Mese a zöld füvön: Elbeszélések - 1

MÓRICZ ZSIGMOND
MESE
A ZÖLD FÜVÖN
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1915
A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.


MESE A ZÖLD FÜVÖN
– ELBESZÉLÉS –

I.
A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta
nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.
_Zöld fűre_ mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király
elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit
szerezzenek szabad portyázással, a zöld fűvön legelő csordákból és
ménesekből.
De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem
tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s
szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben s bő lakomát sütöttenek
egynéhány lábasjószágból, akit fegyver közt hajtottak maguk előtt.
Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér fűben, a rongyos
dolmányokon s míg éhesen várták a hús sültét, keserüen emlegették a
magas hatalmakat.
– Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket,
mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! – mondta búsan
egy varnyubajuszu, csöndes magyar.
– Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek
vagyunk s éhhel kell vesszünk, – dörmögte a másik vitéz lomhán.
– Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár
megszállásakor és azutátul fogva!
– Ennyi sok hűséges szolgálatunk után mind gyermekestűl ki kell mennünk
az nagy éhség és nyomorúság miá!
– Örökös búdosásra!…
Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:
– Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az
német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert
harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja
vonni, asszonyokat kell segítségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.
Öregebbek bólogattak.
– Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember
az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem
lopnak, hanem pénzrűl, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is
sokat osztanak közikben.
– Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok
vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.
– Bizony ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és
elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly
dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel
űfelsége!
– Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.
– A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan
közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik
fel!
Így folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, míg csak meg nem sült
a sovány tulok hús, amit úgy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb
a koncot.
Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.
*
Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.
– Lesz eső?
– Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszíjja a
vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.
– Hajnalra lesz eső.
– A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet…
– Sokat tud kend Miklós vitéz.
– Hát, sokat jártam, tapasztaltam.
Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind
lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán
nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességű mezőkre.
Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodorítva kenő nélkül, sűrű
szemöldökei egészen leborították az apró szürke szemeit, mint a
tyukborító kas a kotlóst.
– Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, – kezdte ujra a
varnyubajuszú s zsíros száját törülgette, – mert nincs bor. Ha bor volna
bezzeg többen jönnének.
– Hagyjátok már az unott nótát, – szólalt meg hirtelen méreggel Miklós
vitéz, – inkább mesélek egyet…
– Hallgassatok mán, – kiabáltak többen, – Miklós vitéz mesél.
– Zabolát a nyelvetekre!
– Csend a harasztban!
Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós
vitéz így mesélt:
– Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de
németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre
indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak
azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha
hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó
mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés
kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott
feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem
szívét gyötreni.
Megértettük a szót, meg is fogadtuk.
Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a
drágaság. Egy ember két forint hópénzbűl nem nagyon rázhatja a rongyot
kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapú,
mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant,
amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadúlni; persze, voltak
köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták
volna, így aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.
Hej ott esett velem a legfajnabb istória…
Lányeset…
Mer az tudnivaló, hogy a német úgy őrzi a lányát a magyar katonátúl,
mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal
asszonyokat mind elzárták szem elől, míg ott tanyáztunk a legbelső
házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki
se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy
csak egyet is látott belőlük.
Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke
bajuszom volt, hosszú barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy
lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak,
de hát egy szót se tudtam németűl, osztán nem akartam tanúlni, mer mikor
egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett,
hogy majd elsűlyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen
senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának… Nagyon ostoba egy
fickó voltam én…
De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktúl nem is féltem, még ha
németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat
utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna
akármelyik kőfalú ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.
Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal
tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe gurba hegyeket, osztán
kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban.
Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró
ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán
kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok
kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd
kiverte a szemem.
– Hinnye az angyalát mondok, – valami jánycseléd csúfot űz belőlem s
lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes
arany van előttem a földön…
A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.
– Ejhó! – mondták irigyen.
– Egy fényes aranytallér! – mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott,
maga is felelevenedve.
Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély úgy górájja
az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról,
balról. No annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen
meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen
magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély
ablakokból…
Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis
jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam,
majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a
cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan
dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is úgy
nyúlt el a földön, mint egy bornyú…
Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt
a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt
odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.
– Ejnye, istenem, teremtőm, – mondok magamba, – hogy fogok én ennek a
dolognak végire járni.
És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit
se láttam.
Elfordítom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem búbját is
ugyan megütötte.
Kaparom mi az. Újra egy arany.
– No megesett, kendnek, – szólott egy heverő vitéz. – Ha ez így ment
mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!
– Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, így ment egy hétig. Minden
napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre úgy eltüntettük, mintha nem
is lett vón. Az egész dandár felhízott borral az én szerencsémen, de úgy
is tartottak mint egy ölbeli malacot!
Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy
a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez,
belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a
szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára,
mondom akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát
uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik
ablakból.
Leért az egészen hozzámig.
Megfogom, jó erős. Rálépek, megbír. Magam se vettem észre, csak mikor
már odafenn voltam az ablakrésen.
Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy
akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem egy ötesztendős gyerek nem tud
bebujni rajta.
– De azért bebujt kend, úgy-e Miklós bácsi!
– Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.
Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába egy kis
sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.
Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt
az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.
– No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc
ez, akármi legyek.
Nézem az ajtót, nyílik. Bedugom a a fejem, hát egy testes öreg némber
bámúl rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.
A zöld fűvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdúlt a
hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós
vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s
pattogva vágta a szót.
Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja
rá: nikszpiksz!
Tyhű, így magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás
nyelvén.
Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki
aranyakat górált az én süvegemre!… Nem érti. Leveszem a süveget és
mutogatom neki, hogy így potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe
kap, nyúl a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való
ezüstöt. Kinálta erősen.
Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdú vagyok
én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók!
Cp, cp, cp!
Hát halljátok, a vén tűzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen
mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel,
tájfel!
Hosszan elnyúló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges
tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a fűben, míg mások a
süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.
– No Miklós bátya, – kiabálták a fiatalok, – most oszt mit csinált kend.

II.
Miklós vitéz megpederte a bajszát.
– Ájj fel, ájj fel! – mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel, – még le
se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak kerítse elő nekem azt a
kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok
akkor!… Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és úgy
somolyog, mint aki vackorba harapott…
A katonák elnyúltak a nevetéstől a földön, egymást rúgták s
csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, úgy hogy jó ideig nem
is folytathatta beszédét Miklós a vitéz.
– Hát s osztán!… S mi lött belőle! – követelőztek a többiek.
– S mi lött ám! – szólala Miklós – hát az lött, hogy a mama csak feláll
maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem
bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld
fiatalságomat!
A zöld fűben hemperegtek a hajdúvitézek.
– No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok
magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.
De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón.
S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal
állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind
kardélre hánynak!
– Nem bánom én, ha igen is, – mondék, – de én az én csillagszemű
királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!
Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német
szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni
a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifújja magát s int nekem, hogy
legalább álljak félre az ajtóból.
Sarokba húzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyílásnak egy percentjén át
láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyúzott
képű cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a
szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.
Tyhű, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem
bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már
kell, de ingyen nem adom ám magam!
De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangú ember azt
vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki!
Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek,
mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.
Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem
volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok
meg, míg az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.
Bejön a vén asszony nagy frissen s bézárja az ajtót. Azt mondja: No adta
hajdúja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen
a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, úgy mislikbe vágnak,
hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.
Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se búsuljék nénémasszony, csak
mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet
eresztett le nekem…
– De hát hogy értették meg egymás szavát, – kottyant belé egy fürge eszű
kis legény a vitézek közül, – ha nem tudott magyarul, kend meg németül!
– Kotty belé! – mordult fel Miklós, a vitéz. – Hiszen az, hogy nem
értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü
is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás
beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent
értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig
siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem újra kézzel-lábbal
magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja:
Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhítottál, isten neki
fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástúl. Avval
csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával úgy körül
karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.
– Micsinált kend? Megcsókulta?
– Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős
se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót
az eszemadta, csak hát a hamuszinű ruhája vénítette.
Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy
de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány már
érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a
pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar
leventéket.
De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte,
hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kijukad
a salavárim a sok nehéz ezüsttől.
Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az
ablakba, kipréseltem magamat a szűk lyukon, ami olyan szük volt, hogy
mikor kivül vótam rajta, négyszegeletes lettem mindenestül, mint mikor a
tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.
Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom
is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.
Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint
csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár
csicsogott volna messzéről…
Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után.
Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.
Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.
– Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.
– Bizony magam is meginnám, – morgott Miklós vitéz. – Pedig micsoda
borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany.
Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt úgy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a
bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a
száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza
zuhogna le, csendesen, gyönyörűségesen, mindenestül, ha egy török naszád
volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák,
mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az
ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös
halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat
is felolvasztja az ember szájában…
– Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam
sarkán a nyálam.
– Ej, ilyeket mondani, – dünnyögtek itt is, ott is a csillagos
éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, – biz isten jobb vóna
felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni,
addig menni, míg csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik
sarkában, ahol tejjel mézzel folyik a víz is, sült disznó jár a mezőn,
késsel a hátában…
– Hát a kis jánnyal mi lett? – kérdezte valaki messziről, a libegő
holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte fonta.
– A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!
Még addig sok minden esett.
Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő
nagy várfal tövében.
Hát megint csak hallom a kacározást.
Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát
amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni,
lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból,
keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom
hegyire.
Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.
Egy kis csipke keszkenő volt.
Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag
terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol
még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna.
De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg
azt a kis semmiséget!
A szememre tettem, az orcámra simítottam. Ugyan istenem, gondolkodtam,
hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha
megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt hímezte, szélnek eresztette.
Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, úgy elővett az
érzékeny álom, ha rágondoltam keserű sorsomra, hogy tegnap milyen közel
jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer
volnék ott, tudom istenem hogy kardélre hánynék minden bestye németet,
hanem még a kőfalat is keresztülvágnám, míg meg nem lelem az én
csillagomat.
No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik
lefelé, mintha csak egyenest az égi mennyországból jönne, a
kötéllajtorja.
Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját,
mikor a kezemhez ért és rá.
Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a
szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a
kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyúgolyók voltak rákötve
sulyának.
Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki
a lesőbe ugrott.
– Istenek istene!
Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák
megdöbbenve hallották az újabb fordulatot. S apró ijedt pisszenések és
meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.
– Úgy biz a. Egy vak varnyúnak több ereje van, mint nekem volt abban a
percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s
előttem a kis házban egy csomó hegyes sarujú német lándsás verte fel a
földet a fustélya végivel.
Egy hegyes kis vánnyadt képű ember parancsolt nekik, az volt a gazda.
Nagyon ugrált s csak úgy tajtékzott a szája, míg engem szidott az annya
nyelvin, a szíve csúszott vón le a helyirül.
Mikor osztán elúnta a szót, csak előállít egyet az emberei közül, osztán
ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.
Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyút a mészáros.
Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam,
onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, míg csak egy fényes nagy
terembe nem értünk.
Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával,
padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó,
nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak úgy szikrázott
még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe,
avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból
volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sűrűn, hogy egy pucér macska
se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a
közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy teméntelen házat
kétfelé szakassza. A belső volt a kincses kamara, a külső a
pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy
purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Íróasztal volt a
külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok,
Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nímet
pénzváltónak ilyen könnyű szerrel bejutottál a kincses ládájába.
Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak
előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg
elment.
Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak,
különösen az a nyúzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a
vartyogásukból.
Hanem azt értettem, hogy fene mód kellemetes volt a fekvésem. Sose
hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst úgy nyomja az ember
oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy
még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy
valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.
Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni
kegyetlen.
Megmérgesedtem.
– Te, – szólok ki nekik, – verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek
kifogtok egy magyar hajdun!
Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre úgy kiódtam magam a guzsbul,
mintha rajtam se lett volna. Kibújtam belőle, mint a lepke a bujkából.
Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.

III.
Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de
én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is
peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert
többet míg világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe
dúskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind
tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Így szórtam
én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám búzát mosott,
osztán ponyván szárította, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha
fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhúztam az ujast, úgy nyultam
bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany, és
nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany,
mint a lantornás ablakon a nap. És drága fegyverek voltak ott.
Pisztolyok hosszú csövűek, mint a félkarom, ezüsttel kiverve,
elefántcsontból a nyaka, tigrisek rámetszve, dühös tigrisek, szinte
hallja az ember a morgását; meg azok a szépséges mentegombok, amiket a
nagyságos grófokon lát az ember; meg a forgók, csótárok: isten uccse, ló
is szivesen lenne az ember, ha ilyet viselhet!
– Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! – szólott egy a sok közül a
zöldben.
– Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt mind
a kezembe fogtam, csak úgy szíjtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel.
De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz
katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros
nadrágot húztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva
gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusarú helyett deli csizmát, a
lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig
ért e, combig, hogy a nadrág sújtása messze virítson, az alja meg úgy
szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka
ujjut, panyókára vetve, akkora perémmel, hogy a vállamat takarta. A
fejemre pici süveget, két hosszú strucctollal, gyémántos boglárral… Csak
a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem,
olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.
– No te rossz abaköpenyeg, – kacagott egy legény a földön heverő fehér,
sáros köpönyegen, – ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes
nagyúrnak szógálsz.
– Én is lerúgnám rossz salavárimat egy olyan gúnyáért, még csak nem is
sopánkodnék utána, – másikuk morgott.
– Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés
volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az
embernek a térgye, könyöke belőle, – sóhajt a harmadik.
– Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek
vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Úristen
őfelsége előtt.
– No csak jöjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha
még egyszer karasia posztó nélkül lát bennünket a mustrán.
– Jobb a szűr, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az
ugyan el nem feslik, ha szél ráfúj.
– Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyúk, oszt még nem is
hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.
Miklós vitéz bevárta míg csönd lett, aztán folytatta.
– Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát
vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam,
hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent
lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a
combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem
nyakamba, hogy úgy voltam, mint az orvosságárus. Sohasem tuttam úgy mint
akkor, hogy nincs könnyebb a teli erszénynél, magam se akartam jól lakni
a pecsenyére nézéssel.
Hát míg én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német
lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam
nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is
szívesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak
nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemű aranyat.
Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.
Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy
fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyílásain át. Pedertem bajszomat és
mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments
meg, egész életedre boldoggá teszlek.
Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a
nyúzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely