Emberek: Elbeszélések - 7

találtam. Mielőtt megölhettem volna, elszabadult.
Száguldottam utána. Égtem kiömlő vérét látni. Egy hónapon által futottam
nyomába. Egyszer majd elértem, de kisiklott körmeim közül.
Ő is, a hivatal is kisiklott. Ujra kiüldözött, ujra hely nélkül
maradtam.
Utolsó pénzemen egy forgópisztolyt vettem s homlokomra irányoztam
csövét.
De hirtelen eszembe jutott, hogy az első golyó ebből nem engem illet.
Eszternek szántam. Hirtelen örömmel gondoltam rá, hogy még elébem kell
kerülnie. Elhatároztam, hogy várok. De addig is élnem kell. Zsebembe
tettem a pisztolyt s beálltam fináncznak.
A ruha itt rajtam s a revolver zsebemben…
Plank Ádám kivette zsebéből a pisztolyt s élvezettel nézett csövébe:
– Ha hatszor tudnám megölni: hatszor ölném meg!
Alig mondta ki azonban e rettenetes szavakat, kinézett az ablakon s
elhalványodott:
– Valaki leselkedik az ablakon…
És kezében megremegett a töltött fegyver.

V.
– Ádám! hangzott fel az ajtóban egy reszketeg, beteg hang.
Muzslai Eszter ott állt birája előtt. Kicsiny, fáradt, fakóképü asszony
volt, szemébe csügő sűrű szöszke hajjal. Sovány karján, félig födött
emlőjéhez bujva, sárgaképű gyerek gőgicsélt.
Muzslai Eszter egészen közel ment a megcsalt férjhez. Ádám egy kissé
hátrahökölt. Hátra lépett, mint a bősz paripa, ha gyerek akasztja fel
utján: egy perczre megijed tőle, de a másik pillanatban eltiporva lohol
rajta keresztül.
A _férj_ agyát a fegyver ravaszára nyomta. Eszter látott mindent s volt
elég bátorsága nyugodtan szólni, hazudni szomoru mosolygással.
– Ádám, eljöttem utoljára; ma éjszaka felriadtam, valami sugallat azt
mondta: meghalsz! Beteg vagyok, nem tudok élni, nincs élnem miből, a
gyerekem véremet szivja… nem ettem tegnap reggeltől óta…
Kerestelek. Rád kellett találnom. Nincs jogom, hogy ugy haljak meg mint
más becsületes asszony, neked tartozom – a halálommal…
– Meg fogsz halni! – hörgé Plank Ádám. Az asszony folytatá:
– Ide a mellemre, hogy ne fájon nagyon… A gyerekemet ne vegyék el…
haljon meg az is… hiszen a tied…!
Görcsös fuldoklásba veszett hangja. Ádám elforditotta róla véres
tekintetét, de kinyujtotta, lövésre nyujtotta ki kezében a fegyvert.
– Meg fogsz halni, beszélj, de meg fogsz halni! hörgé diadalittasan.
– Van rá jogod! szólt az asszony s kitárta mellét.
Ádám mintha egy pontot kereset volna ezen a mellen, a hová lőjjön.
– Jogom van! suttogá.
– Azért jöttem, hogy legyen vége… De mielőtt megölnél, megmondom, hogy…
– Hallgas! – orditá a férfi.
Meg kell mondanom, hogy mégis téged… téged szerettelek… a legjobban!
Ádám fejéhez kapott. Kezeivel hadonászot a levegőben, aztán magasra
emelte a fegyvert.
Mindnyájan megremegtek. Senki sem tudott szólani. Már fényes reggel volt
odakünn. A lóvasut dübörgése már javában hallszott.
Az asszony remegve állott Ádám előtt; behunyta szemeit s magához
szoritotta gyermekét, a csecsemő sirni kezdett.
– Imádkozzál! suttogta Ádám.
– Szeretlek… sugta vissza majdnem hangtalanul Eszter.
Görcsös kaczagás hangzott fel, aztán eldördült a lövés…
És Plank Ádám haldokolva rogyott az asszony lábai elé. Szeme már
felakadt, nyaka már-már merev lett, tüdeje hörgött még csak s mintha e
hörgés hangján át egy-két szót ejtett volna:
– Az órám, gyürüm… a gyereknek!…
S ezzel lehunyta, örökre lehunyta szemeit, azokat a szemeket, melyeken
át végzete szivébe lopódzott.
Egy perczre a megmerevedés némasága vett erőt a korcsmán. Az «alispán
fiu» szólalt meg legelőszörre:
– Ezt nem tettem… ezt mégse tettem soha!…
S valóban csaknem meglátszott rajta, hogy nem tette ezt még soha…
* * *
A sujet végre is megvolt. Az igaz, hogy egy kissé keresett drámaisággal
van beállitva, felépitve. De esnek néha ilyenek s talán lehet belőle
valamit csinálni.