Miniatürök - 2
robotos nap rossz boruját díszbe, szépbe fölöltöztetik, napfény
tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:
– Hallgatnám a lombok suttogását…
olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó,
vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:
– Hallgatnám a patakok zúgását,
És a madárnak énekét…
ígyekvő, kicsendülő a tenor s megrezdül benne a gyönyör:
– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:
– Nézném a nap jöttét és lementét…
csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a
szobafestő:
– Míg végre magam is lemennék…
mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé
rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja
belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a
gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…
ÉVOÉ!
Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam
mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe
leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha
szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha
áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja,
mintha testvérkedtek volna.
Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó
habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az
ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha
reszkető lelke felé a szembogara befordul.
Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a
megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal,
letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás
lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az
este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a
tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten,
megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.
Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt
tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz
a szívek szorongó udvarán…
Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én
edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla
benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,
tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem,
gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve
félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,
megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint
két fecskemadár a nyári estében,
valaki összeölel bennünket…
Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy
az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói
szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő
fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld,
ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé
szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…
beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az
aprócska arcom reám néz…
ILLATOK.
Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még
nem tudtak.
A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami
annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló
kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája
alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az
elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek,
búgtak, riogtak mindenfelől.
A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken
mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva
eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:
– Kuss…
az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és
állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök
fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a
rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az
egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül
mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak
később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed
közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka
csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan
meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az
álomrendező matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés
csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak
állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta,
állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az
arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a
kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a
péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig
ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.
Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és
tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a
péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak
indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak szépítő
forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a
piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén,
ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb
természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette
elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly
bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került
kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az
ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait
megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali
szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom
kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és
ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges
orra körül kedves illatok futkároztak, örült, áradva örvendezett s
szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az
evésre gondolt. Éhes volt…
Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon
aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált
derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az
álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte.
Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a
batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos
ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.
E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is
meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra,
a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos úton, az asztal és
ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt
zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a
tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos
mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló
lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a
lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna
most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már
tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a
két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi
világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős
arcára…
Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a
játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik.
Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó
gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni,
enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az
elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden
mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.
Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta
magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen
kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt
szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom
kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.
A péklegény egyszer este jött haza; elcsapták? kimenője volt? mindegy.
A szobában találkoztak és mivel a
lámpával a kvártélyosék gazdálkodtak, az esti homály jól bújtatott s
Ágnes meghökkent, amikor a szobába lépett.
A péklegény és a napszámosleány egymás mellett álltak, az orv
zavarodottsággal, induló érzésekkel és a bujtogató ajándékkal, amit a
ruhájukról, a hajukról, a húsukról rálebbentettek egymásra.
Két proletár csak állt a rejtelem-kertben és a rossz kabátjuk, mint az
elvarázsolt kehely, virágosan kifeslett a nyűgös, verejtékes testük
körül és lassú fuvalomban, amit ármánynak neveznek, fűszeres gyönyörrel
összehajoltak.
Ki tudná megmondani, mi volt az ölelésükben?… amint az egyik szívéhez
vonta a kenyérhegyet, amint a másik két kitárt karjával megkarolta a
napot?…
Szerelem?
SZEDERFA.
Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat
csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás
viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis
fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban
ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi
birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal
tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan
megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti
gyereksereg.
A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés
pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák
törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit
vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett
és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára.
A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve
fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak
és énekelve egyszerre kiáltották:
– Szeder…
fölgyújtott szemmel a magasba néztek.
Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt
szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott,
vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak,
békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban
az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés
testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti
gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az
új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az
édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük
ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és
földobbantak.
Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny
karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait;
kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott,
fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a
győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert
fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A
szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával
körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták
s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel
tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét
meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös
ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a
zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott
a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol
barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a
szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta
lábait a társai fölött.
Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a
viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…
Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat
beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és
horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény
púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a
gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé
kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a
kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis
fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt,
előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy
izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt
emberkék főlnyúltak az ágak között.
– Jancsi…
búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,
– Pista…
ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,
– Gyuri… Gyurka…
lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…
szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal
verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró
szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és
büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…
Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a
játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a
derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra,
szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk,
bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a
tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az
elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a
sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a
nagyszerű erővel fölemelte
és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…
A MARADA-VENDÉGLŐBEN.
Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék.
Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a
kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és
lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu
kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész
öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan
mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban
komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan
tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi
emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt
spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e
nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok,
tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas
forralt bort szörpölgetik…
ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a
maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.
Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak
között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik
hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő
nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.
Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő
hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból
kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó
basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik,
hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün
az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga
köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó
vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan
összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:
– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…
Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó
fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami
úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a
gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok
elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos,
lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti
magát egy németes dalocskába:
– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve
búsul:
– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér
verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga
elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…
Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:
– És ne feledkezzünk meg…
csörrennek a poharak, rázúg a kórus:
– Oh, nem!…
békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az
italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a
vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:
– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…
az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal,
mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már
alálankad:
– Igyunk, fiuk igyunk…
A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő
a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a
forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már
egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,
dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló
testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt,
tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,
dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni
a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…
dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:
– Föl, dalra társak, zengje ajkunk
A munka bús és szent dalát…
hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint
pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú
vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a
hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível,
csilingelni segít, erősebb pajtásainak,
ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése…
érzitek a másik melódiát, amely földalol az ének mögül?
tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik
a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a
basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád
énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás
nincs már egyedül?…
A melódia tovább zeng képzeletemen…
én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással
versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek
és a tánc fuvallatában hajladoznak…
NÖSOMELE.
Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat,
Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet
látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és
hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;
– Nösomele…
Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin,
a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:
– Nösomele… Nösomele…
Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus
kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a
nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét
gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a
kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott,
szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés
nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:
– Ez a Nösomele…
– Lelkecském… Lelkecském…
ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto
mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család
gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző,
pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:
– Nösomele… Nösomele…
Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem
megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús
gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre…
borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt
messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése,
ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel
összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg
húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a
menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket,
kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az
estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek
lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm,
az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…
mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó
pillantásodra?…
A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely
kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…
a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató
éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt
zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő
gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között
megnyűzsögnek…
félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…
félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg,
az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…
virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a
Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…
zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült
szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…
színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:
– Ölik a zsidókat…
A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a
sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete
hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák
csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az
élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház
előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…
én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi
az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában
fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata
látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a
riadt csudálkozás…
– Nösomele…
– Lelkecském…
– Szegény lelkecském…
KEZEK.
Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha,
síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a
szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid
érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak
kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha
belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje;
ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal,
az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed
völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más.
Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése,
hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te
megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a
bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy
átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról,
mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak
megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal
elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott
sejtelmektől.
Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze,
csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed,
hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a
húsodba és a kézfogó pillanataiban tudod: ez a darabos, szótalan kéz
kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő
karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak
alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész
embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább
beszél a gondolat…
Kérges, sebhelyes, szent keze a munkásnak ül a tenyereden s érzed:
– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut,
szítja a kohót…
Kezedben érzed a karjait:
– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a
mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…
Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert fogod a munkás kezét, érzed a
munkás nyakát:
– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt
zihál a fölvert, a szakadó élet…
Érzed a mellét:
– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok
őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…
Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében
rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán,
elborultan rádköszönt a Munka.
Szeretem a munkás kezét.
Egyszer megrendítő találkozásom volt vele.
Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló
gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok
már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a
sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő
tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek,
mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak
hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a
bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes
csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben,
ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:
– Az Élet fája…
ÉJFÉL.
A portás megmondta a vendégnek:
– Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik…
a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az
éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a
kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:
– Hopplá, nagyságos úr… Itt rossz a lépcső… Hopplá…
és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a
keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér
asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményítőszag,
ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel
tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és
a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.
Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a
tengeresedik a szobafestő fölött és ambicióval dalol:
– Hallgatnám a lombok suttogását…
olyan a tenorja, mint az anyák gyönge palántája, nekik örömosztó, jó,
vigasztaló és szálldogál az ének a gondtörlő ábrándokkal:
– Hallgatnám a patakok zúgását,
És a madárnak énekét…
ígyekvő, kicsendülő a tenor s megrezdül benne a gyönyör:
– S nézném a felhők vándorseregét… csók, sóhaj, ölelkezés a danolgatás:
– Nézném a nap jöttét és lementét…
csapzott homlokával, sugaras ábrázatával a plafond előtt, énekel a
szobafestő:
– Míg végre magam is lemennék…
mezők alkonyata, kerti fák szagossága sistereg, fűt a feje fölé
rágyújtott börtönben és értik azt? ha a feje megrázkódik, zilált haja
belevágódik az üstökébe: a tátogó, vágyas, éneklő szája megugatja a
gátat, ami mögött az ég, levegőoceán, az élet van?…
ÉVOÉ!
Volt egy pillanat, amint az égre néztem és szemének zöldes kékjét láttam
mélyülni a magosságban. Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe
leszorított kékség felörvénylett volna, a kibontott síkságokkal mintha
szétterült volna, elbocsájtott színei embert, gondolatot mintha
áthaladtak volna és a zöldelő égnek, zöldelő tekintetnek horizontja,
mintha testvérkedtek volna.
Fehér, duzzadt felhők vitorláznak a mennybolton és ahol a tajtékzó
habjuk megszakad, ott fölsüt a zöldes ég, mint felhőző szemén az
ujjongás és megragyog a vándorló fehérség, mint szemefehérje, ha
reszkető lelke felé a szembogara befordul.
Váltogatja magát a májusi mennybolt, selyemhegyek szédelegnek a
megbabonázott világosságban, fölmerülő fantómok a hasított karjukkal,
letakart arcukkal, hosszú testükkel bűvös tavak fülött úsznak, lajtorjás
lépcsők föllebegnek a képzeletdöntő messziségben, az ég peremén ég az
este a fölgyújtott álomtüzekkel, piheg a lég, friss szájából fújja a
tavaszt, barkás olajfa termékenyülten porzik fölöttünk és mi ketten,
megnémultan a másik beszélgetéstől, valahová érzünk.
Szemesugara a magasságban találkozik az enyémmel és lobban összeszállt
tekintetünk a káprázat előtt, amely fényt szór az alvó sejtelemre, áthúz
a szívek szorongó udvarán…
Erezett, vékony csuklója a kezemben és érzem, amint átönti vérét az én
edényeimbe, ujjainak könnyű indái ránőttek az én kezemre, megdőlt válla
benne melegszik az én húsomban, lágy haja ránk emeli a jó sátort,
tudom, a sóhaj most bóbiskol és rebben, mint az én fölvert lélekzetem,
gondolata téveteg és könnyes, mint az én megrendült tünődésem, kedve
félénk és ünnepélyes, mint az én elborult hangulatom,
megérzés, merengés, imádság, remény, most egymás mellett surrannak, mint
két fecskemadár a nyári estében,
valaki összeölel bennünket…
Nem tudom már bizton, szeme színével én öntöttem el a mennyboltot, vagy
az én pillantásom ejti szemeire az ég tükreit? a méla csönd zöld forgói
szemének csillanásaiban vagy az égi tavakban bujdokolnak? a kárpitejtő
fölsugárzás szemének mélyéből vagy a magasságból harsan? ég, föld,
ember, tavaszi zendülés a pillanatban összeáll, égő szemem elé
szembogarának két lámpása elém áll és belérévülök…
beágyazottan hű testéből, a kicsiny homlokom, a piciny szájam, az
aprócska arcom reám néz…
ILLATOK.
Volt egyszer egy legény és egy leány, egymásnak termettek, de erről még
nem tudtak.
A legény az egy pékmunkás volt, dolgos, ifjú, az éjszakában serény, ami
annyit jelentett, hogy a teknőstészta dagasztása után, a frissen piruló
kenyerek érlelése közben, a verejtékig fűtött kemencéknek lehelő szája
alatt, alvásra alkalmasan lassanként elbágyadt. Ilyenkor a pékmunkás az
elkéső hajnalban hazament, éneklő levegőben, a gyárkürtök már tütültek,
búgtak, riogtak mindenfelől.
A kvártélyszobában, a matrácokon, lócákon és másfajta pihentető helyeken
mozgolódtak az emberek, akik között bizony volt olyan, hogy morogva
eszmélt a kürtbúgásra és gőggel, dühösen fölmordult:
– Kuss…
az ilyen haragvónak nem volt munkája. A péklegény benyított a szobába és
állt az ágyak között, a további spekulációkra ébredező szegény ördögök
fölött és nem lehet azt pontosan, jól megmondani, hogy az emberek a
rosszul bélelt matrácokon mért forgolódtak ekkor még izgatottabban. Az
egyik megrándult és oktalan indulattal, gondolat és cél nélkül
mérgelődött, a másiknak álmos szeme hökkentősen kitisztult s ami csak
később következnék, a gyárudvarokra belátott, ahonnan könnyed
közlésekkel újra és újra kiküldték, a harmadiknak, a hetediknek a torka
csuklással megszorult, a gyomra és szíve megdobbant, a barátságtalan
meleg legyintette meg az eszüket, a fáradt kezük dühödten ugrott föl az
álomrendező matrácon, a nem invitált izgalom, az ismeretlen idegeskedés
csipte, költögette, kába józanságra ingerelte őket és a péklegény csak
állt az ágyak fölött, könnyű gúnyáját az alvás örömére már nyitogatta,
állt, guggolt, hajladozott és a fejéről, a melléről, a kezéről, az
arcáról illant és repkedett, gyanútalan ágyrajárók fölé ellebegett a
kenyérszag… Ez a hajnali összeütközés azért volt szövevényesebb, mert a
péklegény nem tudhatta, hogy mibe is gonoszkodik, a matrác lakói pedig
ádáz kedvüket érezték, de nem ismerték.
Ám volt a kvártélyon egy ember, aki nem volt ilyen kesernyés kedvű és
tudatlan rejtelemmel ugyan, de borzongós örömmel fogadta mindig a
péklegény hajnali beérkezését. Ágnes, a napszámosleány ilyenkor útnak
indult a munkába, városi mezők gyomlálására, parkok, virágágyak szépítő
forgatására és a friss álommal a csillogó szemén, a pihenés mámorával a
piros arcán, új erőre kapott rugalmassággal a himbálódzó fiatal testén,
ellépdelt a vetkező péklegény mellett és bár nem volt kacérabb
természetű, mégis, mikor a pékmunkáshoz ért, melléje fért s mellette
elhaladt, a meleg szája megnyilott, húsos vonalain az édesizű mosoly
bujkálva mutatkozott. Igy, derült érzéssel, derült lélekkel került
kiljebb az utcára, a fojtott mosoly teljes nyilással feltűzött az
ajakán, örömmel gondolt a harmatos rétre, mely mokány lábait
megcsiklandozni fogja, a muskátli, a pénzecskevirág, a jácint hajnali
szagosságára, ami az első napsütésben vastagon fölszáll, a vonzalom
kötöző titkai az álmos péklegény mellől azért el nem eresztették és
ment, bandukolt előre, a ligeti erdők irányában, jól fujtató, egészséges
orra körül kedves illatok futkároztak, örült, áradva örvendezett s
szilaj vágyakozással, pompás kis testének viharzó kívánságaival az
evésre gondolt. Éhes volt…
Ágnes egész nap sarlózott, gyomlált, kaszált, kapált, a péklegény otthon
aludt s mire jött az este, a dolgos zsellérleány, a kihasznált
derekában, karjaiban már érezte a nyájas lankadást, szíve sóhajokkal az
álomra gondolt és nagy keszkenőjét frissen ejtett fűvel jól teliszedte.
Mendegélő hazatérőben, mosolyos némasággal csüngette a nyakában a
batyúra duzzadt keszkenőjét, mosolyos és vágyas volt a fortélyos
ravaszságtól… estére megjavítja a kvártélyos rossz fejealját.
E fűvel, sarjuval telített keszkenős batyúban azonban más titkok is
meglapultak. Barna alkonyat volt, amikor Ágnes bependerült a kvártélyra,
a péklegény ilyenkor indult munkába. Az árnyékos úton, az asztal és
ágyak között összetalálkoztak. Az álnok incselkedés most a péklegényt
zavarta, elhaladt a tétován lustálkodó, hálni készülő leány mellett és a
tüszkölő orrát idegen illatok tágították, ismeretlen borzongások a lapos
mellét megfujtatták, izgatott, frissült lett az álmos eszétől a csukló
lábáig és mire az utcán volt, konyult fejében képek panorámáztak… a
lángos kemencét már messziről érezte, de arra gondolt, milyen jó volna
most fel-alá járkálni a májusi levegőben… a műhely zárt forróságától már
tikkadt a szája padlása és mezőre gondolt, ahol két lábát szétnyítva, a
két karját szétdobálva heverészni lehetne… a petróleumlámpák vaksi
világa már beleszúrtak a szemébe és ömlött a meleg napsütés a viszketős
arcára…
Két szegény ember így bolondította egymást, a Rendező, aki őrködik a
játékok fölött, nem hagyott nyugtot nekik.
Hajnal és este összehajoltak… Ágnest megölelte a kenyérillat, csámcsogó
gyomra, éhes íze, patakzó egészséges vére dús látomásokat érzett, enni,
enni, falánk teljesedéssel mindig csak enni és jött az alkonyat, az
elfonnyadt, kisütött péklegény megszagolta Ágnest… s határ, erdő, minden
mezők elindultak és rámentek a kemencéktől nyomott árva fejére.
Szerették, kívánták egymást, de még nem tudták. Egyszer az egyik hozta
magán az illatot és a másik ekkor kopár volt, mikor pedig a dísztelen
kiszagosodott, akkor a társa volt csak emberszagú; a suttyomban szőtt
szövetséget azonban ernyedetlenül szőtték s csak a szíves alkalom
kellett, hogy a szívüket egymásnak általadják. Ez is megérkezett.
A péklegény egyszer este jött haza; elcsapták? kimenője volt? mindegy.
A szobában találkoztak és mivel a
lámpával a kvártélyosék gazdálkodtak, az esti homály jól bújtatott s
Ágnes meghökkent, amikor a szobába lépett.
A péklegény és a napszámosleány egymás mellett álltak, az orv
zavarodottsággal, induló érzésekkel és a bujtogató ajándékkal, amit a
ruhájukról, a hajukról, a húsukról rálebbentettek egymásra.
Két proletár csak állt a rejtelem-kertben és a rossz kabátjuk, mint az
elvarázsolt kehely, virágosan kifeslett a nyűgös, verejtékes testük
körül és lassú fuvalomban, amit ármánynak neveznek, fűszeres gyönyörrel
összehajoltak.
Ki tudná megmondani, mi volt az ölelésükben?… amint az egyik szívéhez
vonta a kenyérhegyet, amint a másik két kitárt karjával megkarolta a
napot?…
Szerelem?
SZEDERFA.
Pesti gyerekek a júliusi aszfalton veszekedtek. Meztelen talpukat
csiklándozta a meleg puhaság, megugrottak, fölugrottak, fogócskás
viháncolással egymás matrózingébe belekapaszkodtak, szőke, barna kis
fejüket kacagva összekoccintották, a kacskaringós sárkányt a magasban
ráncigálták, a kergetett rozsdás vasabronccsal fölfutottak, a cirkuszi
birokversenyt tülekedéssel próbálgatták, kunsztos bukfencekkel a fal
tövében a kezükön ágaskodtak, az összegyúrt rongyot labdásan
megrugdosták; zihált, vadult, tombolt az égő verőfényben a pesti
gyereksereg.
A versenyes iramban két gyerek összeütközött, az összezökkenés
pillanatában a fáradság végigvert rajtuk és rádőltek az útszéli fák
törzsére. A gyerekfalka lihegő körében jóízű nyújtózkodással egy kicsit
vesztegeltek, álmélkodtak, a fa lombja az egyik fiú fölött megremegett
és sötét bokrai közül hűvös gyümölcsöt ejtett le a gyerek meleg arcára.
A kis embercsikó a fa törzsén meghökkent, duhaj társai nyerítve
fölnevettek, a fekete gyümölcs után kaptak, megforgatták, csudálkoztak
és énekelve egyszerre kiáltották:
– Szeder…
fölgyújtott szemmel a magasba néztek.
Poros hársfák, csenevész platánok vonalában, a lázas aszfalt
szürkéjében, rágörnyedő nehéz házak alatt, egy szelid szederfa állott,
vastag ágain a széles levelek, mint szíves tenyerek egymásért nyúltak,
békés mozdulatlanságban egymás fölött fölbodrosodtak, bokrétás halomban
az üveges cégtábláig elterebélyesedtek: zöldelő fejjel, kövérkés
testtel, csöndben, rezdületlenül állt a szederfa, alatta a pesti
gyerekek, a fölsorakozó idegeskedéssel, a meglepett kíváncsisággal, az
új, a ki nem próbált játéknak ingeres szimatjával, nyitott szájukon az
édes gyümölcslével, ragyogó arcuk állta a verőfényt, lángos kicsi szemük
ráakaszkodott az összehajolt levelek házikóiban csüngő gyümölcsökre és
földobbantak.
Egyik mezitlábas a vad talpait ráugratta az aszfaltra, két kicsiny
karjával hevesen elölelte a szederfát és rázta, ingatta a lombjait;
kövér szederszemek pottyantak a barna, szőke gyerekfejekre. Ujjázott,
fölrivalgott a kompánia, parázs verekedés hempergett az aszfalton, a
győztes fürgébbek éhes szájukon csurgatták az ízes zsákmányt, fölvert
fiúk a szederfa gyümölcsös sátorait kémlelték és az egyik eliramlott. A
szederfához szállt, mámorosan rátapadt a törzsére, csupasz lábával
körülfogta a kérges barázdákat, mokány talpai már a lépcsőt találgatták
s nyitott ajakkal, hátraszegett fejjel, a magasba sugárzó szemekkel
tolta, lökte magát fölfelé a szederfán, vadult kicsi fejét
meglibbentették a hűvös szederfalevek és lombok sűrűjében, egy törzsőkös
ág ügyes hajlásában a pesti gyerek helyet talált. Piros arcát ráemelte a
zöld mennyezetre, kíváncsi tekintete, mint a frissült madár ugrándozott
a levelek, növendékágak cikk-cakkjaiban, átsiklott a hasadáson, ahol
barázdát vágott a homályban a világosság, kéjes elgyöngüléssel a
szederfát magához karolgatta és tétlenül, rest nevetgéléssel lógázta
lábait a társai fölött.
Ármányos kis kezek a magasból, málló gyümölcsökkel megdobálták a
viszketős fejüket, csupasz nyakukat, a ragyogásba fölemelt arcukat…
Buzduló gyerekek az aszfalton, a fát, szedret, a lógázó pajtásukat
beleölelték a szemükbe, a pányva már rajta volt a derekukon és
horkantak, kiáltottak. Indiánus hajrával a szederfát megrohanták, kemény
púpjait hévvel markolászták, a ripacsos törzsével izzadtan verekedtek, a
gyöngébbet, ügyetlenebbet arrébb rugták, a legényesebbek már lábuk közé
kapták a szederfát, két-három csibész már tapogatta maga alatt a
kéreg-lépcsőket, mámoros talpuk már kulcsolta a meredélyt, mocskos kis
fejük fúrta a magasságot, dolgozó apró karjuk csak ölelt,
előbbre-fölfelé a szederfán, ingott a lomb, pottyant a gyümölcs, még egy
izgatott nekidurálás, egy kevés tátogó, ziháló fulladás és megdühödt
emberkék főlnyúltak az ágak között.
– Jancsi…
búgott az ágon az egyik gyerek és matrózinges derekát ingatta a lombbal,
– Pista…
ujjázott a dús sátorban egy másik szoprán,
– Gyuri… Gyurka…
lármázott a szederfa búbján egy leveses gyerekszáj…
szedrező pesti gyerekek hívogatták, szólongatták egymást, vizes arcukkal
verték a lombokat, jószagú levelek tréfás tenyerein átvonták a forró
szemüket, a harapós szájukat, a kapaszkodó ágat hónuk alá fogták és
büszke kis fejüket kidugták a sűrűségből…
Alattuk az utca összement és hosszában úgy keskenyedett, mint odahaza a
játékvasút, az emberek köcsögkalapok alatt jártak és a válluk, a
derekuk, mint az összenyomott harmónika lelaposodtak az aszfaltra,
szitakötős pillantásuk beszökkentek az üzletekbe, szoknyás bábuk,
bajuszos törpék hajladoztak a sülyedt kavargásban, aztán elrebbent a
tekintetük, mérték a magasságot, kisebb fák ormain átballagott az
elrévülésük, emberek, zajlás, dologörvény fölött állt, kóválygott a
sastekintésük, a szabadság gyönyöre rab pesti gyerekek karjait a
nagyszerű erővel fölemelte
és az ég alatt, a nap alatt, rázták, rázták a szedret…
A MARADA-VENDÉGLŐBEN.
Vasárnap este munkások ülnek a rácvárosi korcsmában. Bujtató kis hajlék.
Hegyes kövezeten, lapos házacskák között hegynek kell menni, de a
kacskaringós szomszédutcákból azért előszállingóznak az emberek és
lejtőznek, kúsznak a pup felé s lámpagyújtásra a keresztlábu
kocsmaasztalok mellett, a rend szerint, mind együtt vannak. Bölcsész
öregek, akik mellről fölhajtott szakállukban, tűnő földiekről avatottan
mélázgatnak s sillert gurguláznak, szikár férfiak, akik gérokban
komorkodnak, kámeás kezükkel a poharat halkan emelgetik és bizalmatlan
tekintettel valahová messzire, talán Pestre néznek, a hol a városi
emberek szaladgálnak, mord magyarok, akik kenőcsös tarkójuk alatt
spricceres serkentéssel még a haragot őrzik, visszakapja-e majdan e
nemzet az aranybulla elkobzott jogait, parasztos képü kisasszonyok,
tunikás, tornyosan frizurált anyák mellett, akik kávé helyett a fahéjas
forralt bort szörpölgetik…
ebben az összegyűjtött tarkálló kis társaságban, szabadnapos munkások a
maguk asztalánál ülnek és a jókedvüket cserélgetik.
Szelid, lassan rendelt itóka, csípős füstölni való a gusztuskodó agyarak
között, móka, ugratás, hirtelen komolykodás és lelkes terefere a másik
hatnapos dünnyögés után, aztán a kérdezősködő, unszoló, egymástkeresgélő
nekibuzdulás és indul immel-ámmal, nagyon kívánkozva a danolás.
Vastag bajuszok alól előbújnak mint a messzi kocsizörgés, a dörmögő
hangok, egy helyben reszelnek, topognak, igyekeznek, lélekző szájból
kiszökken a vékonyabbik, fürgélkedik és ráröppen az alatta cammogó
basszusra, próbálkozik a reszkető alt is, mint a bússzinű szalag, omlik,
hosszabbodik, másliba köti magát hangszomszédjaival és kántorosan gyün
az elszabadult tenor, belesíklik a hangzavarba, csengő csápjaival maga
köré rántja a különködőket és azok gyorsan rendezkednek, a csattogó
vezér körül szépen összefogózkodnak, szőke uszályában vigyázatosan
összesimulnak és vággyal, frissülten szól az ének:
– Hej de sürű sötét lombja van a diófának…
Borong a könnyü magyar nóta, az egyhangon járó eltűnődése, fohászkodó
fölzendülése árulják, lamentálják a gerjedést, merengést, bánatot, ami
úgy rajzik az ember szíve körül, mint szitakötők a nap alatt, csitul a
gond, sóhajtozik az egészség, nyújtózik az öröm és a hangok
elhalkulásából vissza-visszamaradoz az epedő tenor, magányosan szálldos,
lágyul a magasságban, meleget terelget a völgyes kanyargóban és beleölti
magát egy németes dalocskába:
– Du Weibchen bist die holde Venus… vidámkodva cseneg, könnyeskedve
búsul:
– Die Liebe ist dazu der Sonnenschein… mint rab cellájában a gyér
verőfény, lármázik a kicsi tenor, a szőke munkásfej küldi, lökdösi maga
elé a hangokat, rezeg a kacor bajusz…
Ám kommandiroz a fölügyelő basszus:
– És ne feledkezzünk meg…
csörrennek a poharak, rázúg a kórus:
– Oh, nem!…
békés komolysággal dolgoznak az ádámcsutkák, de a felöntött gégék már az
italnál is szomjasabbak az új dalokra, valamennyi hang, a marconább, a
vékonyka, a reszelős a taktusos egyszerre dördül:
– Föl a szívekkel, bort a bilikomba…
az alt, a szoprán, a tenor, a basszus klappolva összetart, megy a dal,
mint a madár a levegőben és összestimmelt, amikor búcsuzkodva már
alálankad:
– Igyunk, fiuk igyunk…
A bölcsész, a siller fölött lebocsátja szakállát, az aranybulla-kesergő
a sarokban fölemeli a kenőcsös fejét, a csiripelő leányok kihajolnak a
forralt bor gőzéből, taps, éljen cserdül a munkásasztal felé, ahol már
egészen kinyílott a vasárnapi gyönyör,
dalolni, a társas találkozással, kedv, felejtkezés, hetykeség összehajló
testvérkedésével, dalolni a vigasztaló rátartással, hogy a szoprán, alt,
tenor tudja dolgát, egymást és biztos a dal az összenőtt hangfűzérben,
dalolni… nem a gépet rengetni, a kereket pörgetni, a kalapácsot forgatni
a darut ingatni, a mázsát siklatni, a kazánt búgatni…
dalolni, a szabaduló lelkek harsonásával:
– Föl, dalra társak, zengje ajkunk
A munka bús és szent dalát…
hogy háborog, remeg a hangmenyezet a munkások fölött, mint
pengeti-csengeti magát az érces és viszi magasból a magasba a dal karcsú
vonalait, hogy feszül a borongós és színezi mámoros iparkodással a
hangtársait, mint fonja be gyönge magát a vékonyka és suhan, ível,
csilingelni segít, erősebb pajtásainak,
ez az összedalolás, harmóniás ének, hangnak a hanggal való ölelkezése…
érzitek a másik melódiát, amely földalol az ének mögül?
tudod mi az, ha munkások énekelnek? ha a morcos basszus összeakaszkodik
a könnyelmü tenorral, az érzelmes alt ráborul az ujjongó szopránra? a
basszus, a tenor, az alt – tudod? – egy-egy ember, munkás és ha rád
énekel a vasárnapi kórus, érzed mögüle a másik melódiát, hogy a munkás
nincs már egyedül?…
A melódia tovább zeng képzeletemen…
én tudom mi az, ha a zöld mezőn munkásokat látok, amint zsákfutással
versenyeznek, ha esti ablakok mögött munkáslányok alakjai föltűnedeznek
és a tánc fuvallatában hajladoznak…
NÖSOMELE.
Végig mentem a szűk pesti utcán, ahol most a rembrandtos fejű zsidókat,
Shylock leányait, földúlt orosz gettók kavargó ujjászületését lehet
látni. Gömbölyű fejű, nagyszemű gyerekek játszanak a házak előtt és
hallom, amint valamelyik emeleti ablakból lekiáltanak;
– Nösomele…
Kaftános rajkók tanakodnak, ugrándoznak a komor, ódon templom lépcsőin,
a hang az emeleten, már türelmetlenebb, cirógatva fedd és hívogat:
– Nösomele… Nösomele…
Fekete félcipellőben, fekete selyemköntöskében egy öklömnyi rabbinus
kiválik a gyerekrajból, kiáll az utca közepére és fölnéz az emeletre, a
nap süt, sugárzásában előttem égnek a fölemelt gyerekszemek, sötét
gömbjük hegyében a nagy szembogarak különös szomorúsággal tündökölnek, a
kis rabbinus apró szája, alma arca mosolyog, de a kinyílott,
szemefehérjéből fölemelt szemei, ismeretlen komolysággal, rebbenés
nélkül fölbámulnak az emeletre s földobban szívemen a bizonyosság:
– Ez a Nösomele…
– Lelkecském… Lelkecském…
ahogy a héber szavak becézgetnek s valahol ott, az orosz lengyel getto
mélyén, elrongyolt szent könyvek között épségben-békében élő család
gögicsélte el hajdan az imádságos gyermeknevet és most itt, az üldöző,
pogány, magyar ég alatt repdes idegenül, ébresztően:
– Nösomele… Nösomele…
Két kitárult gyerekszem ölelkezik a világossággal, a napsugár előttem
megzáporozza és a bánat? sírás? ijedés? sóhajtgat föl a magasságba… bús
gyerekszemek csöndes tündöklése rátükröz megindult képzelődésemre…
borult lobogását, tünődő tekintését ott gyújtogatták az elrabolt
messziségben? ahol lankás mezők fölé eláramlik az északi hó lehelése,
ahol a kanyargós kicsiny utcák testvérkednek s küszöb a küszöbbel
összeér, ahol apró házak a kas, melyben anyák, gyerekek, testvérek meleg
húsa összekarol, gyanútalan estéken az Isten szeme fölragyog a
menybolton, füszeres családszag egymásba dobbantja az álmodozó szíveket,
kesergő zsoltárok mámorosan zendülnek, ének, duruzsolás altatják az
estét, de északról megbúg a szél, jégbe-hóba beledermedt emberek
lavinásan közelednek a könyörtelenséggel kasházacskákban meghal az öröm,
az ének, sikoly tébolyódik az orosz ég alatt…
mélyszemű Nösomele, a vonuló halál ejtette rá árnyékait horkanó
pillantásodra?…
A pillanat, amint a gyermek a magasba tekint, a rejtelmes kapu mely
kinyílik s idők távolságait a káprázataim elé emeli…
a szemek lejtőiről a fekete láng, vándorösvényekre elvilágol s bújtató
éjszakák, rettegős nappalok, holdsütötte kazaloduk, hajszolt
zsidócsordák, frigyládát mentő makkabeusok, homokban, hegyekben nyekkenő
gyerekkocsik, megfujt szakállu verejtékes vének, képeim között
megnyűzsögnek…
félszerben, pajtában a rémülők leroskadnak…
félretaposott cipellőben, hurcolt pöttytestével Nösomele, mint a részeg,
az álom előtt kacsázik, az anyja lábához beágyazzák…
virraszt a mennybolt, serceg a csillag, sugdos az erdő, lélegzik a
Gonosz valahonnan valamerre, ártatlanok körül…
zizeg a kaftánka, nyújtózik Nösomelea kívánságok között, restült
szemcsillagait rá-ráakasztja a sötétségre és nem mer elaludni…
színezik, csak öltöztetik Nösomele lélekörvényeket látó szemeit:
– Ölik a zsidókat…
A lengyel síktól a pesti gettoig, hányszor rebbent a gyerekszempár a
sötét suhogástól? a törtető menekülésben, fehér hajnalokon, fekete
hegyszorosokban, száguldó orkánok havas lepleiből, halottas éjszakák
csöndmiszteriumaiból hányszor merült-került a szűz gyermeklélek elé az
élet nehéz mementója?… s most itt áll a kaftános emberke a pesti ház
előtt, tanult szeme kinyílik mint a zsúfolt mindenség…
én érzem az éjszakáit, a sorakozó bűntető éjszakákat… rend türelem őrzi
az álmát, de a Gonosz ráfuj a szemeire, a pesti szoba kalitkájában
fölorgonál az erdő, felbőg a sikoly, sereglő országútak iszonyata
látogatva beszakad s két virrasztó gyerekszem mélyeiben forr a bánat, a
riadt csudálkozás…
– Nösomele…
– Lelkecském…
– Szegény lelkecském…
KEZEK.
Mindig meghat, ha munkásemberrel kezet fogok. Nem dologtalan, de puha,
síma kezed milyen más érzéssel fogadja el a munkás kezét. Ismered a
szíves, nyílt ember ölelő kezeszorítását; ismered a hűvös, rövid
érintést, amint tenyeredre rásiklik a dölyfös elbizakodottnak
kézváltása; megborzol és a pillanatig semmiembernek érzed magadat is, ha
belerongyolódik a tenyeredbe a felebarátod bágyadtejtésű kezefeje;
ismered az asszony kezeérintését, amint karcsú ujjaival, a másodikkal,
az ötödikkel, a harmadikkal elveszi, babra lassúsággal elborítja a kezed
völgyét, dombját s környékeit; a munkás kézfogója más.
Puha, síma kezedben a munkás keze, egyszerű, nyugodt az érintése,
hizelgő és másbeszédnélküli a mozdulata, csak nyugszik a kezedben és te
megíveled a kezefejét, ahogyan kapkodó életünkben örvendünk a
bizonyosságnak. Érzed azt az érzést, hogy mi az, amit ekkor érzel? hogy
átlendül rajtad a halk izgalom? mert számot adni nem tudsz az ujságról,
mi az, ami a munkás kezéről átdelejesedik az ösztöneidre? csak
megrezzennek azok, a szendergő önkéntelenségből meleg fúvalattal
elindulnak és az eszed, a képzeleted fodrozódik a ki nem nyílott
sejtelmektől.
Érezd csak az érzést… idegen tenyeredben nyugszik a munkás keze,
csöndességel ül a kezed mélyén és amint átméred, átkulcsolod, érzed,
hogy ez nem a kézváltás, amit megtanultál, de a gondolat ült bele a
húsodba és a kézfogó pillanataiban tudod: ez a darabos, szótalan kéz
kinőtt a csuklóból, a csontos, kemény csuklóból följutni a vastörő
karokhoz, a vastörőkarokat megülik az elszánt vállak, az elszánt vállak
alatt a törzs tölgyesedik; ha a munkás kezét megérinted, érzed az egész
embert… egy tagban, egy darabban és síma, meghatott kezedben tovább
beszél a gondolat…
Kérges, sebhelyes, szent keze a munkásnak ül a tenyereden s érzed:
– Ez az elidomtalanodott nagy kéz forgatja a pörölyt, emeli a darut,
szítja a kohót…
Kezedben érzed a karjait:
– Ezek a karok döntik a mázsát, cepelik a fáradságot, összeerántják a
mozdonyt, égbe kergetik a palotákat…
Kezedben gyűrűzik a gondolat és mert fogod a munkás kezét, érzed a
munkás nyakát:
– Itt patakzik a verejték, itt vörösödik a megfeszülés deliriuma, itt
zihál a fölvert, a szakadó élet…
Érzed a mellét:
– Ez a fujtató, ami üveget nevel a kvarcból, ez a tömb, mely lángok
őrjöngésében megvárni tudja, hogy a vas olvadjon el elébb…
Ha kulcsolod a munkás kezét, az másfajta kézfogó s kezed érzésében
rádlüktet a tisztult gondolat: megfélénkült, sima kezedben némán,
elborultan rádköszönt a Munka.
Szeretem a munkás kezét.
Egyszer megrendítő találkozásom volt vele.
Nyári délután munkásgyűlésen voltam. Esteledett, az udvaron álló
gyülekezetet fölhívták a szavazásra. A sűrűség megmozdult, az árnyékok
már lehajlították az udvar szögét, élét, a ködös katlanban megzajlott a
sok ember. A szorongás apró közeit elmosta a homály és a háborgó, tüzelő
tömeg egy darab testté szélesedett. A mély barnaságból karok emelkedtek,
mint a nem látott törzsnek megmutatkoznak a roppant ágai, törzsökös ágak
hegyében kezek magasodtak, mint növendék-ágak, miket lapulva jár körül a
bomolt orkán; a feketült talajtól föl az égnek pereméig, ahol a vészes
csillagok égnek, csak a fölszállt terebély komorkodott, a térségben,
ahol most ember él, csak a félelmesség állott, a lelkem súgta:
– Az Élet fája…
ÉJFÉL.
A portás megmondta a vendégnek:
– Ez nem olyan szálloda, tévedni tetszik…
a vendég borravalót adott, morgott valamit és a portás fölvezette az
éjféli idegent az egyetlen emeletre. A cserbás, csupasz lépcsőkön, a
kicsiny petroleumlámpa alattomos homályában a portás csak tessékelt:
– Hopplá, nagyságos úr… Itt rossz a lépcső… Hopplá…
és zsíros testét maga is ugratta fölfelé, a kacskaringós úton. Fönn a
keskeny és hosszúkás emeleten, a sötétség alagútjából egy kövér
asszonyság jött elő, mosóruhájáról savanyúan röpködött a keményítőszag,
ő is valami intelmet mondott a magányos vendégnek, de az lehajtott fővel
tovább morgott, kapkodó sietséggel az asszonynak is borravalót adott és
a portás, a gazdasszony megnyitották az idegen előtt a szobát.
Lapult, komorkodott a csúnya kis garni, a sovány folyosó beteg volt a