Pöhölyék - 5

Mikor a mesternének van napja, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az
enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.
– Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!
Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot…
Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is,
az inason köszörülik az eszüket.
– Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.
– Thékhez, munkavezetőnek.
– Zsaninak uj nyakkendője van.
– Tegnap találta a szemétdombon.
– Abban megy Irmához vasárnap.
Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is
rázkódik a pocakja.
Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!…
Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent
borravaló-fillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e
bele békát, vagy egyéb nem-odavalót? S aggódva gondol Irmára is…
Ki az az Irma?
Egy betüszedőnek a leánykája. Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az
előbbi évben egy-udvaron lakott velök.
A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem
is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a
szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.
A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy
kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn
gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s
árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény
megüti.
De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor
hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyha-ajtóban állt,
és könyv volt a kezében.
Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az
ajtójuk elé. A szedő kiült és pípázott. A felesége is odaült meg a
leányka.
Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova
látogatóba, s rábizták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és
rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.
A szedő sovány és fakó arcu ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta,
mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha
beszél valakivel, fanyaran mosolyog.
A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca
őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is.
Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkün mosolyog mindenkire.
A leánya nem hasonlit rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse
hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől
is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény
van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.
Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép
pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.
Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr,
térdig kabátos, görnyedt.
– Szervusz! – kiáltja eléje vígan a szedő. No csakhogy itt vagy! Már
attól tartottam, nem jösz el.
A vendég bizonyára munkástársa a szedőnek, – látszik az ujjai
feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s
folytatja a kötést.
– Irma! – kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a
nyúlat! Azonnal gyere elő!
A leány azonban nem jelentkezik.
– Irma! Megharagszom!
A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint
a csirke a szárnya alá.
– Köszönj azonnal Miklós bácsinak!
S a társához fordul:
– Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel
beszélnie kell. Itt maradsz! itt ülsz! – parancsolt rá a leánykára.
– Ez sohse megy férjhez, – mondja a fejét csóválva a szedőné.
És a lányához fordul:
– Ki vesz el téged, ha megnősz?
A leány röstelkedve pislog maga elé.
Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez a lány az akit senki se vesz el.
Szegény leány…
Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és
nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak
el nem tünt a fehérre festett ajtóban.
Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a
szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll.
Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a
csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja
a fejét.
Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.
Különös!
Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester
persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál.
Rítt. Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a
maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely
előtt.
Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban.
Abbahagyja a sirást, csak a szeme marad könnyes.
A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos
kabátu bús inason állt.
Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét.
Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:
– Kell pogácsa?
Nyujt egy pogácsát.
Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?
A lány szeme sajnálkozást sugároz.
– Kell, – feleli Zsani.
A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.
– Jó pogácsa, – mondja a leány biztatón.
– Jó, – feleli Zsani, – köszönöm.
S melegen néz a leánynak az arcára.
*
A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt.
Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz
haza. Irmának van egy fürjecskéje, – zöldhálós kalitkában tartják az
ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Be nem
bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de
nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van
ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül, mint valami alázatos
kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.
Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:
– Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.
– Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.
– Kurizál!
– Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?
– Hogyan? Hát ő aszongya: _Bhe-e-e!_ Irma meg aszongya: _Pitypalatty!_
S ihogtak-vihogtak.
A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De
most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül
szipogatta az orrát.
Szinte megkönnyebbült, mikor szedőék elköltöztek a házból.
Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!
Egyszer sört kivántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy
krajcár kellett volna:
– Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.
Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna
előle.
– Nincs pénzem, – felelte a földre pislogva.
– No majd megnézzük.
Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány
krajcárja. Elvették, kinevették.
Attól fogva különféle rejtekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött,
földben, kalapja bélésében.
S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.
A félénksége, magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig
aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a
beszélőnek a cipőjére pislogott.
– Csak egyszer felszabaduljak! – mondogatta magában. Ha legény leszek,
_segéd úr_ lesz az én nevem is.
Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.
– Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, – tanácsolta az
asszony.
Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a
kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna… Akkor nem bánnának vele
úgy… Úgy…
Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, – az
indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a
szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes _K. P._ betüs rézgombok
helyére különféle nagyságu és szinü csontgombok költöztek. S a ruha
szine… Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves
volt, – sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor
azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.
A haját esztendeje nem nyiratta.
Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke
ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost:
– Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.
Életének első boldog napja volt az.
„Ebédre!“…
Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány
szivesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt
tartózkodó volt irányában.
Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott
neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s
éktelen volt a hajatlanságával.
– Isten hozta Zsani.
Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A
legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is…
– Magad vagy az oka, – felelte nyugodtan a szedő. A féreg is
szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a
fejedet.
Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen
rögtön agyonütnék!
Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál igy
szólt:
– Isten hozta Zsani!
Cukorgyárban sincs annyi édesség, amennyit ő a szivében érezett.
De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a
műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.
– Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink?!
S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába,
nadrágjába, zsebkendőjébe.
Aztán egyszerre csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát,
amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu
nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy
zöldes-fekete kigyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.
S egy gyönyörü kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal
az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:
– Jónapot! Köszönöm!
Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok
olyanok.
Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A
kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták.
Az ablakok mindenfelé tártan álltak, s a fikuszok és pálmák a prépost úr
ablakában a verőfénybe állitódtak.
S az ablakból különös torokhang rikoltozott:
– Eleonóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!
Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.
Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.
Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a
helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes
könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között
áskált.
Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne
az álomállatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely
zöldes feketeszinü és hosszú, mint a pózna; a sárga macskát, amely ha
nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És
mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek
álmában. De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely
alá ez a szó volt irva: _az állatok királya_. Azzal is álmodott már.
Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is
rajta!
S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös
álmai.
Másnap megint megnézte a képeskönyvet.
– Az állatok királya, – mormogta tünődve, – az állatok királya…
Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.
Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost,
amelyre rá volt írva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha
akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő
legények szoktak.
De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére.
Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.
– Most már ember vagy, – mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem
rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a
szerszámot, eredj más helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól
veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet, és csak
az orrát a kutyának!
Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette
el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát…
– Tessék Zsani, – kinálta a leány a káposztából.
És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.
Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának
sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt, és ringadozó
járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá,
elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája.
Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának
szokott: bizalmasan, melegen.
Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt.
S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.
Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott,
hogy mennyire szépül, és csodálkozott hogy szedőék még mindig szivesen
látják.
– Az asztalosság jó mesterség, – mondta a káposzta után a szedő, – jobb
a mienknél is.
– Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, –
toldotta az asszony.
S arcának barack-szinei megpirosodtak.
Zsani repeső szivvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott
a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte,
mosolygott Zsanira:
– Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.
– Csak meg kell nézni a különbséget, – folytatta a szedő, – milyen
emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalos-inasok? A
miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős
piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.
Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött.
Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva.
Valóban olyan volt mint egy szőke medve.
A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet
gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is
nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön
vele!)
Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.
A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.
– Rácul van ez, vagy tótul, – tünődött a fejét rázva.
Annyit azonban mégis kivett, hogy _Zsán_ helyett _Jean_ van írva, és
hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla
semmit.
– Árva vagy, – mondotta, – annyi bizonyos. A többi mellékes.
– Mégis jó lenne megtudni, – vélekedett az asszony, – hogy kik voltak a
Zsani szülői? Kik adták a parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is
vár rá?
Ezt maga a szedő is helyeselte.
– Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan
hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod,
hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?
– Elmegyek, – felelte megörvendve Zsani. – Csakugyan, hátha…
S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott
ácsorgott a kapu előtt.
– Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? – töprenkedett hosszasan. Hátha azt
mondom hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen
rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.
Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait,
amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.
Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.
– Nini. Te vagy? De megnőttél!
Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.
Az orvos odább ment.
Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem
emlékezik már a falu nevére.
– Hogy’ lehet ilyesmire nem emlékezni! – mondta boszusan a szedő.
Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról már előbb kellett
gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott
cédulákat, de sehova se mert bemenni.
Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:
– Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene…
– Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.
– Mennyiér adja?
– Négy forintér egy hónapra, magának.
Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte
a hóna alatt a kis motyóját.
Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar
hátulján istáló.
Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos
szagu. Két ágy állt benne és bölcső.
A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A
tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága
arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.
Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből ott kellett még dolgoznia
legalább is egy hónapot.
A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is
egyszer csaknem megpofozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más
helyre ment.
Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény,
Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a
legény. S rákezdte:
– Bhe-e-e! Pitypalatty!
Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem
bírt szólani.
A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek,
hogy mi az _a pitypalatty_?
– Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet
beszélni vele, csak annyit, hogy _bhe-e-e_. A leány meg csak annyit tud
mondani, hogy _pitypalatty_. Igy társalognak.
A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény! És szó nélkül
engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az
inas-gyerek is a szájára tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből
Zsanira nézett. Vihogott.
A mester is, – egy két lábon járó elefánt, – Zsanira emelte a fejét és
mosolygott.
– Ejnye öcsém, hát… Kinek a lánya az?
Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:
– Nyilas Ignácék… Betüszedő…
– Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.
És a fejét rázta.
Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta,
végképpen elkeseredett iránta.
– Hogy dagadna be a szája! – mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg!
Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.
Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete
térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és
olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros
nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának meg kellett
lennie!
Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös
csúfságban.
Igy indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a
csodálkozásukat.
A juniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a
torna-kert kőfala mellett.
Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A
hangját tréfásan remegtetve kiáltott:
– Pitypalatty!
A másik rá:
– Bhe-e-e!
S egyszerre öten is rá:
– Pitypalatty! Bhe-e-e!
És nevettek.
Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe
szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek
között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem
ütött köztük.
Egy ebéd után mühelybe menet fügét pillantott meg a füszeres
kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára _30 kr._ Sokáig
nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.
Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát,
hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta hogy
a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, – a
helyébe meg vakolat-darabokat és másefféle szemetet tesznek. Bekötözik a
skatulyát gondosan.
S következik az elfojtott röhögés.
Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.
S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:
– Hogy vágja majd Irma a fejéhez!…
S kacagnak napokig.
*
Zsani egyszer szögbe lépett.
Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a
szög rozsdája megmérgezte a vérét.
Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a kórházba.
Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyettesítette a kórházi
főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.
– No csak feküdj le, – mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát
délutánig meglátjuk.
Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt
mondta, hogy haza mehet.
Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol
őt az orvos fölszedte?
– Gencs.
Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.
Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira,
hogy mert egyet-mást kérdezni.
A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban.
Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hivják be katonának.
S kiokoskodták, hogy Zsani esszerint házasodhatik akár húsz éves
korában.
Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyüljön össze.
Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani
dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú
hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.
Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap
láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.
Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg,
Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban
rákapott Zsanira.
Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legény-egyletben elmondta egyszer:
hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A
következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották,
hogy mondja el.
A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány
félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy
vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.
Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a
menyasszonyánál töltötte. De hallotta mikor másnap mondták:
– Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?
És röhögtek.
Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.
Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:
– Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!
A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást
nézték, hogy kell-e meszeltetniök?
Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy
percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba,
Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:
– Mit beszélt az a legény?
– Semmit, – felelte Zsani pillogva.
– De valami csúfszót mondott rám…
– Dehogy is.
– Azt mondta _fürjecske_. Mit jelent az a fürjecske?
– Tréfálkoznak, – felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket
figurázni szokták.
A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy
meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.
– Szemtelenek, – dohogott Irma boszusan. Milyen szemtelenek!
S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.
Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely
a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva
dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.
Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy
megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagyták-e rá a szülői valami
örökséget?
Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két
hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más
témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze
lesz… A pénzes embert nem szokták gúnyolni.
Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.
– Ne sokáig maradjon oda! – mondta szemérmes kérleléssel.
Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem
mert addig csókot váltani.
Zsani hát elutazott.
No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a
ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s
kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két
öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.
Zsani ment Szombathelyre.
Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban. Az is
előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át
a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át
Zsanira mosolyog:
– Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!
Zsani csak bámul. Nem érti a szót.
Az öreg jókedvüen tömi a pípáját.
– Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is
lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet
szopott. Fene ember maga öcsém!
S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira.
Zsani méginkább bámult reá.
Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került
Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja
volt a menazsériásnak.
– Az hát fene kuruc asszony volt, – folytatta az öregúr. Emlékszem rá,
hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan
kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a
ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak
között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlán-kölyök szopni az
anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik
tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.
Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá
örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, – azt
hitte álmodik.
Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy
inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik
gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.
– Hm.
Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán
volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe,
amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.
Zsani elnyilott szemmel bámulta.
– Hát ilyen az oroszlán?
S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?
– Oroszlántejet szoptam, – mormogta a fejét rázva. Hm… Állatok királya…
A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de
annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.
Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az útca tulsó ház-során.
A bolt ajtaján tükrök fénylettek.
Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva
bámulta magát benne.
– Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.
Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s
mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.
Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.
A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az
ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott.
Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé
telepedett.
– Mit rendel? – kérdezte a kocsmáros. – Van gulyásleves, pörkölt borju,
és disznóoldalas.