Miniatürök - 3

szagtól, ami a szobákból kiáradt, a piszkos falak mögött vajúdott,
hörgött az a szerelem, mely roncs emberekben nem akar meghalni.

Az egyik szobában az öreg ember fojtogató karja megdermedt a fiatal lány
nyakán s térdeplő ijedtséggel az ágyban egyszerre fölrémültek; kifelé
hallgatóztak…
szerencsétlen hang vonított a messziségben.
Egy másik szobában a szipirtyós némber megharapta a katonatisztet és
fejbekólintva fölocsúdtak…
a vonító hang teli tüdőből bőgött az éjszakában.

A szikkadt számtanácsos a bujtató odúban félrelökte a vén színésznőt és
verejtékben, didergésben csak a bömbölést hallgatták…
az embertelen, ismeretlen hang harsogva röpködött a garni fölött,
diadalmasan járt a szobák előtt, horkant, fölrivalgott, szirénásan
elhúzott az örömökre készülő, feldöntött mámorok fölött.

Az emberek a szobákban, az iszony ostorcsapdosásai alatt, kergülve
kergetőztek, szétszakított görcsös párok az ajtókhoz bukdácsoltak.
A katonatiszt az anyókával a küszöbre kihurcoltan, nézték az éjféli
bolondulást őrnagy-kabátjában a szomorú ember az elkínzott vágyaival
roskadozott, a folyosó borújában a magános vendég bődült, állt,
tétovázott… dühös fejét az árnyak közé hátravágta és a sötétült
plafondig fölrántott szájából üvöltött-süvöltött a hang, mint a rossz
álom, ha a halálból nem ébredünk…
S rásöpört a másik küszöbre, ahol a vén színésznő mögött a szikkadt
számtanácsos motyogott:
– Éppen most… Éppen most…
az éjszakai vendég hangja csattanva fölugrott, a számtanácsos lankadt
ujjai még belegörbültek a színésznő kontyába és lélekzet nélkül
ümmögött:
– Éppen most… Éppen most…

Az asszonytalan ember a rémeivel veszekedett, táncba kerekedett,
zsakettje
mint a gyászmadár szárnya, libbent-rebbent, lakkcipős lábai a tüzes
padlózatról föl-föl ugrottak, karja, válla, törzse, mint a megrugdosott
labda, hegybe szökkent, völgybe zökkent, pusztuló hangja zihálva
trombitált, zokogva kacagott, el-elszakadt, tütülve elbúgott…
a küszöbre cövekelten, sötét nász megtépett rongyaival álltak a párok s
nyögdécselt a szívük:
– Éppen most… Éppen most…

A gazdasszony sipítozott:
– Mentők… mentők…
a portás kiordított az ablakon:
– Rendőr…

Valami büntető ármányos kéz benyúlt a felleges éjszakából a garni
tetőzetén, a tébolyodás fúriáját összekergette a vágyak deliriumával, a
folyosó vaksi alagútjában kinyílott emberek űzték egymást és a
szerencsétlenség, ez éjféli találkára rájuk küldte lihegő hajcsárait.
Sorvadt gyönyörre falánk emberek visszazuhantak keserű önmagukba, az
őrjöngő ember zsakettjében, lakkcipőben csak loholt, dalolt, bomolt.
Mire fölették az eszét, szétrúgták a lelkét, melyik gonosz démon vezette
el éppen e csúf halottas házba?


A CSÖRÖMPÖLŐ GONOSZ.
Nagy rendelő-helyiség, ahol bejáró beteg munkásokat gyógyítanak.
A hosszú asztalakon, üvegtartályokban kerékbegöngyölt rózsaszínű
tapaszok, kötszerek, vatta, a nyitott szekrényekben karcsú, pohos,
csavaros orvosi szerszámok villognak, bőrös, hatalmas feljegyző könyv az
emelvényen, bokáig fehér köntösökben férfiak, nők és fanyar, kietlen
medecinás szag a levegőben.
Az ajtó nyílik, egy munkás beljebb kerül, egy pillanatig az
ajtónyílásban, türelmetlen, tolakodó csoport látszik.
A munkás járatosan a fehérruhás orvos elé lép, fakó, kedvetlen az arca,
de mosolyog:
– Megint itt vagyok, nagyságos úr…
panyókára vetett kabátját lerázza magáról, jobbkarja előtűnik, a
csuklótól föl a válláig pólya takarja és szisszen, mozdul, amikor az
orvos a kötést bontogatja:
– Contusio… felső szár…
a fiatalabb fehérruhás az emelvényen a bőrös könyvbe jegyez, az orvos a
fürge ollóval nyisszant, a fásli szerpentinjét erről-arról megnyítja,
gummikeztyüskezével, kíméletlen egyszerün a vértől megfeketedett vattát
hántja:
– Tépett seb… alsó szár…
a munkás roncsolt karja pőrén, éktelenkedve, hólyagos dagadtan lóg az
orvos előtt, aki az apró húscafatokat rendezi, takarít, gyomlál, a
vaduló munkással társalgást indít:
– Mért nem vigyáznak?… Mert nem vigyáznak… Most itt van…
a munkás a széken hördülve dobog, az orvos kiabálva társalog, kérdi,
parancsol:
– Hogy történt?… Persze… Persze…
– No, nem fáj ez olyan nagyon…
a munkás zöld arcáról dől a veríték, zúgva ümmög, vissza-visszarántja a
karját és csikorgó fogai között bődül:
– A kerék…
– A lendkerék…

Sor, rend, dühíti odakint a várakozókat, a második, az ötödik munkás
beszakad az ajtón, az egyiknek melle pólyázott, a másiknak a fejéről
göngyölítik le a vattás turbánt, a harmadik a vállát mutogatja, gennyes
véres gödör a bordázata fölött, az orvos a siető mozdulataival megáll, a
társának, a bőrös könyv fölött mond valamit, már ketten nézik a beteg
munkást, nem a sebét, a száját, a nyelvét vizsgálják, a pápaszemes
odahajtja fejét a meggyávult ember mellére, jóakaratu és ingerült, a
keshedt törzsről perlekedik:
– Tüdőbajos?…
– Az ilyennek jobban kell vigyázni… Most itt van.
– Az ilyen seb soká gyógyul…
– Hogy történt?…
a megzavart munkás tekintete nem érti a megszólást, ijedten bámul alá az
orvosra, izzad, zihál, egyszerüen mondja:
– A gép…
magyarázkodik megdöbbenten:
– A gép…

Asszonyok, gyerekek jönnek, bugyolált kézzel, kendőzött karral, egy
szőke leányka sír s reszketve áll az orvos előtt jobbkezét a balkezében
búbálja, egészen friss a kötés rajta s amint lassan oldják, fekete
rózsák nőnek a fáslik kanyargóin, meztelen megtépett ujjain fattyúujjak
galyasodnak, a pápaszemes társalog, mosolyog, kiabálva cselekszik, a
lányka fehér fogai kocognak a hidegtől és a megsemmisülésre, hazulra, az
Istenre gondol, de ájultan válaszol:
– A gép…
– A szövőgép…

Szép szál legény a csipőjét hozza, csupasz, izmos teste meghajlik a
zúzódás irányában, az orvos majdnem hogy csettint, a karcsu, szobros
figurát erről-arról megforgatja, a nagy forradást a karján megbabrálja,
kérd, a munkás:
– A transzmisszió…
a mellén forradás-mező, az orvos frissülten firtat, a munkás egy keveset
hetyke:
– A kazán…
karjain a forradás-rovásokat a pápaszemes vizsgálja, csudálja, a munkás
nevetgél, vad kedvvel felsorolja:
– A lánc…
– A kés…
– A henger…
az orvos lecsúszik a zúzott csípőhöz, vidám, biztat, megveregeti a
munkás meztelen testét:
– Ebcsont, beforr…
a csüngő húsokat, csontszilánkokat megkuszálja, a munkás hördül:
– Ezt is a gép…
– Mindig a gép…

A karaván fölvonul, elvonul, kinek a feje vérzik, kinek a válla
meghasítva, másnak a bimbós melle duzzad a bajtól, eltörött kezek,
tályogos karok, megsütött combok sorjáznak előttem és hallom az ijedt
lihegő, elkomorodott följelentést:
– A gőzkalapács…
– A szitahenger…
– A gép…
ki ez az ércszörnyeteg, mely forgó karjaival eleven húst tép magához?
motollás kerekeivel búzát, fonált s porcogó ujjakat gyúr magának?
szíján, láncán lendíti a mázsát s magához rántja a munkás gyanútlan
karját? dohog, bőg, lángot gyujt a lánggal s szemfödős csipkéjét ráfujja
a munkás megvert szemeire? olajos küllőit megönti a vérrel? bomolt méhét
megpukkasztja s röpül láb, fül és minden emberhez tartozó?…

Ki ez a csörömpölő gonosz? riadó kürtök alatt, kohók fekete
verőfényében, tikkadt műhelyek, lisztes várak zúgó éjszakájában?…

Ki ez?…


A GYERMEK.
Öreg édesanyámat az orvoshoz vittem. A várószobában nem beszélgettünk és
én még nem tudtam, mi az a nehéz érzés, ami bántott, amikor az anyám
mozgolódását láttam, fáradt szemein az izgatottság csillant, fehér
kezével az arcát símogatta, meleg homlokáról a haját eligazgatta s egész
gyöngült valóját, elsejthetően, a töprengő, képzelődő várakozás
ijesztgette. Amikor ránkkerült a sor és fölkeltünk, hogy az orvos
szobájába menjünk, anyám megfogta a kezemet, hirtelen, hozzámnőtt,
ragaszkodó volt a kézfogása és én még nem tudtam, mi az a fájdalom, mely
e mozdulattól megérintett. Az orvos szobájában elreferáltam a bajt,
aztán egy kisebb kabinetben, mely az orvos szobájából nyilott, nyitott
ajtó mellett várakoztam. A nehéz érzés, mely megnőtt a fájdalomig, ebben
a hallgatódzásban áthajolt az ismeretlen, mély szomorúsághoz, ideges és
csüggedt voltam, de följajdult az értelmességem, amikor az anyám
kiáltását hallottam. Zavar, különösség az orvos szobájában, a professzor
nyugtató szava is hallatszik:
– Nénike…
s rémült elémfutással előttem az anyám remeg a gyönge teste, öreg arcán
megkúszálódtak a ráncok, a vékony keze, a külön minden ujjával az én
kezembe kulcsolódik, a zöldes, révült szeme panaszosan, oltalmat
kérlelőn esdve esd s csak rámnéz, belémnéz…
a gyermek, amilyen én voltam, amikor engem vitt orvoshoz az anyám.

Öreg szüleihez az embert ez a megfordult élet fűzi a legéberebben, az
irgalmasság, a felelősség (melyben talán rossz lelkiismeret, gyávaság,
bűntelen bűnökért vezeklő hajlandóság szenderegnek) egyszer csak a
lelkünkre rászáll és a hökkenéskor, amint a szívünk elszorul, már
sajgunk a világosságtól; kicserélődtünk s akik elvezettek bennünket a
hajunk ezüstös csillogásáig, a szemünk völgyelő udvaraihoz… a gyermekek,
amilyenek mi voltunk, ahová másodszor bágyadnak alá elöregedett eleink.
Minden bút, bajt megtanult eszünk talán ettől rezzen meg a
legingerültebben…

Párisban járok s im’ a Concorde-tér síkjából fölmerül az Aréna-út, a
Damjanich-utca kereszteződése, villamoskocsik zenebonáznak a városerdő
mellett, az anyám keresi a tiszta útat, hogy átjusson a ligeti fák alá…
a fáradt arcát emelgeti, suhanó, rohanó villamoskocsik útját figyelgeti,
erőtelen tekintetét jobbra-balra vizsgálva meresztgeti… érti? tudja?
melyik kocsi indul? melyik kocsi jön? erről és arról? s ha előbbre
lépeget? hallotta az autó tülkölését? észrevette hátul? az előbbre és
előbbre nyekkenő postakocsi közeledését? villamoskocsi, autó,
stráfszekér s minden leselkedő alkalmatosság most összefút és az anyám
áll a kipécézett, alájateremtett, boldogtalan szigetecskén; az együgyű
elhagyottságban összecsuklott testiséggel csak a héber imádság bugygyanó
szavaival a kétségbeesett ajakán; mit tud most csinálni?… Előttem ül az
anyám és tervel kicsi örömökről… hallgatom a kedves hiúságát az új
ruháról, az olcsó kalapkáról, a vágyas szándékairól, szép szeszemével
rámnéz, megnéz… Istenem (az ő Istenét érzem) soh’se tudja meg a
tekintetemről, mi történik velem mostan… hogy végigölel a szomorúság,
hogy ez a hunyó, tehetetlen élet csak velem lélekezik, írni, olvasni nem
tud, ki vagyok, mit csinálok, mi sorom az emberek között? sejteni nem
tudja, csak én vagyok a minden, akihez a jóérzését, álmát, a pihenő
jövendőjét odaköti… és meg ne tudja a tekintetemről, mi vonaglik
mögötte, hogy ezek a szemek, melyek ránéznek, talán éppen víziókat
látnak, tán a halál lejtőjét, ahová aláhanyatlani jó kívánság, tán a
szégyen, a züllés, a meghasonlás gonoszait, akik éji sétákban és nappali
ébredéskor el nem maradoznak, tán az öreg kéregető asszonyt, akivel az
elöbb találkoztam s babonás gondolatom megcírógatta szegényt, talán neki
is volt egy küzködő, halálravált fia… A bátyám katona, hadtáp-keretben
nem történt baja, most viszik a frontra és az anyám is megtudta: Csak
anyit ismer a háborúból, hogy a ligeti sétányokon elbotlanak mellette a
féllábu katonák, fonnyadtarcu nénikék a zöld padokon vele is
elpolitizálnak, a tejmérő-boltok előtt a rendőr veszekedik a fölgyült
embersokasággal, a vöröskeresztes, szellős automobilok az utcákon
nemritkán fölrohannak, a lisztet nem ő vásárolja a kereskedésben, de én
hozom a karomon, két év után az ötvenesbe beleöregedtek, kísérő
asszonnyal, gyerekekkel meggyarapodtak a két év előtti katonák, akik még
akkor fiatalok és magányosak voltak; képzeletében az ábrák azért
összefutnak és megdöbbent néha a szárnyaló kérdezősködéseivel, a
mélységből fölszilajodott ítéleteivel, misztikum, zúgó titokzatosság,
ahogy a háborút álmodja, sejtegeti és én nem éreztem még megrendültebben
az idők lelkét, mint amikor az anyám ujságolta nekem a katona-fia
sorsát, elviszik és magyartalan beszédével, komikus próbálkozással
mondta, gagyogta;
– Hapták… hapták… hapták…
Igen:
– Hapták…
az erőlködés, hogy az egyszerű és más szerű ember megtudná, mi történik
most a világrendben? s minden tudatlanok csak állnak a világzengésben,
lassú hallásuk vadul a rettenettől, amint ég és föld összecsattan,
»hapták… hapták«, ahogy az anyám motyogja és a nehéz szó köré
odagyűrűzik most minden kifürkészhetetlenség, tétova ártatlanul csak áll
az ítéletben s szenvedő eszére rárémül a kínzó ismeretlenség; a lelkem
ránéz… a szeppent, fájdalmas gyermek, akit kitettek a huhogó, éjszakás
arcu meseerdő kellős közepére, a gyermek, aki belémkapaszkodik, mint a
felnőttebb biztonságba, a gyermek, kinek nem szabadna soha a
villamoskocsik, stráfkocsik, postakocsik, automobilok útvesztőibe
zavarodnia, a gyermek, akinek az elképzelt könnyes arcát nem tudjuk
elviselni, ha a rossz sorsunkért rosszat tennénk magunkban…

Egyszer a testi szemeimmel is láttam az öreg ember gyerekarcát.
Az apám a halálán volt.

Az ágya mellett én is éberkedtem, mint válik el szegény a filoxerás
hegyektől, melyből a mustot, a családrendező pénzecskéket kisajtolni már
nem lehetett, a meghajszolt öregségtől, mely szívtelenséggel, idáig
eljött ádáz szegénységgel fogta, enyhülő kivándorlásra elengedni nem
engedte.

Sötét komondora az örvénylő mindennek: hű szemeim, ha nem őrködnének a
föltépett életeknek zord küszöbén…
végigviaskodtam az apám halálát is.
Élesen látom, hogy megrajzolta szegényt az élethullám, mely üzent az
elmúlásnak; kicsiny figurája valósággal megnőtt, a mindig gőgös élet
őrjöngve lendült az elítélt hüvelyben, föllihegett a sorvadt mellében és
az hengeresre dülledt túl a testi határokon, egzaltált a két sovány
vállában és kijöttek, meghatalmasodtak azok ijesztő ismeretlenséggel,
forrt az arcában, fejében és szemgolyók ültek, vadult nagyok a
kikerekedett ábrázatán, áldozat-teste körül bomolt, a halált, omlást nem
értő élet és siklani láttam a deliráló élet vastag hömpölygését az apám
feje, lába, karjai körül, fujtatta, szétvitte, félelmes növéssel növelte
a régi formáját; aztán a viadal elcsöndesedett s az apám meghalt. Ekkor
szállt rám az igézet. Az apám földúlt teste visszahúzódott medrébe,
virrasztó szemeim el nem hagyták, a beszámolás lidérceit gyujtogattam a
szívem körül s a síri világosságban csak őt néztem, őt láttam. Így
láttam: szép, domború homloka megszűkült, sovány kezei megkeskenyedtek,
a gyönge vállai összehúzódtak, a pihenő törzse összezsugorodott, az
álla, a nyaka, a fülei – riadt szemem előtt – megkisebbedtek, szeme,
szája, halántéka körül a hús megfonnyadt s a redők, a most kúszálódó,
újra és újra fölmerülő új vonalak új arcot mutogattak; emberkés
formájával a széles ágy ölében, a keresztbe összehajolt vézna karjaival
a guggolt testén, a petyhüdt, öreg ráncokkal a piciny arcán
(kisugarasodott az eszem) a világrajött gyermek… a gyermek volt…


BOBY.
Három öreg kisasszonynak volt egy kis kutyája. A három nővér elfonnyadt
szívében, ami szeretet még visszamaradt, azt mind Bobynak, a gömbölyű,
nagyfülű kiskutyának adták, aki velük élt, sétált, asztaluknál kosztolt
és a savanyú éjszakákon az öreg lányokkal egyszobában hált. Boby
engedelmes, jókedvű kutya volt, a vén kisasszonyok langyos ölében
szelíden ellustálkodott, hideg időben a stikkelt ruháját ugrándozva
hordozta, nyári estéken a lányok hegyes cipője előtt, békésen lépegetett
és csak hirtelen, ha valamerről kutya mutatkozott, torpant meg ijedősen,
őrizői kezében a pórázt megrángatta, a nővérek zárókörben egymás mellett
megálltak, az ólálkodó idegen kutyát sötét pillantással megkémlelték s
Bobyt a karjuk közé fölnyalábolták.

A kis kutya ilyenkor didergett a lányok esett mellén, a sovány karok
fogójából izgatottan ki-ki dugta a könyörgős fejét, szeme fehérjéből
kilángoltak a fekete szemei s megcsudálták az utca másik felén
hetykélkedő kutyatársat, de a három selyemszoknya megzörgött s Bobyval
elsuhantak a lányok, a káprázatok.
Boby szintén leány volt és a három öreg kisasszony elszántan vigyázott
arra, hogy a sátánkodó ármány valamiképpen hozzá ne férkőzzék. A keserű,
szikkadt kedvük, mély szomjúságot, megalázó csúfságokat átkínlódott
eszük utálkozással őrködött azon, hogy összetartó családjukat valami
rendetlenség ne zavarja; ám Boby telivér, jófajta kis kutya volt és ha
lefetyelte is jóízűen a kövér kosztot, szundikált is búslakodva a meleg
házikóban, mégis, a holdas éjszakákon, amikor sáfránypalástjait a
vílágosság a szobában meghordozta, Boby mozgolódott puha párnáin, a mély
nesztelenségben bánatosan felnyöszörgött, három hűvös nyoszolyáról,
három öreg kisasszony a holdsütésben hegyesen elindult, Boby házikója
körül összegyülekeztek, a kis kutyát megcírogatták, betakarták s álmos
sóhajokkal visszaszédelegtek kopár ágyaikhoz.
Tudós emberek mondják, hogy ha a kutyát megsüti a holdvilág, álmodni
szokott s ki tudná azt pontosan utólérni, hogy három, szunyókás öreg
leány udvarában, a holdsugárzás delejes éjszakáin, miről tud
nyögdécselni egy leigázott kis nőstényállat?
Boby melankolikája egyszercsak átvidorult a fürgeséghez, lusta
ténfergéséből csaholva ki-ki ugrott, a bodros szőnyegeken bolondos
bukfencekkel végiggurigázott, a sugárzó öreg lányokkal fogócskásan
kergetődzött, inas, kemény lábain meg-megállt s fölszegett fejét
viharosan meglóbálta, csaholt, fújt, fénylő hátát borzongva emelgette, a
kosztot a csajkában, bendős gusztussal túrta-falta, boldog öreg lányok
gyönyörűséggel nézték Bobyt és elujjongták:
– Milyen szépen hízik…

Boby szépen gömbölyödött, derült ugrándozása egy kicsit megnehezedett, a
virgonc hajszákban el-el fulladt, a lustálkodó kedve sokat altatta, lágy
párnáin kövér gomolyogban pihegett és egy titokhordozó este nem jött ki
az ennivalóért házikójából. A három leány odaguggolt Boby elé és a
szívükkel szólongatták:
– Boby…
– Gyere ki gyönyörű…
Boby melankólikus volt, szeme fehérjén elömlött egészen a kitágult
fekete szeme, vadult tüzekkel sugárzott a tekintete, a három nő hőkölt s
összeborultak az emésztő aggodalomban, az ismeretlen este átvezette őket
rejtelmeivel az éjszakába és virrasztott a szemük, lelkük a forgó,
nyögdécselő Boby körül. Boby kövérsége kipuffadt a hasán, szétmeredt a
tomporái között, a hirtelen görcs karikába hajtotta a vonagló testét,
Boby eldőlt, okos fejét ráhajtotta az első lábaira és nagyranőtt
szemeivel a gazdáit bámulta.

Parázslottak az éjszakába a hű kutyaszemek, a vén leányszemek s
csudálatos beszéd lobbant szemtől a szemhez:
– Minden lánynak muszáj?…
– Milyen az?… Milyen az?…

Boby duzzadt teste föllapdázott a magasba s visszazuhant, hosszú,
sirdogáló nyögéssel a párnákba fúrta fejét és ahogy borzongott teste a
fájdalmaktól, a vén leányok meddő testén is végighasított az állat
kínlódása… Boby kitárta lábait… párázatban, homályban kis kutyák
fölvinnyogtak, a megbűvölt öreg lányok fölzokogtak:
– Óh…
– Óh…


A HALÁL.
Azt hiszem, egyszer körüljárt a halál.

Egy nagyon öreg asszony a családomban megbetegedett és a száz évnek
határán túl, eljött a költözködés.
A szobára, a halódó nénikére, a körülötte cselekvő, várakozó öregebb és
fiatalabb emberekre, a szakálas imádkozó virrasztókra haloványan
emlékezem, a levendulás frissítő szagát a nehéz levegőben, most is
érzem, a felső ablakok nyitva voltak és onnan jött be a meleg, kánikulás
nyár.
Az öregasszony bizonytalan alakja is a szemem előtt van, dunyhák,
vánkosok magasra dagadtak körülötte, vékonyan, elfogyottan feküdt a
fehér völgyben, főkötős fejét a párnák fölemelték, a csöndes, nagyon
ráncos arca meredten, a halottas színével ijesztgetett, a szeme
bizonyára már le volt zárva, mert nem emlékszem reá, csak a töpörödött
figurája van előttem és ez a mozdulatlan, keshedt, kicsi test hörgött, a
horkolás egyenletes hangján, szüntelenül hörgött. Az agónia beálltáig, a
gyermek-szeleburdisággal körülbelül észre se vettem, hogy házunkban a
legöregebb ember megbetegedett, konyhán, szobákon keresztül futottam, az
udvarban játszottam, este lefeküdtem, reggel az álomból kibújtam és meg
nem akadt a figyelmem, hogy odabenn az öreg nénike napok óta, hetek óta
az ágyban fekszik, csak onnantól emlékszem a beteg állapotára, hogy az
udvarban az ablak alá kerültem, valamiképpen egy pillanatra ott
megálltam és a lábaimtól a fejemig kis testemet megborzongatta a hang,
ami kihallatszott hozzám. Az álmos, csöndes szobából recsegve, szakadtan
jött ki a hang és a hangból ki-kisípoltak a kisebb hangok, de mindjárt
rájukfürészelt a vastag horkolásféle, dudált, ugrált, föltántorgott,
alábbsülyedt, gyöngébb és erősebb, de mindig egyforma hangon,
meghökkentem, kietlen rossz érzés bántott és arra is élesen emlékszem,
hogy akkor este először láttam meg, amint szomszédunkban a szappangyár
felgőzölög és a szag, amit kiárasztott magából, utálatos volt.

Elmentem az ablak alól és minden gondolat nélkül, kedvetlen őgyelgéssel
kikerültem a Dunapartra, mely a házunk alatt huzódott, naplemente volt,
amit annyiszor megnéztem s gyűjtögettem álmélkodással az új színeket,
amelyek meglehelték a fáradó ég peremét, álltam a folyó mellett, az esti
pompa megnyitotta már a pávatollas küllőit, de az a hang, amelyet az
elébb hallottam, utánam jött, reszelt, morgott, szaggatta a levegőt és
visszahúzott a víz mellől, az udvaron keresztül, az ablak alá; durva,
kínzó félelem vett erőt rajtam, futni, menekülni akartam, de fájdalmas
kíváncsisággal hallgatództam, az ismeretlen hangot megfeszülten
figyelgettem, végét-hosszát el nem értem, csak zörgött, kapkodott és
önmagát folytatta, olyan különösséggel, hogy szorongtam és elborította
értelmemet az ijesztő meglepetés: emberből jön…
a vad artikulálatlansággal, amilyent még nem hallottam, az érctelen
csuklását, a más hangoknak lefejlését róla s gyors visszamerülésüket a
fáradt zakatolásba, az egyetlen hangnak esett bukdácsolását s kiterülő
továbbhördülését, egy párás, cafatos szalagnak fel-legöngyölítését
örökkön-örökké,
meglapultan a fal mellett csak hallgattam és tudom, hogy az eszem,
szemem, fülem, lélekzetem mind megnyílt, fogódzkodó csápokkal, hogy a
titokzatosságot, a rémült ellenkezéssel, de megismerjem és fellökte
kicsiny szívemet a megtalált, új érzés:
emberből jön…

Kémlelésre kibújt gondolatcsírák a sejtelemig elvergődtek, rezgett a
hörgés a képzeletemen, rácsavarodott a dobogó szívemre, aludni küldtek s
belekerültem az éjszakába, amikor is a pihenésnek nehéz sátorában, ez
éjszaka sok mindennel eljegyeztek. Alvás helyett az éberség a másik
szoba felé figyeltetett, az öreg asszony agóniája kizümmögött onnan, de,
én hangokkal, zenebonás ijesztgetésekkel rámhorkantó csörömpölésekkel,
földudáló kísértésekkel vesződtem és tudom, megszállt az árnyék, az első
elrévülés…
ez a halál…
így kimorog az emberből, amikor meg kell halni? miért nem hal meg
gyorsan a nénike? a halál nem engedi? mért nem látni a halált? pedig itt
van? a néni már nem sír, nem beszél, nem sóhajt, csak a halál zörög,
fütyöl, csuklik, nem hallani mást mostan? ilyen a halál? ráhörög az
emberekre, hogy senki el ne felejtse életében? a bácsika fiatal volt,
összeesett és meghalt? a fiatalok gyorsabban halnak meg? aki nagyon
öreg, azt nehezen viszi el a halál? hány ember halt meg, míg a nénike
élt? nem félt soha a haláltól? ő is volt gyerek, olyan, mint én? száz év
előtt ő is gyerek volt?…
nem tudom utólérni, kis eszem alól biztos, ezek az elámulások
elindultak, a lét, a nemlét gyötrelme teremtő forgatással forgatta a
tüzelő fejemet, bánat és iszonyodás, sírdogáló meghatottság úgy szállt
rám az új születéssel, mint a magzat alaktalanságára a szem, a homlok,
az ember, beágyaztak engem zúgó titkok közé, záporos víziók sűrűjébe és
ernyedten, megbélyegzett áthajoltan, ki tudná hogyan? elaludtam. Reggel,
mikor fölébredtem, az első eszméletre a hörgést hallottam, csípett,
szúrt, venyigével rámvert és példátlan düh fogott el, olyasfajta érzés
lehetett benne, hogy bementem volna szobába és kéjjel, boldogan a
fulladásba nyekkentettem volna a szörnyű hangot, az önzés orkánja mellbe
kapott, felforgatta indulataimat, az éhes, kétségbeesett határokig
kifeszítette az ösztöneimet és ingerült letörötten, tehetetlen
búslakodással kimentem az udvarra, a folyó partjára, de játszani,
zavartalanul szemlélődni nem tudtam. A birok egész nap tartott; lebújtam
a fűzesbe, sípot vágtam a gyenge ágból és megfújtam s furulyás
zendülésére rázihált a horkolás, tutajok rézsút utcácskái fölött
ringással nőtt, gyöngyözve habosodott a nádas iszap, kíváncsi lábheggyel
a mélységeket méricséltem, kutattam, áhitoztam és andalgó eszméletemre
rámnyöszörgött a reménytelen hörgés; elkomolyodtam, dühöngtem, sírni
akartam, rémüldöztem nagyon fájt, hogy nyugton nem maradhattam, a víz
lassu útját, úgy mint máskor, nem nézhettem, a gesztenyefák alatt a
bandukolást, úgy mint máskor, nem járthattam, a déli harangok összeszőtt
bongását, úgy mint máskor, örvendezve nem hallgathattam és estére forró
szájjal, botló lábakkal, elvadult érzéssel az ablak alá újra odaálltam
és imádkoztam:
– Istenem… Istenem… Haljon meg a nénike…

Az esti bárányfelhők mögül valakinek a szeme meglátott? ott benn, a
kerengő árnyék dermedt meg a szavamtól? a hörgő hang, lejtős
gyöngüléssel elcsöndesedett, mozgás, járkálás mozdult a szobában,
hosszu, soha el nem felejthető úton a konyháig bemerészkedtem, szakállas
emberek sietve jajgattak az ágy körül, egy asszony a párnákat szedte ki
a beteg feje alól, mások a vánkosokat bontogatták, piros volt a szoba az
esti meleg napsütéstől, a százéves nénike még sóhajtott egyszer-kétszer
a pihegéssel, mintahogyan kilegyint a mozdulatlanságból a tévedt szellő,
a szakállas emberek még szaporában jajgattak, asszonyok fölsírtak, egy
fiatal nő egy szál tollat emelt ki a vánkosból, a rőt világosságban
többször megforgatta és az emberek egymásnak sugdosták:
– Csirke toll…
– Csirke toll…

Csönd volt. Este volt.

Kiszédültem az udvarra és emlékezem, a halál ült le mellém a padra.
Rágondoltam, a szappangyár felől olyan terülő rohadt bűz szállott le
reám, hogy sokáig beteg volt tőle az ízem, orrom, képzeletem.


RABOK.
Ki gondol a rabokra?

Mit csinálnak?

Hogy élnek? hol élnek? mire gondolnak? mit éreznek? mi jár az eszükben?
mi jár a szemük előtt? tudnak örülni? sokat sírni? hallják a szellőt? és
a száraz sóhaj megmozgatja arcuk körül a levegőt, kiszagosodik az orruk?
és a pállott verejték rájukkísért erdős avarnak illatával, álmodnak az
éjszaka? és víziófoszlányok átszélednek a nappali ábráikhoz…
kigyomláltan az emberkertből, mégis élnek? szívük, vérük, lelkük nekik
is van, mint a többi embereknek? Mit csinálnak?…

A kalitkás fogság dühíti a képzelődésüket? és a szunyókás árvaságban
gyün az utca, falu, város, vonat, folyó, hajó, futás, séta, napsütés,
eső, őgyelgés, kapuzárás, szántás, alvás, malátaszagu gyárak… jönnek,
gyünnek az elvont szabadságnak nyájas, költögető, kérdezősködö,
feleselő, perlekedő, úszító, tébolyodottan fölvonagló látomásaival…

A rossz ember tusakodik a nagy indulatával?… lefogva, leigázva, a
bőszület vakultan fetreng a bosszú vérpárázatában; a forralt fej, mely a
bikás öklelődzésért bolondul, taglózottan lekonyul; meglóbált karok
kéjelgő izmai, amik a hurokvetésre összeugranak, ernyedten lelankadnak;
a fölrántott száj, mely összecsattog a bestia-szomjúságtól s fogak
sövényén a harapás habzó gyönyörűsége őrjöng, keseredett ízzel lelipped…

A révedező… aki tíz éve találgatja a pasztellt, hogy történt?… az
éjszaka sötétjéből fehéren kilángol egy törülköző, a savanyú ágyból
föllapdáz egy girhes hát, két csontos öreg láb motollázva kaszál, ümmögő
nyöszörgés szakadva fullad… hogy történt?… gyilkos?… gyilkos?… mint
történt?…