Emberek: Elbeszélések - 2

nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer
csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.
Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.
De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam
volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz,
hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»
És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak.
Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón
csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.
A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett
takarója alatt. A lány megszólalt:
– Hány éves vagy, mama?
– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu
idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem
hozzák a reggelit ágyadhoz…
Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a
lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt,
milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie
ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a
tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy
egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal
nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd
egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.
Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste
kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt
fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával
a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes.
Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami,
kimondta nyiltan:
– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még
jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék
nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…
Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de
egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.
Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a
hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt
arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot
nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az
öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:
– Csak betakartalak!

VI.
A tejes asszony vette másnap reggel észre.
Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt,
miglen a tejes asszony kiabálása felverte.
A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos
leánya» halva.
A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó
betükkel irt pár sor:
«Hogy ne _ártsak_, igy tán jobb lesz _neki_. Nem igaz, hogy keresztény
vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»
Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén,
megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt,
hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.
Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el
egyben. Azután iszonyatos főfájás.
Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:
– Vége a szinház…

VII.
A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át,
valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött
senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott
egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett
estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a
házbérnek.
Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem
nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy
ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének
ruganyossága, le volt sujtva végkép.
Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó,
kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a
halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét
vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő,
de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.
Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult,
meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte
jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az _levélben_
udvariasan vigasztalta.
Tehát dolgozni! nem.
Otthagyni a szinpadot! nem.
Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.
Mivé lesz hát?
Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér
kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig
ismeretlen hugát, azt mondta röviden:
– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak…
Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.
Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a
válaszra a felelet: inkább meghal.
Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak,
hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.

VIII.
A folyóson várt reá és azonnal szólt:
– Meggondoltam a dolgot.
Az orvos szomoruan mosolygott.
– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A
rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem
magától. Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a
kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy
_becsületemre_.
Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy
ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon
szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.
Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott
alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:
– Nincs-e valamire szüksége?
Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:
– Bolond szó… becsületemre…
És mint egy megvert eb tova sompolygott.

IX.
A kupé ablakán már látszott a város.
– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a
nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész
utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit
beszéltek hozzá s ülve maradt.
– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg
asszony.
A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne
odahuzta az ablakhoz:
– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.
Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös
mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És
marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett
volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…
Talán még nem késő?
Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü.
Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét.
Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek
hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.
Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak;
miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát
isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a
gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája
Budapesten, csakhamar elirtózott.
Élni, élni, akárhogyan is!
És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök
között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi
virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt,
megsemmisült minden.
Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a
kéj… Dög minden s mindenütt…
– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy
kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.
Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül
kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy
20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte
felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát,
régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a
melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán
érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…
– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki
szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk
nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit
egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra
a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.
Lefeküdtek. Aludt az egész város.
Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan
felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok
között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás
megérkezék közibük.
A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan
feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi
szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy
negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj
férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal
vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor,
midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.
Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már
csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.
Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak,
a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd
reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan,
boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája,
lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…
A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még
érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez
fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb
lett körülötte.
Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos
álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is
érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.
Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan,
édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját:
elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt,
szeretőtől a kedvest… Pisztoly durranása, halálhörgés, rimánkodás,
szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt
felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók
szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.
És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha
ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.


RABKATONÁK
Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az
eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem
együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem
láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr,
tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép,
kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből
mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb
zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője,
jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged
regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete
fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort
s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban
az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig
láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul.
Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus
helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége
a regénynek!
Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a
dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép
Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék
lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a
tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi
madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és
kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés
helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése.
Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág
helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh
szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi,
semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá
változott itt a természet!?
Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja.
Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug
tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra
visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar
gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra
uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban
haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke
fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz
gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása,
csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta
regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába
rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt,
csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák
elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a
szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:
Édes anyám, ha bemécz, édes anyám, ha bemécz Egerbe, A kaszárnya
ajtaján, a kaszárnya ajtaján Nézzél be. Ott lácz engem komisz
baka-ruhába’. Göndör hajam rövidre, Göndör hajam rövidre van levágva…

I.
Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s
olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam
_reám_ az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam,
lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a
társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e,
brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg vagyok-e vagy
csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy
ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is
nevetett.
– Ne bántsátok a szegényt, alszik! – szólalt meg a szomszédom.
Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros
az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott
beszélni.
– Maga is szökött, földi?
– Nem én.
– Hát honnan?
– Egerből.
– Volt-e már Kis-Tállyán?
– Hogyne.
– Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül.
Stefán Dobi ő is.
És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a
kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő
édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan
széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy
tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József
uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai
fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre
Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának
tornyát…
Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán
Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csilogását
az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem
is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát
látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém.
Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké
felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött
szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai
jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna
oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem
haltam érte és – pedig milyen szép fordulat lett volna! – odaadtam.
Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom
lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk»,
s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi
napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt
kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a
muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt – s
én nem tehetek róla – az orvosok utján tudja az egész tisztikar…
Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz
ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a
legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. Az öreg
katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!»
mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná
hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak
teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott
s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e?
Szegény öreg özvegyasszony!
Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza,
vissza,… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S
mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny,
részvétteljes öreg!
Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön,
elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán
Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német
tüzér ijesztgetett:
– Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha
megunom itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom,
kitart-e valaha.
Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve
még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok
vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a
szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk.
A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar
«poszt»-ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz
csehet mártottak a Mettauba.
– Megszabadult-e egy? – kérdezte a Radetzky-huszár.
– Éppen egy!
– Be kár!
A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei
voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; halgattam.
Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka
mondta:
– Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…
Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka
kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját.
Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg
festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna
egy perczre.
Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes
rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit
látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes
falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem
türték meg magukon.
De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban rémekben ne legyen hiány.
Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy
haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán
Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj
ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a
majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá
járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába
lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a
puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg.
Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen.
Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte
magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt
össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, – nem megy haza egy se…
És még öreg bakák is.
Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által
elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán
Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át
kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya – ez volt a mi
hajnalunk – egymás felé fordultunk.
– Mire gondol földi?
– Hazunnan.
– Én is.
A magunk módja szerint mind a ketten hazagondoltunk. Kék hegyek alján,
zsuppos ház belsején tán össze is találkozott lelkünk, de csak ottan, az
enyém oszt elvált az övétől s szált magában lázas röppenéssel.
Idegen földön, beteg rabkatona visszagondol a legelsőre, a ki neki lány
volt. Már azt hitte: elfeledte egészen, a mikor közelében volt nem
régen; alig dobbant meg a szive és egyszerre – visszaérzi az első
kézszoritás rejtelmes, titkos, megmagyarázhatlanul édes gyönyörét.
Behunyja szemeit s megöleli a kemény szalma-párnát, rányomja az ajkát, s
ujra érzi a legelső csókot. Két ország választja el a lánytól s hajának
illatát véli beszivni, a mint vállára fekteti fejecskéjét s kar karban
sétálnak együtt a kertben. Este. Szerelemtől fényes bogarak csillognak
az orgona-bokrokon.
A kép villámgyorsan változik. A barátságos bokrok ágyas szobává
változnak át. Ott is épen hajnalodik. De milyen hajnal! Fehér függönyök
az ablakon. Tavaszi virágok az asztalon…
Dobi István egyszerre elkiáltja magát:
– Csiba te!
– Mi baj, földi?
– Semmi. Csak ez a bolond álmodozás. Pedig nem is aludtam. Nem aludtam,
ugy-e? Az volt az eszembe, mintha buzát vinnék be Egerbe a hetivásárra s
a kutyánk a kerék alá feküdt volna. Pedig nagy kár azért, ha eb is. Az
ivóba, a mikor Horváth Szilaj Andrásék, öten nekem estek, ő volt velem,
a ki lefogta mindnyájokat…
Stefán Dobi meg meg Kis-Tállyáról kezdett beszélni. A két tarka üsző
borjujokról, a ki volt akkor, hogy eljött, de most hiába kérdi, nem
irják be a levélbe, meg van-e még? Aztán az édes szülőjéről, a ki még
most is tultesz akármelyik marokszedő lányon. Hogy most már vetnek
otthon biztosan. Egy uj nótát nem hallottam-e? Mikortájt ő eljött,
Büszke Veron volt a nótába, hogy a császár arra jártában megszerette
volna. Pedig az nem lehet igaz. A császár…
A császár! ezt a nevet végtelen tisztelettel ejtette ki Stefán Dobi.
Csodálatos fogalmai voltak róla. Mindenhatónak hitte, mint az istent. A
Radetzky-huszár azt mondta:
– Az is csak virgóniait szí!
Dobi a fejét rázta:
… Mert ha a császár akarja, akkor ebben a minutumban hazaeresztenének
bennünket. Nem szolgálna hevesi fi senki. Mind a tótokból; oláhokból
szednék a katonát. Apám mondja, már volt is ugy egyszer.
A fiuk ellene mondtak, csak én hagytam helyben. Meg is szeretett s a mig
reggelire és vacsorára nem kaptam csak levest, ő adott a kenyeréből. A
mi neki megmaradt, azt se tudta megenni. A golyva napról-napra jobban
ellepte a nyakát. És egy reggelen a jó öreg orvos – a ki mindig az öreg
anyámra kérdezősködött – dühös lett, a mint a fiu csak nagyon rekedten
tudott neki visszafelelni. Belül is elepte már a baj.
– Hány heted van még szolgálni való? – kérdezte az orvos.
– Négy.
– Ha ez letelik, akkor oszt’ mehetsz haza!

II.
Stefán Dobi az utolsó hetet morzsolta. Már nem számlálta többé a
napokat, hanem az órákat számoltatta vélem. Néha éjszaka is annyit
hánykolódott ágyán, hogy felköltött. Feléje fordultam.
– No, mit üzen haza, földi? – kérdé.
– Semmit. Talán nem is gondolnak már otthon én reám. Ha el akarnak
feledni, hadd feledjenek.
Szegény fiu vigasztalt. És biztatott, hogy itt hagyja a kis tükörjét, a
mikor elmegy, de visszajön érte s hoz öt rövid szivart nekem. Az éjjel,
ha a poszt nem látja, elszivhatom.
Ugy vártuk, hogy legalább Stefán Dobi megszabaduljon már. És meg is
szabadult, gyorsabban, mint hittük.
Négy napja volt még hátra. Az orvos háromszor is feljött hozzá
mindennap. Egy napon aetherszag ömlött el a rabkórházban. Az éltető
illat, a mit a halál bűze szokott felváltani.
Paszulyt kaptunk azon a napon. Neki csak leves volt felirva a tábláján.
– Nagyon jól érzem magam, adjon egy kis paszulyt, földi; ha Kis-Tállyára
jön, visszaszolgálom.
A beteg jóllakott paszulylyal. Utána egy kicsinyt nehéznek érezte magát.
– Mintha sár volnék! – mondá.
Csakugyan olyan volt, mint egy alaktalan sártömeg. A börtön, majd a
rabkórház levegője, de legfőkép ez az idegen ország, s a mint ő mondta:
ez a «kéneső»-viz elgenynyesztette minden csepp vérét, elposhasztotta
minden mirigyét. Még élt, még beszélt, midőn már rohadni kezdett. De a
jó öreg orvos igyekezett lassitani a halál munkáját.
– Még csak négy nap! – mondá az utolsó estén – Stefán Dobi, négy nap,
mehetsz haza ló-abrakolni, legyél katona!
Beszélhetett már hozzá akárki. Stefán Dobi nem látott már senkit, csak
falujának tornyát, nem hallott már semmit, csak egy dalt, a miről tán
azt hitte, hogy a határon kender-tiloló lányok fogadják vele. Utána is
dudorászta:
Vág-Kistállya falujába’
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de vidáman virágzik.
… Rátették a csákóját, szuronyát a katonásan szép halottas kocsira, a
tisztje deffilirozott a holttestének, a katona-banda rázenditette a
legszomorubb indulóját és vitték ki a cseh temetőbe.
Engem meg vittek, küldtek – haza!
Haza! Szidjatok, nyomjatok el; verjetek meg, tiporjatok össze s a mig
egy kis élet marad ebben az elnyomorgatott testben: ez a haza, ez a
föld, ez a rög, csak ugy szerettem lesz, mint akárkinek közületek. Csak
ugy az enyém, szentem, magasztosam, mint bárki másnak!
Két nap, két éjjel robog előre a vonat Magyarország felé; oh, mily
lassan mén! De im egyszerre ismerős hegyek tünnek fel, magyar szó az
állomáson. Itt vagyunk. Milyen más itt. A földnek szine, illata van…
Szines ég, meleg nap, ismerős arczok, mintha mindannyian rokonok
volnának… Milyen nagyok már a gyümölcsök a fán, a harangoknak milyen
ismerős csengése van… nekem ismerős és kedves mondások hangzanak ki
csengéséből, de mást… mást hall ki zugásából egy öreg asszony, egy
fiatal leány – –


A SZERELEMRŐL
Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A
városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.
Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.
– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.
– Miféle Buzáshoz, hová?
– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?
Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem,
hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval
jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott
s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis
képével…
Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen
egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék –
zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se
s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.
Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem
láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is
elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a
templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu