Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 5

Total number of words is 4197
Total number of unique words is 1830
33.1 of words are in the 2000 most common words
46.4 of words are in the 5000 most common words
53.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
voltam veszve és máskép nem adta le a tejet… csak az esküvő árán… No
persze, ha kontesz lett volna… Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene
kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát…
Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe.
Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.
– Ajjaj, tudod itt sokat kellett elsimítani. Elkenni… Eleinte nem
akarták bevenni… Még párbajoztam is egyet érte… Az anyámmal most is úgy
vagyok. Az nem akar belenyugodni…
Hallgattak.
– No, öreg, hát te nem vagy Miháj?… A teremburáját, hát férfiak vagyunk
tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert… Hát azzal
csak nem dicsekedhetem el, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is,
meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem
tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész
orfeum-truppnál!… Hiszen láttad mámma…
A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.
– Őrült meleg van, – mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól
esett, hogy egy kis hűs szél csapott ki a tenger felől.


AZ ASZTALOS
– ELBESZÉLÉS –

I.
Kint zúg a téli szél, a kályhában ropog a tűz.
– Istenem, aki most kinn jár!
– A; jó ember otthon van.
A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólom talpán, mely egy kinyujtott
kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketerítőn, hogy az ember
minden percben odanéz, nem borul-e fel.
– Kegyetlen vagy Ilka.
– Én már nem ismerek se istent, se embert.
Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele
van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablak párkányban
is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlít. A butorok
mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét
melegítette fel, a háta mindenkinek borzong.
– Nem is ismertél te soha, – vágja oda hirtelen fulladtan a lány.
Az asszony felugrik, összerázkódik, a fogát összeszorítja, a széles
ajkát, mely úgy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró
fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok
gyultak.
– Nyomorult…
A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva
látták meg, mennyire hasonlítanak egymáshoz, csak az asszonyt
elrutította, a lányt megszépítette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy
hideg mint a jég és a párnák mintha fagyot eresztenének, amint a lány
szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos
remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka
földrengése készült, a kis életnek csúf és nyomoruságos földrengése,
amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet
rontja egyenlővé a földdel.
– Nyomoruság… Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te… te
vénlány.
Összeszorította rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most
visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.
A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszafordította. A lámpa
belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei
tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szúrt vissza az ő
könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen,
lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó
nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már
rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz
nyavalyásnál.
– Így ölöd. Ilyenekkel szurkálod… azt is. Te… te gyilkos.
Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte
görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már
megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.
– Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán
összeállhassatok. Buják.
A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt
a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorúltat, aki faarccal tud alávaló
gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád
érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.
– Jaj az a szegény ember! – kiáltott fel őszintén és teli
meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, – ilyenekkel
kell az életét pusztítani!
– Szajha… eredj feküdj mellé.
– Uhhh… – ordított fel a lány.
– Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj… Ni, ni!… Bakzik
utána… nem birja kivárni míg megdöglök… A szemem előtt vonít utána…
– Oohhh…
– Egy piszkos asztalos!… Enyvnyaló.
– Az urad!
Olyan hangon ordított rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó
megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán túl van, áthallatszott a
hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk
dolgán… de erre megállott a zakatolásuk.
A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje,
mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében.
Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy
végében, hogy el ne szédüljön.
Az ajtó kinyilt s az öreg tanító belépett a kopott sárga szakálával,
hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.
– No mi a, mi a; mi a mán… No mi?
– Én nem tudom, – mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbítette a
szájaszélét.
A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráordított.
– Az hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.
– Látja, apa!
– Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te
köpedelem, te orgyilkos!
– Tetszik látni.
– Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton
– üvöltött a lány.
Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.
A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.
Az apjuk kiterjesztette a kezét.
– Mariska! Fiam! Mariska!… Aztán teljes erővel kiáltott, úgy hogy rögtön
belerekedt: – Mariska!
Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk, az orrán a
nagy csontkeretű pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a
szemüvegen keresztül.
– Mi van itt?!
– Eh, semmi; – mondta a tanító.
– Már azt hittem ölitek egymást… Szép dolog, hogy testvérek… Istenem,
istenem…
Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.
– Még nincs kifűtve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! – mordult az
urára, – gondatlan! Majd meghül itt a lányod. Az lesz belőle.
Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta
annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig
borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca
tűzben égett.
– Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, – motyogta
az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s
felszítta az orrát. – Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az
asztalosának fogja pártját.
Az öreg tanító összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit
elmosolyodott.
– Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét így eltudja
ereszteni! – pattant fel az öregasszony.
– Ha ott hagyja… – fuldokolt a tanító.
– Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament… Én eleget
mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember
hozzáadja a leányát, de te erőszakoltad, hát itt van.
– Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam,
hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk.
– Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.
– A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne
flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanító, egy
kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón
dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg
százhuszonöt forintot.
– És egy éjszaka elver háromszázat.
Az öreg tanító megállt, rábámult, nyelt.
– A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanítók nem vernek
el három krajcárt se. Mer nincs nekik.
– Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri, – förmedt fel az
öreg asszony és magára terített egy kendőt s fázósan összehúzta magán.
Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy
fényképet. Nem látta.
Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonított.
– Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes,
jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.
Nem felelt rá senki semmit.
Az öreg tanító az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga
szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.
– Mán fellöki a lámpát, mán fel, – szólt rá nyersen az öreg asszony, –
vak. Mán megvakult.
– De anyuskám, hagyd az apuskát, – szólt az asszonylány, – cukorédesen s
teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony
sóhajtott.
– Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.
– Bolond vagy te! – röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből, –
te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt,
hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?… A fene egye meg ezt az egész
életet.
Az öreg tanítóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett
az orrán.
– Halljátok ezt?
– Na hát mama, – csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az
apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!
– Az asztalost! ordított az öreg tanító, mint a hajszolt bika!… Neked a
te urad _az asztalos?_… Hát most már értem. Értek én már mindent…
Asztalosné!… Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?…
De vigyázz! Mert az asztalos megtanít! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen
rothadt, mint ez a rongy tanító _úr!_
– Ne hallgass rá; ostoba!… A lányai előtt. Így akarja fenntartani a
szülei tekintélyt.
Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész
testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a
szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább
megroggyant öreg térdein.
Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.
Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet
vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül
tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre…
Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hűséges, becsületes fiú,
aki a grófi kastély bútorait készítette… S ez a ronda elcsábította tőle,
valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is
vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét…
– Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám –
mondja az undok s ő végig-végig reszket.
– Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál
volna.
– Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis
intelligens ember.
– Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.
– Jaj hát ki lát előre. Mikor úgy járt utánam. A lábam porát is
csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden.
Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki…
Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve.
Reszketett a teste.
– Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert
becstelennek találta. Kéjvágy. – S elfolyt a szájában a szó, mint a
méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a
lugasban való csókolózást érezte.
– Én voltam az első tiszta és úgy fog imádni egész életen át, mint az
angyalt kell…
– Undok… – lihegte a lány.
Egy kis csönd lett.
– Miii? – mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.
– Sötét ördög, Lucifer! – fordult szembe vele a huga.
– Te…
– Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a
keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisító.
Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla.
Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami
pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.
– Mariska! meg vagy te őrülve! – kiáltott az anyjuk teljes erővel.
Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.
Elhallgattak.
Ujra kopogtak. Gyáván.
Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimította a fején
kettéválasztott és kontyba font fekete haját.
De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.
– Ki az? – szólt ki a másik szobából az öreg tanító, aki megszokta a
rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő
cammogott ki a hideg konyhába.
– Én vagyok atyus!
– Ki?
– Én, Imre… Kedves atyus, én vagyok.
Hosszú csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony
elmosolyodva hallgatott.
Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.
– Na hát te csak eredj dolgodra. Semmi keresni valód nincs itt. Akit a
felesége otthagyott, az menjen dolgára.
– Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.
Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszú fojtott
nyögéssel.
Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása
hallatszott.
Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az
arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.
– No hát eressze be!… Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.
Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számította magában, hogy
ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön… és az állomástól az
Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog… Ők rég
megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő
hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez
számította. Látta, hogy az ő vonatán jött… A hintója után az ura gyalog…
Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan
mindent elszedett tőle ez a förtelmes… Ez a gonosz pára… ez, de miért
játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar… a
nagylelküségével…
Zárcsikorgás, léptek, csönd.
Az ajtóban megjelenik a férfi.
Beesett, sovány, hosszú arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony
jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát
látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az
agyonkinozott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.
Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni,
átmenet nélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a
csöndnek; gúnyosan kiáltotta:
– Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik
ágyat is!
– Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a
hugát.
– Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember…
Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az
urának.
Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan,
szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanító
pedig kifordult a szobából.

II.
Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám
látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált
és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazítani valót rajta,
a haján, ruháján, a cipőjét úgy kisubickoltatta vele, hogy csak úgy
csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s úgy megcsinálta, hogy
minden szál mereven, fényesen lapúlt a másik mellé. Sokat beszélt az ura
galambjairól, akik a buzát a tenyérből eszik, a kismacskáról, amelyik
mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a
műhelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott,
sóhajtott és kiment.
– Én viszlek benneteket haza, – mondta az öreg asszony a nagy
pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.
– Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, –
mondta az asztalos.
– No persze, – zördült fel a vén tanítóné, aki irigyelte az urától, hogy
még szórakozni talál s pénzt költ, – mondom, hogy én viszlek benneteket
haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a
vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember
orrát.
Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két
asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetű, beesett,
táskás szemű, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a
szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos
széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig
fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a
kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az
ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta
néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a múlt heti
ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta
kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számon
kérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanítóné a
kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát
járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős
zsirszaggal, amely disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem
pusztúl ki. Itt élni le harmincegynehány esztendőt, folyvást a-bé-abot
tanítva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké
elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, – ez is emberi élet. A
fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a
másikra rakta és cserélgette s úgy érezte magát, mint az új ruhában,
amely mindenfelé húz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken
az asztal mellett, félve, hogy az is illetlenség, ha az asztalra rakja
ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok
hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját
apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel
türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült.
Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt töltenie
hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral;
minden napra tíz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta
nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor
hosszú, selymes forgácsot hasít a sikító gyalú és enyv és spiritusz szag
tölti be a műhelyt, az ember vigan fütyöl és tíz-tizenkét órát tölt el
szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a
vacsorát is.
Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.
– No hát te mit ásítozol, – szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a
felesége.
– Én? – erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség
gyűlt s elfojtott egy ujabb ásítást.
Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok
beszédét.
– Hát barna bizony az idén a barack lekvárom, de én bizony nem bánom;
úgy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.
– Meghámozta mama?
– Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy
krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak úgy potyogott abba a szép
zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tíz kiló volt
tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.
– Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?
– Nem eccerre, – mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán
szörnyed el.
Nagy nevetés lett a félreértésen.
– Nem eccerre főztük be.
– Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.
Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt
karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Úgy állott
ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában… Milyen széles
csipeje van. Egész asszonyos.
– De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket
el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós
ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak úgy cukor nélkül,
sóba. Igen jól eláll.
– Ó azt én nem szeretem – szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám
hangján, – a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves íze, mintha
kevés cukorral is.
Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós
ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg
kell enni.
– Ó bizony én tettem el, – mondta Ilka, – mert én nem szeretem a cukrot
prédálni, de _ennek_ is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki,
pedig hiába, nem hajítom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.
Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az
asztalosra és kicsattant belőle:
– No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, – olyan becses?
– Te az én helyembe kilöknéd, – szólt az asszony, milyen száraz, keskeny
teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján
felkiáltott.
– Ki bizony.
Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.
– Látod, én meg nem lököm ki.
Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.
Az asztalos nagyranyílt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami
beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre
mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög… Ennek lett volna gyermeke!… De
az ő feleségének nem lesz soha…
Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld, kopott
posztóterítőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér
csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak úgy alja nélkül
letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben.
Csak a gyerek hiányzott.
– No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó így, az apró őszi ugorka,
paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel,
milyen jó, Imre.
Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az
anyósa.
– Mariska! – kiáltott fel élesen, epésen a felesége, – gyere csak
kinálni, majd vesz akkor.
Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle,
karja megrándult, szerette volna mellbe taszítani, ököllel; de jól.
Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer
mellbe döfi. A sovány és deszka mellét… Amit olyan büszkén tart… Inkább
gyereke volna…
Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet
összehúzta a száját, körülnézett a tanító után, nem is vette észre,
mikor ment ki a szobából.

III.
Az asszonyok úgy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák
járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit
viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba
voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.
– Meg van a kulcs? kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte
nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.
– Milyen kulcs?
– A házkulcs.
A szél élesen fújt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos
úgy reszketett, mint a fázós ló.
– No nem hallod? A házkulcsot kérdem.
Az asztalos megállott és visszafordult.
– A ház nyitva van, – mondta a hidegtől vacogó hangon.
– Nyitva van a ház?… Csak nem vesztél meg!
Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen
fakó szemeit rájuk meresztette.
– Mi az?
– Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat,
ettől minden kitelik. De hogy még ez is!…
– Nem lesz ott semmi baj, – mondta a férfi csendesen.
– Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a
nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te
őrült! Az Isten verjen meg.
– No ne idegeskedj szívem…
– Lódulj dógodra… Majd itt fagyok meg neked…
– Hát azt bizony nagyon kár volt édes fiam, – szólt oktató hangon az
öregasszony, – nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv,
hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.
Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.
– Igen, – mondta s előre indult.
– Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel
hamarább meg lehet értetni magát az embernek… Elmegy hazulról és nyitva
hagyja a házat…
– Utánad mentem.
– Elég kár… De mi a nyavalyának esett meg a szívem ezen a nyomorulton…
Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kínlódást evvel az
állattal.
– Édes gyermekem tűrjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá
kell szokni.
Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.
– De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor
odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.
– Bizony, hadd döglöttem vóna, – fakadt ki az ember.
– Dögölj meg, ahol akarsz, – pattant fel az asszony, – de ne az én
ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?…
Hogy kispekulálta!… Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem
szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanító nem
engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek
tenné ki magát s az állását is vesztené.
– Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a
gyerekek? Pedig én úgy takarom, úgy titkolom…
– Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk
kényszerítve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a
családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.
– Css… Fiam… Azért ilyet ne mondj… Poloska! Poloskának ne nevezze a
férjét egy fiatal asszony.
– Nem is poloska. Tetű.
– No… édes gyermekem…
– A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.
Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.
– Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én
megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?
Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt
volna fel.
– Ordíts… Állat… Hogy tud… Azt hiszi egy asszonyra lehet ordítani.
– Fiam, fiam… – terjegette a kezét az öregasszony, – nahát ha én tudtam
volna, hogy ti… hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja…
– Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.
– Bizony vigyázz, – fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét
megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött –
mert ha így megy, nem tudom mi lesz a vége.
– Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni?
rikácsolt a vén asszony.
– Hallgasson!
– Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!
– Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! – Üvöltött a fiatal
asszony – Nesze!
És pofon vágta.
A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos úgy mellbe döfte az
öklével, hogy rögtön hanyat esett a hóban.
– Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!
– Csend! – ordította rekedten az asztalos. – Itt maradnak!… Maga az én
vendégem!
– Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!
– Fogja be a száját, parancsolom!
– Phi.
És szembeköpte.
Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasította
rajta a nagy téli bundát.
– Előre!…
A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az
arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.
– Menjenek haza – mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bűnbánattal az
asztalos. Fulladt, remegő hangon. – Én itt maradok ezen a helyen. Nézem,
hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a…
– Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy
visszajöttem… Ostoba… Gyilkos… Mars előre…
Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.
Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról,
ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.

IV.
A lakás már teljesen föl volt fordítva. Egy nagy láda középen szinig
rakva ruhaneművel.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 6
  • Parts
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4299
    Total number of unique words is 1936
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 2027
    28.4 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4128
    Total number of unique words is 1918
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4154
    Total number of unique words is 1972
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4197
    Total number of unique words is 1830
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 2743
    Total number of unique words is 1293
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.