja hol szoktak a diákok, meg hogy
csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják hogy eltalálja a verebet.
Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János
ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a
beszédre, azután a látottak, s hallottak örvénye felsodródott a fejében,
s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásitozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A
kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes halk
lélekzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
– Pétörke! Pétörke! – rebegte álmosan.
És jobbra-balra tapogatott.
A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
– Pétörke!
– Mi az? Mi bajod? – kérdezte egy gyerekhang a sötétben.
János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.

V.
Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is
lélekzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a
kérdést vetette fel, és csak annakutána mondta meg, hogy kitől kiván rá
feleletet? De ekközben egy két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy
kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
– Hol keresztelték meg Vajkot?
A mult órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden
diák. A nevek és dátumok sehogyse ragadnak meg a diáki elmékben. De arra
valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s
ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott
otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, – nem
emlékezett semmire. A szive szinte hangosan dobogott. Az iskolát
sűlyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi
professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó
gyerekek csillagát, amely néha egy ölnyire is előre jön, meg
visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll.
Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
– Pöhöly János! – szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett
a feje? Megsemmisült.
Csak nézett bambán. Most szólitották fel először. A pillanat súlyos és
ünnepi. És íme ő gyámoltalan és néma. Istenem, Istenem! bárcsak soha meg
ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szivet-nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy
Isten-küldötte segitség:
– Vélhetőleg Esztergomban, – súgja Lázár Náci.
Lázár Náci csupa-ész kis barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe
járt.
János életre kap. Bátran és kinyujtott nyakkal vágja ki:
– Vélhetőleg Esztergomban.
Áll ujra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jópajtás!
– Helyes, – mondja a professzor.
És uj kérdést vet föl.
De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A
professzor azt mondta: _helyes_. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja
hallotta volna! meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
*
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak
mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a
botját.
– No mi az? – mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol
vermet ás a bérese.
– Levél, – feleli a kisbíró, – lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előre kerül. Abba beléereszti a
kezét. Jobbra-balra nyulkál benne. Az ereszetre néz.
– Elveszett volna? – kérdi hangosan önmagától.
És meg is felel rá:
– Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát és a belső zsebébe nyul: átnyujtja a
levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elől is, hátul is.
– A János irta, – mondja büszkén.
A kisbiró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a
levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
_Kedves apám ur_… (hallod, anyjuk?) … _am tisztelem kendet is,
édesanyámat is_ (Jaj a lelkem! – mondja Pöhölyné a köténye sarkát a
szeméhez emelve), _meg Péterkét, meg a tanitó urat, már megszöktem_…
(Micsoda? Nem:) _megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték
Lajost_… (Nem:) _Vajkot_. (Ki az a Vajk? kisbiró. Valami nagy úr lehet.)
_mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban és dicsért a tanár úr és jó
egészséget kivánok Pöhöly János I. gumi_ (nem gumi, megáll.) _gymn.
tan._
Mi a csuda lehet az a _I. gymn. tan._
A kisbiró a vállát vonogatja.
– Talán szomjas a lelkem, – vélekedik Pöhölyné, – jaj, bár adhatnék neki
egy pohár mustot.
Ezalatt hire futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez
érkezett a levél? Mit irnak a levélben?
A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a
kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.
– Pap lesz, – mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.
Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi
ruhájában egyenesen arra tartott.
*
Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is
néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül.
Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibáldi nótát:
_Galabárdi, Galabárdi,_
_Állitja a verbungot…_
Az árkokat az ő boszuságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végig
fujni a nótát.
Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva
üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábu fenyőasztalnál. Félkönyökre
eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az
italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a kezeszárán,
– noha a dongó nem szokott emberre szállani, – az inge-ujján meg
kisétált. Nem ügyelt rá.
– Egy verdung bort, – mondotta Pöhöly Máté.
És nyomatékosan tette hozzá:
– Vöröset.
Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.
A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte.
Meggyujtotta. Rákönyökölt az asztalra s vig szemmel pipázott.
Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló
beszéd!
Pedig már Pataky is hallotta az ujságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy
a fia jutott az eszébe. Eggy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két
évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szücs Gergő.
Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszunyakú üvegből, s tovább pípázik.
Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogat az üveg
talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.
Merthiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy
ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az
ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután
ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.
De nem igy történt az.
Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszercsak
ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:
– No, azér nem lössz püspök.
És megvetőn legyint.
Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst.
Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca.
Egyszercsak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:
– Püspök lössz!
Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordit
Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló
felé löki az üres üveget.
– Még!
Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből
volnának. Előre hajol, és érdes hangon ismétli:
– Nem lössz püspök!
S fölkel. Az asztalra tenyerel:
– Nem lössz püspök!
Pöhöly Máté is fölkel. A feje előre nyúlik. Az arcza vadharagos.
– Püspök lössz! – ordítja a Pataky szeme közé.
A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.
Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az útcán hever.
Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján,
kezének ide oda emelgetésével kiséri a Garibáldi nótát.
Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazitja az asztalt, padot
is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca
piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.
Egyszercsak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:
– Cigányt!

VI.
János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg
is változott a fiu. Az arca gyönge, városi szinü; a haja rövidre
nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kispapi
reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment
végig a falun, a kis gyerekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az
asszonyok pedig megsimitották a reverendáját:
– De finom! de puha!
Péter mezitláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves
kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas mint
János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja.
Az úton leszakitott az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga
kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az
nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy
kedveskedhessen.
– Tudok egy szarkafészket, – mondotta fontoskodva. Már tollasok.
– Ne bántsuk szegényeket, – felelte János, – inkább a mester úrhoz
menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála
meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénitett rajta. Bizony már
nem huzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak ugy nyugodtan
eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel
nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza
is.
– Juliska, Juliska! – kiáltotta az öregség reszkető hangján. Gyere csak,
ki van itt?
A szobából egy tizenhatéves rózsaszinruhás leányka futott elő. Benzines
üveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy
pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyilott. Aztán
elmosolyodva nyujtotta a kezét:
– Én megismerem, – szólott, – de… _ön_… ön megismer-e?
Olyan mellet-szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban
tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a
mester be nem húzza.
– Gyere, – mondotta az öreg, – ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a diványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a
székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél-szőnyeget. És
csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a diványra ültetik!
– Bizony kisasszony, – mondotta János, – ha másutt találkozunk, meg nem
ismertem volna.
– Én pedig, – felelte Juliska meleg szembenézéssel, – megismertem volna…
_önt_ ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az útcáról a Garibáldi
nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
– Még mindig korhely az öreg? – kérdezte János.
S az ablakhoz lépett.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő
lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az
útcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csakúgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját,
szakálát nem nyiratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint
valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nótát, s nagyokat
lódult közben. A kutyája hiven ballagott utána. A tántorgásban is hol
jobbra, hol balra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton:
Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András
uram végigvágódik a porban, s a Garibáldi nóta abbamarad.
A Maros egy két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a
gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen
odafekszik melléje a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott,
aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt,
mint a vadketrec oroszlánja mikor a gazdája ostorral lép be hozzá.
Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
– Szegény állat! – sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
– Különb gazdát is lelhetne.
– De ha egymáshoz tartoznak, – vélekedett János.
Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a
fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky tovább vonult a kutyájával, Juliska megmutatta
Jánosnak a kertet. Az egres-sor végén egy bokor liliom állott. Juliska
leszakított egyet.
– Nézze, – szólott, – milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik
szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg
azon a képfestő, a názáreti Máriát leány-korában.
*
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a
házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne divány,
iróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik
barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni
a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak
mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával,
meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak
ellegyintették a szavát:
– Nem úrnak való az.
János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a
papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi
tanitóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor
megfürdött és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a
szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az iróasztalra is,
és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja és ír valamit. Az
írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két
karjára és mozdulatlanul feküdt ott az iróasztalra ráborulva. A fejére
rásütött a holdvilág.
– Alszik-e vagy sír? – tünődött Péter.
Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az
írást:
_Holdvilágos csöndes éjjel_
_Kerül engem az álom._
_Mindig te vagy az eszemben,_
_Szép Juliskám, virágom._
_Ablakomon szelid fénynyel_
_Ezer csillag beragyog._
_A te szelid kék szemedre,_
_Kék szemedre gondolok._
Péter kerekre nyilt szemmel nézte az írást, s a bátyját.
Az egyszercsak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
– Hát te mért vagy fenn?
S a tenyerét az irásra ejti. Összemarkolja a papirost.
– Azt gondoltam, hogy elaludtál, – hebegett Péter. Fel akartalak
költeni.
– Fekszem már, – felelte János.
És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.
*
Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakaritották. Az utolsó
nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az
apja karját:
– Valamit szeretnék mondani édesapám. De odabent.
A fiu hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közleni
valója. Máté beballagott vele. Leült a diványra. Az állát a botjára
támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiu megállott előtte komoran. A karját összefonta.
– Nem akarok pap lenni, – mondotta röviden.
Máté csak bámult rá.
A fiu hevesen, föl és alá járva folytatta:
– Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet?
Péternek is kell valami. Tanitó leszek.
– Mit mondana a falu! – fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
– Bánom is én a falut, – felelte hevesen János. Nem a falunak élek én,
hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé
érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanitó leszek. Punktum.
Máté gazda meghördült.
– De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky
Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.
És fölkelt.
– _Én_ akarom!
És amikor azt mondta _én_, a mellére csapott.
A fiu dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van
szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiu nyakán, s
megrázta a fiut. Megrázta és a szeme közé dörgött:
– Én az apád vagyok!
Azzal ellökte magától, hogy a fiu a falnak zuhant. Kitaszitotta az ajtót
és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé. A nyilt ajtón behallatszott hozzá, amint
az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.

VII.
Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiu sápadt. A kocsi
egyhangu zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény
néha lebbentett egyet a lovak fölött.
Az országúton két parasztember ballagott szembe velök.
Mind a kettő megállott. Utána néztek a kocsinak.
– Kispap, – mondta az egyik.
– Beteg, – vélekedett a másik.
A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kékreverendás
kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.
Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A
szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig
kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.
– Vacsorát! – rendelkezett röviden Pöhöly Máté.
A kocsmáros, – egy balszemmel pislogó göndör keleti, – ismeri már őket.
Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a
vacsorája.
Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyul az ingébe, a nyaka alá, s
kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban
pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast és odatolja fiának.
Fizessen az. Lássák, hogy úr.
János tisztelendő egykedvüen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe.
A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyujt. A gerendára méláz.
Füstölget.
Pöhöly Máté odakocintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal
gyöngéden és melegen:
– Igyál fiam.
Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.
János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt
könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.
Pöhöly Máté is pipára gyujtott, és szintén felkönyökölve eregette a
füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.
Igy üldögéltek ott.
A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszu száru
selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velök:
– Volt-e jó termés Máté gazda?
És pislogott a balszemével.
Pöhöly Máté csak hosszu hallgatás után felelt reá:
– Volt.
A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket.
Ásitott, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a
söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.
– Lefekszem, – szólalt meg végre János.
S fölkelt.
Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.
Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.
S kiment.
Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya
lángjába. Az ő familiájában nem szoktak mindennap csókolódzni.
Ott tünődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak
gondolkodott. Ki tudja meddig gondolkodott volna ott, ha egyszercsak be
nem lép az István. (Egy vasszög-bajszu nagyfejü vén legény.
Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)
– Betöttem, – mondja a hüvelykujjával oldalt intve.
Pöhöly Máté megfordul.
– Mi az?
– Betöttem, – ismétli István, – különben még ellopja valaki.
– Mirül beszélsz?
– Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárúl.
– Micsoda reverendárúl?
– Micsoda reberendárúl? Hát micsoda reberendárúl? A tisztelendő úr
reberendájárúl.
Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult
Pöhöly Mátéra.
– Mi? – kiáltotta Pöhöly Máté.
István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:
– Nem tudom mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam
hogy fáradt a ló…
Pöhöly Máté meghördült:
– Elmönt?
– El.
Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart
volna.
De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.

VIII.
… Éjfélután egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.
A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú fekete
szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt
gondolta, hogy árok.
János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley
báró keresztjéhez. Hadd legeljen.
Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan
az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi
csillagok szeliden pislogtak.
János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát és beleburkolódzott.
Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz
viszen.
János odaballagott.
Fölmászott a keritésre. Hallgatódzott.
Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan,
valamelyik távol-sötétlő eperfán.
Aztán ujra csendes az éjszaka.
János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog
az üvegen.
Egy perc mulva megjelenik ott a Juliska bontott haju szőke feje. Az
ablak kinyílik.
János megfogja az ablak-nyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.
– Juliska, – mondja halkan, és szivdobogás minden szava, – letettem a
reverendát. Elváltam az apámtól.
– Haraggal?
– Nem: szeretettel. És most búcsúzunk kis virágom. Óh ha együtt
mehetnénk, mint két szálló galamb…
– Ha együtt itt-maradhatnánk.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Pöhölyék - 3
  • Parts
  • Pöhölyék - 1
    Total number of words is 4044
    Total number of unique words is 1900
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pöhölyék - 2
    Total number of words is 4037
    Total number of unique words is 1838
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pöhölyék - 3
    Total number of words is 4002
    Total number of unique words is 1871
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pöhölyék - 4
    Total number of words is 3867
    Total number of unique words is 1713
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pöhölyék - 5
    Total number of words is 4038
    Total number of unique words is 1822
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Pöhölyék - 6
    Total number of words is 1106
    Total number of unique words is 630
    38.2 of words are in the 2000 most common words
    47.9 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.