Pöhölyék - 1

GÁRDONYI GÉZA
PÖHÖLYÉK
– A bányász. – Hol hálunk meg? – A tej. –
NEGYEDIK KIADÁS
BUDAPEST, 1910
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fentartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


PÖHÖLYÉK

I.
A Pöhöly-gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négy esztendős,
Péter három esztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira
köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az
ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a
házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket
törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
– Te szögény kis árva!
János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem
az ujját nem metszette meg, sepedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg
kiguritotta belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta és fölvette az
ölébe. És rajta is sajnálkozott:
– Te szögény kis árva!
Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyoritotta a szemét. Nem szerette, ha
csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két
gyereket. Az is megsajnálgatta:
– Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogy
is ne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent
van a szobában. Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
– Gyerünk a szinbe!
Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna
puha és jószagu. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában.
Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal
csiklandozza a bajuszát.
Egyszercsak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme
vörös.
– Gyertek fiaim, – szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és
bevezette őket a szobába.
Az anyjuk ime ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az
ágyát. A szeme be van húnyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan
imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
– Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szem-behunyással felelte:
– Majd az édösapátok möggyúti.
– Mikor?
– Nem sokára meggyúti édös kis csirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm,
mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik.
De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a
falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
– Csókold mög anyádat jobbfelől is, balfelől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és
mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is
csókolta őket vissza. Nagyon aludt.
*
Másnap délután bevittek a házba egy hosszukás szép fekete ládát. Cifra
betük csillogtak azon, szép aranyos cifra betük.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron
hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját
adták rá. A pörge uj kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő
szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott,
s halkan beszéltek, sohajtoztak. Őket meg átvitték addig
Pulyka-Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka-Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sirva biztatta őket:
– Ögyetök árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóizü illattal párolgó sült
krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte
porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki.
Jánoshoz fordult és rámosolygott.
Délután harangoztak.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
– Gyertök kicsinyeim…
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája
volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül
aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék
zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról
a krumpli-morzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien
ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép nagy fekete koporsó. Előtte tarka,
félelmes ruhában a tisztelendő úr, meg a mester úr. Az apjuk is ott
állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A
mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a
torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyujtott nyakkal
olyan szomorú orditásba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek
görbitette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán
leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a
mester úr azt énekelte, hogy:
_Isten veletök hát Jánoska, Pétörke._
_Elválik anyátok tőletek örökre._
_Epéje édösebb az édesanyának,_
_Mint a cukros teje másik mostohának._
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket.
Az öregasszony sirt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke
titokban megsimitotta az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett. Visszaigazitotta a nyakát a gallérja közé. A
kalapját a fejére nyomta. És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek,
ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a
fejükre boritották a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy
bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt,
tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy
ilyen fiatalon szólitotta ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az
anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó
után, s azon tünődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is
mindenféle különösségek, de egyszercsak egy szempillantásra megváltozott
minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami
lehet.
Dehát csak mennek mendegélnek. Elől a koporsó, utána a pap, meg a
sokaság. A kántor legislegelől. Énekel olykor: _Könyörülj Istenem, én
bűnös lelkemen!_ A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal.
Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldel. János azt szeretné mondani
Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kis bárány: ide ki lehetne hozni
legelni. De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester
úr megint kihuzza a nyakát a gallérjából és ordít. Pöhöly-apa letérdel
és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek és sirnak. A pap nagy
rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik.
Nini, hát igy csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a
gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok
egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly-apa az ő kezükbe is ad
egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja
fekszik ott-lenn…
És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.
*
Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé
ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a
butorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly-apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték:
alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke
ásitott.
De Pöhöly-apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.
– Feküdjetök le édes gyerökeim. János vetköztesd le a Pétörkét. Bujjatok
a jó puha ágyatokba és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd
később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiuk levetkeztek és bebujtak a dunyha alá. Pöhöly-apa kiballagott a
szobából.
A fiuk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl
a gerendáig.
Egyszercsak Péter fölemeli a fejét és hallgatódzik.
– János! – mondja halkan.
– No.
– Te nem félsz?
– Mitül?
Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:
– János!
– No.
– Hol van édösanyánk?
János felvonja a vállát:
– Aszongyák: a fődbe.
– Igaz?
– Nem tom. Beszélnek mindent…
– Ugye a másik szobába van?
– Ott.
– Beteg?
– Beteg hát.
– Gyerünk át hozzá.
S fölemeli a fejét.
– Gyerünk, – feleli János.
S kibúvik a takaró alól. Ovatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegiti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót. A pitaron is átmennek. Az első szoba ajtaja
kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még
ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül,
és az ágyfejre borulva sirdogál:
– Jaj Istenöm, jaj Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül
maradtam!
A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat?
Soha nem látták sirni. János megfogta az apja karját:
– Ne féljen kend édsapám, hiszen mink is itt vagyunk.

II.
A hó elmult. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld
levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibujtak a föld alól, és
szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes,
langyos napsugárban.
Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszu lábát elnyujtva kerengett
ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdelt az udvaron.
Kelepelt, táncolt. Pulyka-Szabó Örzsi is átnézett a keritésen, és
nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!
De íme a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az
idegenországból. Az uj gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül
nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket, meg Szabó Örzsit,
meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.
Szabó Örzsi felmosolyog rá:
– Pajtást hozott a gólya!
Pöhöly-apa is fölpillant az uj gólyára. Nézi figyelmesen.
– Nem pajtás az Örzsi: feleség.
A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kinosan csapkodó
repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik
szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az
a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár.
Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Pöhöly-apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászon-rongygyal. A gólya ott
maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden házi állattal, (csak
a macskával nem) és méltósággal uralkodott a baromfiakon.
A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német
inasához, akinek éppen olyan vékony hosszú volt a lába, és olyan piros
hosszú az orra.
Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólya-seregek, Misi mindig
a magasba nézett. Egyszer aztán széjjel vetette a szárnyát, és az
udvaron fölkanyarodott, – fölrepült.
Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre
följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket
elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előre nyujtotta, a
két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott
messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velök múlt tova a kéklő
messzeségben.
– Hát ha házastársak, – mondotta Pöhöly-apa, – töszök föl nekik egy
rossz kereket. Maradjanak itten.
Bement a szinbe: előhozott onnan egy abroncsa-romlott régi rossz
kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és
megerősitette ottan.
Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.
Pöhöly-apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.
– Délután kimegyek szántani, – mondotta. Rád biznám addig a gyerekeket
Örzsi.
– Jó, – felelte Szabó Örzsi, – majd édősanyám möglösz velök. Mert én is
kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne
tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson
kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.
A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly-apa befogta a
lovat az ekébe; az ekét fölforditotta. Rátette a szűrét, a szűrre
Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.
Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből
heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik.
Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki,
hogyan lehet a szép sárga pitypang-virágból láncot csinálni.
A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A
két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske
szállongott. János rákezdte:
_Fecskét látok_
_Szeplőt hányok_
_Selymet gombolyítok._
Pöhöly-apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa
olykor vakitón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfü dologértő
lassussággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos
földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő
a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök.
Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a
csigát kicsalogatni a házából:
_Csiga, csiga gyere ki!_
_Jó kalács van ideki._
Egyszercsak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A
föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a
fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.
A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s
odahallatszott hozzájuk Pöhöly-apának a szelid biztatása:
– Gyi Szegfü, gyi!
De nini elborult az ég. Hamuszinü felhők tolonganak egymásra a
magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. Az ég
megdördül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet
renditő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.
A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső
szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá
szedi a csibéket.
– Jézus segits! – fohászkodott halkan minden villámláskor.
Pöhöly-apa az ekére ült. A szűrét kiforditotta. Pipázott. Nem szólt egy
szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a
gyerekek az Örzse szárnyai alatt.
*
Másnap megint kimentek szántani. A napfény az esső után nagyot nevelt a
füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.
A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kisérték a vetésben.
Azután elfáradtak. Ledültek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán
volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.
– Ez is virág, – mondotta János.
Azzal ráhajtotta az arczát a tulipánra, és elaludt.
– Ez is virág, – mondotta Péterke a másik tulipánra.
És ő meg azon aludt el.
János arra ébredt föl, hogy harangoznak.
Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A
szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét
egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is
imádkozott.
A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszercsak
elhallgatott a harang, s tompa lassan elenyésző döngés hallatszott még
sokáig utána.
János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.
Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.
És fogták egymásnak a kezét.
És egymás szemébe néztek, szeliden, barátságosan és komolyan.

III.
A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni
hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak,
hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak
ébren-formán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás sovány
őrök.
De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a
petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az
sincs mindig ébren. A kilencet, tizet csak elkiáltja, de már a többit
ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?
Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.
S ime a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:
_Klinklinklin…_
A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban
árnyékok jelennek meg. Az útcán végigfut egy asszony.
– Te vagy Böske?
– Én vagyok, Rozi.
– Ki halt meg?
– Pöhöly Máté.
– Pöhöly Máté?!
– Az. Az Isten nyugtassa.
*
Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyujtózva. Emberek, asszonyok,
lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A
ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a
szolgabirónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet
fordult és végigesett a tornácon, mint valami zsák.
A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a
kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból?
Az anyjuk sirását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János
belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.
A mellében csaknem eláll a lélekzet.
Péterke halkan megszólal:
– Ni milyen fényes édesapánk patkója.
*
Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost
egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és
föleresztik vizzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a
gyertyának. S neki könyököl: irja a következő okiratot:
HALOTTKÉMI JELENTÉS.

A halott neve: _Pöhöly Máté bíró._
Születési helye: _Itt._
Kora: _50 esztendős._
Foglalkozása: _paraszt._
Családi állapota: _150 hold._
A betegség neme: _hörtelen történt._
A halál oka: _gutta ütés._
Az özvegyet ekközben buzgón locsolgatják az asszonyok
gyöngyvirág-ecettel.
– Ne ríjj Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.
De azért az Örzse rítt keservesen.
*
Máté kiteritve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot
lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.
Az asszonyok siránkoztak ott még kisideig. Az öreg Pulyka-Szabóné még
azt is elrítta, hogy: Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted
édös fiam!
Azután a virrasztók magukra maradtak.
Mikor azt mondom: _virrasztók_, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy
Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.
Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az
imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal
korában nem egyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De
ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett
Imrére, és szólt a tiszteknek:
– Érdekes fej; olyan mint az orangutángé.
Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy
megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott,
belekötött az élőfába is.
Hanem aztán vén korára megforditotta az Isten a szivét:
megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel,
legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elneheziti mind a két lábát.
Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két
mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett,
csak neki. Szürke Kossuth-szakála méltósággal emelkedik az orgonafölé,
mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint
a kakas, mikor kukorikol.
A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a
virrasztók közt üljön.
Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a
torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:
_Óh emberi gyarló nemzetség,_
_Minden dolgod csak hívság, kétség!_
_Kiben bízol: arany és ezüst,_
_Elenyésznek majdan, mint a füst._
_Mint Absolon légy bár oly csinos,_
_Mint pünkösdi rózsa oly piros,_
_Mit használ, ha majdan lekaszál,_
_Földbe ejt a kegyetlen halál._
Keresztes Nagy Imre mély brúgó hangon kiséri az éneket, a bakter pedig
ezidő alatt asztalt rak. A fürészelő bak, meg a konyhából behozott
gyuródeszka az asztal.
A csizmadia éneklés közben előhuzza a kabátja külső zsebéből a pipáját.
Lassu és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik
strófája is véget ért, rágyujt.
A bakter zöldmázas pálinkás korsót emel ki a szoba-zug homályából. Előbb
maga iszik, azután a csizmadiának nyujtja. S ő is elővonja bőszáru
csizmájából a makrapipát.
Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik
miatyánkot a másik után.
A halott fekszik csöndesen.
A virrasztók a deszka-asztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a
ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott
kártyákat. Máriást játszanak. A Máriás kegyes játék, mint a nevéből is
kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.
Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:
– Miatyánk ki vagy a mennyégben… Makk az adutt!… Szenteltessék a te
neved… Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. Egybetévesztjük az
alsóval… Jőjjön el a te országod… – nohát.
A halott fekszik csöndesen.
A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más
szájára a korsó.
A csizmadia mérgesen szivja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran
himbálva imádkozik.
– Hol a zőggyesznó!? – mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.
– Nálam nincs, – feleli sötét-komolyan a csizmadia.
A bakter is rázza a fejét:
– Nálam sincsen.
Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a
zölddisznó nincs közte.
– Hogy a fenébe lehet ez? – tünődik a csizmadia.
A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a
csizmájára.
– Le azt a csizmát!
A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a
csizmájára. Lerántja.
A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel is volna tele? mikor falun
szalmából van a fuszekli. Egy üveg-sótartó kifordul a szalmából, – lelke
rajta, hogy hol vette, – hanem a zölddisznó nem találtatik.
– Le a másikat is! – dörgi Keresztes.
Azonban akkor már a bakter is áll, és boszusan hadonász:
– Nem engedöm!
Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia
bizonyára igy állva is lerántaná a gyanus csizmát a bakter lábáról, ha
az emlitett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem
hallatszanék.
A halott a hideg ágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.
*
Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a
feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyver-engedelmet is kért
volna a szolgabirótól.
A szolgabiró, valami gőgös fiatal ember, le sem ültette. Csak álltak az
ajtószögletben. A szolgabiró nyugodtan pörcögtette a tollát valami
papíroson.
Máté röstelkedett. A birói-méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit
szól a két eskütt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a birójukkal?
– Tekintetes szolgabiró úr, – kezdte ujra a szót.
– Fogja be a száját! – rivalt rá a szolgabiró.
És tovább pörcögtette a tollát a papíroson.
– Kérem, – mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve, – én is biró vagyok.
Nem pénzér szolgálok…
A szolgabiró idegesen kapta föl a fejét. A hajdujára pillantott:
– Dobd ki azt a parasztot!
Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.
Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a
mestergerendára forditotta a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte
azt. Azután az állához nyult. Lehúzta a fejéről a kendőt. Megnézte.
Eldobta.
És komoran duhogott:
– Urat nevelek a fiamból.
*
Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.

IV.
Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.
János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az
iskolában? hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha
írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki
kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szür, meg suba közül,
ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség;
legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova
menni akar.
De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a
_menzát_. Mi az a _menza_? Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit
tesz az, hogy _asztal_. Aztán hol _m_-et, hol _e_-t kell ragasztani
hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos!
Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt
mondani: _asztal_, mint azt, hogy _menza_? Persze ezt azért találták ki,
hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az útcáról behallatszik a lovazó
gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok,
hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ.
Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak
előtt. És mintha segiteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
… _menza_…
… _menze_…
… _menza_…
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A
világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajjon mit
főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos utján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr, – gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szoritja: neki-búsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leányka-fej. Kék szem, vállig érő
haj. A hajban egy lenvirágszin selyem-csokor.
– Jancsi! – susog be mosolyogva.
Jancsi felkapja a fejét.
– Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?
– Ki!
– Mit adsz?
– Verebet.
– Mikor?
– Délután.
– Bizonyos?
– Bizonyos.
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és
haza-gyorsalkodik.
*
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék
kéménye.
– Viszik az iftyurat a városba, – mondották a faluban.
S valóban János uj ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros,
se zöld, sem aranyos; egérszin szürke posztóból készült, és a nadrág
buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az uj ruha csak első betűje volt annak a
sok mindenféle zavaros irásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdúl reá.
Az iniciálék is mindig szép szinesek, de a többi betü már fekete. János
fázott. Még csak eggy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik
őt a városba, messzire, még vasuton is mennek majd. Olyan messze lesz,
hogy még karácsonkor se térhet haza.
Lám az öcscse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka
babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak
a babot latinul?
János szeretné neki mondani:
– Játszszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s
éppen az uj ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra.
Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?
*
Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már
lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét