Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 3

csikóimat, tinóimat, meg a kopómat. Így bizony, szép öcsém. Így látja
már ezeket a dolgokat egy huszonnyolc-harminc éves ember… Azazhogy csak
huszonnyolc… lesz, ha megéri… De az eszem az már nyolcvan éves!…
Láthatta abból is, hogy biz én nem köszöntem. Nem igen ugrálok már a
lányok után. Rám mosolyoghatnak… Nincs szükségem tanítónőre. Nekem
gazdasszony kell. Az ebadtát. Aki egy kicsit rendbeszedje a gazdaságot,
mert az igaz, hogy meglehetős csehül állok… Ha csak egy pár jó esztendő,
vagy egy tűzről pattant menyecske nem segít…
Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és
szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a
szekérre, Mihály urra.
Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a
köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.
Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:
– Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a
kisasszony… Hogy még a köszönésit sem fogadtam… Mi?
A segédjegyző, mintha itt, emberek és házak között bátrabbnak érezte
volna magát kissé túlságosan kihívó hangon mondta:
– Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az.
Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály úr ismert eddig… Mi nagyon
jól ismerjük egymást.
Csak úgy remegett az egész fiú, valami belső izgalomtól.
Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte,
amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput,
amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu
fölött ott a címer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval,
amint őrt áll a mai szegénység fölött.
Mihály ráütött a fejével a gondolatára.
Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el
volna intézve az egész. Így meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy
vele… Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy
hölgynek vissza se tud köszönni.
Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna
a szekeret a kapu előtt.

II.
A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sűrű
gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.
Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre s
az öreg úr nagyokat ásított a délutáni alvás után s a szemét
dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó
édes patikaszaggal.
Parasztok mentek el a kapu előtt s tisztességesen beköszöntek. Az öreg
úr álmos, könnyes szemekkel dörmögött valami köszönést s keresztbe fonta
kövér rövid karjait a nagy hasán. Órákig elüldögélt így s várt. Várta,
hogy valaki rányisson s egy kicsit beszélgessen a fülébe. Már szinte
előre készítette az arcát a nevetésre, a tokáját a kacagáshoz való
rengésre, ahogy a dobot készíthetik elő a dobolásra, meg-megszorítva
acélrugóit, hogy jól feszüljön rajta a bőr. A szalmából font, nagy
karosszék feneke lecsüngött a földig s mintha bele lett volna nőve Berci
bácsi, tofla nadrágjában, bambán elfittyent gérokkjával, s apró tömzsi
vörös arcával, amely szórakozottan előrehajlott s a falusi élet minden
egyszerüsége, korlátoltsága és jámboran emésztő primitivsége ott ült
rajta.
Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hűvös,
pincelevegőjű, letakart, lezsaluzott ablakú házaikból vagy hazakerültek
a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.
Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az
adósságai miatt mozdítottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete
ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos
határban.
– Jó napot Berci bácsi! – köszönt be s egy kis habozás után be is
fordult.
Megfogta az öreg úr puha nagy kezét, de csak úgy újjheggyel. Rögtön el
is eresztette. Únta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá
van kényszerítve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha
már megvan.
Most már ketten ültek.
– Jó idő van, – szólt Berci bácsi.
– Jó.
– De a kukoricára elkelne egy kis eső.
– El.
A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert
karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom,
amely eddig még békésen szundított a patika üvegajtaja előtt. Nagy
rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a
nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszúbajszú, sovány paraszt lógatta
le retkes nagy fekete lábát s egy újjal csutka szalmakalapjához köszönt,
de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.
Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a
vállait. A patikus meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a
kisdiákos, deresfejű urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s
türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből,
ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes
arcizmait kínosan össze-vissza tekerte.
Barátságosan köszönt be s megállott:
– No mi van? – dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna
meggyfabotja az égnek meredt mint a puskacső.
– Semmi, ülünk, – mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást,
hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát
törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét
felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró
jóízzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem
volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, úgy összeesett,
mint a levetett keztyű; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a
füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott
farkával a legyeket. Végre egy percre ő is belesüppedt a poros csöndbe s
apró, könnyes szürke szemei elmeredtek, mintha felakadt volna az
életműködése.
Akkor toppant be közéjük Mihály.
A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a
vízbe, az álló tóba.
– Kicsipte magát az úrfi, – mondta az öreg patikus és hosszan kacagott,
úgy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.
– Illik is – mondta Hegymegi doktor, – fiatal ember. Ne járjon úgy mint
egy tanító.
Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget
vett, a cipőjét kifényesíttette, ruháját lekeféltette. Röstelte az új
szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt
tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amért így
váratlanul felébredt. Eddig szinte túlozta a lomposságot, maga hányta a
trágyát a szekérre s úgy ment végig az utcán és kifeszítette a mellét,
mint egy parasztlegény.
– Bizony snasz világot élünk, – mondta Hegymegi doktor, – nem is ismerek
rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a
népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legaláb jó
napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a
tejfelt idejébe.
A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszú füstöt szíjt fel s
szótlanul eresztette ki az orrán át.
Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett veszíteni a
tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon
át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.
Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékítő, hizlaló. Nem
volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd
fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid
melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény
likain.
Egyszerre csak mint az öt férfin villamos áram futott végig.
Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán.
Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg
is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát. A
főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a
szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt,
vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a
segéd kihajlott az ablakba s úgy fújta, majd megszakadt a tüdeje, a
fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s
ellenségesen nézett.
Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhajú, szőke lány, fehér
napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésű,
fehérbőrű kipirult arcú fehér lány. A tanítónő.
Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.
Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélű szalmakalapját s hangosan
köszönt:
– Kisztihand! Hova, hova?
A lány nevetett. Húsos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé
rendetlen fehér fogai előragyogtak.
– Megyek a mezőre, sétálok.
Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsosajtónál.
– Jól teszi, az egészséges.
A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte kissé a
kalapját.
– De veszedelmes! – mondta.
– Miért? – kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s
csipőn megfeszülő, fehércsíkos, harangaljú szoknyájából pompásan tüntek
ki az idomai.
A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.
Mihály előbbre lépett.
– Kezét csókolom, – mondta, – mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.
A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős,
nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány
fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörű vonalban
karcsúsodott el a telt karja.
– De azért ismerjük egymást – mondta a lány s oda köszönt az ablakba a
gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.
Azzal tovább ment a kerítésen túl; fehér himzett napernyője eltakarta a
fejét, vállát, csak erős, karcsú dereka és ropogó, suhogó hosszú
szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája
látszottak.
Mihály úgy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a
délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan
szegte fel a fejét.
A három úr összenézett és cuppantott, húnyorított. Az öreg patikus
halkan nevetett, hogy a szék is rengett bele. S egyszerre csak megindult
a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.
– Jó figura. Jól fest, – mondta Hegymegi doktor.
– Há há, – kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.
– Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne
rápaskolni a lány tagjaira.
Egy percre csönd lett; irígyen s féltékenyen néztek össze. Azután utána
bámultak a lánynak, míg csak látták.
Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélekzettek. Az ablakon belől
egyszerre megszólalt a fuvola is és szívszakgató bánatban adott hangot,
mintha este a fülemüle kezd rá a jázminbokorban.
– Szeret a mezőre járni, – mondta a patikus.
– Szeret, – kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, – minden délután látni
valamerre.
– Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, –
mondta Mihály, – de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem
köszöntem neki.
Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.
– Jó kis nő, – mondta komiszkodva, – egy hétig elkutyálkodnék érte.
– Vagy körülte, mi, Mihály? – nevetett a főbiró.
– Azt elhiszem, – szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, – még
fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Úgy-e
öreg! – s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.
Berci bácsi lehúnyta a szemét s göcögött.
Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket
engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Úgy viselték magukat,
mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a
fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérű magyar
urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kútfejénél.
Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett túllicitálni a vén kujonokat.
– Nem én, – mondta, – ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem
magam.
Az öregek irígyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal
ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak,
akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra
kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra
idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt
visszautasítás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt
ifjúságra.
– Megéri a fáradságot, – hát csak rajta Mihály… Minden percért kár… –
mondták össze-vissza.
Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.
– Nem is töltöm az időt! – szólott mosolyogva s felállott.
Idegesen nyújtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus
puhányszerű nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba
fogott kezét s alig akarta elereszteni.
A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha
valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is
veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a
fiatal úr arcába lehelte pálinkaszagú irígységét.
Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az
ablakba állott s szomorú futamokat repített a ruganyos, ideges léptekkel
nemes vadászatra induló Mihály után.
Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.
– Hová tetszik menni, Mihály úr? – kérdezte azzal a féltisztelettel,
félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangú s nem
egykorú fiatal urak közt a viszonyt.
Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.
– Megyek, megcsókolom a tanítónőt.
S hogy a fiú biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette
hozzá:
– Már megismerkedtünk… Már köszönünk egymásnak… A kicsike a füzes felé
sétált előre… Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt… Ott senki sem látja…
A fiatal fiú reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és
szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy
megtörténhetik, amit a határozott úr igér… Túlságosan fiatal volt a
fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó
kétségbeeséssel vette biztosnak.
A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész
csomó verset írt a tanítónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.

III.
Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők
fölött a fehér napernyőt.
A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre
a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az útszéli
grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.
Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a
lánynak.
Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen
leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal
kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.
Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen úgy
tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a
pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember… De hogy
lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.
Véletlenül… Csak véletlenül… Ha éppen összehangzik az elvetett szó a
szív s a vér rezonanciájával. Különben tovasíklik fölötte s nyomtalanul
suhan el.
Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.
A vére föllángolt.
Cél, az van.
És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta
lépteit. Olyan síma ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás
ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon,
aki hírbe nem akar keveredni.
Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy
gyalogjáróra.
A zöldülni kezdő sárga talló sarkában megállott s utána nézett izgult
szívvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó
nagy fehér leánynak.
A szíve szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő
legbecsesebb világa úszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva
le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson…
– Ej, még csak ez hiányzik, – kiáltott fel szinte haragosan – hogy
szentimentális legyek, mint egy… mint a segéd úr!
Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és újra férfiasan
indult tova.
Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már
kezdett csúnyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan
lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.
– Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, – mondta könnyedén magában s
végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.
– Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen – gondolkodott tovább. –
Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok
váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon… akkor akármikor
felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak,
hanem olyan nőket, hogy…
Cuppantott s vérbe borult a szeme.
– Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak
járatja az embert maga után, potyára… Ezek a legkitanultabbak, ezek a
látszólag ártatlan lányok… Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a
tanító kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg…
Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.
Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép
dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.
– Megszégyenített. „Azért ismerjük egymást!“ és tovább néz, elnéz a
fejem fölött, azt a hétragyogóját…!
Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sík mezőre a
dombhátról. A fehér napernyő úgy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett
neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzű esteledő
napfényen az a bronzszínű haja, az a vérforraló, átkozott dús bronzvörös
haja.
– Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman
tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem
a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem… Egyszeri
látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!… Minden tanítónőt…
Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.
– Szép dög.
S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban,
szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős
izű bonbont.
– Szép lehet… ugy… istenigazában!
Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla
panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni
kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon…
– Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos
kalapot… Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok így. Meg se látott a
bestia…
Egy percig hallgatott.
– Pedig szép… Szép a nyavalyás…
Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé
képzelni azt a vastag bronzszinű hajat, amely vastag csigában
konkorodott ki a lány lógó szélű nagy panama kalapja alól. A fehér
nyakára… Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla… Tenyérrel
megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a
kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei,
milyen csipői vannak… A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s
önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimítsa…
Nagyot sóhajtott.
– Az isten verje meg… Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám
érte, ha csak egyszer…
Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan,
biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.
– Ej, ej, – gondolta tovább, – az ember egyszer talál ezen a rongyos
falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda
szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkincscsé
tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták…
Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a
kegyekben… És mit is akar. Egy kis falusi tanítónő. Ugyan istenem, mire
néz, mire számít. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához,
legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.
Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen
jól megoldotta a tanítónőcske sorsát.
– Szép szép az erényesség, – folytatta vidám filozofálását, amely olyan
szépen kitöltötte a hosszú uton az idejét s olyan jó bizsergésben
tartotta a vérét, de ha azon már régen túl vagyunk, hogy a lányt más
anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is
emberi szükségei vannak… Már pedig ha egy fiatal férfi kerül így önálló
tanítónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb túl legyen az
ártatlanságon… Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hűti le az érzéki
bőségét?
Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak úgy törölgette
magáról a verejtéket.
– Persze – kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. – Persze, az
az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számítás! Az hogy
nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják
biztosítani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák!
Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az egygyel képesek a
végletekig tüzelni a férfit… Igazán, komolyan véve a dolgot, nem
érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!
A nádját kettőbe hajlította, meg kirugatta. Ujra elnézett arra nyugatra,
amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyű nyirségi
homokdombok miatt.
Az ajkát harapdálta.
– Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyű elbánni,
– okoskodott tovább. – Ha pedig evvel nem könnyű, akkor ez nem is
ártatlanság ám!… Már pedig ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele
bánni!…
Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal.
Egészen könnyű és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte
izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja
csókolni, csókolni…
Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.
Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt
pirulva. A szeme ki volt égve.
– Fiatal úr, tessék jönni kapálni! – kiáltott rá egy kis fekete lány a
kukoricásból.
A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken.
Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a
földhöz, amelyből lettek… Ezek is lány nevet érdemelnek!
– Ne bántsátok, rosszkedve van! – sivította egy másik éles torkú huncut,
akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések
óta.
– Fáj a foga!
– Mire?
– Kire?
Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.
Úgy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak
őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tíz mázsás szókkal
tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával,
ha éppen tekintélyt akart tartani.
Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős,
agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésű
parasztasszonyokat s elfordúlt, mint a vásárban a kis görbe riskáktól,
ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja
őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyút lát.
Így van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordúlt s otthagyta ezeket a
satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s
akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni
alkalomadtán. Ej, haj, mennyiben fog neki kerülni még az a nagyszerü nő,
aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábító és
fenyegető szirén.
Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szelidítse.
Térült, fordúlt, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a
dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.
Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.
– No lám, félúton elém jön, – nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.
Hirtelen elfelejtette az egész hosszú és nyers filozófiáját, amit úgy
felépített ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a
lány elé, kalapját lengetve:
– Kisztihand!
A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány,
gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja
úgy fénylett, mint az arany.
– Nagy sétát méltóztatik tenni…
– Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a
mezőn járni.
– Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak
akkor mennek a mezőre, ha muszáj…
– Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem
volna, ha Pesten maradhatok…
Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti
lány, hisz akkor van remény… Mindjárt bátrabb lett és merészebb.
– Szóval nem érzi jól magát nálunk! – mondta s a szemébe nézett.
– Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az
iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.
Kislányosan hunyorított a szemével, játszott a szájával s felvonta a
vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt,
szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek
volnának kihúzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály úgy érezte, mintha a
lelkén zongorázna a hang.
A lány lehajlott, leszakított az utfélen egy virágot s azt kérdezte:
– Mi ez?
– Ez? Ez valami gaz.
A tanítónő édesen kacagott.
– Ez kérem Euforbia pratenzisz.
Mihály nevetett.
– Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából…
Nekem az elég a botanikából.
Úgy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök
lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett,
körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal,
emberekkel. És ők úgy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az
egész nagy teremtett világon.
– Tudja, mit csináltunk a minap, – mondta a lány s nagy, telt, fehér
arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a
nyaka világított s a szeme, mint titkos tüzek este kigyúlt mécsese
csillogott. – Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a
Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk
jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott,
míg áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?
– Kikkel volt? – kérdezte Mihály sötéten.
– Ott volt Galambos, a tanító, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert
beülni a csónakba, úgy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.
Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó
arcára s azt mondta.
– Minek jár maga akárkivel?
A lány idegesen felkacagott.
– Hát a kollegáimmal csak járhatok.
Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami
elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó,
amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek,
hogy belebágyadt.
– Igen, – mondta aztán. – Igen… azazhogy nem.
A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól
kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal úr arcába
nevessen.
– Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem
köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.
Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány
babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány
csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.
Mikor a tanítói lakás kapuja előtt elbúcsuztak, Mihály férfiasan és
odaadóan szorította meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes,
keménybőrű tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány
könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszorítást.
Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott
s ruganyosan lépett.
– No Mihály, mentél valamire.
A volt főbíró csapott a vállára.
Mihály a kaján szemű, lelketlen, sovány ember előtt kihúzta magát,
lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével,