Egy naplopó tünődései - 11

tiszteletreméltó tagok jókor megjelennek; észszerü korai órában mennek
is; a varjakéban ezt a szabályt nem veszik figyelembe. Őrült
spanyoloknak biztosan nagyon tetszett volna a klub; az ő izlésük szerint
való. Reggel félháromkor nyilik; a kik elsőnek érkeznek, a
legmegvetettebb klubtagok. Varju országban a kikent-kifent, selyemfiuk,
gigerlik, jó pubik, palik nagyon korán kelnek föl és délután fekszenek
le. Virradat felé idősebb, rendesebb tagok érkeznek némely értelmes
beszélgetésre vágyva; mindjárt tekintélyesebbé válik a klub. A fa ugy
hat körül záródik. Az első két órában nem valami szép dolgok történnek.
A sorrend rendesen küzdelemmel kezdődik. Ha nem találkozik két gentleman
ki harcraszáll egymással, hogy a többieket mulattassa, a legközelebbi
teendő, mi a hangzavart fenntartani van hivatva, a karénekbe-kapás. Nem
vigasztalás énnekem, ha azt mondják, hogy a varjak nem tudnak énekelni.
Én nagyon jól tudom, hogy mit tudnak, anélkül, hogy a
természetrajzkönyvet segitségül hinám. Csak a varju nem tudja; ő azt
hiszi, tud; eszerint aztán teszi is. Megkritizálhatod az éneklését;
nevezheted, a hogy akarod, de el nem állithatod: én legalább igy
tapasztaltam. Az is biztos, hogy olyan nótát választanak, a mihez kar
kell. Ugy a vége felé karénekké válik az egész, hacsak a szólista nem
egész különlegesen erős madár, ki nem enged a jussából.
Az elnök nem tud a klubról semmit. Az ugy hét felé kel föl – három
órával azután, hogy a többiek befejezték a reggelijüket; aztán ide-oda
röppen; az a rögeszméje, hogy ő kelti fel az egész kolóniát; hájfejü
öreg bolond. Soha még ilyen silány elnökről nem hallottam. Akármilyen
délamerikai köztársaság különb sikert bir ilyesmiben felmutatni. Maguk a
varjak, a családos többség, családapák, tiszteletreméltó
fészektulajdonosok éppugy fel vannak ellene háborodva, mint jómagam.
Mindenünnen hallom a panaszokat.
Amint ott támaszkodik az ember a koratavaszi hideg délutánban a
kapukerités mellett és hallja recsegő lármájukat, elmélkedni kell
rajtuk. Tán igy krákognak:
„A föld megint zölddé válik; a szerelem megint a szivünkbe száll öreg,
józan varjaknak, nekünk. Oh Madame; milyen feketén ragyognak a tollai;
milyen mélyen csillognak kerek barna szemei. Jőjjön; üljön ide az
oldalunk mellé; elmondunk egy történetkét; olyat, a milyet varju sohase
mondott még. Fészekről szól a mese; a fészek ott van egy magas fa
legtetején; legjobb nyugati szélben imbolyognak az ágak. Kivül kemény,
de belül lágy, puha; a kis zöld tojások olyan biztosan elfekszenek benn.
S ott ül a fészekben drága hölgyünk; édesen krákog, örömében vijjog;
hisz látja messziről a varjat, kit legjobban szeret a világon. Oh; el
volt messzire, keletre, nyugatra; ott a zsákmány; csupa kukac, hernyó; s
önnek hozta mindet.
– Öreg, nagyon vén varjak vagyunk – és sokan vagyunk, nagyon vén varjuk.
A fehér tollak beleszövődtek mellünkön a feketékbe. Láttuk, mint nőttek
körülöttünk a nagy mezők kopár földből; láttuk, mint hullottak, haltak
el a nagy fák. De minden évszakkal eljönnek hozzánk ifju gondolataink.
Ujra házasodunk; épitünk, gyüjtünk ujra, ugy, hogy vén, öreg szivünk
megint felujjongjon ujszülötteink vékony rikoltásán.“
Természet anyónak egyetlen gondja van csak: a gyermekek. Ugy beszélünk a
szerelemről, mint az élet uráról; pedig csak a minisztere. Regényeink
befejeződnek, hol a természet regéje kezdődik. A dráma, mire függönyt
boritunk, az ő játékának a prológusa csak. Az őskori Hölgy hogy kacagna,
ha gyermekei kereplését hallaná: „Ostobaság a házasság? Érdemes ezt az
életet végigélni? Az Uj Nő a Régi ellen.“ Ilyenfélekép csevegnek az
Atlanti óceán habjai, hogy keletre, nyugatra folyjanak-e?
A mindenség törvénye az anyaság. Az ember kötelessége az, hogy anya
legyen. Dolgozzunk… minek; a gyermekekért – az asszony otthon, az ember
a köznek. A nemzet gondoskodik a gyermek jövőjéről; mért? Hisz
államférfiai, katonái, kereskedői, munkásai, mindaz ősök köré gyülnek
majd. Mit törődünk annyit a jövővel? A haza fiainak vérét áldozza a
földnek, hogy az uj nemzedék dusan arasson majdan. Bolond Balga Péter –
zavaros agya őrült álmokkal teli – véres kézzel söpör végig a világon,
hogy vérét áldozza a Szabadságért, Egyenlőségért, Testvériségért. Nem
fogja látni soha – hacsak látomásképp nem – azt az uj világot, minek
épitőanyagul csontjait áldozza föl. – Még az ő pörgettyüszerü, szóktól
felkorbácsolt agyveleje is jól tudja ezt. De a gyermek! annak szebb,
édesebb legyen az élete. A paraszt odahagyja a tüzhelyt, hogy elhulljon
a csatamezőn. Mit bánja ő – porszem az emberi homoktengerben – hogy
Oroszország győzedelmeskedjék a Keleten, hogy Németország egyesüljön,
hogy uj tájakon lobogjon az angol lobogó? Az apai örökség majd nagyobbá
válik, mind több lesz a fiaknak. Hazafiság! Mi egyéb, mint népek anyai
ösztöne?
Tegyük fel, hogy dekrétum készült a Menyországban: Több generáció nem
lesz már; evvel az élettel végződik a világ. Hiszitek, hogy csak
mozditjuk is akkor a kezünket? A hajók ottrothadnának a kikötőkben; a
gabona ott rothadna a földben. Festenénk képeket, irnánk könyveket,
csinálnánk zenét, ha meggátolna bennünket valami benső, hidegen
csuszó-mászó érzés: az eljövendő örök csönd? Gondoljátok el, milyen
szemmel tekintene egymásra férj és feleség. Gondoljatok az udvarlóra – a
Szerelem forrása kiapad; állóviz pocsolya marad a szeretet.
És milyen kevéssé látjuk életünknek ezt az alapját. Ha sehol egyebütt,
ebben rejlik örökkévalóságunk. Az Én ne haljon meg soha – mert másképp,
kezdettől végig, az emberi fajta az istenek muló szeszélyes játéka lenne
csak; elsöprik az egészet, ha beleuntak. Uj kisérletbe kezdenek. A
vonásaim – nem vitatjuk a müvészi értéket – ne tünjenek el soha;
változón, javitva, de lényegében ugyanaz – folytatódjanak mind nagyobb
körzetben az Idők végéig. Vérmérsékletem – a jó, a rossz, mi bennem van;
– hadd növekedjék minden esztendővel; mind tágabb tere legyen; forrjon
egybe, változzék. Gyermekeimben, azok gyermekeiben létezem tovább;
örültök, hogy halott részeiből jó tüz kél majd, de szelleme, élete,
lénye ott maradt az erdőben ezer fiatal fácska alakjában. Nem hal meg a
fa; változik.
A férfiak, nők, kik mellettem haladnak el az utcán – hivatalába siet az
egyik, klubjába a másik, szerelméhez a harmadik – ezek az eljövendő
világ anyja valamennyi.
Ez a fickó, ki áruval, értékekkel kereskedik – csal, hazudik, becsap
valamennyiünket – mért? Kövesd csak a villanegyedben levő pompás
lakására – mit találsz ott? Apa; gyerekek a térdein; meséket mond, bábut
igér nekik. Aggodalmas, nehéz az élete – mire törekszik? Hogy ezeknek a
gyermekeknek meglegyenek azok a dolgai, miket jónak gondol részükre. Még
büneink is – erényeinkkel együtt – ebből az egyetlen gyökérből fakadnak:
Anyaság. Egyetlen magja, veteménye a Mindenségnek. A planéták csak a nap
gyermekei – a hold a föld magzata; kő az ő kövéből, vas a vasából. Mi
képezi mindnyájunk nagy központját – szerves, szervetlen életét
egyaránt, ha van szervetlen is? – Nem egyetlen ködös alakzat az egész
nagy mindenség – Anyaság; minden teret betöltő?
A mayfairbeli gazdag anya, amint terveket sző: gazdag vőt keres! Nem
valami gyönyörködtető látvány. Pillanatra azonban más tekintettel
mérjük. Minő fáradt lehet! Ma este ez már a harmadik „szereplés“-e;
szegény, fáradt arcáról folyik a festék. Társaságbéli fölöttesei,
fölebbvalói féltucatszor rápiritottak, helyére intették ma este;
valamelyik hercegnő nyiltan megsértette; türelmes mosollyal viseli el.
Szánalomraméltó igyekezet az övé; az, hogy gyermeke pénzhez, vagyonhoz
menjen nőül; kocsija legyen, meg sok cselédje; Park Lane-en lakjék,
gyémántokat hordjon; a neve ott álljon a társaság közlönyeiben.
Bármennyibe is kerüljön őneki, a leánya élvezze mindezeket a dolgokat.
Hisz mennyivel könnyebben lefekhetnénk aludni; hadd menjen az a lány
valami gazdag kereskedelmi utazóhoz férjhez. Olvasóm; még ennek is
igazságot kell szolgáltatnunk. Kemény tervkovácsolási munkája csak az
Anyaság formavesztett gyümölcse.
Anyaság! Az istenek hangversenyének karmestere – vadság, kegyetlenség az
egyik pólusa, – gyöngédség, önfeláldozás a másik.
A karvaly küzködik a tyukkal; élelmet keres ivadékainak – a tyuk övéit
védelmezi életével. A pók kiszivja a legyet, hogy táplálja ezernyi
nemzedékét; macska az egeret kinozza, hogy még lüktető husából
kicsinyeit táplálhassa; ember embert tesz tönkre a gyermekért. Tán ha a
világ tobzódását, lármáját megértjük egészen, nemcsak részeiben,
megtudjuk, hogy harmonia ez; valamennyi hamis hang, minden ütem egyetlen
közös eszmébe hullott: az Anyaságéba.


Tanácsot nem tanácsos elfogadni.
Az Euston-pályaudvar perronján jártam valamelyik késő téli este; a
watfordi utolsó vonatra vártam. Egy embert pillantottam meg; automatikus
gépezet előtt káromkodott. Kétszer az öklét rázta felé. Minden percben
vártam: most csap le rá. Természettől fogva kiváncsi vagyok; közelebb
léptem. Szerettem volna hallani, mit beszél. Csakhogy hallotta a
közeledő lépéseimet; felém fordult. – Maga volt itten az előbb? – kérdi.
– Hol? – kérdem. Ugy öt perc óta róhattam már a perront.
– Ott ni, ahol most áll; – mondja gorombán. – Mit gondol, mit értek az
alatt, hogy „itt“? A tulsó oldalt? – Nagyon ingerültnek látszott.
– Nincs kizárva, hogy vándorlásaim alkalmával ezt a helyet is
érintettem, ha ezt érti alatta, – felelek. Válogatott udvariassággal
beszéltem; gorombaságát akartam ellensulyozni.
– Ugy értem, – felel – maga az az ember, aki két perccel előbb szólt
hozzám?
– Én nem az vagyok; – mondom. – Jó éjszakát.
– Biztos benne? – makacskodik.
– Az ember nem egykönnyen felejti el, ha önhöz szólt, – válaszolok.
Igazán sértő volt a hangja. – Bocsánatot kérek; – morog. – Ugy néztem,
az az ember, aki itten egy-két perccel előbb beszélt hozzám.
Meglágyultam; ő volt egyedül a perronon; még negyedóráig várnom kellett.
– Nem a’; egész biztosan nem én voltam, – felelek hát jókedvüen,
kevesebb sulyt helyezvén a nyelvtanra. – Mért; mit akart vele?
– Mit akartam; – felel. – Egy pennyt dobtam ebbe a vacakba itten, –
szemmelláthatólag szükségét érezte, hogy könnyitsen magán; – egy
skatulya gyufa köllött volna. Nem birt ebből kijönni semmi; hát jól
megráztam a szerkezetet; káromkodtam, ahogy az ember szokta; akkor erre
jön itten egy ember; olyasféle nagyságu, mint ön, és – – biztos, hogy
nem ön volt?
– Egész biztos; – feleltem megint nyelvtani szabály nélkül; –
megmondanám, ha én lettem volna. Hát mit csinált?
– Nohát látta, hogy mit csinálok; vagy eltalálta. Aszongya: Utálatos
dolog az ilyen masina; érteni kell hozzá. – Aszondom: „Az kell hozzá,
hogy az ember felnyalábolja és a tengerbe vágja; más nem köll hozzá. –
Mer egész oda voltam, nem volt egy szál gyufám; aztán sokat szoktam
használni. – Aszongya: „Megakad néha; olyankor uj pennyt kell beledobni;
az első penny sulya nem mindig elég. A második penny meglazitja a
csavart és magától kiesik; akkor az ember visszakapja az elsőt, meg a
gyufát. Sokszor nekem jól sikerült igy.“ – Nagyon buta magyarázatnak
tünt, de ugy beszélt, mintha automatagép mellett nőtt volna föl; hát
elég bolond voltam, hogy ráhallgattam. Dobok bele megint valamit; ugy
tudtam, másik pennyt. De épp most veszem észre, hogy két shillinges
volt. Hanem annak a bolondnak bizonyos mértékig igaza van; kaptam
valamit ebből a vacakból. Ezt ni.
Felém tartja; rápillantok. Egy csomag Everton-mézeskalács.
– Két shilling, egy penny; – mondja keserün. – Eladom egy harmadáért
annak, amibe nekem került.
– Rossz gépbe dobta a pénzét; – vélem.
– Hát majd jóba! – felel kicsit ingerülten; ugy tetszett, nem valami
kellemes ember: akárki más lett volna ott, akivel beszélhetek, rögtön
otthagyom. – Nem azt bánom, hogy a pénzt vesztettem el; az bosszant
annyira, hogy ezt a komisz vakarcsot kaptam helyette. Ha azt a
félbolondot megtalálnám, majd lecsusztatnám a torkán.
A perron végéig haladtunk csöndben egymás mellett.
– Vannak ilyenek; – tör ki belőle, amint megfordulunk; – van ilyen
népség, amelyik jótanácsot szeret adni. Biztos, hogy hat hónapot kapok
egyszer egy ilyen miatt; mindig attól félek, az lesz belőle. Emlékszem;
volt egyszer egy ponnym. (Valami kisbirtokos lehetett; paraszti
szólással élt.) Kitünő egy welszki pony volt; soha egészségesebb dögöt
annál nem láttam. Egész télen füre küldtem; kora tavaszszal egy nap
gondolom: megpróbálom, nyereg alá veszem. Üzleti dolgom volt
Amershamben. Kocsi elé fogom; megindulunk; az egész ut épp tiz
kilométer. Kicsit makrancoskodott; ugyan sokszor rá kellett volna
vernem, mig a városba értünk; elég vad volt.
A vendéglő kapujában egy ember áll. Aszongya: – Jó pony ez a pony.
– No hát olyan közepes; – mondok.
– Nem jó, hogy az ember tulságosan befogja őket, mig fiatalok; – mondja.
Aszondom: – Tiz kilométert tett; de segitettem magam is. Biztos lehet
benne, derekasabban kifáradtam a dögnél.
Bementem; elvégeztem a dolgomat, mikor kijövök, az ember ott áll még
mindig. – Felfelé mén a dombon? – kérdi tőlem.
Valahogy kezdettől fogva nem pászolt nekem az az ember. – Tudja, –
mondok, – a domb másik oldalára akarok kerülközni; hacsak valami pátensa
nincsen, aki ugy is keresztülvisz rajt’ hogy fölfelé nem kék haladni,
akkor biz én felfelé mék.
Aszongya: – Fogadja meg a tanácsom; adjon neki egy pint öreg ale-t
(sörfajta) mielőtt nekiindul.
– Öreg ale; – mondok; – hisz bornemissza ez.
– Sohse törődjék maga avval; – ugymond; – adjon csak neki egy pint öreg
ale-t. Ismerem én a ponykat; ez itten jó fajta, de még nincs
belovagolva. Egy pint öreg ale, aztán ugy fölviszi a domboldalra, mint
valami hintó-paripa; se magának, se őneki meg nem árt.
– Nem tudom, hogy van az ezekkel. Az ember később azt kérdi magától,
mért nem csapta rá neki a kalapját a szemire; mért nem lökte oda fejjel
a legközelebbi lófogatnak. De mikor arról van szó, hát mégis rájuk
hallgat az ember. Kihozok egy pint öreg ale-t. Féltucat kölyök állt ott
körül; persze nagy volt a röhögés.
– Rossz utra vezeti, Jim bácsi; – mondja az egyik. – Kártyajátékra is
rákap majd; bankot rabol ki; megöli az anyját. Mindig a vége annak,
pohár ale-el kezdi valaki.
– Igy nem issza meg; – mondja a másik. – Teli vályut kéne elibe
állitani.
– Lesz-e szivar utána szegénynek? – kérdi a harmadik.
– Csésze kávé és darab vajaskenyér nagyon jót tenne neki; nincs valami
meleg máma; elbirná; – igy a negyedik.
Már akkor a fenébe szerettem volna vágni a löttyöt, vagy hogy megiszom
magam; tisztára való marhaságnak látszott, hogy négyéves ponynak ale-t
adjon az ember; de mihelyt a koldusfajta megérezte az ale szagát,
előrenyujtja ám a nyakát és fölszippantja, mintha igaz keresztény ember
lett volna; én nosza bele a kocsiba; oszt rajta; azok még meg is
tapsoltak. A dombra elég jól érkeztünk föl. Akkor a szesz müködni
kezdett a fejibe. Egyszernél többször szállitottam haza részeg embert;
van annál jobb mulatság is. Láttam részeg asszonyt; az még attul is
rosszabb. De részeg welszi ponyval ebben az életben nem akarok több
dolgot. Négy lába van; annyira hát vitte, hogy a lábán maradjon állva,
de hogy irányozódjék, ahhoz már nem értett; hogy pedig legalább én
tegyem azt helyette; aztat nem akarta. Egyszer az ut baloldalán
bumfordáltunk, aztán a jobbon. Ha egyik oldalon se voltunk; akkor ott
álltunk keresztbe az ut közepén. Bicikli cseng a hátam mögött; de nem
merem a fejem megforditani. Annyit birtam csak, hogy odakiáltok az
embernek, hogy maradjon ott, ahol van.
– Át akarok menni; – kiált, mihelyt elég közel van.
– No hát nem lehet; – kiáltok vissza.
– Már mér ne lehetne? – igy. Hát magának mennyi kell az országutból?
– Az egész kell, meg azontul is egy darab; – mondok; – ez olyan fuvar;
meg utba se jőjjön senki.
Félmértföldnyire követett; mindig káromkodott mögöttem; valahányszor ugy
vélte, hogy lehetséges: elémbe akart kerülni. De a pony kicsit mindig
tulontul szilaj volt neki. Azt hitte volna az ember, akarattal teszi a
dög.
– Magának nem szabadna még hajtani! – ordit. Igaza is volt; nem is
szabadott. Ugyis ugy éreztem magam, mintha agyonvertek volna.
– Mit gondol maga, hogy kicsoda maga? – kérdi. – Könnyü lovassági futár
maga? – (Igen közönséges fickó volt.) Ugyan ki küldi épp magát a
rüsztongjáér’?
A végin egész megvaditott. – Minek beszél hozzám? – kiáltok vissza. –
Jöjjön ide, osztán szidja a ponyt, ha szidni akar valakit. Van énnekem
vesződségem vele elég; nem kell hozzá a maga dupla-csöngettyüje. Menjen
a fenébe; még jobban megvaditja.
– Hát mi baja annak a lónak? – orditja messziről.
– Nem látja? – felelek. – Részeg.
– Istenem; ostoba felelet volt, az má igaz; de sokszor hangzik ostobán
az igazság.
– Hát hogy egyikük részeg, az nyilvánvaló; – aszongya. – Két pintért
odajövök, aztán kisegitem a kocsiból.
Bár engedtem volna; sokat adok érte, ha kikerülök abból a jármüből.
Csakhogy nem maradt rá ideje. Mert abban a pillanatban a pony hirtelen
nagyot rándul; azt hiszem, kicsit szorosra volt fogva. Ugatást,
káromkodást hallok; abban a minutumban tetőtől-talpig fröcsköl valaki
pocsolyavizzel. Egy ember érkezett velem szembe; aludt egy kocsirakomány
Windsor-szivattyu fölött a bakon. Borzasztó dolog, hogy az ilyenek a
bakon mindig alusznak; hogy nem történik több szerencsétlenség. Nem
hinném, hogy tudta volna, mi történt vele. Jómagam nem tekinthettem
körül, hogy megnézzem, mi van ővele, csak azt láttam, hogy felugrott. A
domboldalon lefelé, rendőr kiáltott rám, hogy álljak meg. Hallom, mint
ordit, hogy őrült gyorsan hajtok. Cheshamtől félmértföldnyire innen
leányiskola jött velünk szembe; a lányok kettesével haladtak; ezt
gondolom ugy hivják „krokodil“; no fogadjunk, hogy azok a lányok még
mindig arról a napról beszélnek. Jó órájába belekerült az
öregasszonynak, hogy ujra összeszedje őket.
Cheshamben épp állt a piac; ugy rémlik, soha népesebb piac nem volt
Cheshamben se azelőtt, se azután. Átrohantunk a városon harminc
kilométer óránkinti sebességgel. Sohse láttam még Cheshamt ilyen
élénknek; – álmos fészek különben. Egy kilométernyire a városon kivül
megpillantom a High Wycombe kocsijáratot. Nem valami nagyon törődtem
vele; tul voltam akkor már azon, hogy sokat törődjem azzal, mi történik
velem; inkább csak kiváncsi voltam. A fogat előtt egy tucat yardra a
pony megáll; engem levet az ülésről a kocsi végibe. Nem birtam felkelni,
mert az ülés a fejem fölé került. Semmi egyebet nem láttam az égnél;
alkalmilag itt-ott a pony fejét, mikor a hátsó lábain állt. De
hallottam, hogy mit mond a fogat kocsisa; ugy véltem, bajba került ő is.
– Vigye azt a nyavalyás szerzetet el onnan az utból; – üvölt. – Ha kis
esze van, láthatja pedig, hogy milyen tehetetlen vagyok. Hallom, mint
dobog a paripája; ilyenek ezek a lovak; ha egy bolondot látnak, bolondok
akarnak lenni valamennyien.
– Vigye haza az ilyet, oszt kösse az istállóba; – rikolt a vezető.
– Aztán valami öregasszony hisztérikus görcsöket kapott és röhögni
kezdett, akár egy hiéna. Ez megint talpraugrasztotta a ponyt; aztán,
amennyire a felhők járásából irányozni tudtam magam, ujra négy
kilométert tettünk meg. Akkor gondolta; átugrik egy kapun s ugy vélvén,
hogy a kocsi akadályozza, kezdte darabokra zuzni. Sohse hittem volna
azelőtt, hogy kocsit ennyi darabra lehessen szétverni, ha nem látom
akkor. Mikor aztán mindentől megszabadult, kivéve egy félkereket és a
rudat, ujra nekirugaszkodott. Én ott maradtam a romok közt. Örültem,
hogy megnyughatok kicsit. Késő délután visszajött; jó volt, hogy a
rákövetkező héten a vásáron egy ötfontos bankóért eladhattam; belekerült
másik tizbe, mig összeszedtem magam.
Mind e mai napig kacagnak rajtam a pony miatt; a helyi mértékletességi
egyesület példaképp állitott. Ez van abból, ha az ember követi a jó
tanácsot.
Rokonszenveztem vele. Sokat szenvedek magam is tőlük. Van egy barátom,
amolyan City-ember; itt-ott, elvétve szoktunk találkozni. Leghőbb vágya
az életben, hogy az én szerencsémet megalapozza. Threadneedle-streeten
megfog a kabátgombomnál fogva. – Épp magával akartam találkozni! –
aszongya; – valami jó üzletet tudok. Kis szindikátust tervezünk. –
Örökösen „tervez“ valami szindikátust, minden száz fontra, amit
befizethetsz, ezret kapsz vissza. Ha belemegyek valamennyi
szindikátus-tervbe, számitásom szerint ma kétmillióötszázezer fontom
volna. Csakhogy nem mentem bele a kis szindikátustervekbe. Csak egyszer
mentem bele; pár évvel ezelőtt; mikor még fiatal voltam. Még most is
benne vagyok; a barátom meg van róla győződve, hogy ha kitartok, az
ezresek nem maradnak el. De miután a készpénzt mindenek fölött becsülöm,
igen szivesen lemondok várandóságomról, bármely tisztességes személy
javára, jókora engedménynyel; készpénzfizetés mellett. Másik barátomnak
van egy barátja, ki „otthon“ van lóversenyügyekben. Ugy hiszem,
ilyenféle barátja majdnem mindenkinek van. Verseny előtt nagyon
népszerü; verseny után végtelenül népszerütlen. Harmadik jóltevőm a
különlegességek rajongója. Egyszer valami csomagot hoz nekem; olyan
ember modorában nyomja a kezembe, mint ki mostan minden világi bajtól
megszabadit.
– Mi ez? – kérdem.
– Nyissa fel; nézze meg; – felel szinpadi lendülettel.
Kinyitom, megnézem; nem lettem tőle okosabb.
– Tea; – magyaráz.
– Hm; – mondok – azon tünődtem, kinézhet-e igy dohány.
– No igen; – folytatja; – nem éppen tea ez; ez a teának egy bizonyos
fajtája. Egy csészével megiszik belőle – egyetlen csészével és soha
többé nem kiván a világon semmiféle teát.
Igaza volt; megkóstoltam egy csészényit. Mikor megittam, ugy éreztem,
hogy nincs kedvem semmiféle teához a nagyvilágon. Ugy éreztem, hogy
egyáltalán nincs kedvem semmihez se, csak ahhoz, hogy sértetlenül,
békésen és nyugodtan halhassak meg tőle. Egy héttel utóbb meglátogat.
– Emlékszik a teára, amit adtam? – kérdi.
– Határozottan; – felelek; – még most is a szájamban érzem az izét.
– Izlett?
– Nagyon kellemetlen volt akkor, de most már elmult.
Gondolkodóba esett. – Teljesen igaza volt; – mondja végre; dohány volt
tényleg; egész különleges dohány; egyenesen nekem küldték Indiából.
– Nem mondhatnám, hogy izlett; – feleltem.
– Borzasztó butaság volt tőlem; – folytatja – ugylátszik, összekevertem
a csomagokat.
– Ó; történnek véletlenek; – felelek; – máskor majd nem fordul elő
ilyesmi, egész biztos vagyok benne. Legalább énvelem szemben nem.
Jótanácsot tudunk adni valamennyien. Egyszer egy öreg urat szolgáltam
fiatal koromban, kinek az volt a hivatása, hogy törvényes dolgokban
jótanácsokat osztogasson; tudott is adni kitünőeket. Legtöbb emberrel
egyetemben, kik ismerik a törvényt, nem igen tisztelte őket. Hallottam
egyszer, amint egy jövendőbeli felperest kioktatott:
– Kedves uram; ha valami gazember megállit az utcán és az órámat,
pénzemet kéri tőlem; megtagadnám tőle. Ha erre azt mondja: „Akkor nyers
erőszakkal veszem el, – bár öregember vagyok, mégis csak azt felelem: –
Lássuk. – De ha azt mondaná: „Jó; akkor majd lefolytatom ön ellen az
eljárást a legfelsőbb biróság előtt s kényszeriteni fogják, hogy adja
ide“, – rögtön kiveszem a zsebemből, a kezébe nyomom s megkérem, hogy ne
beszéljünk a dologról többet. Akkor is ugy tartanám, hogy elég olcsón
szabadultam.
Mégis törvény elé ment az öreg gentleman a szomszédja ellen egy döglött
papagály miatt, ami hatost nem ért s ha száz fontjába nem került az
eset, akkor semmibe.
– Tudom, hogy bolond vagyok; – vallja be. – Nincs semmi valóságos
bizonyitékom arra, hogy az ő macskájuk volt; de fizetnie kell, amért vén
fülesbagoly ügyvédbojtárnak nevezett; vesszek el, ha nem.
Mindnyájan tudjuk, milyennek kellene lenni a puddingnak. Mi magunk nem
birnánk megcsinálni; nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy biráljuk a
szakácsnét. Ugy tetszik, mintha az is a mi dolgunk lenne, hogy biráljunk
sok egyéb mindenfélét, amit megbirálni pedig nem a mi dolgunk. Csupa
kritikusok vagyunk manapság. Nekem megvan a magam véleménye rólatok,
kedves olvasóim; nektek valószinüleg szintén megvan rólam a magatok
véleménye. Nem kutatom; a magam részéről jobb szeretem azokat az
embereket, kik a véleményüket rólam a hátam mögött mondják ki.
Emlékszem, mikor vidéki fölolvasó köruton itt-ott a hall épitkezési
módja arra kényszeritett, hogy a hallgatósággal együtt távozzam.
Hányszor hallottam ilyenkor, hogy előttem-mögöttem menő odasugott a
társaságnak: „Vigyázz; épp itt van mögöttünk, előttünk“. Mindig hálás
voltam a suttogónak.
Valamelyik müvész-klubban egyszer kávét ittam egy regényiróval;
szélesvállu, atléta-formáju ember. Egyik társtag csatlakozott hozzánk;
azt mondja a regényirónak: „Épp befejeztem a legutóbb megjelent
könyvének olvasását; elmondom róla őszintén véleményemet.“ A regényiró
gyorsan felel: – Figyelmeztetem szép szóval előre… ha megteszi, beverem
a fejét. – Elmaradt az őszinte vélemény.
Szabad időnk legnagyobb részét egymásra való acsarkodással töltjük.
Igazán csoda, hogy – amilyen magasratartott orral járkálunk ebben a
világban – nem haladunk valamennyien egész külön utakon. A Nagytömeg
acsarkodik az Osztályokra. Az osztályerkölcsök rettenetesek. Ha az
osztályok beleegyeznének legalább abba, hogy mint egy test, leckéket
vennének valamely tömegtanácstól viselkedés szempontjából; mennyivel
jobb volna az nekik. Csak az osztályok elhanyagolnák kicsit a saját
érdekeiket; alárendelnék magukat a Nagytömeg tapasztalatainak; sokkal
jobban meg volna velük elégedve a Nagytömeg.
Az Osztályuralom haragszik a Nagytömegre. Bár a Nagytömeg elfogadná
jótanácsaikat; csak takarékoskodni tudnának az emberek a heti tiz
shilinggel; lennének valamennyien bornemisszák, vagy innának bordói
bort; ha a lányok mind házialkalmazottakká válnának évi öt fontért s nem
költenék a pénzüket tollakra; ha a férfiak meg birnának elégedni avval,
hogy napi tizennégy órát dolgozzanak s karban énekelnék „Isten áldja az
urat, meg az egész familiáját“; ha megelégednének rendes
foglalkozásukkal – de jól, de könnyen menne minden – az
Osztályuralomnak.
Az Uj Nőnemzedék ráförmed a Régire; a Régi Asszony haragszik az ujra. A
templom nem ismeri el a szinházat; a szinpad nevetségessé teszi a
szenteskedést; – füzfapoéta dörög a világ ellen; a világ kikacagja a
füzfapoétát.
A férfi birálja az asszonyt. A nőkkel általában nem vagyunk megelégedve.
Hibáikat vitatjuk; jótanácsot adunk nekik. Bár angol feleségek ugy
öltöznének, mint a franciák; beszélnének, csacsognának, mint az
amerikaiak; bár ugy főznének, mint a német asszonyok! Istenem csak a nők
birnának épp olyanok lenni, amilyenekre nekünk szükségünk van –
türelmesek, végtelenül szorgalmasak; csillogó szellemességüek és
kimerültségig háziasak; varázslatosak; irányozhatók; kevésbbé
gyanakodók; – mennyivel jobb volna nekik – nekünk is. Olyan makacsul
igyekszünk, hogy tanitsuk őket, de nem akarnak ránk hallgatni. Ahelyett,
hogy bölcs tanácsainkra ügyelnének, az unalmas teremtések avval töltik
az idejüket, hogy bennünket biráljanak. Népszerü mulatság; nagyon el van
terjedve az ilyenféle iskola-játszás. Elég hozzá a küszöb lépcsője, egy
füzfavessző, meg hat gyerek. A legnehezebb aztán a hat gyerek a
dologban. Mindenik tanitómester akar lenni; folyton felugrálnak, hogy no
most rajtuk a sor.
Néha az asszony akarja a kezébe venni a botot; ő térdelteti le a férfit.
Van egy-két kis mondanivalója. A nagyságos ur egyáltalán nem az az
ember, akivel meg volna elégedve. Vesse le magáról sok-sok hamis
természetes vágyát és tulajdonságait majd aztán; ha megtette, ő veszi a
kezébe és csinál belőle – nem férfit; annál sokkalta magasabbrendü
lényt.
Ez a mienk volna mindenféle világok között a legkellemesebb világ, ha
mindenki követné a mi tanácsainkat. De vajjon Jeruzsálem csakugyan az a
gyönyörü tartomány lett volna-e, amilyennek hiresztelik, ha ahelyett,
hogy a saját portájával törődik, valamennyi polgára kiáll az országutra
s más országbelieknek leckét ád a haladásból?
Ujabban biráljuk már magát az Alkotót. Rosszul van csinálva a világ;
rosszak vagyunk magunk is. Csak megfogadta volna a tanácsunkat abban az
első hat napban!
Mért érzem magam ugy, mintha agybafőbe vertek volna; mintha minden tagom
ólomból lenne? Mért undorodom a szalonna szagától; mért érzem egyszerre,