Miniatürök - 1

MINIATÜRÖK
ÍRTA
RÉVÉSZ BÉLA
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1919
9894. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


ANYASÁG.
A családi vacsora szelíd keretében (kövér terüléssel, csámcsogó
történéssel) nyolc szempár tekintgetett a lámpa alatt, nyolc gyerek
kisebbedett az asztal mellett.

A nyolcadik, alighogy kiszállottan a patyolat- és húspólyákból, a
tornyos gyerekszékben fürgélkedett, tiszta kék szeme fénylett az
örömtől, repdeső tekintgetése szüntelen volt, mint a csízmadár önfeledt
fecsegése, szemecskéinek villanó, kék horgait sorjázva hányta a sárga
udvaros lámpaernyőre, a feketén csüngő mennyezetre, a nyitott ablak
alatt rajló alaktalanságra, szuszogó testvérkéire, az ízes szájukra, a
testvérszemükre, amik kék derüvel sugarasodtak az összehajolt körben…

A hetediknek szemében már tündökölt a nagyobbacska bátorsága, az
ismerkedő kíváncsiság, a fürkésző elámulás, a fölfedezés ujjongása és
tekintete vágygyal kitárult, mint érett nefelejts a fölhágó napsütésben…

A hatodiknak szeméről már harsant a kéj, a felhőtelen kékség, amelyben
tükrözik a zavartalan mindenség…

A harmadik (kis arasszal már kalászosabban, a negyedik, az ötödik
mellett) már kitekintett szemének ablakain, a pillantása vesztegelő
volt, mint a kék hegyi tavaké, amiknek mélyén hempereg a fiatalság és
alvó örvények fodraiban sellők titkolódznak…

A lepkehajszolás, a csikós futás, tátogó szomjuság a megtalált pataknál,
a borzongó meghökkenés erdők zugásakor, kacagó mámor az arany vízben,
ami fölött násztól bomol a szitakötős lakodalom… kék csodákkal már
sürögtek a harmadiknak, másodiknak tekintetében…

Az első, a diák, szempilláinak dús ernyői alól már meghordozta
tekintetét…: ez a család, amelynek húsából él a piros húsa, ez az ember,
aki jót és rosszat tud tenni, amitől bukdácsol az apja, ez az
iskoláslecke, amely ráparancsol, ha a szabadság áramában szilajkodik a
feje, ez az Isten, aki kereng és zordonkodik a templomi tömjén
tölcséreiből, ez az öröm, amely végiglegyez a szomoruság fölött, ez a
kislány, akire rádőlni kedvesség, mint a jószagú fűre…
csöndes kék szeméből a diák már kiölelt a tudás forgó
boszorkányváraihoz…

Két tiszta szeme elébe állt, elébe szállt a hét szempárnak és a sárga
lámpa körül kéken összecsillantak,
fölöttük mélázgat az anyjuk két nagy szeme, kékek, a küllős hirdetéssel,
mély sugárzással, mint a nyolc szempár, elszórtan az esti homályban…

Leskelődő lelkem, szemek útvesztőiben alázatoskodva ujjong… elsiklik a
szemek kékjén,
kicsi és nagyobb sustorgó szemcsillagok csillámlanak az est
firmamentumán, ködölt homályban a csillagok fölött, mint fiastyúk
fölött, őriző sugarait lebocsátja az anya szeme, tizennyolc szemnek forr
a kékje, tizennyolc szem dereng, pillog, lüktet egyszerre, mint az
osztatlan lélekzet,
szeretkező pillantásom dülöngél szemtől a szemhez,
tizennyolcszor bukkan rám alkonyat sötétjéből a szem, amely mindig az,
egy, mint halálok között a halál, álomrezdülésig el is oltódik a
szökőkutas sugarasság és kisértő feketeségből szakad föl a szemek kékje…

Kibontott horizontjaikkal egymásba suhantan a nyári égbolt liheg ránk, a
némult, az irdatlanul fölénk került, a makulátlan kékség máglyáival,
amikben a szívek színe repdes, ha a szerelem permetezik rájuk, a
gondolat tajtékja harap, ha az az Istennel harcol és megsemmisülést
teremt az életből… az égbolt, az elfutó mennyezet, amely lezár és alatta
minden, túl a csonka vég másik kezdete… talán…

Szemek síkja, lejtője fordul a kék tündöklésben…
ez a tenger… ha óvatlan napsugárcsíkok a pihegés kék tükrein ijedt
pengéssel fölbuknak,
az álmokba hanyatló kék ágy, ahol az Isten nemzi az esőt, a felhőt, a
kenyeret,
a kék ostor, amely hegybedülledt izmaival rácserdül az emberre, ha
restül s hetykén felejtené árvaságát…

Milyen egy, óceános összeszálló, nyolc szempár glóriája az anya szeme
körül?…
kacaj, merengés, bátorság, gusztus és minden skálái az életorgonának,
hogy búgnak a kék végtelenségben?…
nyolc kiteremtett gyermek milyen beleépült az anyahúsba?…

Az estfilagóriában az anya föláll, diadalmas csipőivel áthalad a szobák
árnyékalagútján,
nyolc köldökzsinór, víziókból szőtten, mint ereszkedik az anya meleg öle
után…
künn, a gyermekszobában rajlanak az emberkék, itt az erkélyen az
asszony, a tagolt vállaival, vastag törzsével beleálmosodik az éj
kárpítjába,
az ív a gyermekszobától az erkélyig azért föloromlik és alatta nehéz
fűszereivel úszik a lélekből lelkedzettség,
a gyerekkas illata, picsiny, friss húsok édeskés párázása, tejből
kigömbölyödött karocskák, rúgós tomporák, fehérkés készülő arcocskák
mély szagossága ideáramlik az anya alakjáig, gyerekszag lebeg a kegyes
medencéi, tőgyes melle körül,
a pirulás úgy lendül át az arcán, mint a termő fuvallat a virághordozó
gyümölcsfák fölött…

Átszédülten a lét dimenzióin, árnyasan, az olthatatlan készülődéssel,
úgy áll az éj kapujában, ha csipői között most megérintené a forró
varázsvessző, két picziny új szemcsillag ízzanék föl a kék misztériumnak
titkokkal kivert boltozatán…


ESTI CSILLAG.
Este hat órakor fut a villamos a külső Váci-úton.

Gyárak, műhelyek, az ívlámpák alatt feketéllenek, a téli homályból
alagutakat hasít föl a világosság, gyárudvarok, malomudvarok mélyéből
nyüzsgő emberhangyák kúsznak át a sápadt viaduktokon, kondul a harang a
kemény levegőben és a villamos bárka magával ránt szabaduló munkásokat.

A kocsi testében püffedten, egymásra tapadtan ül az emberhalom, odakünn
hideg van, itt benn, szorongva, a kocsi falához préselten, az állóhelyek
emberfürtjeinek lehelő gőzében melegedik az este, mélységes csönd, a
kocsi zörren, sikolt, a jégvirágos ablakok danolászva rezegnek, de itt
benn, az esküdt csönd bóbiskoltatja az embereket, olyan halottas,
megbabonázott csönd, mint a gondolaté, ha a reménytelenséget érzi…

Munkások ülnek, állnak a bús hallgatásban. Munka után, ziháló gépek,
búgó lendkerekek elhalkulása után, midőn hangjukat, szavukat már nem
bőgi át a műhely harsogása, mért nem beszélgetnek?…

A kocsi sarkában ül egy fiatal munkás, vastag kabátba burkolt teste
mozdulatlanul a kocsi falához támaszkodik, repedt nagy kezei az ölében
moccanás nélkül tétlenkednek, erős feje nem billen, az arca magasra
emelt, a fiatalos barázdák a szája, szeme körül nem rezzennek és a két
barna szeme csak néz, tárgy, szándék nélkül, a kúszálódott homályban,
vízszintes egyformasággal, csak tekint. Kendőkbe bugyolált asszony a
fiatal munkás mellett, belesüpped a szoknyáiba, vékony, csontos kezei a
térdén vesztegelnek, nagy mellét a kendők alul a lassú lélekzet
föl-fölemelgeti, eldőlt háta a kocsi fáján soványkodik, fakó arca a
piros kendőből kihajolt és a két zöldes szeme rebbenés nélkül csak
bámészkodik, csöndes szembogarából emberek közé, emberek fölé, a
céltalanság közönye elsugárzik. A munkásasszony mellett egy deres ember
ül, öreg arcán forradásos sebhelyek, az egyik annyira völgyes és fekete,
hogy a képzelet látja a vastuskót, mely a húsát fölszakította, bajuszos
szája zárt, nyelésre, lélekzésre nem mozdul, bozontos szemöldei alatt a
tekintete taktusosan pillog, kíváncsiság, figyelem nélkül
nyitódik-hunyodik, mint a pihegés fáradt egymásutánja. Errébb
gyereklányok gémberednek, egymásnakdőlten gunnyasztanak, keztyütelen kis
kezeik még vörösebbek a fehér fáslitól, amibe egyik-másik ujjukat
fölbábuzták, összebujnak, dideregnek, fehér arcocskájuk előtt piciny
ködök füstölögnek, mire elillanak, tiszta gyerekszemek világolnak, álló
tekintettel, a csillanás, vágy, kérdés nélkül. Gyerekek, asszonyok,
mogorva munkásarcok mellett más ábrázatok, bepólyált leányfejek,
kalapjukat hátratolt, föltakart homlokok, mellberántott keserü állak… és
az arcokon, mindig, a táruló, hallgatag szemek, amint egymás mellett
surran a lankadt tekintetük, összeakaszkodnak, másfelé csudálkoznak s a
merő csönd hömpölyög vissza, a borús homályból, a gondolattalan szemek
edényeibe…

A kocsi ugrik, zörren, egy fiatal munkáslány hozzázökken a társához, a
karját megíveli, elcsúszott törzsét igazgatja, szagok repdesnek a feje,
válla körül… jutaszag…
– Ahol motoláznak a gépek… Ahol acélujjak karmába a húsos ujj beléfűzi a
fonált… Ahol hajlong gerincpattanásig az ifjú derék… ahol futnak,
hurkolódnak a lila, sárga, kék, fehér fonalak és dermedt göcsöt döfnek
az ügyelő pupillákba…
– Jutaszag… Ahol készül a ruha, az ing a kendő… A pólya, amibe felnőttek
élete takaródzik…

Halk versek pendülnek a homálybúra alatt… előttem egy vállas munkás
billen, moccan, fut velünk a gyors szekér, bujkáló szagok rásugdosnak a
képzeletre:
– Ez a cserszag… Ahol lében, lúgban gázolódik a munkás… Ahol készül a
sarú, cipő, csizma… A bőr, amely hajtja a vízmerítő kereket, szerszámot
varázsol a fából, kezes jószágot teremt az állatból, vasútnak, hajónak
segít és vigye az embert az életoperenciákon…

Szimatcsápjai a képzeletnek megnyüzsögnek, a horgát ráveti egy másik
munkásra, porzik a melléről, hajáról, kezéről a fehérség:
– Ez a lisztszag… Ahol morgó sziklák morzsoló sövényébe öntik a búzát…
Ahol rezgő levegőben ringanak a kenyérhegyek… Ahol dagaszt a verejték a
kakastéjjel, varjú-vajjal… Élet mannája: falat…
Mozdul a kocsi vemhes öle, munkásvállak, zubbonyok, hajak, szakállak,
kendők, szoknyák összekavarognak és a villámló baldachin alatt röpdös az
ének:
– Ez a kénszag… Ahol gyújtják a világosságot…
– Az olajos fémpor… Vasat gyúr a foszló emberhús…
– A szénnek gáza-gőze… S alágyújt a vérnek, hogy meg ne alvadjon…
– Ez a gyömbér… a kávé… a cukor szaga… Ahol csinálják a gusztust,
vezetik az evickélést a robotos megöregedéshez…
illat, pára, porzó föllibegnek a kocsi katlanában, verejték, áram,
füszer lavináznak a levegőben, némult munkások, áradó életfák gőzölögnek
az elkomorult árvaságban…

A sínek országútján én elmaradok, búgnak az elködölt messziségben a
munkáshajók, elvillan az egyik, dörögve jön a másik, szemem, ínyem,
eszem, szívem teli van az ízzel, ami rám permetezett, új bárka zúg el
mellettem munkásokkal görnyedőn, szikrázik a vezeték a fekete
magosságban, új hajó suhan föl az est lepleiből, csillag gyullad a
vezeték hegyében, siklanak a munkásbárkák, előttünk-mögöttünk támolygó
csillagok feslenek az ürben és kisugarasodnak a munkáskocsik fölött…
És rámorgonál az evangelium:
– Ime a csillag, amelyet láttak vala, előttük megyen vala, míglen juta
és megállana a hely fölött…


A MATRÁC LAKÓI.
Gyerek voltam, akit fölküldtek Pestre diákoskodni. Anyai intelmekkel
lelkemen és a fekete szegénységgel harcbaküldött vállaimon, az idegen
nagy város úgy körülkerített a megpillantáskor, vad harsanásával úgy
megrohanta félős gyerekszívemet, hogy késő estére, amikor lefeküdtem
matrácomra – tűnődve emlékezem – komor virágzással feslett ki eszemen a
bölcselmi gondolat:
– Miért nem hal meg a szegény gyerek?

A matrácért egy kényes, ostobácska kislányt tanítottam és a
gazdaasszony, akivel szerződtem, azt is közölte velem, hogy a matrácnak
csak az egyik fele az enyém.

Párázat, álmodás, amint ez éjszakákat magamra öltöm.

Bús bérkaszárnya volt, ahol laktam, minél kevesebb fal, minél több
ablak, föl egészen a hideg felhőkig, ahol szüntelen a széljárás. Ez a
szellő-áramlás állandóan megfújta a házat és este, ha aludni tértem,
különös hangok szálldogáltak az ágyam körül, az éjszakai csöndben az
üvegház danolászni kezdett, az ablakok sóhajtgattak, a rezgő ház
völgyéből a suttogás elindult, összezirrent az emeletek morgásával,
hangok kavargásából fölsziszegett a perlekedés, ellejtőzött a
panaszkodás, érctelen zörej, hangjavesztett beszéd röpködött a ház
körül, a matrác egyik felén kábult virrasztással vártam…
a szoba sötétjéből fölfeketedett a fáradt árnyék… ténfereg, álldogál egy
darabig, lomha időközökben lehányja magáról a gunyáit s fölkúszik a
matrác másik felére, némán elterül mellettem, súg-zúg körülöttünk az
üvegház és csöndes lakótársam, mély lélekzéssel, belesóhajt a zűrös
neszelésbe.

Sohase láttam a hálótársaim arcát. Nagyon kergetett emberek lehettek,
éjszaka – az üvegház halk zendülésében – jöttek és hajnalban, amikor
fekvőhelyem a diákos gyermekálmokkal hattyútollasan már megpuhult,
eltüntek. Spekulációm a kosztról, tandíjról, az otthoni könnyes képekről
sokáig ébrentartottak és ilyenkor a tanácstalan sötétségben eltöprengtem
lakótársaimról is, akik a jól fizető matrác másik felén, változatos
egymásutánnal hevertek el mellettem. Füleltem, figyeltem, a házból
fölszálló muzsikálás már szédítgette az eszemet, de jött a köpcös,
máskor a nyulánk, a forrótestű kövér sokat forgolódott a helyén, föl is
ült többször az éjszaka gyászsátorában, a borbély illatos kezével,
kenőcsös hajával elvarázsolta körültem a kvártély savanyú szagát; apró
emberke hágott dühösen a matrácra és magára rántotta a takarót, én
fáztam, visszaráncigáltam az uzsorás flanelrongyot, a mérges ember
megint elcibálta tőlem, de én viharzó jogaimmal a takarót magam alá
csavartam, haragvó társam még kapkodott az árva flanel után és az álom
lassudan belezsibbadt önző, verekedő kezeibe, a harc elcsittult, csak az
üvegház búgott, mint a sok keserves titok, amik kibontásra várnak.

Egyszer éhesen feküdtem a matrácon… azon este forró fejjel vánszorogtam
zabás ifjúságommal az utcákon és harangozott szívemben a rendező, érett
kérdés:
– Miért nem hal meg a szegény gyermek?…
vacsorák, ebédek, gőzölgő levesek, kövér húsok áramlottak epedő
fantáziámra, meleg este volt, a sárga gázlámpák égtek az útszéli
platánfák fölött, a lombos ágak rajzos árnyéka ráhullott az aszfaltra és
én roggyanó léptekkel, elémterült fekete drapériákban gázolódtam…
bú, gyávultság, a lét rémeivel viaskodó öreg bölcselkedés, gyúrta,
lökte, husángolta gyermeklelkemet, szilaj gyomrom, vágyas ínyem úgy járt
körül a városban, mint a rabló, ha rosszra készül…
az indulat átzuhant a lankadásba, szemfedős eső hullott a magasból és
valamelyik eresz alatt egy esőcsepp megütötte a vállamat; kongó, üres
testem összerázkódott a rémülettől…

Gyöngülten, fonnyadtan feküdtem a matrácon, égő eszem tele volt hintve
szemekkel, melyek előtt víziók úsztak, izgatott étvágyam lenyomorodott a
csámcsogáshoz s eszelősen mozgatta a szájamat, görcs nyilazott végig
süppedt hasamtól bódult fejemig, aztán az irdatlan henger alatt
összedőlt a vállam, a csontos csipőm…
könnyű képzeletem ellebegett a koponyámból s lobogó élénkséggel képeket
szőtt fölöttem, barlangos sötétség, leskelődő csönd, vígasztalan
elhagyatottság, mint a kitett csecsemőt bepólyáltak…
altató ének szüremlett az éjféli némaságból, földudált az üvegház,
megpendültek az üvegfalak, az égbeemelt hárfát elvétő ujjak érintgették,
mintha minden lidérces álom, zsákmányoló nász, halállal társalgó
virrasztás, lélekhangjukkal elindultak volna a rossz szobákból,
fuvolázva rezgett beteg szívem fölött a mindenség és az éhezés kínjait
megfojtotta bennem valami boldog émelygés…
Halk hálótársam szelíden feküdt le mellém, névtelen káprázataim
csodálatosságokat gyújtottak a képzeletemen, hű hálótársam a közös
nyoszolyán, álmodva fölgagyogott, ümmögött, ismeretlen szavakat
morzsolgatott s hirtelen zökkenéssel fölzokogott…
mint a tündér, aki a tévelygőt ligetbe csalja, meleg karjai közé
fölemelt a zokogás s fiatalságomat, éhezésemet ráhelyezve a könnyek
ladikjára, ájultan sírtam én is a matrác másik felén.


GÉP MELLETT.
Mária görnyedt fiatal teste fölmagasodott a gép fölé, keskeny háta
megnyúlt, csontos vállai nyújtózkodtak, gyönge alakja megzökkent és
mukkanás nélkül pihent a kattogó, csörömpölő zajban.

Körülötte a szövő-fonó-gépek mind motolláztak, fiatal lányok a
fogantyúk, emeltyűk, kerekek között hajladoztak, kis padkákon megültek
és a fonalak sikló kígyóit a gép bordáin, karjain által ügyesen
vezetgették, bomolt, morgott a munka, az esti árnyék robotoló lányokat,
lüktető gépeket, a hodályos termet egy darabba összenyalábolta, izgatott
kohó képe komorkodott az alkonyatban, fonalak sietős végtelen útjáról
porzott a hám, a szálka, az eltünt napsütés visszfénye táncoló, piszkos
szőnyegeket rántott a lányok, a gépek fölé…

Mária megcsudálta társait, a forgó masinákat, az estének orv
leszállását, a gépek fölött ringó porlejtőket s bámész álmélkodásának
nem volt célja, tárgya, se határa, pillantása mint a restült pillangó,
erre-arra elsúrolódott, csak a fáradtsággal bíbelődött, fejét, nyakát,
hátát a szívtelen fájdalom nyomta, agyvelejének barlangjaiban alvó
gondolatok bóbiskoltak, csak az erőszakos, elrabolt pillanatnak
örvendezett, kiszáradt, szipákoló orrával, borzongó fiatal testével csak
élt, lustálkodott, örvendezett…
a szövőgép láncai felcsörömpöltek, a kerekek, forgó vasak torlódva
zenebonáltak…
Mária fölrezzent lustálkodásából, tanult keze, mint a gép többi karja,
ujja, odaszökkent az emeltyűhöz, tolórúdhoz, a fonalak rajló sugarai a
mélységben, magasságban megnyüzsögtek,
Mária eszét meglibbentette a gondolat, a gépre vigyázni kell, vigyázni
kell a gépre…

Forrt, búgott a masina, a korai téli este borújával már oda állt a
gyárablakok alá, Mária lankadt csípővel, fájós hátával, vasnehéz
kezeivel hajladozott, motollázott, a gép iramával vonszolódott s
alázatosan szolgált, de libbenő, dacoskodó esze vissza-visszatért
képeihez…
a téli estékre gondolt, a meleg szobákra, ahol most más munkáslányok
gyülekeznek, beszélgetnek, nevetgélnek, fiatal munkások a kedvükben
járnak, a terem végén zongora áll s játszanak rajta, mosolyogva, szépen,
táncra kérik őt is, jószagú a levegő, forognak a párok, a keringő úgy
muzsikál, röpköd körülötte, mint a szellő, ha majálisra mennek…
szívesen megkarolják, a fülébe súgnak és nevetni kell a bolondságokon,
amit a férfiak kitalálnak, ring a tánc, hintázik a párja karján, neki
most a szépet teszik s olyan lány mint a többi, aki nem munkásleány,
törődnek vele, a szavát akarják, virágot, ha ad a legénynek, kedvesen
megköszönik…
a gép fölcsettent, láncok, szíjak, karok és kerekek dörrenve
összegomolyogtak,
Mária fölrémült, a gép bomló rendjét, erőtlen erős kezével a szabályos
forgásba visszarántotta, fejére, vállaira, a nehezebb súlyok
ráterhesedtek és elpihegte:
– Vigyázni kell… Vigyázni kell a gépre…

Esteledett, a műhelylámpák fukar vigyázatossággal még nem égtek, Mária
engedelmesen járatta a gépet, lehajolt, oldalt fordult, a gép fejéhez
fölágaskodott, babra ujjaival megkúszálta a fonalak rendjét s a húsát,
hátát, ólmosodó karját lihegve összehordta, hogy a fáradtság a padkáról
le ne döntse, a masina zakatolt, gyöngült esze az ábrákat még
fölhánytorgatta…
arcába belefújt a táncos párja lehellete…
a gép bukdácsolva zörrent…
Mária kis mellén erős férfi melege remegett…
vaspántok, vashurkok, vasléniák, egymásba robbantak…
Mária vad mozdulattal a gépet az alattomos morgásba visszalökte…
dalocska keringőzött a füle körül s szemébe belesugárzott a férfiszempár
udvarlása…
a gép acélbelét a görcs megrángatta és felbődült…

Rabszolgaszívén a vágyak illatával Mária fölhorkant s hőkölve a gépre
meredt, mely iromba formáival, széles fejével, lapátoló karjával,
fujtató nagy hasával a szennyes homályban dőlyfösködött,
Mária hajszolt gondolata, könyörgő ábrándossága vissza-visszalibbent a
kívánság örömeihez, de a gép zsarnok gonoszsággal csak rányöszörgött,
rácsörömpölt…
Mária a gyűlölettől gyuladva, két gyönge kezével belevágott a gépbe…

A masina felvillámlott, sötét testéből nyalábos fény tört elő, megnyúlt
s mint a hajcsárostor elérte Mária megriadó szegény testét…
Mária megzavarodva, a kerekek közé kapott és zihálva tovább járatta a
gépet.


A SZÉGYEN.
Két ember a város két végéből, elindult a Dunaparthoz meghalni.

A két ember, a mély elszántság befogadásakor és azelőtt sem nem tudott
egymásról, csak mint két pihe az orkán intésére egyszerre föllibbentek,
ahogyan két új és külön ember egyszerre bukkannak föl az életidézésre a
vér és sár forgásából.

A két ember, fejükben a megkondult haranggal, nehéz szívük alatt a
megbékélt keserűvel átvádoltak az emberutcákon,
előttük, mögöttük rivalgott a város; szekerek, ablakok, lámpák és
csillagok zenebonáltak az örömmel; a nyári levegő könnyű köntösében
bujkáló párok viháncoltak; lélekző fák, esőverte parkok áradva
érzékieskedtek; kifeszült mámor, repdeső vágy, buzogó potentia búgott a
föld alól, az ég alól…

A két ember előredőlten vándorolt beljebb és érkezőbben a város két
végéből,
házak, korzók, botló konflislovak, fütyűrésző inasgyerekek szorosan
váltakoztak a testiségük körül, de a másik, az éhesen önző, a
diadalmasabb énjük válóban volt már tőlük, kókadt fejük még itt
billegett, himbált a rajló rajok között, de meleg homlokboltjuk alól a
képzeletük már ellebegett az ezüstcsíkhoz, amely úgy mélyül a két város
között, mint két peremén belül a sír, az ájult mellük, lábuk itt
zökkent, toppant a szagos ruhák, a falánk röhögések között, de a két
megfordult szemük a világosságkévékkel már elsugárzott a pihegő nagy
vízhez, úszott már előttük, remegve szőtt ezüst pórázait már belévetette
a kimosott, gondolattalan eszükbe…

Valamelyik nyargaló idegen meglökte a vándorlók egyikének vállát,
értelmét, az fölhorkant, a bódulatból kitekintett és morogva:
– Melletted megy a halál… visszazárult önmagába, a megzilált ezüst póráz
az eszén kihúrosodott és húzta, vonta a part felé, mint zarándoktársát a
város másik végéből.

Forrt az utca, esti henyélésben könnyen, felejtkezve nyújtózott a robot,
de a zengő nyüzsgésre ráneszelt a víz, a babonázva sugdosó, hívta, lökte
borongó jegyeseit, hullámainak redőit nyitogatta, terítgette előttük,
sülyedt mélyéről a félelmeket fölvillantotta reájuk, a két ember a város
két végéből, léptek akarata nélkül csak dőlt előre a morajláshoz…
mellük, mint a mázsa megnehezedett a földagadt bőségtől, a beteg
nyakukra vízhurkok szorultak és lecsavarodtak a karjukra, a gyáva, rúgós
lábaikra, rengett a folyam, nedves, millió, kapkodó szájaival, forgók
vesztőiben, csak nyaldosva zabált, a két ember lebegett-botlott a
pórázsuhanókkal, nyöszörgő szükölés tolta félre a szívüket…

Valaki esti facér meglökte a másik vándor vállát, a lépte megzökkent, a
haláltlátó figyelme megbillent,
párzó emberek föl-alá sétifikáltak, asszonyok, férfiak egymásba merült
formákkal úgy vonszolódtak az utcán, mint a temetkező paráználkodással,
ha ágyban kúszálódnak, az út közepén egy rongyos koldus ült, sebekkel
töpörtyűs csonka karját kidugta a véres lámpák alá, pocakos tőzsérek,
cifra dámák, elfeketült papok, csörrenő katonatisztek meg-megálltak és
szives pénzt hajigáltak a koldus kalapjába, a vándor morgott, szavakat
harapdált, dühöngő erőlködéssel elfordítva az eszét a forgó ábrákról:
– Ringyók, csalók…
s visszasüppedt a felejtő tanácskozásba, mint társa a másik városvégben
a keselyűfelleg alatt, amely alatt, megromlott eszükbe belekarmolt a
kín, csöndes szívükre rátépett a borzadály, ám a szoros falak, tapadó
stráfkocsik, útbaépült gesztenyések között tárult eléjük a messzeség… a
lassú folyam, amely úgy is mutogatja magát, amint zöld hintáin csúszik
alá az operenciákhoz a szendergés, a béke hivességeiből verejtéktörlő
karok szállnak föl a magasba, ég és víz összezöldül, a csönd
káprázatában karok légiói serénykednek, szárnyas neszeléssel
meghajolnak… és bekarolnak a városba, ahol a két ember, mint két fáradt
gyermek dőlt előre az alvás bölcsőjéhez…

Virgonc emberszöcske, az egyik vándor elé ugrott, visszaszökkent és
finomkodva cirpelt: pardon, a zarándok kihajolt fátyolaiból,
kicsi és nagy fejek úsztak körülötte, nyakuk, törzsük nem volt, csak a
kerek, keskeny, horpadt, ráncos fejük az álla alatt bolygtak, a szemébe
vigyorogtak, belérémüldöztek, zokogva tébolyodtak, a fekete levegőben
úszkálva tétováztak és válluk, hátuk nem volt, csak a koponyacsontjukban
a szemük lámpája égett, föllobogó sietséggel, libbenő pislogással,
lángbaborult sikoltással… A vándor megmorogta az elmosott hömpölygést:
– Koporsók…
és visszamerült a társa mellé, az üdvözlésre… a búcsús utcák mögött már
rájuk sóhajtott, a vakult szemüket meglegyezte már a víz…

Egymást nem értve, egymást nem sejtve, lelkük viaskodó, iszonyatos
izmaiban magasra emelt életükkel, közeledtek a parthoz, kongott a harang
a fejükben, dobolt a szívük a mellükben, hujjázott a víz a fülükben,
megálltak a part mellett, fürdő arcukat még egyszer ráemelték a tűnő
világra és meglátták egymást. A pillanat korlátján átjutva,
összeütköztek és amikor megnézték egymást, egymáson meglátták ugyanazt a
halált, akit mindketten kerestek.

Elszégyelték magukat és a part kanyargóján osonva eltávolodtak
egymástól, hogy magukban legyenek, mint a teli állat, ha a kölykedzésre
elvonul.


SZOBAFESTŐK.
Két-három teremben szobafestők dolgoznak. Nem beszélgetnek, titokzatosak
és elmerültek, amilyenek a szobafestőmunkások, ha a gőgös figyelem
megakadna rajtuk. Néha el is tűnik az emberi formájuk, fönt éldegélnek a
magasban, a hórihorgas létra mint az ág hajladozik alattuk, aztán a
lábuk, törzsük belenő a latorja testébe és mint az iromba szöcskék,
ugrálnak a padló és plafondok között.

Odakünn virágos az idő, lombok között pirul a körte, a napsütés nyugodt
és elömlő, szőnyeges síkjai az ablakokról a földre, a nyüzsgő levegőből
a mennyezetre ráterülnek, esti délután forr a plafond,
sáfrányvilágosságban dolgozik a szobafestő, a lajtorja ormairól
le-lesandít az utcai kavargásra, rézsut pillantása megsúrolja a kerti
fákat, a villanó, szegélyes mennyboltot s dolgozó törzse kiegyenesedik a
plafond alatt, a festett mező lefogja szemhatárát, komoly keze megemeli
a küllős ecsetnyalábot, munkásfeje hátrahanyatlik a csigolyáin,
vízszintes arca megáll a lezsufolt magasság előtt és festegeti,
pötyögteti maga fölött a rózsát, a lombfüzért, gyümölcsöket.

Hátraszegett fejjel, fölemelt ábrázattal, az arasznyi távolság záró
boltozata alatt a szobafestő fütyül. Az ecset alól frissen feslenek a
bokréták, csöndes füttyszó édeleg a kerekedő guirlandok körül, egy
hangból nyújtózva nyúlik, dünnyög, lustálkodik a fütyörészés, a lélekzet
nekiduráltan olykor-egyszer megállítja, de a nyíló sóhaj tovább viszi az
őgyelgő passzirózásra…
pipiskél, cseveg, fecseg a magosban a titkolódzó füttyszó, a világ alsó
pereméről a búcsus napgolyó fölveti ide a fénykévéit, gyullad a plafond,
a szoba mélyén a barnaság fölemeli szomorú vállaira a világosságot,
aranyhangyák miriádjai karneválban rajlanak a szobafestő körül, aki
előredöntött mellel, hátravetett fejjel léniáz, pötyögtet és fütyül…
mint aranyhalacska a villámos tengerben, fickándozik a magányos füttyszó
az esti ragyogásban, mint szőlőszem a szőlőhegyen, búzdulásba indul a
hangocska a magosságban, a vékony füttyszó kigömbölyödik az eső
verőfényben, gyöngyözik egy kicsit és lépcsősen, elbocsájtottan fölfelé
szálldogál…
dal, beszéd? folydogál a fütty elkövéredett medrében; álom, jóérzés,
kendőzött bú? türemlik egymásra a hangok egymásutánján…
énekel, gurgulázik, részegül önfeledten a lángos mennyezett alatt a
füttyária, kintről a hárs porzójából illatot dobnak be az ablakon…
a szobafestő mint öreg madár gubbaszt a lajtorja fokán, borzolódik,
piheg, létrás lábaival a fényben apránként megugrik és ízes száján a
fütty föltrilláz…

Lesülyedt mennyezet alatt, testmegejtő melegben, mélyülő aranyban, a
másik szobafestő énekel; törzse, lába barnult, hátracsuklott fején
könnyü lépteivel átsurran a napsütés, két kitárult szemén karíkáznak a
fénykévék, a festett mező kékjét is a világosságcsíkokkal megszórják, a