Emberek: Elbeszélések - 3

Total number of words is 3930
Total number of unique words is 1882
34.5 of words are in the 2000 most common words
47.8 of words are in the 5000 most common words
54.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan
kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.
A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy
elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó
urhoz.
Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint
beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.
Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.
– Nem csuda, ti itt ráértek.
Mosolygott erre a megjegyzésre:
– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a
fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…
– Aztán?
– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna
rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni
az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…
– Elég-e legalább?
– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a
kommenczióval felrug majdnem négyszázra.
– Sok pénz!
– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó
koszt.
– E szerint elégedett vagy?
– Több, – boldog.
Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú,
szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az
ajkáról.
– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem,
hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.
– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli
tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…
Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit
akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy
füzetet vett elő:
– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor
együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…
– Versek?
– Akarsz meghallgatni…
A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott
fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom
kiadatni. Nem engedte:
– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.
– Tehát szerelmes vagy?
Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről,
terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán,
aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El
fogja venni… feleségévé teszi…
– Az a lányon is áll!
László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny
barna szemeivel:
– El van végezve… szeret.
– Szép?
– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép
nagyon.
– Parti?
– Mi az?
Kezemmel a pénzt jeleztem.
Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is
értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt
Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az
anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is
vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.
Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az
iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a
tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban.
De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala
Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu
ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek,
kivánatosnak tetszett.
Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama
jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra
tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd
kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»
– Hol van Boriska? kérdé László.
– A főzelékes kertben, földiepret szed.
Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb
ennivalóját, kezén kis kosárkával.
De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel
a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü
szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.
Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül
való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.
László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte –
valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt
mondta: elfeledte, de…
– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!
És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta.
László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte
tőlem némán, felém hunyorgatva.
A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán
kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:
– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?
Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót:
szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet»-et.
A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.
Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a
lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a
cserek alá.
Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány
jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a
fejében egy pár száz fogalom.
S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!
Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem,
mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg
Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a
városból.
Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda
nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori
barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett.
Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett,
mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:
– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!
Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára
akartam tenni.
Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk
fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László
kikisért a határon túl.
– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.
Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.
– Szép? – faggatott a szerelmes.
– Szép.
– Ugy-e milyen okos?!
– Okos.
– S milyen jó!
– Az… az…
Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a
szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő
minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja:
mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az
illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni amaz
igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.
Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala
Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe
vágott:
– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…
És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk
látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.
Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.
Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé.
Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a
gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.
Augusztusra esett a tanitó esküvője.
A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss
falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott
egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík,
égő szalamander.
Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a
hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!
A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.
– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.
A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez
s átvette fölöttem uralmát.
A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett:
«Máté evangéliumá»-ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy
kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj
szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva
moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta
fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s
mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.
Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga
elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves
leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De
ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.
Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja,
külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy
összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy
szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás
sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy
suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s
elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam,
hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány
ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel
különb ön ott annál a vőlegénynél…
– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama
leány felett…
– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…
– Én ezer báját tudom önnek.
– És én önnek száz előnyét látom…
– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném:
szeretni önt.
– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…
A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a
nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.
– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.
– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…
«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás
végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.
«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.
Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra
nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási
kikutathatatlan életbe?…


SZENVEDŐK
– Csak ma mosunk… csak ma… néha… ritkán… szólt az öreg asszony, a mikor
megnéztem a kiadó szobájukat s im, hogy beköltözködtem ide: egyre
mosnak, egyre szapulnak.
A konyhából betolul a meleg gőz szobámba, alig birok benne lélekzeni,
látni is alig. Azután meg az az örökös zümmögés, a fővő ruha örökös
mormogása, az asszonyok suttogása, mely alig-alig szünik meg egy
pillanatra…
Ezt a folytonos, lassu neszelést kellett hallgatnom estétől reggelig. Ez
nem hagyott elaludni s ez ébresztett fel kora hajnalban.
– Meddig lesz ez igy?!
– Csak ma… csak ma még… könyörgött az öreg asszony. S olyan szánalmas
volt igy, a mint fogadkozott, olyan furcsa, elválhatlan fehér, nagy és
tiszta hálófőkötőjében, hogy nem volt szivem, nem tudtam itthagyni.
Maradtam hát s laktam a mosókonyha mellett, szittam a gyilkos levegőt s
megszoktam végre azt a sajátságos örökös neszelést is.
Magát a háznépet azt nem lehetett megszokni, lehetetlen volt kiismerni.
Annyian voltak s annyira hasonlitottak egymásra. Nagyon sokáig nem
tudtam, hogy tulajdonképen kinél lakom hát?
Hajnalban, a mikor künn a konyhában hozzá kezdtek a munkához s a nagy
háromemeletes házban, s a belvárosi utczán még alig moczczantak az
emberek: suttogásuk tisztán behallszott hozzám.
Azt kivettem, hogy hárman is beszélgetnek. Három egymáshoz nagyon
hasonló hang, kopott, erélytelen, fogatlan öreg asszonyok hangja, öreg
asszonyok szükkörű beszéde.
Leginkább a házmestert szidták, a ki fenyegetődzött, hogy kidobatja
őket, ha továbbra is itt mosnak… Gyakran beszéltek a kuncsaftokról is,
olyanokról, a kik alig két inget, de hozzá husz gallért mosatnak, nem
nagy kegyelettel emlékezvén. A kereskedősegédeket és egy-egy könyvvivőt
általában dicsértek, mig egy Kemecsey nevü jogászról igen szigoruan
emlékeztek meg.
Mulattatni kezdettek ezek a jellemzések, melyek leginkább a
legerélyesebb hangu asszonyságtól eredtek. Később kivettem, hogy ezt az
asszonyságot a másik kettő doktornénak is nevezi s hogy az valószinüleg
valami régesrég elhalt orvos özvegye. A beszélgetésekből az tetszett ki,
hogy férjére már nagyon homályosan emlékszik, néha dicsérte ugyan annak
dus haját, tisztaságát, de leginkább arról a jólétről emlékezett meg, a
melyet oldala mellett élt át. Talán akkor még a maga ruháit se mosatta
otthon…
Szobám falán – Batthányi kivégeztetésének szomoru képe mellett – arany
keretben föl is fedeztem a néhai doktor diszes oklevelét. A sárga
pergamenten még egész fekete volt a név «Vilhelmus de Wald» s odább:
«1838», mig maga a jó doktor biztosan régen porrá vált már.
A szoba butorai, a régi módi iróasztallal: lehet, hogy az ő idejéből
valók még, olyan avultak, olyan roskatagok; kivánkoztak utána.
A minthogy minden a házban: az enyészettel való, utolsó, gyenge de
elkeseredett küzdelem.
Az az öreg asszony, a ki reggelente be akart fűteni szobámban: nem
tudott felkelni, ha egyszer lekuporodott a kályha mellé. S egyszer, a
mikor ki akarta vinni téli kabátomat, hogy kikefélje – elbukott vele. Le
kellett szálnom az ágyról, hogy fölemeljem. Motyogott valamit s
köszönte, a mikor fölmentettem a ruhatisztogatás és fűtés alól.
Ezentul nem jött be többé reggel, hanem már hajnalban. Körülnézett,
közeledett ágyamhoz, megleste, alszom-e már, s ha azt hitte, hogy
alszom: lekuporodott nagy kinnal a kályha mellé s egy pár darab fát
szedett a kötényébe. Aztán ravaszul mosolyogva, kisompolygott a
szobából.
Lopott. Szégyeltem rászólni. Egyszer azonban nem tudtam türtőztetni
magam s rákiáltottam:
– Hová viszi?!
Megrettent, elhalványodott, kiejtette a fát kötényéből s kétségbeesve
motyogá:
– A Károly… Károly…

I.
Ezt a nevet gyakran hallottam emlegetni.
– Csendesen, a Károly alszik!…
– A Károlynak a czipőjét…
– Reggelit a Károlynak… a Károly nem eszi a sárgarépát…
A Károly, a Károly! hallszott minduntalan.
Néha – de ritkán – különös asszonyok jöttek látogatóba. Olyanok, a kik
csak Budán lakhatnak s onnan csak minden esztendőben jönnek át Pestre, a
melyet nagyon rosznak tartanak. Avagy nem is ismerik ezt a várost,
eltévednek az utczákon, keresik a régi kis utczákat, a melyek már régen
nincsenek meg. Egyikéjük-másikájuk még krinolint is hord, a
harmincznyolczadiki árvizről ugy beszélget, mintha tegnap lett volna s a
királyt császárnak nevezi, de Zsófia főherczegnőről nem beszél nagy
előszeretettel.
Ezek a furcsa főkötős asszonyok a mint tettek-vettek, jártak-keltek a
konyhában: még avatagabbá tették ezt a házat. A mint súgtak-búgtak
beszélgettek régi dolgokról, a mint dicsérték Hollósy Kornéliát: ugy
éreztem magamat, mint a mikor régi ujságokat olvasok.
És szinte rosszul esett – a mint a vékony falon át meg kellett hallanom
– egy erőteljes férfihang modern gorombasággal közibük kiabált:
– Kérek csendet… olvasok…
A pletyka hirtelen benszakadt s kevés vártatra a némult csendben ijedten
suttogta a doktorné:
– Csitt… a Károly olvas…

II.
Ennek a Károlynak okvetlen a konyhánytuli, másik szobában kellett
laknia.
Kezdetben azt hittem, hogy a másik «szobaur», mert annyi figyelemmel
bántak vele s annyi figyelmet követelt ő magának. Ha otthon volt –
hallottam – minduntalan kért, parancsolt valamit, reggelente nem egyszer
költött fel haragos kiáltása: «Mikor hozzátok már azt az ujságot!» Vagy:
«Ezt a kávét nem lehet inni!»
Tegezte az öregeket, hát aligha volt szobaur, hanem – gondoltam magamban
– valami dusan fizető rokon.
Egyik sem volt. Egy este halottam, hogy igy szólt: «Mama, ne dolgozzatok
már, nem tudok aludni!»
Fia, ugy látszik egyetlen, s valószinüleg beteges, elkényeztetett fia a
doktornénak, a kit mint egyetlen férfi személyt a házban, a másik két
öreg asszony is nagyon respektál, fél, tisztel. Nem is feküdtek vele egy
szobában, hanem künn a konyhán, egy korhadt fiókos ágyban, együtt.
A Károly, ugy látszik, csakis egy asszonyt, az anyját, türte meg
szobájában. Anyját s még valami más asszonyt, a kit még nem láttam soha
s csakis azt tudtam róla, hogy korán reggel elmén s késő este jő haza. A
hangja egy kicsit hasonlitott a többi asszonyszemély hangjához.
A falopó, a legöregebb asszonytól végre megtudtam, hogy mindannyian
testvérek. Négyen vannak, a doktorné a középső köztük, az egyedül
férjezett, míg ők hárman kisasszonyok. Az apjuk kádár volt Budán s
nagyon szigoru ember, az idő igy haladt el fölöttük. De a legkisebbik
testvér még csak harmincznégy éves. Segéd-gyermekkertésznő Ujpesten… s
ha leteszi a vizsgát…
Kétségtelen, hogy ez a legfiatalabb kisasszony tartotta fenn a házat, s
a mosás csak mellékjövedelmük volt. Hallottam is, hogy némi respektussal
beszélnek vele. De azért korántsem olyan tisztelettel, mint a
Károlylyal, a kit sohse sikerült megpillantanom, s nem sikerült
megtudnom róla micsoda.
A falopó öregasszony csak annyit tudott, hogy hivatalnok, a házmester
azt hitte, hogy: irnok valami minisztériumban. Ez is volt az igaz,
csakhogy még dijtalan minőségben szolgált.
– Szekretárius lesz… mondá az én öreg asszonyom.
És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája
költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert –
titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor
vissza.
Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt
tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és
büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott
rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott
anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép
szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan
kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még
csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald.

III.
Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a
vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét,
elveit.
Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint –
mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az
ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott.
Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat,
melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen
irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták.
Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének.
Például iszonyatos dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki
mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni
fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert
az állam ugy akarja!
Az állam, az állam!
Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy
tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az
állam!»
A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem
meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az
állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy
otthagyta hivatalát.
Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét.
– Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen.
És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az
államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit.
Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza
politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még
nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait
nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta.
Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer
tányérostól együtt kidobta a konyhába.
Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a
rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni.
Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az
anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt
fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban
elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan
gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt
állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie.

IV.
Ilyen világot éltem a mosókonyha melletti szobában. Mindennap heves
jelenetek, mindennap politika, veszekedés.
Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, a mi egy estén hirtelen kitört.
A legfiatalabb kisasszony bátorkodott megjegyezni:
– Károly, jó volna talán mégis… ha felhagynál… ha elhagynád ezeket…
Igaz, de te csak egy ember vagy, nem segithetsz a bajokon… S aztán mi
lesz veled, mi lesz velünk… nem azért mondom, de talán jó volna, ha
hivatalt…
Károly orditva felelt ezekre a félénk szavakra.
Fenyegetődzött, hogy itt hagyja őket, sohse látják többé, hogy nem is
tudja, mért lakik együtt ilyen «ordináré» néppel.
És egyikéjüknek se volt elég bátorsága megjegyezni, de talán
egyikéjüknek se jutott eszébe, hogy aki itt tartózzik: az nem ők, hanem
ő.
Ijedten kérőre fogták a dolgot. Még rosszabb volt: Károly annál jobban
megvadult, ujra vette kalapját:
– Hát megyek… miattam akár éhen halhattok…
Majd eldobta a kalapját s azt mondta, hogy nem megy el, itt marad s majd
megmutatja ő: ki az ur a házban. Csapkodta a székeket, széthányta az
ágyát, az anyjára azt mondta:
– Hallgass, rosszabb vagy mint…
Itt egy kormányférfiu nevét emlegette.
A hölgyek hiába csititották: dühe egyre növekedett egészen a tombolásig.
A lakók összesereglettek az ablak előtt, vihogtak a cselédek,
szitkolództak az urak, kiabáltak a házmester után, a ki végre egy titkos
rendőr és egyenruhás biztos kiséretében megjelent a lakásban.
Károly hirtelen elnémult. Az öregek fogvaczogva vették körül, hogy
elrejtsék.
– Mit akarnak önök? suttogta remegve a legfiatalabb kisasszony.
– A fiatal urat felhivjuk, hogy jöjjön velünk, szólt a dedektiv.
– Minek, miért, mi jogon? suttogá hallotthalványan a fiatal Wald.
– Majd meg fogja tudni, nem lesz semmi baj…
A doktorné kezeit tördelve jött be hozzám s összefüggés nélküli
szavakkal azt akarta tudtomra adni, hogy a Károlyt im beakarják csukni…
Menjek, segitsek, akadályozzam meg.
Könnyű volt. A detektivvel megértettem, hogy nem igaz a házmester
feljelentése: a fiatal úr nem azért kiabál, mert őrült, a kit a lakók
nyugalma miatt a Rókusba kell szállitani: hanem egyszerűen hangos
beszédű ember.
– De ez már egy éve igy megy! szólt közbe a házmester. Őrültet nem
szabad a házban tartani…
A detektiv megintette az exdijnokot: viselje magát csendesen, különben…
aztán elment.
Wald ur fellélegzett. Megköszönte közbenjárásomat, aztán tudakozódott:
– Mit akartak?
– Félreértés!
– Félreértés? – szólt gunyosan mosolyogva. – O nem, én tudom – az állam…
az állam!

V.
Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a
különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé
lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint
tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később
megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is.
Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék.
Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a
segédgyermekkertésznő. E gond okát csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy
valóságos állami tanitó volt az.
Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is
látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek.
Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a
haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz
esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon
sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből
élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal
kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett.
A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy
pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s
mindennap az volt a bucsuszó:
– Szép álmokat kisasszony, isten önökkel!
Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt
szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt:
gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle
fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek
élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz,
sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit.
Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez
egy!
Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép
álmai voltak egy idő óta.
Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos
boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak:
gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben
s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az
oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az
édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben –
konyha világos… Maga jár a piaczra…
– Mit eszünk ma?
– Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először…
Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor
boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát,
fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk.
A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan
lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu,
szintelen ajka félig mindig nyitva…
Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már
esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a
gőzzel teli konyhában.
Rátámadtak.
– Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó – a kisasszony nem hibás, ha
van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az
uton…
– És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva.
A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve
szólott:
– Én… én… bocsássatok meg.

VI.
Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó
urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat
– igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy
csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre
bizni a nevelést!
A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt.
Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a
Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem
hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s
csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg
fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű.
Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és
elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe
átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek tetszet neki,
hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a
mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Emberek: Elbeszélések - 4
  • Parts
  • Emberek: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4025
    Total number of unique words is 1918
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4151
    Total number of unique words is 2024
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    53.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 3930
    Total number of unique words is 1882
    34.5 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4040
    Total number of unique words is 1898
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4043
    Total number of unique words is 1939
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4060
    Total number of unique words is 1943
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Emberek: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 536
    Total number of unique words is 366
    48.2 of words are in the 2000 most common words
    60.3 of words are in the 5000 most common words
    67.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.