Miniatürök - 4

Az alkoholista… kinek gégéjén sürögnek az álmok, ádámcsutkája
kopoltyusan ki-beugrik a sóvárgástól, snapszbutikok áporodott íze
végignyálaz a fehér nyelvén, ömlő sörök rátajtékoznak a hápogó, csukló,
bajusztól csöpögő szájára…

Hiszen ez fájdalom? villámlás? bánat? lélek? hangulat?… hiszen ez élet?…

És a fiatalok? akik épp hogy megnyitották kedvük zsilipjét? és
fölgyujtott szívüket a nemi káprázatok alig hogy megbabrálták? a mokány
fiatalos férfi? a kifeszült vállaival, elöntött derekával, didergő,
dobbanó, hosszú életre épült lábaival? játszó elméjében a tikkadt
bokrok, izzadt éjszakák, fúró ajkak, összeviharzó összetemetkezések,
buggyant életnek meleg szagossága vízionáruskodnak?… és az asszony?… az
ifjú asszony?… a megnyitott gyönyörkút, akit a friss merítés után az
örök érintetlenségre kijelölnek? mit csinál a nyoszolyás nagy melleivel?
a borzongó, ütköző nagy csípőjével? hazajáró képeivel, melyek az
elrabolt kúszaságot mindig mutogatják és kancás orra a virrasztó
éjszakában zokogva kitágul?…

Bolygatott képzeletemre régen rárajzolták a szenvedésüket és éjszakás
tünődéskor sokszor látok egy ijesztő freskót.

A fekete csúcson, a messziségből, szembenáll egymással Illava és
Márianosztra. Köztük a némult űr, a lapuló falvak, alélt lejtők,
szendergő városok, alvó embermezők, csak fönn a ravatalbérceken a két
fellegvár zárja, őrzi a bomolt életet. Cellás rabok viaskodnak a
fiatalságukkal, Márianosztra pántos fülkéiben ifjú asszonyok
bolondulnak, Illava biztos zárkáiban gerjedt férfiak pörkölődnek és a
kísértő éjszaka a sülyedt éjszakákból jön, az elhagyott igaziból, mikor
a csillagos égbolt, mennyezetes szobák szűkülten ráhajoltak a kuckós,
összeúszó gyönyörűségre és a fölmérő, rabos éjszakákból jön, melyek
kínozva apróznak, a nedves bajusz csiklandozása most végigsöpör a
dühöngő eszméleten, asszonyos haj régi libbenése most husángol a
varkocsával, hogy tántorog a vér pattanó edényeiben…

Én látom a tündöklő, meglátogatott szemüket, amint az üvöltő tekintetük
a megvasalt ablakok feketéjére tágul. Márianosztra, Illava ablakszemein
milyen titkok vannak?

Ki látja, hogy a cellás ablakokról zarándoklás mozdul? asszonyokból
kiszállt, szívhez, szájhoz hasonló patakzó formák utaznak az űrben és a
sötétlő mindenben vándorútra indul a kutató, légiós, himbáló
férfiboldogtalanság…

Miért nem ejti alá kezét az Isten a firmamentumból? hogy összevezetné
őket és jóvátegye a szenvedést, amit az emberek társaikra rámértek…


HANGOK.
Néha hátrahanyatlik a képzeletem, ilyenkor úgy érzem, hogy öreg testem
hüvelyében, vérében, sejtjeiben mozdul, följut hozzám a gyermekéletem;
érzem a hevét, feszűlését, izgatott fátyolosságát és eljön a riadt eszem
fölé, a két fülem köré az énekhangom is; milyen különös, hogy az enyém
volt, hogy elhagyott. Itt énekel rá az ijedt fejemre, itt dobol, szökell
a dobhártyámon, hallom a csendülését, a sárkányos magasbaszárnyalását, a
lejtős könnyedségét, a kieresztett zengő síkját és ömlő ezüstjével,
illatos szilajságával befutja a fáradó szívemet…

A meleg kísértéskor a templomos délutánokat is látom, a hívők künn
vannak a városban, komoly, csöndes emberek és csöndes gyerekek a
szentély előtt a próbára várakoznak, a homályban egyetlen vastag gyertya
gyújtogatja a repkedő világosságot, két fehér ujjával a kántor megvonja
a hangvillát és a süppedt, hűvös nyugalomban, félénken hosszú
elhangzással búg a bántott érc… mintha rámsóhajtana a messziség, hallom…
mintha neszelne a sűrű fátyolosság és alóla felejtett öreg arcok
fölmerülnek. Egy mélyhangú emberre emlékezem, úgy mondták,
Oroszországból jött, járt Varsóban, Krakkóban, a szakállas, barna arca
mindig szomorú volt, senkivel sem beszélt, a fejét lehajtotta,
elgondolkozva járt a szigeti sétányokon, mikor pedig a templomban
láttam, hallgatagon ült az emberek között, a próbák pihenője alatt
föl-alá járt az oltáros szőnyegen, néha fölszegte a fejét és beledalolt
az álmos csöndbe. Tompa, mély hangja volt, mely emelkedni is tudott, de
a magasságban is valami fojtó burok volt az énekén, ami nem volt
melódia, csak föl-alá harmonikázó, örvénylő hangok, percekig így énekelt
a magányosságban, alul zúgott a zsúfolt hangja, a nyaka idegesen
meg-megrándúlt, a mélységből fölívelt az éneke, föl-fölkapta a sörényes
fejét, bánatos magasságban járt a hangja, alá nem ejtette és zúgott,
bongott a lihegő szomorúsággal, mint a harang, amelyet leborítanak a
gyászlepellel, mint a gordonka, ha a magas húrjait szólaltatják és
megdöbbenti eszméletünket a fájdalmas emberi beszéd… Ilyenkor mindig
eszembe jutottak a titkos mendemondák, amiket az énekesről suttogtak, a
lakására soha senkit be nem enged, lankadt este néha különös hangokat
lehet hallani az ablaka alatt… szívbeteg… fél a szívétől… a hangvilla
ágairól tütült az árva zendülés, hegy-völgy nélkül, csak egyformán
bágyadt a sóhajtó halkulás és szakadtan, gyöngülten elbóbiskolt a sötét
árkádok alatt… fölvert lélekkel újra érzem, a templomi homályban
kirajzoltan láttam az énekes dülledt, összehorpadt, elakadó beteg
szívét…

A bűvös ködből azért elém, rámbukkan egy vidor ábrázat is, a
segédkántoré. Hegyes, szőke szakála volt, csillámló csigákkal, a
szőkeségnek hallatlan színeivel, a makulátlan sápadtságtól, a lármás
aranyig s ez a lágy körzet óvatos-nyírottan fölhuzódott az arcának
gyermekes, piros húsáig, alatta pedig egy kicsi emberke fürgélkedett,
karcsú, vékony dereka, ha mozdult, majdnem riszált, apró lábait mindig
lakkcipő diszítette, mellét a városi séták idején, színes mellény
burkolta, formás, ügyes egész testét pedig a nyitott Ferencz-József
kabát kísérte, szellős hetyke lebbenésekkel. Szerették. A hangjáról is
azt kellene mondani, hogy szőke volt, világos, vékony tenor, bátor
csilingeléssel, mely szivárványlott a világosság színeiben, mint a
kecskés szakálla és bizonyos életretermett temperamentum volt, mert az
asszonyok, leányok, péntek este korán megjelentek a templomban, ha ő
volt soros a dalolásban; foszlánymesék el is jutottak hozzám, mint
kellett a virgonc férfiúnak Prágából eliszkolnia, mert a gettóban
jámbortalan dolgokat mívelt az asszonynéppel, énekelt Krakkóban s mire
innen is elinalt, valaki elborult leányféle utána halt a nagykedvű
kisembernek. Talán nálunk is megvoltak számlálva napjai, de amíg itt
volt, sürgött, fénylett, öreg, tanult zsidókat is megbabonázott; különös
volt az énekmódja. A síróskedvű, lassan nyíló, szent melódiákat máskép
dalolta, mint a többi kántorok; ahol borongott az ének, ott frissült a
hangja, vontatott akkordoknál gurgulázva trillázott, az ájtatos, nehéz
melódiákat, könnyed vidámsággal vidította, a könyörgést, vezeklést
hangguirlandjaival bohókásan körüldiszítette, az éneklő iramban, két kis
kezével a taktust is ütögette, keserves ősi dalok mezében szokatlan
férfiú csattogott, lármázott a hívők előtt, de szép volt, zavarodó
lelküeknek is jóleső…

Búg a sülyedt üvegharang…
rámfüttyent a segédkántor gyönyörű tillárom-trillázása, elbong fölém a
betegszívű énekes magafeledt dalolása és az énekes verőfényben áll,
hazajáró gyermeklelkem előtt egy széles vállú, hengermellü,
aranypápaszemes ember, a főkántor. Izgalom, megindúltság volt, amikor
közénk jött; Palesztinából, Jeruzsálemből sodorta felénk a fuvalom,
amely a jerichói rózsát is viszi a zarándokútra, mely gyökerezés nélkül
vonul át a térségeken és ahol megáll, egyetlen virágjával kilángol és
illatot küld az emberekre, hogy gyöngéd lesz tőle még a gonosz is…

Őriző, megajándékozott, jól ellátott szekrény: rossz füleim… a kóbor
hangot visszahallom… az íze, az ereje édes és kívánatos, mint az
elhagyott szőllőgerezdek mustja, amiket kemény szálfák alatt roskadozó
rabszolgák vittek le a forró hegyoldalról a hűvös gádorokba…
a zománcos csendülése tiszta, könnyű és áradva áradó, mind a hajdani
napsütés, mely nyitott érlelő legyező, a büszke cedrusok, bújálkodó
lótuszok, az Isten küszöbén várakozó lelkek fölött…

Ma már tudom, nem voltak rendes emberek.

A templomi homály, el nem bocsájtóan egészen magához ölel és megtelik a
kör a fejem körül kergetődző énekhangokkal: borzongó gégék rikkantanak,
vágyas szájak gusztussal megnyílnak és céltalan örömmel a hangot
kiküldik, fölküldik; a vékonyabb, mint a hirtelen gyík meghempereg a
csöndben, a szélesebben zengő megbontja fényét és szitakötők villanak,
ívelnek a sugárzásban; gyerekek az üde boldogsággal kacérkodnak,
felesel, összerikolt, ostoros pattogással össze-összezendül a trillázó,
skálázó ének; gyerekek a pubertas részegségével verik félre kicsi,
elcsent harangjaikat, pipiskélnek, seregélyes vigalommal, lépcsős
nekifutással fölkacagnak; a betegszívű, mélyből született magasbaszálló
hangja elindúl, súgva lendül, búgva szárnyal s orgonálva szálldos a
társtalan horizontban; a segédkántor szőke csőréből fölfut, a függélyes
szökőkúttal a hiú tenor, paradicsommadár teste riszál, tollászkodik,
billegve erősködik, fütyül, dalol a hangja a szökkelő magasságban és
megzeng a »bájdalú«, a palesztinai vándor s ölelő énekében földalol
minden, ami tükrös a könnyben.

Nem voltak rendes emberek…
a szüntelen mindenük: éneklő kedvük, a vándorló sorsuk, a titokzatos
testiségük, elmondja hangtalanul maradt magamnak,
valamikor költöző, éneklő madarak közt éltem…


SZEMEK TÜKÖRÉN.
Füstös éjszakán néha körémhalkul a világ. A zajló élet megtalált
magányosságában eljátszadozik az ember eszével az önkéntelenség és
különös, pihenő öröm, szándékosság nélkül megnézni a magukból kifordult
testvéreket, a vastagembert, aki a karcsúak érzésével táncol a
parketten, a kopasz, lompos embert, aki bíztató nőcskék között – igaz
hittel – megfürtösödik, gavallérosan megszépül e befűtött éjszakán, az
okosan könyörtelen, héjja-lányok megbolondulását, amint a rossz szívük,
mint az írós vaj, megpuhul. Kifeszült, táncos, zenezajos csöndben,
valamelyik asztalnál ül egy spanyol leány, a másik asztalnál egy orosz
nő, a harmadiknál feketeségében őszintén elborult néger asszony. A magam
céltalan, őgyelgő tekintése rámegy a néger nő szemeire. Majdnem dülledő,
széles fehérségbe merült a révedező, fekete szeme. Ezek a szemek,
amelyek most itt, a villámos csillárok déli verőjében únottan
elcsudálkoznak, ezek a szemek most itt vannak; tegnap, egy fél év előtt,
azelőtt, erre és arra, másfelé is elbámészkodtak; fölszippantották
idegen tájékok arcait, illetgetve verték talán Afrika vízeit, erdőit,
ronáit; két szemgolyó végtelen mélyében más arcú, más agyvelejű más
szomorúságu emberek szunnyadoznak – két szemnek tükörén milyen
csudálatosságok vannak…

Szeretem az ember szemét, a fáradtat, a villámosat, az ijedtet, a
rajongót, a kacagót, az elborulót és az izgalom emeli a képzelődésemet,
mert a senkiember szemén is emlékesen átfutott valaha a rémület, az
ujjongás, a vonagló élet. Néha azt érzem, hogy az embert azért ültették
tele vérengzéssel, óhajjal, kétségbeeséssel, szerelemmel, hogy a két
szemnek tükörén meglássa, mért történik minden; azt érzem, hogy a
bolonduló össze-vissza fejét, a lélekező, jajgató nagy mellét a
kívánkozó derekát és a boldogságtól, másroskadástól reszkető lábait,
csak körülépítették a szeme körül; itt árad, itt lüktet, itt sír, itt
jön ki minden. Milyen borzasztó lehet világtalannak lenni.

A szemek tükörén… szeretném látni minden ember szemét a pillanatkor,
amikor szédül az élettől; a zarándok koldusét, akinek hajtott fejéből
rámered a szeme a megtalált forintra; a halálra szánt emberét, amikor a
nyöszörgő készülődés után körülnéz és befut a szemébe az érett érzés; a
munkás szemét a pillanatkor, amikor átborzong rajta a forróság és már
érti: a tőke a hóhér; a gyáva zsidót, amikor szijasan imádkozik és az
átkos hajnalon összelövöldözi a gyerekeit; a gőgicsélő, nászos asszonyt,
amikor a szeme először rácsudálkozik a Márkus-térre; a vasfejű embert,
akinek egyszer csak, hirtelen, elesik az esze; a régi rabot, kit az
éjszakában megkeres az asszonyi szag és belebámul a feketeségbe; a magam
szemeit, amikor kicsi inas koromban megütött a segéd…

A szemek tükörén… mely ringat, mint a hallgató hegyi tavak fölött az
árnyékos árnyék, mely kigyúl, mint szűz lányoknedves ajkán a hajnali
óhaj, mely megtörik, mint az írói lélek, amelyben halálos egymásmellett
őrjöng a gőg és nyomorúság…

Szeretem az ember szemét, kitárult tükörén integet az örökmagunk
vágyódása; ez az a szem, mely békés passzióval képtárak gyönyöreit
ízlelgeti és félre nem csúszott soha a Mona Lisa arcáról, a Rembrandt
öreg fejéről, Tizian húsairól; ez az a szem, melynek villanása átmér
mint a villám és pénz, földek, jószág és minden fűszer neki illatozik;
ez az a szem, mely látta a Bebelt és továbbéleti a fehér fejét, a gyönge
kezeit…

Szemek sűrűjében járok és fölhevült izgalommal el akarom fogni a
pillanatot; a pillanatot, mely vad sodrással belefut az idők
messziségébe, a pillanatot, mely lobog a fejünk fölött mint a nap,
félelmes, mint a születés és az elmúlás; millió szemek tükörén ég a
világosság és ráveszem az eszemre a lángos pillanatot.
Proletárszemek tükörén álmodik a jövendő…


MI VOLT EZ?…
Az apám régen meghalt, az anyám öregen néha beszél fiatalságáról, a
felejtés ködével eltünedező történeteiről. Egyszer a régi szüretekre
emlékezett, amikor még nem volt filokszéra, a szőlőhegyek fröccsentek az
édes musttól, apám csak későn tért haza, pincéről-pincére járt és
megvette a termést, anyám elbeszélte, hogy valamelyik ilyen este apámat
megtámadták. Egy pincében alkudozott, fizetett és meglátták a
bugyelárisát, melyben sok pénz volt.
(Anyám nehezen beszél és amíg elmerülten a másik mondatát megtalálta, a
szünet alatt kíváncsi izgalom kapta el képzeletemet.)
Az apám kiment a pincéből, késő este volt, indult már haza felé.
Hegyoldalon, a szőlők között vezetett az útja, nagyon sötét volt már,
egyszerre csak három ember az apám elé állott.
– Láttad a bugyellárisát?… szólt az egyik paraszt.
(Anyám fáradt arca megélénkült, a barázdák megszűkültek rajta, nehéz
keze megfrissült és téveteg mozdulattal a levegőbe rajzolta a három
ember útonállását. Szemem előtt állt az a sötét szüreti este.)
A három ember megszóllította az apámat és rákiáltottak:
– Pénzt vagy életet…
(Én láttam ezt a jelenetet. Láttam a sötét ég alatt megrettenni az
apámat. Állt a város fölött, a csillagok halottas súgárzásában,
messzibbről ideneszelt a hazatérő szüretelők ittassága, a némult
levegőben, mint vastag kígyó csavarodott a pincék szaga, madár nem
rebbent, diófa nem rezzent, elrémült magánosságban csak állt a három
gonosz között az apám és szívét meglegyintette az otthonülő családjának
illata…)
A három ember leteperte a földre az apámat.
(Gyönge kicsi emberke volt és rajta a csattogó, sietős csizmás
parasztok… Szép kerek arcából, hogy felkönyörögtek a szemei, könyörgős
szemeiből, hogy rimánkodott a pillantás a magasba, angyalhoz, Istenhez
és forró, fáradt teste meggyúrtan a hideg talajon…)
A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő.
(Az anyám ujjai beletépnek a levegőbe és az ósdi, jól őriző függönyök
lehullanak…)
– A mellére térdepeltek és az egyik paraszt kést rántott elő…
(Mellkasában hogy szétömlött a szíve és szomorúság, imádkozás, vágy,
fogadkozás hörgött a hörgésében… Cipelő szegény válla bizonyára rúgta a
nyirkos földet, harcos, próbált karja lökte az aljas halált, gyávult
lábai labdásan keresik a futást, ledőlt dereka síklik a kínok
vesztőjében, ámuló feje forog a szőlőbokrok avarán, fulladt nyaka fújtat
a húshurkok között és megbűvölt szeme előtt szabdal a bicska, mint
íziglen bűnhődők fölött a Jehova bárdja…)
Az anyám elpihegi:
– Szüretelők jöttek és a rablók elfutottak…

Megmarkolt eszemről, pattanó idegeimről szörnyű súlyok görögnek le…

Mi volt ez?

Itt ülök vénülő anyám mellett, az apám tizenöt éve porlad a rákosi
földben és én őszülő fejjel, fölnevelt értelemmel visszazárulok a
gyermekhüvelybe, az iszonyat belégyökerez a szőlőbarázdába, apám régi
alakja vergődik előttem s sikolt a gyerekszívem:
– Őlik az apámat.


HORIZONT.
Egy ember ült az erkélyablakban, fegyverrel a forró kezében és vesződött
az érzéssel, meghalni… amikor a gondolatait nem győzte,
föl-föltekintett, csüngő fejét ijedten fölpeckelte, az utca zajló képeit
céltalanul megbámulta… jobbfelől, a szomszéd ablakban embervonalak
kúszálódtak, asszony és férfiforma egymás mellett vesztegeltek, bókos
mozdulattal egymás felé megnyugtalankodtak, vad gyávasággal, akadozva
tusakodtak… az ember az erkélyablakban idegen tekintetét a nehéz
szemeibe visszavonta, fegyverének kecses, éles rajzát a gyönge
tenyerében újra érezgette, a megszakgatott vágyat az akarat pislogó
világoságában, tovább gyöngyölítgette, meghalni… a nagy fáradtságnak a
befejező tudattalansággal megágyazni, az elfeketült kedvnek készülten
engedelmeskedni, a szükölő érzést a megoldással engesztelni, vállait,
olmosodó lábait, iromba cepelő mellét a békével megnyugtatni, a zürt,
zavart széteső eszében lecsöndesíteni, éretten, kívánkozva, meghalni… a
rossz arcot eltolni, az anyókás ráncos arcot, amint kirévül belőle a két
gyöngült zöldes szem, itthagyni, két gyöngült zöldes szemnek sikoltó
sugarát nem látni, az árva szegény fejnek szegett csuklását nem tudni, a
sírást mely az oltalomra szoruló lélek életrevaló bátorságát kimosni
fogja, nem hallani… meghalni, itthagyni… mindent itthagyni… a képeket
lezárni, a csupasz tavaszi fákat az utcán nem látni, karcsú kopár fák
sorát, amint a mákonyos gondolattól a dühödő gondolatig elébe-szemébe
állanak, fakadó testük rügysebeit mutogatják s ujjong a köny, hetyke
örömbe hajlik át szomorúság, kong bong a messzi harang, meghalni… két
szemnek sugara, amik már áthaladtak a kárpiton, esküdten fölsóhajtanak a
magasságba, tavaszi fák csupasz koronáin ágak cikkcakkja ágbogaskodik,
ágak zöldelő karjából növendékágak küllősödnek, ágak sűrűjéből száraz,
vékony kezek fölmerülnek és finom hajolt ujjaik, egy gyökérből, mint
rezgő tenyérről kulcsolódva összeérnek, könyörögnek… az anyám…

– Az anyám…
az ember az erkélyablakban fölkapta a fejét, gyászoló szemeit a döbbenet
fölgyujtotta, rebbent, kapkodott az esti térségben a tekintete… alatta a
völgyben tömeg morajlott, bolonduló emberek egymás hegyén-hátán riogtak,
vad rendőrök ugró lovaikkal sikátorokat gázoltak maguk elé a sokaságban,
karok, botok a magasságot vágták, olcsó asszonyi kendők bomoltak,
repkedtek a szélcsöndes levegőben, hörgött a zaj, rikácsolt,
kikiszilajodott, fölföltántorgott a kaoszból a kiáltás:
– Jogot…
– Jogot…
az ember az erkélyablakban a lelkével megölelte magát, a bús búcsút
fölbuzdult kívánsággal tovább gondolgatta, az éltéből fölkísértő
fantomokat szomorkodással megfürkészte, elváló éveit, eseményeit a
könyek rezgésében sajnálgatta, öreg, sokat használt arcát az igazi
formájában meglátta… gyér haját a terülő homloka fölött a baj
csimbókosan kitépdeste, két nagy szemét az orra fölé csüngősen
kitologatta, a keserü íz a szájától a halántékáig az ijesztgető vonalak
ráncait a húsára rávölgyelte, a szégyen, a nyomorúság a szép arcára a
csúfságot rácsunyította, meghalni… a szorongást a találkozó utcán, az
olvasmányos kávéházban, a meleg orfeumban, mások szemének kérdő, bántó
pillantását nem tudni, alvás előtt a fölrémülő rosszat, gyilkosság?
meghalás? elvinné a számonkérőt? nem érezni, a jeleket, amint átokra
hajlik a jóérzés, gonoszsághoz bőszül a szelidség, gyalázásba rondul az
imádság, felejteni, álló nyugalomban mint a napsütés, elmerülni,
meghalni… ez a szem, amely most lezáródik…: örült a tavasznak, csudálta
a képet, nézte a korzót, követte a folydogáló Dunát, csillant a
gyerekekhez, álmélkodott a csillagokhoz, ez az arc, mely most átmerevül
a maszkba…: melegedett a simulástól, kacagott a büszkeségtől, szédült a
virágbódulattól, keménykedett a bátorságtól, ez a mell, vállak, derék,
ami most átdől a dermedésbe…: borzongott a nőtől, törte az erdőt, szelte
a tengert, ételt, levegőt, nyujtózó lustálkodást habzsolva maga köré
zsákmányolt… sugdosó, nehéz élet… az ember az erkélyablakban,
megkísértett fejében a millió sejttel, a gyávult távolt karolgatta,
nyíló tekintetét völgyben, magasságban tévelyegve meghordozta… az
integető ház egy másik ablakában kötényes emberek serénykedtek,
villámfényben a hosszú asztalon gipsz- és acéllábak ágaskodtak…

Az ember az erkélyablakban, ült a terhek alatt, síró szíve előtt a
májusi fák ágbogas kezei föltűztek s az anyja kezével könyörögtek,
az önző düh megrázta, elrongyolt értelmét a kín, a gonoszság elborította
s az ágak cikkcakkját nyöszörgő kéjjel a szemére emelte, a fölébe került
erdőt éhes indulattal megkémlelte, fölfordult lelkének kirajzolta…
nyitott, lármás, mohó kezek ütöttek föl a fák koronáiból az égbe s
vékony, görbe ágaikkal beletéptek az Istenbe…
az ember az erkélyablakban fölállt, ernyedt keze öklöző szorítással a
fegyvert megszorította és odaemelte a halántékához.

Az utolsó pillanat fölforrt, a harc, a parancs körbe vitte birkozó
testét, a szomszéd ablak felé billent, a veszekvő asszonyférfi-forma
elcsöndesültek, egydarabban összemerültek…
költöző tekintete megsúrolta az utcát, gyerekek, emberek rendőrlovak
alatt gombolyogtak, egy bolt égett, villámoskocsik kitépett, csavaros
belükkel fölfordítva trillásan csenegtek, fegyverdörgésnek,
kardcsörömpölésnek zengéséből kibődült: jogot, jogot…
az ember az erkélyablakban a másik ablak irányában zökkent, forduló
teste a cselekedettel itt megcövekesedett, a villámfényes szobában
izgatott emberek az érclábukat kapcsolták, himbálták, velük földobbantak
s mint hibás szarkák, apró útjaikon rézsút szökdécseltek…
az ember az erkélyablakban megdőlt… milyen lehet a halálra vált ember
szeme, amikor tekintet-csápjai az élet képeiről lesíklanak?


SZÍNES ÜVEGGÖMBÖK.
Az íróra gondolunk, aki megszületett a vérségével, a leskelődő
szemeivel, az áradva visszhangzó gondolatvilágával.

Az emberek, akik az íróval találkoznak, nem is tudják: külön világ halad
el mellettük a testvér-hüvelyben és van valami babonás szomorúság az
állapotban, ahogyan az író járja az útját az emberek között.

Itt él, vesződik a gondjaival, mint a többi feles barát, fázik a
hidegtől, borzong a melegtől, mint a többi ember, ruhát méret és
lelkesen eszik, mint a többi halandó, szerelmi légyott és váltóterminus
fúrja a fejebúbját, mint más bajos társainak, pontosan, ezer réttel
mindent, rosszat, jót, sírósat, nevettetőt magára vesz, mint a többi
ember, ami után jön aztán, a megszállottság, száműzöttség, hogy zártan,
a maga bolondítására, egy kába másvilág is tükrözik agyvelejének jól
összeállított prizmáin.

… Hegybe, eldölni ingó tornyosodásba, összefut a redakciós munka, lenn
zihálva vár a rotációs, arrébb az éjszakás expediciós kezek, kijebb a
fűtött vonatok és a fürkésző ijedtség perceiben, a képzelet rossz
firhangján átbukkan két Mentschikoff-télikabát, két szegény diáknak
mosolyos, sorsos találkozása… az orvoshoz megyünk, kapar, pereg a
nikkelszerszám, levegős dudával robbantgatják az árva fejünket,
fájdalom, didergés, az egyedülvaló figyelem tehát itt van és im’ a gép
alatt, a baj alatt sötétlő udvar tünedezik, nehéz árnyak alatt rossz
lányok várják a halált… kevély séták idején elbabrál a tekintetünk friss
asszonyoknak haján, arcán, a szája körül, két kacér szemnek meleg
horgain már rajta akad a tekintetünk, már rámerülnénk, és túl a billegő
menyecskén, túl a jóleső önzésünkön, kárpit nyílík, anyókás anya ül a
Balaton mellett s álmodik a tengerről, mely elnyelte a fiát… a könyvet
olvassuk, gondolkoztató, szigorú, magától el nem engedő könyvet, az
érzés sodrában, ahol a lélek kulminál, már benne vagyunk, ám valaki,
valami bolygatja a képzelet tükreit és bányászok látszanak, akik most
jönnek fel a tárnából, körülnéznek és szemhéjuk nyítódva, záródva, mint
lepattantott kapcsok, görcsölődnek a napsütéstől… a pénzt, ami nincs,
elgondolni és elfogni, az ötlet, a konstrukció már forr az akarat
kohójában és a gondunk, a dühödésünk elhajlik a hívatlan interieurhöz,
pogányok a szobában és mételyesek a babonától s a szívüktől kérdve
kérdik, van Isten?… van Isten?… zászlóerdő a fejünk fölött, henye
szemlélődéssel nézzük a nagy lepedők türemlését, kék, sárga, zöld, piros
össze-vissza csíkok vastag kígyózását és meglebeg a másik szemünk előtt
egy öreg asszony sálja a tengerparton, ápoló kézikocsi, hasztalan
elégett csontjait a verőfény öntözgeti és följebb és fölötte, kínozó
országúton, egy fiatal, kavicstörő munkás nyújtózik a harsogó ég alatt…

Igy ártatlan, önkéntelenül, az ismeretlen képek, egyedüli illatok,
különszőtt hangulatok, hattyús melódiák… és elgondolni, érezni a fölverő
titokzatosság, hogy emberek járnak a társaik között, beszélgetnek,
kereskednek, meg is tépik egymást, de az egyiknek kerek ugyanolyan
fejében, nemcsak a számok, párbaj, utazás, alvás nyügösködnek, de a
rendszeres eszelősség panorámázik, eszének bujtató redőiről könnyes
mókák integetnek, a lángoló, csúfos, kacagó, hökkent ábrák, sorjában
váltakoznak rajta, mint a kerti színes üveggömbökön a grimaceok, amik
körül elforog az élet.

Nem olyan ez a belepett tündöklés, mint a gyermeklélek játékossága? mely
szűzen megring a cikk-cakktól, amit a künnzajló élet ráejt? Nem a
kiízlelés? ahogy a látogató percet magához ragadja a megnyilt értelem,
ahogyan az gőzölgő fantomjáról, a darab életből felszáll? Nem a
meggondolatlan öröm, pásztorocska a delibábok ligetében? amint a munkára
érlelt gyermeklélek, szomjú szilajsággal utánaveti magát a felsuhanó
képek szitakötőinek? és kidíszíti velük a fantázia keringő boltozatát,
rásülyeszti melegét a kicsiny szívére, gyémántot helyez belőlük szemének
ablakaiba… a tanultsággal, búvárlással meg nem bolygatott érintetlenség,
a makulátlan potencia, a pillanatkor, amikor az élet jövevényeinek azt
általadja.

Valóban, minden gyermek költő, csak felváltják később, az írót azonban,
a nagy sorozás meghagyja gyermeknek, gyermekének.

És ezért a szivárványos rajlás képzeletének szüntelenül forgó síkjain.
ezért a sok megrendült vallomás, ahogyan az írók a maguk gyermekéletét
kitapogatják, témáikat onnan kiemelik, a régi hévvel, az elködölt
fátyolokkal megmutatják,
ezért az álomjelenet, hogy öreg fejüket a gyermekidők mesélő
emlék-párnáira oly szívesen lehajtják és az alig számolt évek
feltipegnek, az egyformán friss csudálkozással, az aggastyános
kapuzáráshoz,
ezért az egyedülélő ingerültség, hogy az öregség, okosság indái
félrehajlanak, ha látomást szállat el ormairól az élet és az író a
gyermeklélek megdöbbenésével, ujjongásával és ámulásával, csak a puritán
reagálással fogadja a kísértő pillanatot… a több (a kevesebb): a
kimódolás, raffinéria, a tanítgató elvezetés, később következik.

Próbált, megvert mellünk kis rekeszében a gyermekszívünk dobog és
alázattal írnám, ezért hajlik reám olyan mai közelről a nyári este, a
gesztenyefák alatt, a kisvárosi álmosságban, hét éves fejem körül
nászútazó cserebogarak zúgásával, mit amilyen felbuzdulással mozdul meg
bennünk a természetünk, ha innen, vagy onnan, ráfut a jel idősb
képzeletünkre.


VIHAR.
Felleges, viharzó este volt; a levegő végtelen sötétjében csak állt és
áradt, csillagoltó fejével, karoló karjaival, lehelő szájával a
kánikulás hőség.

Nyaraló, lustálkodó emberek között, a szabadságos tétlenségben, a
terrasszon ültem, a furcsa türelmetlenséggel, szekáns munka nélkül,
loholó sürgősségnek híjával, diadalmas elszabadultan az ügyes-bajos
otthoniaktól.

A rekkenő fölforrt, a sötét mélyeiből villant a vajúdás, a meglendült
hirtelenség rázta az eget, süvítve zúdult alá a völgybe, melegséghegyek
nőttek s legyintve viharoztak az ürben, fölgyulladt lidércek alatt bús
erdők föllángoltak s lombos karjaikkal a futó sóhaj nyomában
elnyújtóztak, a kisöpört terrasszon már csak én ültem, a repkedő villám,
a hasadó feketeség váltogatta tekintetemet és megdúzzadt a mellem a