Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 6

Total number of words is 2743
Total number of unique words is 1293
36.0 of words are in the 2000 most common words
46.7 of words are in the 5000 most common words
53.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa
le volt húzva, füstölgetett s keveset világított, a fiatal asszony
kimerülten ült le egy székre.
A pakolás annyira lecsillapította az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a
jövőbe. A szekrények mind kiürítve, az ágyak fölbontva, ágyneműek
batyuban.
– A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.
Az öregasszony fölkapta a fejét.
– Igen, – mondta álmosan, ásított s kicserélte a két kezét, a balt tette
a jobbra.
A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör
betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos.
Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen
eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is
gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a bútor. Az asszonyok
csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a bútornak bizony nem
szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.
– Azt úgy kell megcsinálni, hogy akár tíz évig is mozdulatlan állhasson.
Mert azt szépen le kell raktározni, és megóvni, hogy por, piszok hozzá
ne férhessen, – mondta az öregasszony.
S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén
volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan
volt most, mint a nagyapja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A
nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.
– Hol van az? – kérdezte hirtelen, mert soha nem bírta megállani, hogy
rögtön ki ne mondja, amit gondol.
A fiatal asszony megrántotta a vállát.
– Bánom én.
Felszívta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a
bútorát? Haza hova vigye?
– Az egy olyan gonosz lélek. – Morogta gyülölettel. – Ha az leül
valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az
egész világ felfordul.
– Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.
– Az.
– Mégis, megkellene gondolnod – mondta pusmogva az öreg s felszúrta a
szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence,
borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.
– Meg bizony, hogy milyen szép bútort csinált neked…
– No egy asztalos még annyit se…
– Asztalos, asztalos, ha egy tanítóhoz mentél volna, biztosan nem volna
ilyen bútorod.
– De hát mi lesz mán?
– Mivel?
– Hát nem akarja kiadni az én holmimat, ami a műhelyben van?
Az öregasszony rá nézett a lányára.
Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a műhelybe.
Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.
Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.
– Ez az enyém talán, – mondta durván.
Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.
Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta,
hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.
– Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Úgy!… az a baj, hogy a butorát
sajnálja!… Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem
érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tíz esztendőt, mint itt még
egyet.
A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is
bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez,
aki mindent tür.
Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha
tüzes vassal szurkálják.
– Ez is az enyém, meg ez is.
Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.
Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét,
gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal
fordította le a rajta levő holmit.
Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát
a gyaluforgácsba dobja.
– Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, – szólalt meg
csöndesen, fájó szivvel.
– De jól tudja. Valahára.
– Nem értettél meg engem soha.
– No, van mit meg nem érteni egy –
– Egy asztaloson, ugy-e?
– Igen.
– Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.
– No nem dobom többet.
– Eléggé fáj.
– Mi… Mit motyog?
– Eléggé fáj az nekem.
– Haha.
– Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell készíteni a
lombfűrésszel azt a semmiséget… Virág lesz belőle, száz kis
darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.
– Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem úgy
ki tudsz lökni…
– Nem tudlak! – kiáltott fel az ember. – Megszakad utánad a szivem!…
Ilkám! Ne menj el, ne menj…
Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét
rázta a zokogás.
Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.
– Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól
elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni… Nem mindig
nehéz lélekkel… hanem nevetni… nevetve…
– Ah… hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan
bolond volnék…
– Legyél.
– Nem vagyok én _Mariska_, – vágta meg az asszony.
– Kár, – szólt csöndesen a férfi.
– Kár?!… No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem
vettél el, nem őt, ugy-e?
– Nem úgy gondoltam…
– Hát igen; az _affélék_, azok igen; azoknak úgyis mindegy. Vihoghatnak.
Majd elveszed, ha én kinyúlok.
Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke
haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a
kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a
szeme rajta maradt és kiszámította, hogy a kisebb inas dolgozott a
lyukreszelésen, az repeszthette el.
– De nem igértem soha semmit, – fulladt az asszony.
– Azt nem kell igérni!
– Mit?
– Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?
– Persze a Mariska jó volt _igéret nélkül_ is.
A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles
csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában… A sós
ribizlit kidobná… ami az urának nem izlik…
Maga elé nézett. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az
elérhetetlenebb.
Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli.
Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta
vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte… De
ez egy magtalan… egy megtörhetetlen…
Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete
izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még
inkább valakit; valakinek a jövőjét.
– Tudom, hogy vele háltál, – mondta elszántan…
– Én!
Az asszony szeme kutatva nézte.
– Hát kitől volt gyereke? – huhogta vadhazugsággal.
Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.
– Elment… neki… persze… – sziszegte az asszony.
Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.
Az asszony felförmedt, egész máglyává gyúlt.
– Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is… avval is… Egy ilyen
tehetetlentől… nem is telt volna ki…
Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe.
És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.

V.
A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre
megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli
jelre, a szemöldökét felhúzta magasra s a szemei elmeredve néztek
valahogy oldalt, mintha a füleknek segítenének. Rettenetes hosszú idők
teltek el, mintha egyik szemrebbenéstől a másikig emberéletek múltak
volna el.
Egyszerre csak megremegett.
Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a
borzalom, a csoda.
Hirtelen fölébredt.
A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán
lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán
érzett, látott és tudott.
Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a
szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába
előtt.
Erre megvonaglatt.
Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.
Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már
odakészített a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágított
vele.
Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a
gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde
oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.
Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalúpad szélére, lehajlott és ügyes
kezeivel megigazította szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is
lehúzta, kihúzta, hátúl is az alágyűrődött szoknyacsomót, hogy rendesen
feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az
asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésben elrendetlenedett a
ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel
igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.
Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt
talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét
az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni
magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta
letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt,
hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás
mosolyát. A mosolyt, amely azt virította, hogy végre megmenekült a
sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a
némbernek, hogy mégis férfi!… Szerette volna megfenyegetni ököllel és a
fülébe kiáltani, hogy, látod, látod! kellett ez neked!
A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is
megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása,
hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.
Kinyitotta a száját s úgy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre,
négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca
vonaglását.
Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes
volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra
adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit
lássa.
Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok
feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a
halántékok, a száj a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész
közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa,
hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó
homálytömegébe szédüljön bele.
Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában
kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett
rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében
történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az
emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte.
Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a
lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy
ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak
tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain
taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba
meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól
kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a
ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan
igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett
alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke
idegen dudoraihoz.
Ujra az arc.
A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly
mozdulatlanul el.
Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik
lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt,
ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre
homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla
a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s
egyedül rá nézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova
lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.
Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy
haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg
a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a
gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem
tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve
volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz
becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a
segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy
elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szűzlány. De ez egy undok
varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki
sohasem vétkezett, egy megközelíthetetlen lény, akit bűnös gondolat el
nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb
asztaloslegények úgy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hidegvizzel
öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden
rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy
képes volna megölni…
Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.
Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni… és megvan.
Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni.
Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán
sokáig nyitva maradt.
Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény
fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt
rá a csontokra.
Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha
eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a
rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakítás,
semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten.
Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén
elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész műhely sötét
mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkítja
magát.
De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az
álla, kiugrott a kapcsokból.
Meghalt.
Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér
batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt,
amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leterítette vele az asszony
arcát.
Akkor felsóhajtott.
Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi
húsz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg
lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.
Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.
Szegény… Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta
ezt a butort, amit most készített, mint a sajátját. Megirigyelte…
Szegény. Magának szerette volna.
Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek.
Iszonyu düh fogta el. És most sírt először. Könnyek préselődtek a
szemébe.
Jött, ment, puha lépteivel járt a műhelyben s ideges hosszú ujjaival a
puha haját turta.
Végre kitalálta.
Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.
Meghökkenve nézte.
A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság
takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a
testének lakását. Nem hagyta tárva nyitva az ajtókat. Rendesen ment el…
Elvitte a kulcsot.
Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna
találni. Most nézz fel rám, a szívembe… Te sohasem láttál az én
szívembe… Az elébb belenéztél… most nézz bele… már megint a te alázatos
kutyád vagyok… már megtaláltam, mit csináljak…
De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan
idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a
szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold.
Az asztalos kihúzta magát.
Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért
megteszem.
Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és
számított és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalúlt deszkákat. Mért,
plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számította,
vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes farajzait, nézte az
intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyújtotta az enyvesfazék alatt
a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.
Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárgafénye; olyan békés és jó
volt most a műhely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka
folytát…
Hirtelen kint zaj volt.
A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg
tanítóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy
vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez
támasztotta.
Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva
hagyta, ahogy egy félig már összeállított koporsót látott, amely be volt
borítva a bútorokról leszedett fornirral…
– Pszt! – sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy
soha.
Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a műhelyben.
Az asztalos a főldre mutatott.
Ott feküdt a merev, hideg, halott.
Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrohadt
virág. S szemét az asztalosra függesztve, lihegve, rettegve
visszahúzódott… eltünt a sötétben… egy perc mulva kint az udvaron
irtóztató, velőthasító, állati ordítás…
Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne
bántsa a borzalom…
Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy
gyilkosság…
Összeharapta a száját.
Kedvetlenül.
Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc…
És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába
csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyítani, hogy
szerette… Sem életében, sem most…
Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs
halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott
előre. A levegőbe…
A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott… Szerencsére…
gondolta féligvaló gondolattal hozzá.

You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4299
    Total number of unique words is 1936
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4153
    Total number of unique words is 2027
    28.4 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4128
    Total number of unique words is 1918
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4154
    Total number of unique words is 1972
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4197
    Total number of unique words is 1830
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    53.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 2743
    Total number of unique words is 1293
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.