Emberek: Elbeszélések - 6

Istvánné».
Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst
vett magára és ujra – várt.
Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett.
Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna
felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.
– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett,
hogy ez a hang megváltozott.
Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét,
ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak
lettek volna – akkor.
És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az
«akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg
kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.
Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül,
biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az
«akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.
Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy
kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden,
asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy
im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett
göröngyöt.
Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát,
nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur,
parancsol magával.
– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.
– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett
fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:
– Megöregedtünk.
– Ön soha.
– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem
az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem
szeretném ugy többé.
Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is
tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.
A férfi vigasztalta:
– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…
A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak
hidegségét nevelték.
És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:
– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!
Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.
Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a
közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy
majdnem mindenki párosával mén ott.
Csak ő van magában, most már egészen magában.
Meghagyta a cselédeknek:
– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.
És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a
kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.


EGY FÉRJ TÖRTÉNETE
Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára
is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos,
de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.
Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak
dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó
torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai
hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás
sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg
sashegyi mellett mulat a gyaur…
Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden
harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy
idegen alakok ne feszélyezzék az embert.
Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom
megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés
között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális
háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a
többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két
idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája
foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos
nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak
már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok
iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én
utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.
És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.
Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában
ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután
már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a
dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a
tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta
a familiám – pénzügyőrnek csap fel.
Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai
csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a
finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is
csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a
pipatisztitó és a vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan –
Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba
kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak
négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig
nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s
ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve
oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is
hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…
Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze,
mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a
tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen
hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a
korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s
hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a
«Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a
korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok
benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán
inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.
A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt
valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni
hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s
lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott
volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra
s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna
semmije.
A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen
meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt,
meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S
csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni,
felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a
regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a
hivatalhoz: fináncz lett.
A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról
beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés
helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen
kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.
– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.
– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a
felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a
kármentőből.
A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a
vigasság:
– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.
– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy
vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…

I.
– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a
negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros
közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.
– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan
hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt
elébb.
Odaültem:
– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! –
_Hozzak még egy kis bort?_ szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel
tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan
hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:
– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen
lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt
hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért –
bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári
délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor én voltam a
főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár –
négy óra felé feljött mégis.
Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.
Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a
pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány
vallatta a leányt.
– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány
remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.
– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.
A leány halgatott.
– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához.
Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!
Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:
– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által
egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra
nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára
érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén,
minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit
sem lehetett tenni. – Készen van?
– Igen.
– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…
Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most
teljesitettem először ilyen szolgálatot.
A leány sirva fakadt.
– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint
annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok
ur, teljesitse kötelességét!
Gyengéden megfogtam a leány kezét:
– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy
hová való.
Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét –
mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és
sirástól, kiáltá:
– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…
– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik
a fiatal ember, no, majd én!
És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre
csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, –
vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis
teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.
A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar
elhalt az én kapitányom erős karjai között s félájultan, a tehetetlen
dühtől halotthalványra válva, lihegett.
– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez
a kis testgyakorlat.
Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan
kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen
küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden
büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg
vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.
– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem _olyan_ leány ez… Valami családi
tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?
A lány nemet intett fejével.
– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?
– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».
A kapitány kibocsátotta karjaiból:
– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?
Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent
elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem
akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva –
édesen – tette össze picziny kezeit.
Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az
igazság bélyege.
Igy hazudni még a nők sem tudnak.
Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig
korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek
látszani.
Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról,
égető szégyenéről beszél:
… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi
utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős,
szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk.
Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok,
meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor
kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…
Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás
fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy
kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg
apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama
pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál
letartóztatták.
– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a
vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas.
(Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették
egymást, Pál egy napon pakolni kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen.
«Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány.
Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a
testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz
haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban –
pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami
faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer –
hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre,
előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a
házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»
Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy
iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött
érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és
izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt.
Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.
… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a
legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem
vagyok képes: megölni… megölni!
Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste
remegett a vágytól: megsemmisülni!
Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel.
Megmagyarázhatlan gyengeség és végtelen erő futott át rajtam. A részvét,
a szerelem.
Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:
– Megölni… megölni…
– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő
nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke
szemeivel.
– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott.
Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja
törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki
szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – – Muzslai Eszter,
az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után
nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én
feleségem lenni?
Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ
szerettem volna.
– Akar-e?
– Akarok…! suttogá végre a leány.
– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva
hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?
– Tudom. És mégis elvettem a leányt…
– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».
– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya.
– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy
beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet.
Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és
közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt
volna…
– Helyes, helyes! ismételte a közönség.
– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis
itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak
ló, szőröstől-bőröstől összevéve!

II.
– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén
a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép
harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én
nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett
hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a
törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.)
Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy
sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan
kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer
is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen
kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg
se álljon addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».
Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze
harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a
feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba
csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:
– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…
– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.
Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy
haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő
szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést –
majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.
Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két
bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak
partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra
mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és
homokos, átvetettem rajta magamat.
Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt
lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim
neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam
volna.
Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy furcsa gondolatot érlelt meg
bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint
teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel
befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem
számitottam ölelésre.
S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A
konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron
levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.
Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra
elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.
Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta
tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz.
Hallgatóztam.
Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének
ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:
– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt.
Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat
előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség
üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt
az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem
öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire
felocsudtam, rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy
hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak,
igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam,
időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged
feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!
Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül
villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e
felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a
gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel
tartozom, de a kit szeretek is!»
Nem azt felelte, hanem igy szólt:
– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a
tied maradtam, a tied vagyok!
És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de
hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét,
hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!
Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a
szobába.
– Térdre! – orditottam feléjök.
Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A
hazug, a csábitó, a kéjencz!
Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s
össze-vissza vertem a képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette
magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…
Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e
jelenet sulyát.
– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.
A korcsmáros ujra bort hozott.
– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején,
hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.
– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el
mást… szólt az alispán fiu.
– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.
– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.

III.
Ivott, aztán folytatá:
– Esztert nem üztem el, nem öltem meg. Ugy szerettem, hogy kimentettem
magam előtt. Ő meg teljes bünbánást mutatott és örök hűséget igért.
Utoljára még én kezdtem őt sajnálni…
Hisz nem történt semmi. A csábitó óriás volt, mint ördög s Eszter gyenge
volt, mint – angyal. Ez az egész, más semmi sem történt.
Ha csak az nem történt, hogy a törvényszéktől el kellett mennem. Farkas
Pál, a kit megütöttem, kihítt párbajra. Két megyebeli urat kértem fel
segédemül. Nem voltak ugyan barátaim – nekem nem volt barátom
párbaj-segédnek való – de becsületes embereknek látszottak.
A kőporosi erdőben álltunk szemben egymással. Az első lövés joga enyém
volt. Élni akartam vele, meg akartam ölni. Izgatottam vártam, hogy tölti
egyik segédem pisztolyomat.
– Plank ur, ön bizalmatlan, ezt nem érdemeljük, mondá az egyik segéd s
kezembe adta a pisztolyt.
Megvizsgáltam – a cső egészen tele volt puskaporral; két lépésről sem
lehet igy találni ezzel. Visszaadtam a fegyvert:
– Tévedés, urak. Én nem akarok tréfálni, nem jöttem játszani ide; én
ölni vagy halni akarok.
– Jó – mondá az egyik segéd s ujra töltött.
Ránéztem s aztán az ellenfél segédeire vetettem tekintetemet s láttam, a
mint összemosolyogtak. Összejátszottak. Hallgattam s átvettem a
fegyvert, de megvizsgáltam ujra.
Nem volt benne golyó.
– Eh! önök gazemberek! kiáltottam fel s ellenfelemhez suhintottam teljes
erőmből az egész fegyvert.
A nyakán érte: Farkas Pál összerogyott.
Én rólam meg egy becsületbiróság kijelentette, hogy lovagiatlan ember
vagyok. A törvényszéken a legutolsó dijnok se szólt hozzám.
Rápöktek a kenyeremre, kiüldöztek a helyemből. Magamtól kellett
elmaradnom.
Elmentem a szomszéd városba állomást keresni. Találtam is. Rég nem
érzett örömmel léptem be kora hajnalban házamba.
Eszter ágyát üresen találtam. Egy szó, egy sor irás nélkül hagyott el.
Elment Farkas Pállal – a kinek az apja időközben meghalt – elment egy
czudarral, mint ágyas a becsületes ember felesége!…
Az elbeszélő kollégái, különösen az «alispán fiu» kifejezték undorukat a
«nyomorult» asszonynyal szemben. Plank Ádám csak hallgatta, majd halkan,
kéjes susogással szólott:
– Kerestem akkor, ha rátalálok: megölöm!
– Én hasonlólag cselekszem! mondá az alispán fiu.
A korcsmáros ezuttal megilletődve hallgatott _ujfent_ bort tett az
asztalra.

IV.
– A barátságért! szólt Plank Ádám s koczczintásra emelte poharát. De
hirtelen letette s a fejéhez kapott:
– Nem, nem iszom többet. A fejembe hasgat… Hol is hagytam el? Igen.
Az erdőben vagyok. (Mert nem mentem a szomszéd városba irnoknak, hanem
messze Borsódba, egy fakereskedőhöz holmi faktotumnak.)
Már hét hónapja lakom az erdőben. A százados fák – a szivem fájt a mint
egyet-egyet kivágtunk – a fák azt mondták: «ha az emberek megcsaltak,
megtapostak, lepöktek: itt vagyunk mi, mi is élünk, beszélni is tudunk,
ölelni is a friss lombjainkkal; szemünk is szebb van, mint a legszebb
leánynak s nem egy, de száz, de ezer: virágozunk neked tavaszszal,
magérlelő késő juliusig»… Hallgattam a fákra s megenyhültem egy kevéssé.
A nagy, a terhes munka is segitett rajtam s magam is akartam. Ember
vagyok vagy mi!?
Kezdetben nem volt percz, hogy Eszterre ne gondoltam volna. Később már
ritkábban jutott eszembe. De még mindig eszembe jutott. Egyre elől marad
a fejemben. S ha rágondoltam, az jutott eszembe:
«Voltam boldogok közt legesleggazdagabb, a mig az enyém volt, mig
enyémnek hittem, és most…?!»
Azért a rendes időben és helyen meginditottam ellene a válópert.
(Kálvinisták voltunk mind a ketten.) Eszter nem akart vagy nem mert
egyetlenegy tárgyalásra is megjelenni. Hét hónapba tellett, eddig
huzódott, mig elválasztott bennünket a törvény, minket, kiknek a szive
már hét hónappal előbb elvált örökre. Végre megkaptam a
végelválasztásról szóló jogerős itéletet.
Nincs hozzá tehát semmi közöm többé. Miattam, ha akar, utczai leány is
lehet már. Fetrenghet a sárban kedvére, mélyen alól…
Az erdő fái, lombos topolyák, az ezüstös leveleikkel mind lesimogatták a
redőket homlokomról. S az uradalmi vadásznak a leánya – ott étkeztem –
vigan szólt hozzám:
– Mégis csak jobb kedvü már most, Plank ur!
Megmutattam a jó kis leánynak a végelválasztó itéletet. Nem igen
értette, hanem az apja megmagyarázta neki, ott én előttem:
– Az van benne leányom, hogy a szomszéd mától fogva olyan legény mint
más, házasodhatik s még téged is elvehet…
A leány pirulva futott el.
Én meg beleütöttem az öreg markába:
– Bátyám, ha nem sajnálja tőlem a leánya kezét, elszolgálom! Azt hiszem,
egyikünk sem bánja meg…
A leány szeretett, régen láttam én azt. Ugy szeretett, mint az erdő
egy-egy hű madara a másikat… Nekem is tetszett, meg aztán élni akartam,
akartam élni.
Eljegyeztem. Ki volt tüzve a menyegző is; alig hiányzott két hét – itt
volt.
S két héttel az esküvő előtt, sötét estén, kopogtattak az ablakomon.
Eszter volt. Lábaimhoz borult s megölelte, megcsókolta térdemet.
– Visszajöttem. A szivem visszavonzott hozzád. Elszöktem tőle,
megutáltam s téged nem tudtalak elfeledni. Előttem voltál a szép szigoru
fejeddel, boszuálló hatalmas karoddal… Azzal a karral, melylyel most le
fogsz sujtani. Sujts le! Azért jöttem, mert meg akarok bünhödni, meg
akarok halni – de általad!
Felöleltem magamhoz Muzslai Esztert!
– Megölellek két erős karommal, szigoru fejemet lágyá teszed csókkal;
megvertél te engem, kinoztál halálra – felelek rá: jóval!
A főnökömmel áttétettem magamat más erdőbe.
S egy árva hang, egy szó bucsuzás nélkül hagytam ott én kis hű madaram.
Elvitt magával Eszter.
Nem bántam meg, sokáig nem bántam meg. Két hónapig nem.
Két hónapig volt hű. Második hónapra egy munkásom karjai között