Pöhölyék - 3

– Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év mulva.
– Egy év!…
– Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is
hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanitó legyek. Jobb szerettem
volna itthon tanulgatni, dehát apám… ő is akaratos, én meg a fia vagyok…
– Dehát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj: nekem van egynehány
forintom…
– Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Félévig is elég. Semmit
se kivánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.
– Micsoda beszéd ez János?
– … hogy ha netalántán megkér valaki…
– János… János…
A fiu ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.
– Te kedves! Te angyal!
Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatal ember fejét.
– Te kedves, te hős…
– Nem feledsz el?
– Mindig rád gondolok.
Átölelte a János nyakát és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta
az arcukat.
– Áldjon meg az Isten!
– Áldjon meg az Isten!
Mikor a hajnal lilaszinü szürkesége földerengett az égen, János már
messzejárt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova.
Gilice-bokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát.
Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból,
mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.
János megállitotta a lovat, és a nyakára veregetett.
A ló megcsillapodott. János utána mélázott az ördögszekérnek, amit
láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg
gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepe-hupás gyepeken, mignem a
földnek szürke sötét párázatában elveszett.

IX.
János eladta a lovát az egyik vasuti állomáson. Nem könnyen adta el, de
olcsón. Írás nélkül járó lónak ne nézd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett és megindult befelé.
Mennyi ház! és mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen.
Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt
haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatu
kocsi, bérkocsi elkábította.
Egy kékruhás munkást megszólitott, hogy merre talál valami fogadót? A
munkás ránézett, vállat vont:
– Mindenütt.
S tovább ment.
– Ejnye de barátságtalan ember! – gondolja János.
Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a
Hattyúba.
– Ez már derék ember, – gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szivességét, és be
akar menni, azonban a hordár utána szól:
– Kérem, kérem…
És a tenyerét tartja.
– Ejnye de szemtelen! – gondolja János.
*
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös
morajlását és ember-sokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött,
lesietett az útcára és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is
kirakatok.
A Hatvani-útcán egy karcsu kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett
Jánosnak.
Egyszercsak a leány megfordul és visszatér. János akkor jobban megnézi.
Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a
Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis
fölmelegedett tőle.
Ejnye de furcsa! – gondolta.
Megfordult és utána nézett. Egész délután az a leány forgott az
elméjében.
Másnap ismét a Hatvani-útcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt
meglátta. Ujra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána.
Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája
hullámzásában, formás kis gömbölyü bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az
embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Ujvilág-útcába, és az Aranysas kapuja alatt tünt
el.
János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A
kiskelner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt:
– Mit parancsol?
– Sört, egy pohárral.
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit
cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelid, kékszemü Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal
mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én
kedvesem? Gondolsz-e rám én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárgakabátos
gömbölyü képü barna fiatal ember lépett be az ajtón, és nagy
szervuszszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
– Szervusz! – kiáltott örömmel. Te vagy?
– Persze, hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre mind a ketten.
– Én itt lakom már egy hét óta, – felelte Lázár.
– Én meg egy hónap óta.
– No ez pompás! Nekünk sok mondani valónk lesz egymásnak. Bort fiu!
Villányit!
És leült János mellé.
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta,
hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lázár.
– Megszöktem, – feleli a söréből kortyintva János. Tudod, hogy az apám
láncon tartott. Hát te?
– Én is úgy szöktem meg.
– Szervusz!
Mosolyogtak. Kocintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak
tüzénél ő is rágyujtott.
– Mi leszel? – kérdezte jókedvüen.
– Jogász. Hát te?
– Én tanitó leszek.
– Tanitó?
– Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év mulva álláson
vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
– Meggondoltam barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyürüvel
gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a
koldusokat kellene az ágyamba fektetnem és a vándorló legényekkel
kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszeritene rá, hogy én legyek a
községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyüjtött
tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul; nem méltóságoltatta
magát; nem viselt aranylánczot; nem hagyta temetetlenül a halottat, mig
a stólát le nem fizetik érte; sattöbbi, sattöbbi. Mutass nekem egyetlen
papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
– Nono, – felelte mosolyogva János, – Jézus isten volt. A papok nem
istenek.
– De ha arra vállalkoznak…
János vállat vont.
– Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja.
Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
– Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?
– Minek? Hm. Hát te?
– Én? Hát… izé…
– Lány miatt.
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
– Hát persze. De valld meg, hogy te is.
– Hát én is.
– No és, hol a tied?
– Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?
– Az enyém itt van.
János elbámult.
Lázár másik szivarra gyujtott.
– Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a
leánya. Gyermekkorom óta ismerem.
– Éppugy, mint én.
– Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő
forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája
nincsen.
– Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának
hivják.
– A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem
lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig
máshoz megy feleségül. Sirt. Én is sirtam.
– Ugyanigy volt. No aztán, mi történt?
– Az, hogy azt mondtam neki: jőjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok,
gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást
keresek.
– És elhoztad magaddal?
– Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
– És a leány szülői?
– Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica irt nekik, hogy ne
aggódjanak, egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
– E szerint ő feleséged?
– A természet törvényei szerint.
– Ez elég?
– Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami
káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De
gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?
Karonragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet irt és
cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a hatvani-utcai
feketeszemüt.
– Katica, – mondotta Lázár, – bemutatom magának Pöhöly János barátomat.
Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül
jött a jámbor.
– Miért egyedül? – kérdezte a leány a kezét nyujtva. Akik szeretik
egymást, azoknak együtt kell élniök.
János nyomást érzett a mellén. Nem birt szóhoz jutni.
– A természet, – folytatta a leány, – a nőt meg a férfit egymásnak
teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két
szerető szivet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a
szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettás dobozt János elé, azután Lázárt kinálta meg.
– Ha én rendezhetném a világot, – mondotta büszkén fölvetve a fejét, –
akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit _ön_…
tegezzük egymást… te is boldog volnál. Szép?
– Gondolhatod, – rebegte János káprázó szemmel.
– Szebb mint én? Megmondhatod bátran.
– Az szőke…
– Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok,
mink is azok lennénk. De kár, de kár!… Gyere el estére, meghivunk
ezennel vacsorára.
– No ugye furcsa kis ördög ez? – kérdezte Lázár, mikor lekisérte Jánost
a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól. János adott szivesen.
*
Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác
Tanitók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozditja az őt egy
mozdulattal se a tanitóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se.
Milyen bolond volt, hogy olyan jószivvel adogatott Lázárnak! Most aztán
nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban.
Csak ne kisérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált
már:
– Pajtás adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől…
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restelte az állapotát, hát csak ott csavargott az
Ujvilág-útcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák multával előtünt Lázár.
– Pajtás…
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
– A néném is megtagadott. Gyerekeket tanitok, egy ruhafestőnek a
kölykeit. Két hét mulva már leróhatok valamit.
Két hét!…
A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordithatna még
néhány garast a zsebébe. Dehát akkor miből tanul?
Alkonyodik. A vakudvarra nyiló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak
alá.
János kábult az éhségtől.
Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás.
És a várakozásból uj várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az
Isten csak az állatoknak terit asztalt. Tán nem is embereknek alkotta
ezt a földi világot!
Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!…
A konyhaajtó nyilik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a
szenes-ember.
– Itt lakik Pöhöly János úr? – kérdi egy mély öreg hang.
János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.
Az ajtón az apja lép be.
Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák
_kop-kop_ belépnek a szobába. S megállnak.
Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz
felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe
hatoló zúgás töltse be.
János eldermedten ül.
Mi következik?
Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a
botját és agyonüti?
Érezi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe és elővon onnan egy tenyérnyi papiros-csomólékot.
Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
– Az örökséged.
Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak ujra
kifelé. _Kop-kop_, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
*
János mintha mély álomból ocsudott volna föl. Az asztalra bámult.
Az öröksége?
Egy kis négyszögletes ujságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.
A szeme káprázott.
Összehajtotta ujra ujságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az
útcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem
látott öt lépésnyire.
– Meg kell találnom, – mondotta fuldokolva, – meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról,
dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott
vendéglőtől-vendéglőig. Kiment a vasuti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
*
Akkor az Aranysashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az
ebédlőbe.
Üres. Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat-e szobát?
Kaphat.
– A 17-est vagy a 15-öst?
– A 15-ös üres.
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számu ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel
meghivja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett ujból
reá, hogy nem birt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
– Takarodjál! – rikoltott egy női hang a szomszéd szobában, –
takarodjál! Gyáva!
Ajtónyilás hangzott. Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
– Szabad! – hangzott a Katica szava.
– Jó, hogy jösz, – mondotta a leány fölpattanva, – kiadtam neki az útat.
– Kinek?
– Lázárnak.
– Dehát miért?
– Azért mert nem férfi! Nem férfi! Gyere ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt
írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben
kitagadja, megátkozza.
– Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt
mondta, hogy hatvan forintot kap havonkint.
– Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, mig beszélt. Mikor
hallgatott, gyáva volt. Óh a nyomorult!
S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörü volt ebben a tüzes haragjában!
János uj pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
– Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, mig éghetek! Mint az üstökös
csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt-égni?
János pezsgőt rendelt.

X.
Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent.
Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné
méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az
Isten háza a legszebb ház. A pap az úr az Isten házában is. Aranyos
ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé
változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti és felmutathatja. Apja,
anyja, ott ülhet az első padban, és a hivek mögötte tisztelettel
susognak:
– Azok ni… ott az első sorban. Az az öreg ember a papunk apja; az
öregasszony meg az anyja.
Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:
– Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.
Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából
is, amely a nevét a faluban környezte.
Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten
ereszkedett beesett szeme fölé.
Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:
– Hol a pej?
István vállat vont.
Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.
– Ilyen hamar visszajött kend? – kérdezte az asszony. Hát János?
– Micsoda János? – mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.
– Hát a kend fia…
Pöhöly Máté megrázta a fejét:
– Nekem olyan nevü fiam nincsen.
*
Nem volt szabad többé emliteni előtte a fiut.
Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a
lovat. Reverenda nélkül ment el. Hova ment? Azt nem tudta senki.
Egy hét mulva levelet hozott a kisbiró. Pöhöly Máté a tüzhely mellett
ült, és a parázsra bámulva pipázott.
– Mi az? – kérdezte fölforranva.
– Levél, – felelte a kisbiró.
És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki
a levélből?
Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tüzbe.
– Mondd meg a póstamesternek, – szólott, – hogy máskor, ha levél jön,
küldje vissza.
A levél ajánlott volt.
A póstamester-kisasszony másnap sokaknak ujságolta, hogy a Pöhöly-kispap
Pesten van, az Árok-utcában a 13-ik szám alatt.
– Ennek rossz vége lesz! – mondogatták a faluban.
Ez a numerus tán hetek, hónapok mulva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.
Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:
– Árok… tizenhárom…
Másnap tarisznyát vetett a vállára és eltünt. Négy napig nem látták.
Mikor hazatért épp olyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak
ennyit mondott:
– Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.
Kis idő mulva hozzátette:
– A föld pedig az asszonyé, meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.
Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre.
Tanitotta szántani vetni, gazdálkodni.
– A föld nem csal meg senkit, – mondotta Péternek a mutatóujját
fölemelve. Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz
helyen jár.
*
Néhány év mult el igy. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt.
Egyszer az a hire terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr,
meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hirről.
Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral
többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan
élő családtag hiányzik.
– Minek az? – kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.
– Ha valaki jönne, – mentegetődzött az asszony, – valami szegény utas…
És könybe lábadt a szeme.
Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott
a szoba szögletébe.
– Nem várok senkit.
*
János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.
Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári
estéken kitárta az ablakát és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten
betüi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki
abból.
Négy éve mult, hogy János eltünt. Levél nem jött tőle, ő sem irhatott.
Faluhelyen a leány nem kaphat levelet és nem küldhet. Faluhelyen nincs
titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok, –
kivált ha a harmadik a póstamester-kisasszony.
Csak egy-egy hirlap érkezett olykor az öreg tanitónak a cimére. Az
ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.
Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hirlapok?
Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belől…
Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.
Az elsőben ez:
_Mindig rád gondolok._
Az utána valóban:
_A világon sok szép leány van, de te vagy az egyetlen!_
Aztán:
_Bocsáss meg, hogy sokáig nem irtam. Visszatér mindig hozzád szivem,
mint az égi nap az én virágos falumhoz. Akarva se tudnálak elfelejteni._
Az utolsóban:
_Kaliforniába megyek. Meggazdagodva kell hazatérnem. Néhány hónap és
boldogok leszünk._
*
Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját
nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a
lámpásnál. Hosszu haja előre omlott a lehajlásban és félig eltakarta az
arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.
Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött
volna.
Péter olvasott:
_… nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő
belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld
hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra,
rád kedves Péter öcsém, meg az én öreg haragos apámra; a mi csöndes
szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint
itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a
kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek,
hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Óh te jó föld, te édes
anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja
kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám,
mért szakitottál el ettől a földtől? miért akartad,_ _hogy én úrrá
legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A
sors vihara ide oda fujja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az
otthon. Óh bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló
gondolatom a nyugalmamat! Óh milyen boldog lehettem volna az én kis
falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban
is kellett volna élnem, és meghalnom. Óh ha letéphetném ezt az úri
ruhát; ha mégegyszer fölvehetném a mezei ember egyszerü köntösét! Ha
mégegyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után mégegyszer
odaülhetnék a tüzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér
fejét…_
Pöhöly Máté kifordult a konyhából és néhány lépést járt az udvaron.
Nagyokat lélekzett, mint aki fulladozik.
Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a
Péter olvasását:
_… Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam,
csak a jóreménység. Folytatom az ásást egyedül és nem pihenek addig,
amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet_ _veszek
otthon és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr
lehet, hanem az, ha boldog tud lenni…_
_… Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez…_
Azon az éjszakán Pöhölyék nagy-öreg aranybuckákkal álmodtak.
*
Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya boszuálló madár.
Lám, hogy Pöhölyék ujra zsuppoltatták a házukat, s lerontatták a
gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.
Szél fujt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra
kormos düledék volt.
Pöhöly Mátét szinte megbetegitette ez a csapás. A biztositó intézet
megtériti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is
lesznek ujak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész Bábolnai
ménesért. A tehenek is… Hogy bőgött a tüzben a szegény Szegfü! Érteni
lehetett, hogy a gazdáját hivja: _Segits rajtam, segits!_
Péter vigasztalta az anyját:
– Ne búsúljon kend, majd hazajön a…
Elhallgatott.
Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.
Az öreg ránézett:
– Ide ne győjjön!
*
A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd őszszel
felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az
egyik szobát meg is padlóztatják.
Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt és puskát vetett a vállára. Az
omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy
lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.
A teli hold akkor emelkedett föl a rét füzfái mögül, és fehér
világossággal árasztotta el az alvó falut.
Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.
Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embernek.
Egyszercsak megáll és visszafordul.
A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.
A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan
hosszu árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszu ő maga. A nyomaiban
meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.
Az égett ház irányában megáll. És csak áll.
– Hé! – kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a tulsó soron, –
melyik a Pöhölyék háza?
Pöhöly Mátén, mintha hideg viz ömlött volna végig. Megállott.
Kinyujtotta a botját az omladék felé:
– Az.
A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt.
Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.
Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára
támasztva nézte a porban síró embert.
Aztán, mikor az fölemelte a fejét és az ő lábához borult, az öreg is
megmozdult. Vén szemében egy könycsepp jelent meg. Belenyúlt a
tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyujtotta a csavargónak:
– Ögyél.


A BÁNYÁSZ
A báró egy napon arra gondolt, hogy minek neki az a rengeteg nagy erdő a
magyar földön? hiszen ő mindig Bécsben lakik, s a birtokát jóformán csak
a mappáról ismeri. Leírt hát a tiszttartójának, hogy vágassa le az
erdőt: vessék be gabonával.
Aznaptól fogva heteken, hónapokon át kattogtak a fejszék a csöndes sályi
völgyben.
Május vége felé egy sápadt krisztus-szakálu úrféle érkezett a faluba. A
tiszttartó hozatta be az ispán kocsiján. Beszállásolták a lakatlan
kastélyba.
Azt mondták, hogy bányász és hogy lengyel ember. Az fogja kiszórni a
földből a tuskókat.
No a faluban meg is bámulták. Hát ilyen a lengyel? ilyen óriás? és ilyen
tubákszinü bársonyruhában jár? Meg hát aki bányász, ilyen sápadt szokott
lenni? No, furcsa mesterség, hogy puskaporral röpiti ki a tuskókat! Ki
gondolná, hogy ebből is élnek?
A lengyel szombaton délután érkezett és másnap elment a templomba.
Mindenki megfordult, mikor belépett. Nézték, hogyan vetnek keresztet
lengyelesen? és hogyan hajolnak meg az oltár előtt? Hát igen nagy
keresztet vetnek, és mikor meghajolnak, a térdükkel a földet érintik, –
éppen úgy, mint a plébános úr.
Az asszonyi szemek barátságosan pillantanak a lengyel felé, az emberi
szemek megelégedéssel.
– Látszik, hogy jó körösztény, – mormogja a birónak a templomatya.
– Ügön akkurátos embör, – mormog vissza a biró.
A lengyel bányász megállott egy pad mellett, és nem nézett senkire, csak
az oltárra. Gál Balázs helyet kinált neki maga mellett, de a lengyel nem
ült le. A szivére emelte a kezét, úgy köszönte meg némán, ami megint
tetszett a parasztoknak.
– Nem ül le, – mormogta a templomatya.
– Nincs jussa rá, mert nem idevaló, – felelte a biró a bajusza alól.
A bányászt aztán nem igen lehetett látni többet. Már hajnalban kiment az
erdőre, és csak alkonyat után tért vissza. Napközben tompa dörgések
hallatszottak az erdőből. Dolgozott.
*
Vasárnap délután kisétál a lengyel a kastélyból, és betér a kertészhez.
A kertész ugyanis tudott valamit németül, s hogy mindig a kastély körül
foglalatoskodott, összeismerkedett a lengyellel.
Örült hogy olyan úri ember meglátogatja. Megmutogatta neki a terjedelmes
kertet apróra, s magánál tartotta vacsorára is.
– Kérdezd meg tőle, – mondja vacsora közben a kertészné, – miért olyan
szomoru?
– Olyan ez mindig, feleli a kertész, – még a kalapja is szomoru ennek.
– De csak kérdezd meg.
Hát a kertész megkérdezte.
A lengyel csodálkozón pillantott a kertészre, aztán készségesen
válaszolt:
– Megmondom. Éppen azért jöttem. De az asszonynak csak annyit mondjon el
belőle, a mennyit éppen muszáj. Hát mondja csak kérem kertész úr,
nincsenek ebben a kastélyban kísértetek?
A kertész a kísértet szóra elképedt. (Szőrös, kis fekete ember volt az a
kertész. Hátul kétfelé választva viselte a haját, és mindig pipázott.)
– Kísértetek? Hallani hallottam biz én valamit, de gondoltam, csak
afféle parasztbeszéd.
– Magam se vagyok különben, de kérem énvelem különös mindenfélék
történnek.
Megrázta a haját, mint az oroszlán a sörényét, és hogy a kertészné újból