Emberek: Elbeszélések - 5

laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre
nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.
Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak
dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések»
városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz
darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!
Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét
volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus
Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy,
szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott
szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás
választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban
összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.
– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az
asszony.
– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…
Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon:
el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.
«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.
«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor
a szinésznő éppen arra ment.
Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész
hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig
gondoltak egyébre mint egymásra.

II.
Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik
vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a
fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon,
de mindig korán jött haza.
Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett
a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a
szinésznő közeledett feléje.
Köszöntötték egymást.
– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.
– Igen, csakhogy nem jön.
Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida –
kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne –
szólni kezdett:
– Milyen jó volna most bolyongani…
– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.
Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért
állanak itt.
Borza Bélának jutott előbb eszébe:
– De miért is állunk?…
– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…
– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –
– Éppen kérni akartam.
Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind
a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a
kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest,
ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt
igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy
pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak
köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:
– Sokáig tartott a mai darab?
– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam
ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a
kedves, jó lovag?
– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?
Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy
éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.
– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára
mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon,
tiszta, holdas éjelen.
Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket
egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.
– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én
osztályostársaim.
– Miben?
– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van.
Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.
A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.
– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek,
tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki
primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal
fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban,
hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban
sok gyerekkel…
– És ön?
– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a
vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.
Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt
hitték, jól látták egymást.
A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:
Szenvedés, elszántság a királynői alakon.
A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre
vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta
azután.
És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete
asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év
előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi,
kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás
kezét. Az asszony szólt:
– Beszéljen ön magáról valamit!
– Mit?
– Mindent.
– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban.
Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi,
olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal,
szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét,
lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a
szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait
máskor…
– És most?
– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s
velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.
– Megtalálta?
– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?
A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk
zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.
– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt
soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön
elnéző barátja tudna lenni?
– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.
– Az életben?
– Ön.
Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga
házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már
jól kivehették.
Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden
tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És
érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását
meg tudják érteni.
– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.
– Fest?
– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem
volnának!
A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé
az utczán.
Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de
lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg
nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…
Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta
annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy
hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett,
kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás
vékony fala választja el tőle.

III.
Augusztusban nem választotta el őket többé semmi.
Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer
forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon.
A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony
mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal.
– Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla.
– Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony.
A kis Hanna hazajött az iskolából:
– Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie.
Borza Béla a szerelemről gondolkodott.

IV.
A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró
versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A
szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta
mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket,
reflexiókat.
A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy
homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről:
ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt
tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak
itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.
S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási,
de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös
kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint
fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más.
Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög
irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn
a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a
fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s
ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első
éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb
beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt
inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot
csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép
kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni.
Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát
hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert
legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott
neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a
dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta
asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a
férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot
okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha
azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint
havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna
egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket
szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt,
szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit.
Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász
elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva
megjegyzé:
– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza,
olvassad.
Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t
olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a
nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt
bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez.
Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme
tárgyában kereste a hibát.
Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni
a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig!
Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja
naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem
akarom, várok _reá!_»
Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz,
erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…
Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.

V.
Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át,
ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt
egyért fizetett.
– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak!
szólt az asszony.
Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.
A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.
– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.
A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a
mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi
a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár
milyen későn jött is haza.
Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett
meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint
azelőtt.
Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:
– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…
– Jó, de hiszen ő nem az én apám!
Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár
legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak
egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti
meg annyi gonddal mint azelőtt.
– Itt van… eredj! igy szól hozzá.
És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért
semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…

VI.
Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.
Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap
volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó»-vá lett,
versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő»-nek nevezték.
Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott
asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek.
Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult
arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben,
felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél
a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…
– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.
A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi
szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név
a kicsiny fiunak.
– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a
római pápa! állitotta a «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet,
ámbár: «viz – viz!» mondá.
Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az
apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben
Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet
pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit
nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát
olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista
László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor
az iskolából jön.
A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy
huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.
– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében
Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis
gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.
Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s
gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.
De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte
lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.
Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták.

VII.
A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a
gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze
csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját,
a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.
Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem
volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban
lakó krájzlertől.
Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk
senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki
kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az
első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más
és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket,
legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.
Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt
népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában
van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint
inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.
De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a
tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd
felesége járt be hozzájuk.
Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit
beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt
vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».
Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a
szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak
valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:
– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.
Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya
közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy
széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.
Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt;
megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra
leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek,
fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.
– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.
– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.
Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még
kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke
tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.
Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett
neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná
magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.
Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem
kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a
szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha,
hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét
csókolná meg.
Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy
könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».

VIII.
Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is
megáldani frigyüket?»
A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján
volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén
kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.
– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a
szinésznő őszinte lemondással.
A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett
a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert
magára.
Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával
agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi
szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre,
gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.
Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le.
Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő
Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.
Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor.
Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem
daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.
Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a
ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is
vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.
Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni
mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a
sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a
leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az
halkan, elfojtott hangon kaczagott.
Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből
megcsókolta a lányt.
És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók,
s milyen forró a tizenötéves leány ajka.
Megdöbbent, észre tért.
Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre,
igazán.


ÖZVEGYEN
Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el
hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia,
mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.
Itt fekszik előtte a holttest.

I.
Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok
előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik
lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a
hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten
szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.
Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly
lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból
először lép ki a szabadságba.
Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett:
férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg
erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a
cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:
– _Végre!_
S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát,
a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet,
értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a
hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset
s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a
diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek
volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:
– Diadal!
De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a
tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga
mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:
– Mégis… szeretett!
«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten
szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.
Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.

II.
Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg
agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak
voltak.
Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen:
betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét
várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S
alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem
közelükben, – előtte. A férj.
Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj
megszólal:
– Ön még itt?
Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok
beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:
– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott
nem, a hol én s gyermekeim vannak.
Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a
kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából
kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:
– Takarodjék!
A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint
meglátta, kiabált feléje: «mamma!»
Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:
– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!
A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.
Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:
– _Marad_ – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:
– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!

III.
Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt
mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek –
megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly
rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte,
az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek
akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott
nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami
undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.
– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?
És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta,
vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak.
Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!
Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora
iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a
szerető csókjára.
Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre
fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.
Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.
A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a
szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly
szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett
magának – és várt tovább.

IV.
Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett.
Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.
– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája
gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:
– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni
önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…
Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél
jobban tiltva volt szeretnie.
Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli
szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha
van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és
nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne
volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis,
elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»
– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén
pisztolyát, játszott vele:
– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem
tudom.
És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az
elfojtott kiáltástól:
– Oh, te nyomorult!
S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.
– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És
gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez
ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy
nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:
– Lengyel István, ön kegyetlen!
– Szerelmes vagyok!
– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!
– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!
De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy
ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a
szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett
teracotta-szobor.
A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A
plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.
A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.

V.
A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül
volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett,
hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már
véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel