Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 2

oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel
kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel,
csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak
féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.
Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük,
nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám
a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy
kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.
– Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! – szisszent fel egy legény.
– Mer szép volt a lány, – folytatta Miklós vitéz, – fejér puha bőre
volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy kövér kezei voltak, nagy
tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is
öreg komé. Csak úgy olvadt bennem is a vér, és csordogált lefelé, meg
felfelé, míg láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke,
magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna
komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabadítanak
érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek
egy jánybecsület árán. A szegény jány csak húzódozott, csak sikongatott,
de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém
fordította, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik
kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki
a lánynak… Átölelte derékon, csak úgy ropogott a gyenge fejérszeméj, a
két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.
A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast.
Asszonyra kikoplalt szívükben felébredett a kivánság és kimeredt
szemmel, reszkető inakkal lesték Miklós vitéznek vontatott, izgató,
rekedt szavát, amely mint egy-egy repülő kanóc szállott fel a
tűztelepről s sisteregve csapott le a legények vérébe, hogy
vérkataraktákat támasszon.
– Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és
neki a lánynak… A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat
sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt
nekem, mondék s kínokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés
csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no szép
magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én
már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak
kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert
magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben,
német pectergében, hogy mit verjek szívükben vagy magaméban. A lány ott
hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a
ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint
száráról a basarózsa virágja.
Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyerített,
rá a lovak nyihogni kezdtek és rúgtak és nyerítettek. Az asszonytalan
tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a
szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem
mondottat.
– A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a
kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról.
Mintha én ott se lettem volna; elvette az isten az eszét az ebének.
No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában
szakasztottam. Úgy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szúrtam
volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.
Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a
balkezemben, nehéz ezüstből vert súlyos buzogány. Fejében vágtam, ahol
arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai
lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két
karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak
elfordult, ledőlt, mint a felrúgott bálvány és úgy tekergőzött a földön,
mint a levágott nyakú kakas.
– Huj rá, huj! – üvöltötte el egy inaslegény a hajdu farkasordítást s a
zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörűségben lesték a fene
kegyetlenség véres szavát a hajduk.
– A harmadik kardot húzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt
megszégyenítette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok,
csak te hibáztál még, hogy eleven húst egyek. Így ihogtam neki, mint lú
az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot,
hogy az ajtó felső sarkában állott meg, úgy kirepült, egy araszra ment a
deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy
jánycselédre. Kell neked csók!… Kell!… s vágtam, – emlékszel még az
ebellette nímet anyádéra? – s ütöttem. Most markomba szakad huncut
lelked.
– Fűzfahegedűhöz nádvonú… – lihegett fel egy legény.
– Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa, – látom ám,
hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt
hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak úgy rágja az embereket,
mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s
megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan.
Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá,
mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy
ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdu táncot járni.
Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül
s felhujjákolt valamelyik:
– Ej huj, táncra tánc!
– Jó táncos, jó dógos! – helyeselte másik.
– Engem uccse úgy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom
volt, a töröknek ahogy jártuk… versenyt az ágyúgolyókkal!
Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szívüket.
Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzúgatta a friss
hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hűvösen fénylettek, az éjszakai
szél végigszántotta a legények hátacsigáját.
– Tehenre hajdu! – mondta a varnyúbajszú vastag hangján s magára húzta
az abaköpenyeget.
Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.
– A jány csak a szívire tette a kezét, meg sírt, nevetett, a szeméből
köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.
Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta.
Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam
s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a
kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a
kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé
az ablakon.
De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak
evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek… Ej,
mit, mondok, jöszte velem rózsám!
Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem,
nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam,
de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva
vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.
Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles
világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.
A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sírtam
utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.
– Van! – szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan, – veszne
a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.

IV.
– Mán az igaz, – mondta a varnyubajszu vén legény, – egy lanckenét
sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.
– Igenis nyolc századnak! – mondta a másik, – mert azokat rendesen
fizetik, dupla zsólddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta
fityinget sem kaptunk.
– Úgy is fizet meg nekik az Isten.
– De még a fölséges császárnak is.
– Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába
küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres
marékkal bocsátja alá.
– Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.
– Hát! Hogy széllel élünk.
– Ruhátalan járunk.
– Nekünk semmi se kell, csak üres szó.
– Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem
kell se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.
– Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a
lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni
hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.
– Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.
– De milyen otthon vannak nálunk.
– Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.
– Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert úgy
megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában úgy
szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.
– Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü
lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.
– Busul a patvar, – mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, – de
hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.
Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmégyek a táborunkba, csak
szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb
istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs
itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a
városban, mert elgyütt aszongya a város mestere, birája, hogy magyar
legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, úgy szegezik a
város négy kapujára.
– Szegezik az anyjuk hét kinját, – mondok nevetve, – hát nem ismer ked
Andorás mester?
– Miklós ecsém! – rikkantott Andorás, – te vagy-é, vagy csak a lelked?
– Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.
Attak osztán egy ürülapockát, úgy bevágtam én azt, akár egy galambfit.
Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, úgy tátotta ott a száját
kiki, mint ti most.
Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába
csak eltátta szemit-száját s úgy kacagott, majd megszakadt a horpasza.
– No te úgy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy
jutottál ehez.
Elmeséltem neki. Kínjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a
németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket,
meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s
most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s
kongatják ördög ellen a harangokat.
– No csak te ne mutogasd magad, – mondta Forgács ezredeskapitány uram –
holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is
megelégeltem itt a csinyeiteket.
Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit
tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy
pillantásra lássam az arculatját.
De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát
teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá…
Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld fűben heverő
vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós
vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.
– Török!… – sivította egy éles hang a lombok alól fojtva. – Itt gyün a
kontyos.
Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.
– Gyer elő! – mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon
választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi
tisztségét.
Egy fiatal legény állott elő.
– Mit láttál?
– Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal
rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett
nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.
– Csülökre hajdu! – szólt a falkanagy.
Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó
hajduk.
Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.
– Ki lesz martalék.
Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első
csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak az utolsóra.
– Kiki megtegye emberül a dolgát.
A legények a nagy éjszakában összecsikorgatták a fogukat s olyan erővel
markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.
– Aki e szerencsét megrontja, halál fia.
– Úgy, – morogták helyeselve.
– Mindenki kettőt ül le, a harmadikat keresi.
– Úgy.
– Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a
harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!
– Úgy.
– Hátulról levágni a lóról… A lónak baja ne legyen; egynek se.
– Úgy.
– Előre, huj!
Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a
hangot, a dörmögő, rémitő _huj rá huj_-t s szinte nesz nélkül, alig
valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét
utjára.
– Tüzet!
Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a
parázsló fadarabokat.
Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy
bármely percben rajta lehessenek az ellenen.
A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani
járhatott a zöld füvön; mert a pogány is így élt tavasz időn, szabad
kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már
a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.
Hosszu, ideges percek teltek.
Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos
volt, hogy a sovány portyázás után „nyelvet fogjanak“, török
martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat
találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.
De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta
a szót.
– Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád
fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!
– Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, – mondta másik.
– Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a
nyaka.
– Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a
puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.
– Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén.
A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.
– Elig vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.
Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint
mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a
favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A
mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.
– Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el,
hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebben is leszünk.
Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva.
Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.
– Hun is hattam, hun nem.
Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer
legalább nem látom a jányt.
Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész
legyünk mindenféle szerrel az utra.
Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek
kiszállani a karámon nem szabad.
De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.
Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.
Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal
tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.
Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak
ereszkedik lefelé a kötélrétolya…
Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy
hajdu rémes farkasüvöltése:
– Huj, huj, rá!
Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók
terelnek Debrecentől Bécs városig.
A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba.
Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott
volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.
Fojtó, mély suttogás szólalt meg.
– Hát osztán?
Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre,
ugrásra, s folytatta:
– Mint az erdei gilice, úgy kacagott… A másik percbe, mint a sziven
szurt gém, úgy sikoltott fel… A szivemet hasitotta az a sikoltás…
Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli
hangjait, a halálordításokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu
jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét…
– Vártam, vártam, reszketett a velőm… Mi történt, mi esett… Ott
találták, mikor reám lesett… Mikor tán már szökni akart hozzám… A
kötéllétrán… A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor
megállott… Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány…
… Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan
várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a
szájukba.
Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők
ordítása!
– Huj rá, huj!
Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.
A hét „leső“ legény emberül dolgozott, a török ordítása messze
hallatszott, hajdu-nesz semmi már.
– Csak meséljen ked Miklós vitéz.
Miklós rekedt volt, le a gyomráig.
– Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy
kidugott fehér zászlót… A másik szempillantásra kiveti magát. Ott
hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.
Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.
Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte…
S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre
a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a
rémületes vad ordítás:
– Huj rá, huj!
– Egy se maradjon! – rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak
már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az
eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.
*
Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk.
Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal
megterhelve emberül prédával.
– Tizennyolcan maradtunk, – mondta vigan a varnyubajszu s
gyerekvigsággal mutogatta nagy sárga fogait.
– A négy martalékba került… – mondotta nyugodtan a falkanagy.
– Meg a kis Pistába köztünk.
– Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember
semmibe.
– Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.
– Mán gulyát fogunk rajtuk.
– Elkél. A császár hópénze mellé.
– Mit szól várnagy urunk?
– Kikapunk ám tülle a négy martalékér.
– Az igaz, hogy három is elég lett vóna.
– Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod
mindenestül fogad.
– Jó vót-e… Úgy jó, ahogy van.
S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig
gázoltak a koratavaszi zöldben.
– Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót, –
rugtatott tisztelettel az élen baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy
nagy sebbel éktelen suhanc.
Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.
– S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok úgyé a császár zsoldján.
– Ammán való, – így a varnyubajszu, – még egy mocskos paraszt menyecskét
is csak éhhel tudunk tartani…
– De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni
jussunkból.
– Most nem. Tömlecre vetjük.
– Mint a németiek Miklós mestert.
– Az ám, a kéncses komorába.
– Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való
vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme
villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.
– Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.
– Tenném magát lakat alá a császár üfelségit – megtanétanám.
– Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.
– ’Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az
nyúzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.
– No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne
szakasztá hitvány, lánytipró életit…
S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még,
ha már lovon pihenték ki magukat.
A lovak le-lebukták fejűket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.


MIHÁJ.
– ELBESZÉLÉS –

I.
A szekér lassan zörgött hazafelé a a mezőről. Frissen kaszált lucerna
volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó
járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur
hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér
porban.
Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a
segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.
– Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem
jár túl semmiféle kisasszony!
Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére
huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel,
tűzzel.
– Hát szerelmes sohsem volt Mihály? – kérdezte a segédjegyző, aki
halvány fiú volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha
lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.
– Szerelem? Hát az mi?… – nevetett Mihály. – A jányok felbámulnak a
holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az
ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor úgy ábrándoznak, szakmányba,
olyanokat sóhajtanak, mint a Néró kutyám. De ha nem érzik meg
egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra
gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj
potykát sejtenek meg.
– Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, – mondta a segédjegyző, s elnézett
messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis
szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.
– Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, – mondta Mihály
önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó
felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.
– Nem is fog megházasodni Mihály, soha?
– Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül
mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a
házasságtalanság luxusát. Különben is asszonynyal lehet gazdálkodni
csak.
– Látja!
– Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi,
fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a
vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is
kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom,
ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik… mert a jányok, azok még
nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük…
hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek
szert tenni egy újra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer
kutyánál.
Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt.
Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán
valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a
friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s
belehajtott a friss, üdítő szellőbe.
– Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, – mondta a segédjegyző s
merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az
utkanyarulatokon.
– Hja, én már túl vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon, amiket az
ilyen ifjú úrfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem
szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épúgy
szakítok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány,
meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér
napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét
visz a vállán?
– Azt.
– Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a
husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után,
kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok
birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a
kedveért ugyan kettőt se lépnék ám.
– Ajjaj.
– Mit jajgat, – kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, –
tán azt hiszi, ennek a tanítónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a
mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem!
Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére… Már itt van vagy két
hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok
mutatva neki… Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát… Az
anyával a multkor úgy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy
menjek el valahová, ahol ez is ott lesz… Nem megyek én… Majd én a sáros
csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanítónőért… Ez sincs több kiló
hús, mint Máté Rózsi, akivel a múlt éjjel… Pedig ez is jó darab…
Csendesen nevetett, hamiskásan hunyorított s örült, hogy a szemérmes,
fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele
röhögött, kaján férfi nevetéssel.
A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős
tanítónő.
A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.
Mihály egészen kijött a sodrából s elfordította a szemét. Egy ujjal sem
nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó
patkóját.
Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.
– Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja,
hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna
mindennap a mezőn.
– De bocsánat, Mihály úr… Az én köszönésemet fogadta.
– Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott…
– Bocsánat, ez egy kis önhittség…
Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez
kötekedik!
– Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt… Hát azt hiszi, hogy ha együtt
van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra
mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.
A segédjegyző belátta, hogy nincs.
Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott
a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is
ki-kifeketéllett.
– Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is.
Venné a fene – szólalt meg Mihály. – Hogy oszt a pénzeért a nyakamon
üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el… Egy
tanítónőt… Akinek semmije sincs… Senkije… Az ember meg se tud vele
jelenni… Mindenünnen kinézik… Mindig azon kell harcolni, hogy az ember
elfogadtassa a rokonsággal… ismerősökkel…
A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.
– Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az
első kuriába. Hát azért mosolyoghat.
– No de bocsánatot kérek… – mondta a segédjegyző.
– Mi?
– No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság…
– Hogy?
– Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.
– Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem
köszöntem neki. De nekem mosolygott.
Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta
meg a gyeplőszárát.
– Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanítónő.
A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.
– Á barátom, – szólt Mihály. – Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen
mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.
Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta, szórakozottan.
– Én addig úgy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen
elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se
ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni
szeret. Takarékoskodni… Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak
egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud
főzni, sütni, libát tömetni, malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek
kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kínlódni, mig
betanítom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a