Miniatürök - 5

látogató forróságtól, amint láttam, hogy egy vad fekete nő suhan a
mindenségen által, a villámos tűz a fölvetett szemei, a démonos haja az
iramló sötétség és érett testének leples igézete, a fuvalmas melegség…

A fölzáporozott városka, alvás után, ránk ragyogott, a fázós nap nyitott
szemmel sütött alá az égből, a megfürdött gesztenyések a sétaútakon a
fa-illatukkal frissen áradoztak, a nyírott bokrok, glédás sövények a
kanyargós lejtőkön csillanva gyöngyöztek, a keskeny aszfalton a
nedvesség még bántatlanul terült és piciny ezüsttócsákban hempergős
szívárványok tisztálkodtak, hizelgős, serkentő volt a levegő, amelynek
könnyű áramában egy ifjú leány jött szemben velem, vékony selymekkel a
feszült kicsi mellén, a tréfásan könyökös karjain, huncutkás haja alól
kérdezősködtek a szűz szemei, egészséges szája zártan, feladattal
komolykodott, táncos, kicsi lábakkal már elém fürgélkedett, egy
drogueria ajtajából az ízes szagosság éppen rájalebbent… milyen tiszta
volt… a bőre, a húsa, milyen üde volt… a selymek alatt a feltörő
gömbölyűség, zergés lábainak ívelő tájékai föl a haragvó csípőkig,
mind-mind a hívó tisztaság, mely a rossz gondolat nélkül most mutogatta
magát, körötte pedig tükrözött a megzáporozott kicsi fürdőváros, a
lejtők alatt csak buzogtak buzgalmasan a kristálysörényes ősforrások…

Az erdő meleg és lélekző volt, mint a megzihált nő az ostrom után, az
útakat a vad nász meghintette a fenyvesek tobozával, a szegélyes tölgyek
során váló ágak fáradtan csüngtek alá a törzsükön, a frissen forgatott
avar vidáman aranylott a fölbukkanó tisztásokon, ármányos csönd,
templomos illat halk intéssel tolta előbbre a sűrűséget, öreg fák
borulatában útvesztében álltam és rest eszem elé rejtvényjeleket küldött
az erdő.

Szívek forrtak a fákon, kicsi, nagyobb szívek, gonddal vésettek, sietve
fölrajzoltak, mélyült völgyelőek, öreg rovásuak, frissen fölhelyezettek,
itt-ott kezdőbetük, alattuk a pontosság, évszám, dátum, egy-egy szív
csücskében lángnyelvek kirajzoltan és a megsebzett kéreg
kévékbeforraltan, küllőkkel megnövelte a tűzi képet, dátum nélkül is
ódon történetek, hajdani vonalak galléros türemléssel kiszélesedtek,
szívek peremén a tünő évek ujjuló körözéssel, aggastyánredőkkel
körülkérgesedtek és voltak újonnan föltűzött szívek, mikben még zöldelt
a nedvesség (miként az élet nyílik), őszülő szívek is így indultak el
egykor, a bélyeges eredetük még most is mutatkozik és nőnek, kúsznak
(míg gyantát fognak vetni a tölgyek) a növő magasságba; elhagyott szívek
tulajdonosai, más rengetegben ki tudja, merre járnak?…

Hirdető szívcímereknek megosztott területe két kézművesé?… szíveknek
összezáruló ajkai, keményen metsző az egyik félről, bicsaklóan akaratos
a másik részről, két ember kezefeje egymásnakdőlten összelángolt, mire a
szív alsó szuronyát összezökkenve felrovogatták?… a lány, a férfi álltak
a tölgyek alatt? aki a kévét az öreg szív kapujába fölírta, milyen volt?
álmodó szemében föltündökölt a megindult erdő és a megtalált óhaj el nem
engedte többé a zsákmányolót?… »Clarisse, V. – 3.«, a gőgös? a karcsú
testében zárt világot rejtő? szűk, vékony ajkán a kimondhatatlannal
járó? rianáskor, zajláskor mégis eljött a tölgyek alá s ráégetvén szívét
a hallgatag tanuskodóra, neszelve földobogott az erdő két ember
összeborulásakor?…
a kicsiny, kövér, nyílazott, félbenhagyott, megcifrázott, elrepedt
szívek a választott sziv-lugasban?… összeérő terebélyek árnyában, a
vezetőn kanyarodó tisztás bujtatója előtt, a párok mind megálltak?…
elhaladt mátkák nyomában csak mindig jönnek az új menyasszonyok?…
a lejtő csúcsán, a körülőrködött tisztáson egy szőke leány áll a nap
alatt, fú a szél, sötét férfifolyondár csavarodik a nő körül…
az álnok völgyből, innen én látom és nem tudom…
ki az, aki itt, a két vállam alatt megbujt és kivetni akarja mellemet s
démonos némbert vitt az esti szemeim elé, zsenge leánygyümölcsöt
mutatott föl a tisztaságkáprázatban, szívek rajzó randevuját a szívem
előtt fölnyüzsgette… ki az? ki megnyúlt derekamat, szédülő eszemet két
izmos karjával most átkarolja…

Holnap már haza kell mennem és megint csöndes ember leszek.


MÁRIA.
Mária áldott volt az asszonyok között…
itt élt Pesten, itt járt a pesti földön, a meghatárolt sikátorokban,
amit akkor zsidó-fertálynak hívtak, ahol most a terézvárosi templom áll
a Király-utca vonalában, amerre, a hajnal intésekor, a kvártély
irányában, naponként elrendelten én is elfarulok és a nem kívántató
álommal a szemeimen, az induló élet első képeit még magamra veszem;
friss, boglyas lányok a kapuban éberkednek, hajszolt napjuk már rájuk
köszönt, de mosolyosan vidámodnak, tréfa, huzakodás az igazibb kedvük;
derék, bántott, szolgálatra utalt ifjú cselédleányok, nem tudhatják,
hogy a jóérzés, amivel rájuk nézek és nem tudhatják, ha a Király-utca és
terézvárosi templom térségein hajnali munkában cselédleányt látok,
megszentelem öket, mert rádobol a szívemre, hogy itt élt, sürgött,
tevékenykedett hajdan egy tót cselédleány is, ama Mária, akit Hrúznak
hívtak.

Ilyenkor megálmodom az alakját is…
sovány, kicsi fehér személy, a hosszukás arca sápadt és tiszta, mint a
sárga liliom, széles, szűk homlokát fekete haj világítja, szeme tükörén
az alázatosságnak mindíg szelid fénye, vékony szája körül a mosolyféle,
mely lelki derű és bocsánatkérés, szellős pruszlikban, alsóban,
elhasznált topánkában igyekszik, serénykedik…
elkísérem a szolgáló útjára, ha a gazdáék, Weisz Károly nevezetű
szappanfőzőcsalád számára húst megy vásárolni, álldogál a friss húsok
között, szegy, lapocka, borda még vérzik a vaskampókon, kesernyés,
ismerős szag nedvesíti a szája ízét, aztán itt, meg az úton, meg otthon,
a meleg fekete haja alatt a rejtett örömök megmozdulnak, az
elgondolkozás lassú kortinái szívesen megnyílnak és a megzavart
cselédleányra, áporodott levegőjével rálehel egy másik mészárszék…
a székálló legény, kemény, dolgát értő legény, nyalkán áll a tőke
fölött, fehér vászon inge türemlik a piros, vastag nyaka körül, hengeres
melléből kilátszanak a teli vállak összehajló vonalai, a két ingujja
fölgyűrve és az izmos, fürge karjai a csukló feszült karcsúságán át
beleszökkentik az erőt, ugró ökleibe, kiterített nagy darab húsok
előtte, szanaszét körötte, bárdos öklével szabdalja, aprítja, olyan
suhintásokkal, hogy porzik, fröccsen belőlük a szép piros arcára még a
velőscsont is…
Így csereberél a vágyakozás és embert, falut, szendergő képeket
fölhánytorgat a lelkek szeme elé és a pesti mészárszékben, a vérnek
minden párázatában, a szelid cselédleány, hányszor gondolt a maglódi
székálló legényre? a szilaj, csapzott, szőke fejére, a haragos, ő rá
ránevető arcára, a tréfás szavaira, a beszédes virágajándékaira és aztán
az ijesztő megkérdésre, amitől azóta is félelmeteskedik a jámbor
szívében a kevély, versengő ember:
– Petrovics István?…
és mindjárt visszhangzik rá, a másik eljegyzettebb kedves, a huncut
nevű:
– Lányi Samu?…
a maglódi csizmadialegény, lágy kedvességeket tud mondani, szerelmesebb
a szavajárása, nyájas a viselkedése, engedelmes a rátekintése, círógatós
a kézfogása, jóleső az odahajlása, ügyes a mesterségében, a szép piros
csizmát, a ráncos deli csizmát a legszebben kiteremti, az ülő
mesterségben békésebb munkát is folytat, mint ama vad, szótalan, hizelgő
szavában is parancsolgató székálló legény…

Ki tudná elérni egy különélő, megriasztott, szegény szolgálóleány zárt
titkait? a haragos világban magánosan földobbanó cselédszívnek
beszélgető játékait? egy szomorkás tót leánynak halkan mozduló kedvét?
akit a nagy hegyek és csöndes tótocskák közül idecsöppentettek a síksági
földre, rikkantó magyarok közé, aki vesződik a növő, rossz emlékeivel,
bajos szülők perlekedő úntalanságaival? a tanító-rokon italos
gonoszságaival? éjszakába hajló este, éjszakából nyíló hajnal
bíbelődhetik zavartalan: miért nem hal meg a szegény cselédleány?… esti
harangszóra a balzsam-imádkozás, amitől frissült, eszére rápermetezik a
bátorság… az együgyű képzelet, mely megkúszálja az ábrákat, a fénylő
vasaló, aminek arcán nem ragyognak eléggé a kőporral súrolt foltok, a
szappanszagú nagymosás, mely gyöngyöző gőzben fürdeti a szárazságot
óhajtó arcot és…
két szempárnak kisugárzása az éji sötétből, amik meglepnek és egy
cselédágy vigasztalanságára ráejtik a verőfény sátorát s a jóság,
kívánság, áhitat, a könnyező gyöngédség elömlik egy mostohás, tót
leányka szívén…

Alvás előtt, a hajnali ébredéskor, mikor a hallgatag vándor körül a
földi rejtelmek sokasodva neszelnek, Máriát sokszor látom…
a sereglő leány-népet a kapuk előtt titkosan megvigyázom, a szőkéset, a
barnásat, az alacsonyt, a magasabbat tisztességgel megszemlélem,
fáradtan fakó, pirulósan piros ábrázatukat feledkezve megcsudálom és nem
tudhatják, hogy izgult szemeim fürkésző sugara mint borul reá a nyilt,
tekintgélő, fénylő szemeikre…
ezek: a bús emberek, akiket a szégyenbe, szennybe, sötét kalodába
vetettek a szerencsésebbek, ezek: az őrizetlen zsengék, kiket nyujtózó
szeszélyes úrfik, undorodó pocakosok éjjeli pihenőkor az izeléssel
megvizitelnek, ezek: a bélyeges kiválasztottak, akik a szegénység
legmélyebb tárnáiban érlelődnek, ezeknek a kicsi eszén, lefogott
képzeletén villámlik át minden, amiért szörnyű ez az élet, ezeknek a
szívük az űzött vad, de mégis diadalmas, mert a megállás kobzott
perceiben:
– Kiküldik, mint galambját Noé, a reményeket…
ez a szent, szép, szomorú élet a cseléd szíve, melynek közelében, mint
az evangyéliom mondja, repes a lélek… és párolgó vérrel beleírnám a
vigasztalást minden szegény ember agyvelejének sejtjeibe, ilyen volt
Mária is, aki száz év előtt itt járt a pesti földön és akiről megvolt
írva, hogy áldott az ő méhének gyümölcse…

Igy álmodtam meg egyszer, a merengés találkáin Petőfi édes anyját és
fölbong körém a gőgös dalnok idejéből a tisztaszavu harang, ahogyan
egy-két soros német önéletrajzában, németül világgá hirdette:
– Alexander Petőfi, geboren von armen Eltern…