Egy naplopó tünődései - 08

rólunk, testvérem, – rólam, rólad – meglátjuk, melyiknek van joga ahoz,
hogy megvetően nézze le a másikat.
Bocsáss meg, nyájas olvasó, e kitérésért. A hölgy vitt rá. A
„Viharmadarak“-ról volt szó; az általuk tervbevett reformokról; a
reformok pedig számosak valának. Emlékszem; kiküszöböltük a pénzbeli
büntetést, meg a háborut; kitünő jó szivü fiatalemberek voltunk. A
karácsont, ünnepnapokat mind megreformáltuk; tizenkét szótöbbség
határozott. Nem emlékszem, hogy létezett volna egyetlenegy kiküszöbölési
javaslat, amelyik szavazásnál szótöbbséget ne kapott volna. Nagyon kevés
dolog maradt, amit mi, viharmadarak, ki nem küszöböltünk. Karácsonnyal
könnyen végeztünk; a nevetséges oldalán ragadtuk meg. Kiteregettük a
karácsonyi érzelmek üres csacskaságát; lehurrogtuk az emészthetetlen
karácsonyi ebédeket, az unalmas karácsonyi gyülekezéseket, a bohó
karácsonyi előadásokat. Mókás madarunk karácsonyi énekeseket szedte
tühegyre; szociális ujitónk keserü szavakat talált a karácsonyi
részegség ellen; közgazdasági tagunk felháborodott a karácsonyi
irgalmasságon. Egyetlen argumentum akadt csak, a melyik nem szólt az
ünnep ellen; a vezető fő-cinikus kijelentése, mely szerint érdemes
végigszenvedni a karácsonyest borzalmait annak a kitünő jó érzésnek a
kedvéért, mit az okoz, hogy vége már és teljes éven belül nem háborgat
ujra.
Attól az időtől fogva, hogy ezt a mi vén világunkat mindenféle dolgokban
felvilágositani akartam, sok más véleményt hallgattam. Sok idegen
világnézetet értettem át; már nem vagyok olyan biztos benne, mint akkor,
hogy az én különleges világnézetem az egyedül helyes. Karácsony némileg
jelentéktelen előttem; de bekandikáltam szegénységlakta vidékek ablakán;
s láttam, mint világosodik ki a kopott odu, mint kap szinre a festett
papir, aranyhim tarkaság. Megvilágitja a gyertyák fénye a ritkán világos
sarkokat fönt, a mennyezetben vész el; a papirlánc, aranyhim behálózza
az olcsó gázvezetéket; a légypiszkos tükröt bekeretezi. Fáradt kéz, szem
órákhosszat igyekszik rajt, hogy elrendezze, formálja a bolondos
papirláncot, vélvén: „Hisz tetszeni fog neki“. „Örülni fog, hogy igy
rendbejött a szoba.“ Ahogy ugy elnézem őket, valami csodás módon
rokonszenvesekké váltak. A tarkabarka gyerekjáték, kutya, kép, ingerel,
bosszant, de aztán megpillantom a zord, müvészietlen személyiséget,
ahogy munkától kérges kezével a csacska játékot simitja; körülötte mohó
arcocskák lesik, bámulják rikitó nyerseségét. Ott függ még ma is a kép a
kandalló fölött olcsó keretben; a füstös falak egyetlen éke; fáradt
szemek pillantása ujból, meg ujból ráesik – a homályos szineken
keresztül belepillantanak a müvészet messzi országába. A karácsonyi
énekesek is bosszantanak; szeretném kinyitni az ablakot és szenet szórni
rájuk – egyszer Chelsea-ben ezt egy magas bérház ablakából meg is
cselekedtem. Ugy éreztem, nem elég nagyszerü énekesek. Afelé a vélemény
felé hajlottam, hogy egyszerü ifju emberek, kik okot találtak arra, hogy
lármázhassanak. Egyikük karbéli himnuszt tudott; másik hangszert
játszott; a harmadik tánccal kisérte az egészet. Ösztönszerüleg semmi
tiszteletet se éreztem irántuk; zavartak a munkámban; kivánság kélt
bennem, hogy bántsam őket. Gondoltam; jó dolog lesz, ha a világosságot
eloltom; halkan kinyitom az ajtót s szenet öntök rájuk. Lehetetlen lett
volna kitalálni, hogy a háztömb melyik ablakából érte őket az áldás; a
kellemetlenséget elkerülhettem. Egész kis csoport voltak s ha csak kevés
szerencsém akad, találom az egyiket.
Elhatároztam, hogy keresztülviszem a tervet. Nem láttam őket tisztán.
Csak ugy a lárma szerint igazodtam. Mintegy harminc darab kiválasztott
széndarabot eredmény nélkül bocsátottam le; kicsit el is bátortalanodtam
már. Aztán valami ugatásfélét hallottam; ezt követték olyan kiszólások,
mik az alkalomnak semmiképp se feleltek meg. Ugy látszik, a gondviselés
helyes irányba terelte a karomat; a zene hirtelen elhallgatott, a banda
szétrebbent nagy röhögés közepette, a mit furcsálottam.
Egyetlen embert vettem csak észre, ki visszamaradt. Lámpavas alatt
állott; az öklét rázogatta a ház felé.
– Ki dobta le azt a szenet? – kérdi stentori hangon.
Nagy megdöbbenésemre a nyolcvannyolcas számu lakót ismertem fel; –
ujságiró, mint jómagam. Gyorsan keresztülláttam az egész helyzetet –
csakhogy későn, – mint a szerencsétlen regényhősök. Ugylátszik a
Nyolcvannyolcas – őt is megzavarta a lárma – kiment, hogy tárgyaljon a
lármázókkal. Persze az én széndarabom őt érte. Őt, az ártatlant, a
békéset! A derekat, erényest! Ilyen igazsággal mér a fátum bennünket
halandókat idelenn! Volt ott a csoportban tiz-tizennégy fiatalember;
olyan egyse köztük, ki meg ne érdemelte volna a darab szenet s ő, az
egyedül ártatlan az áldozat. A ködlő lámpa világánál ki birtam venni,
épp a szeme sérült meg.
Az épülettömb néma maradt a kérdésre; arra átjött az utcán és
felfeléhaladt a lépcsőn. Minden emeletnél megállt; orditott.
– Ki dobta le azt a széndarabot? Hol az az ember, a ki azt a szenet
ledobta? Ki vele!
A kitünő ember az én helyemben megvárja, mig a Nyolcvannyolcas odaér
arra a folyosóra, ahol lakik. Kitárná az ajtót; férfias elszántsággal
jelentené:
– Én dobtam ki a széndarabot. Én valtam, igenis. – Tovább nem mondhatta
volna, mert ennél a pontnál a Nyolcvannyolcas beveri a fejét, az biztos.
Csuf botrány kerekedik a folyosón; nagy tábor venne körül, a ház
valamennyi lakója bosszankodnék; később kérdezősködés, magyarázkodás,
törvény. Gonosz szenvedélyek váltak volna ki az emberekből; keserü harag
kelt volna, talán évekig tartó.
Nem mondom, hogy kitünő ember vagyok. Nem tudom, érne valamit, ha azt
próbálnám állitani, hogy igenis az vagyok. Nem vagyok elég jó szinész.
Mondok magamban, mikor a dolgozószobámban levetem a cipőm, hogy a
hálószobába vonuljak át. Ez a Nyolcvannyolcas biztosan nincs olyan
kedélyállapotban, hogy kiváncsi lenne a történetemre. Hadd orditson;
majd lecsillapodik. Visszatér a lakásába, megmossa a szemét; frissitő
álomba merül. Reggel, – mint rendesen – találkozunk a Fleet Streeten,
alkalmilag megemlitem az incidenst; sajnálkozásomat fejezem ki. Az
igazságot is megpenditem, hogy alighanem valami szomszéd, kit szintén
bosszantott a dolog, szenet dobált az énekesekre, aztán sajnálatos
véletlen folytán épp ő lett az áldozat. Tapintattal talán még arra is
képes leszek, hogy átlássa az incidens humorát. Később, márciusban vagy
áprilisben, óvatosan kiválasztván a legalkalmasabb percet, esetleg be is
vallhatom, hogy én voltam; barátságos pohár brandy fölött kacagunk az
ügyön.
Tényleg; igy is történt. Az emlitett Nyolcvannyolcas – nagy darab ember;
– soha jobb fiu nem élt még a földön nála, csak kicsit indulatos, – maga
mondta: – „No, kutya szerencséd volt öreg, hogy nem mondtad akkor.“
– Mert éreztem, – felelek, – ösztönszerüleg, hogy olyan természetü ez az
ügy, hogy jobb későbbre halasztani.
Van ugy, hogy jobb legyőzni a szenvedélyt, hogy az ember férfiasan
elszánt legyen. A karácsonyi énekesek az én keblemből ingerültségnél
egyebet nem váltanak ki; mégis láttam, a mint a „Mennyből az angyal“
hallatára – akármilyen ködös volt a torok, mely énekelte, akármilyen
hamis a kisérő fuvola, trombita – munkától barázdás női arcon az öröm
sugara világolt fel. Annak a dal remény, szerelem hirnöke; édesebb lesz
tőle az élet kemény ize. Ha mi, magasabbrendü emberek, csak rágondolunk
a familiáris karácsonyi ajándékgyüjtése, beleborzongunk. Eszembe jut
amit egyik barátom mondott egy falusi karácsoni látogatásról.
Szemtől-szembe került egy olyan hölggyel, kit a városban merőben
ellenkező környezetben ismert. A kis farmház ajtaja tárva-nyitva állott;
az a bizonyos nő és egy idősebb asszony egy asztalnál vasaltak; a mint a
fiatalabb puha, fehér kezei ide-oda emelték a vasalót, a hogy ott
hajtogatja, simitja a fehér vászoncsomót, kacag, cseveg; hát csupa
házias, kedves dolog, amit mond. Barátom árnyéka épp a munkájára esik;
az asszony feltekint; pillantásaik találkoznak: az asszony arca
egyszerüen annyit mond: „Én itt nem ismerem önt; ön sem ismer engem.
Itten nő vagyok, kit szeretnek, becsülnek.“ Barátom belép; beszédbe
elegyedik az idősebb nővel – az házigazdája vendégei közzül egynek a
felesége. Az asszony megfordul és bemutatja a fiatalabbat: „A lányom,
sir. Nincs hozzá idelenn sokszor szerencsénk. Állása van Londonban;
ritkán látogathat csak el hozzánk. Csak épp karácsonykor szokott pár
napot nállunk tölteni.“
– Az a családi találkozás legjobb ideje – felel a barátom elfojtott
vigyorgással, a miért aztán utálja sajátmagát.
– Ugy van, sir; – felel az asszony, a ki a vigyort nem veszi észre. A
karácsonyt eddig még mindig velünk töltötte; nem igaz, Bess?
– Mindig, anyám, – felel a nő egyszerüen és a munkája fölé hajol.
Az évnek erre a néhány napjára odahagyja prémjeit, ékszereit; szép
ruháit, finom ételeit – darabig ott él, hol tisztaság, egészség van. Ez
az egy horgony, mi a nőiességhez köti; szivesen gondol rá az ember, hogy
elég erős lesz arra, hogy megmentse a teljes elmerüléstől. Mély
argumentumok valamennyien, melyeket a karácsony védelmében és a
karácsonyi szokások dicséretében elmondottam, szentimentális
természetüek; de elég soká éltem ahoz, hogy kételkedjem, vajjon az
érzelemnek nincs-e meg a rendes, törvényes helye az élet gazdaságában.


Ne sokat nézelődj, ha megugrani készülsz.
Vetted észre, milyen az, mikor asszony elmén hazulról?
Ha férfi megy el, azt mondja: „No én most elmegyek; nem maradok soká
oda.“
– Ó, George! – kiált utána a felesége a lakás másik végéből; várj;
kérlek, ne menj még; csak egy pillanatra! Csak azt akarom mondani…
Hallja, hogy ottkin becsapódik az ajtó; mint röpülnek le a kalapok a
fogasról.
– Istenem George, csak nem mentél még el! – sikolt. De csak a
kétségbeesés hiu hangja. Ez igy van, ez tény; tudja, hogy már valóban
elment. Zihálva ér ki a hallba.
– Bizony várhatott volna egy percig; zugolódik befelé, amint a kalapokat
szedi össze. Annyi mindenfélét akartam mondani.
Nem nyitja ki az ajtót, hogy lekiáltson utána, ugyis tudja, hogy már
félig kinn jár az utcán. – Közönséges, aljas távozási mód; hasonlit a
férfiakhoz, – gondolja.
Ha azonban asszony távozik otthonról, arról aztán tud az ember. Nem
szökik el aljasan. Ő megmondja, hogy elmén. Általánosságban megmondja
már előttevaló nap délután; kisebb megszakitásokkal elismétli
uzsona-időig. Teánál hirtelen elhatározza, hogy mégsem fog; hogy inkább
holnaputánra hagyja. Egy órával később elgondolja, hogy mégis csak
holnap lesz az inkább; előkészületeket tesz, hogy estére meg is mossa a
haját ez okból. Ugy körülbelül egy óra hosszat elragadtatási rohamok
váltakoznak nála, mely rohamok alatt ugy véli, igenis fog menni; aztán
lemondási kedélyállapot következik, mikor balsejtelmek szállják meg.
Ebédnél valamely más nőt is rábeszél, hogy tartson vele; a másik nő,
mikor már rábeszélték, el van ragadtatva az eszmétől. Csak aztán jut
eszébe, hogy igaz is; nem mehet. Az első nő nemsokára meggyőzi, hogy
mégis jöhet.
– Igaz; – felel a másik; – de akkor hogy leszünk veled, édesem?
Elfeledkeztél Jones-ékről.
– El; igazán el; – igy az első, teljességgel zavartalanul. Milyen
borzasztó; én pedig szerdán nem mehetek. Akkor csütörtökre hagyom.
– De csütörtökön meg én nem mehetek; – mondja a másik.
– Jó; akkor nélkülem méssz, drágám, – felel az első olyan hangon, mint
aki egy élet becsvágyát készül feláldozni.
– Ó, dehogy kedvesem; nem is gondolok rá; – mond a másik nemeslelküen. –
Inkább várunk és megyünk aztán együtt pénteken.
– Tudod mit; – mondja az első. – Majd jókor felkelünk, (csak inspiráció)
és jókor visszaérkezünk, még mielőtt Jones-ék itt vannak.
Elhatározzák, hogy majd együtt alszanak; valami bujkáló gyanu vibrál a
szemükben, hogy ez lesz az utolsó alvás életükben. Korán visszavonulnak;
kanna meleg vizet visznek magukkal. Nagyobb időközökben éjjel hallani
lehet a viz csobogását, az ő társalgásukat.
Reggelihez későn jönnek le; mindkettő rosszkedvü. Ugy fest, mintha
mindkettő arra a meggyőződésre jutott volna, hogy ebbe az őrült dologba
a saját jobb belátása ellenére erőszakolták; a másik állhatatos
bolondériája az egész. Reggeli alatt mindenik megkérdi a másiktól
ötperces időközökben, hogy elkészült-e már egészen. Ugy látszik, semmi
egyéb dolga se lesz egyiknek se, minthogy a kalapját feltegye. Az időről
beszélnek; vajjon milyen lehet. Ugy vélik, jó volna, ha eldőlne; esni
fog-e, vagy süt-e a nap majd. Haragszanak az időre, hogy nem bir
határozni. Reggeli után még felhős az ég. Elhatározzák, hogy egész
elejtik az utitervet. Akkor eszibejut az elsőnek, hogy őneki menni kell
minden körülmények között.
– De neked nem muszáj jönnöd, kedvesem; – mondja.
Eddig a pontig a második nő nyilvánvalóan még nem tudta, hogy
tulajdonképen akart-e menni, vagy sem. De most már tudja.
– De jövök; – mondja; – legalább aztán tulestem rajta.
– De igazán nem szükséges, hogy jere; – vitatja az első, – akkor én is
hamarabb otthon leszek. Már indulok is.
A másik csökönyös.
– Én leszek előbb kész; – válaszol. – Tudod drágám, hogy rendesen én
szoktam rád várni.
– De hisz még cipő sincs rajtad; – emlékezteti az első.
– No, annak idő nem kell; – véli. – Hanem igazán, kincsem, ha nem
akarod, hogy jöjjek, akkor csak szólj. – Majdnem a könnyeknél tart már.
– De hát természetes, hogy szeretném, ha jönnél, – magyarázza a másik
lemondó hangon. – Azt hittem, hogy csak azért akarsz jönni, hogy
szivességet tegyél; hogy ne menjek egyedül.
– Ó, dehogy; magam is szeretnék menni.
– No, akkor siessünk; – igy az első; – én kész leszek egy perc alatt.
Nekem csak másik szoknyát kell felvennem.
Félórával később, hallod, mint hivják egymást a ház különböző sarkaiból;
tudni szeretnék, kész-e a másik. Kisül, hogy mindketten már rég kész
voltak; csak épp a másikra vártak.
– Attól félek, – mondja az, a ki leért a lépcső aljára, – hogy esni fog.
– Ugyan, ne mondd; – hallik a másik hangja.
– Bizony; nagyon is esőre áll.
– Micsoda bosszuság; – felel a fönti; – hagyjuk holnapra?
– Te, mit gondolsz, drágám? – a lenti.
Elhatározzák, hogy mennek azért mégis, csak épp hogy cipőt kell váltani;
csak másik kalapot kell tenni.
Rákövetkező tiz percben még ide-oda szaladgálnak, kiabálnak. Aztán ugy
látszik, hogy elkészültek csakugyan; már csak Istenhozzádot kell
mondani, aztán „mehetünk.“
Kezdik a gyerekeket csókolgatni. Asszony sohse hagyja el a házat titkos
félelem nélkül, hogy sohse tér oda vissza többet élve. Egyik gyereket
sem találni sehol. Mikor megtalálják, szeretné, ha nem találták volna
meg. Meg kell mosni, mielőtt meg lehet csókolni. Aztán a kutyust kell
megtalálni, hogy megcsókolhassák azt is; végre a szakácsnő várja az
utolsó rendeletet.
Arra aztán kinyitják lenn a kaput.
– Ó, George! – az első asszony visszafordul. – Fönn vagy?
– Halló! – egy hang valahonnan fentről; – szükséged van rám?
– Nem drágám; csak bucsuzni akartam. Good bye. Megyek.
– Isten áldjon.
– Isten veled, drágám. Nem gondolod, hogy esni fog?
– Á, nem; nem hinném.
– George.
– No.
– Pénz nincs nálad?
Öt perccel később szaladva jönnek vissza; egyik otthon felejtette a
napernyőjét, a másik a pénztárcáját.
Pénztárcáról szólván, ujabb különbség fedeződik fel a himnemü és nőnemü
emberi állaton. Férfiember a pénzét a zsebében hordja. Ha használatba
akarja venni, előszedi és leteszi. Ez a dolgok közönséges rendje;
asszonynak több finomságra van szüksége. Ott áll az utcán; négy
pence-ért ibolyát akar vásárolni; a virágárus lány vár. Két csomag van
az egyik kezében, napernyő a másikban. Balkezének megmaradt két ujjával
tartja az ibolyát. Felmerül a kérdés: hogy fizessen a lánynak?
Gondolkodik darabig; szemmelláthatólag azon tünődik, hogy van az, hogy
nem tud fizetni. Arra aztán rájön: csak két keze van, az pedig teli
mindkettő. Először azt gondolja, hogy a csomagokat és az ibolyát majd
átteszi a jobbkezébe; aztán, hogy inkább a napernyőt a balba. Aztán
körülnéz valami asztal, vagy legalább is szék után. Olyasmi nincs az
egész utcában. Megoldódik a kérdés azáltal, hogy elejti a csomagokat, a
virágot. A lány felveszi; tartja; vár. Ez felszabaditja a jobbkezét,
hogy az erszényt kereshesse meg vele; baljával a nyitott ernyővel
hadonász. Valamelyik öreg gentleman kalapját lesöpri vele a csatornába;
majdnem kiüti a virágáruslány szemét, mielőtt eszébejut, hogy jó volna
becsukni azt az ernyőt. Mikor becsukta, odatámasztja a virágáruslány
könnyü állványához; most már komolyan kutatni kezd mindkét kezével.
Hátulról előre forditja magát, testének felső részét körbehajlitja ugy,
hogy a haja előrekerül, a szemei meg hátra. Balkezével még mindig erősen
fogja sajátmagát – ha elengedné a személyét, isten tudja, hová vinné –
jobbjával kutat. Hisz az erszény megvan; érzi; a probléma az: hogyan
férjen hozzá. Leggyorsabban persze ugy érhetné el, ha levetné a
szoknyáját, leülne és a belső részét kifelé forditaná; s onnét a zseb
sarkából felfelé csusztatná. Ez egyszerü gondolat azonban ugy látszik
nem ér fel hozzá. A ruha hátulján valami harminc ránc van; két ránc
között huzódik meg a titkos nyilás. Csupa véletlenségből felfedezi
végre; majdnem elesik munkaközben; de felhozza az erszényt a napfényre.
Még csak a kinyitás jár vesződséggel. Tudja, hogy valami nyomógombbal
nyilik, de sohse nézte meg, milyennel; nem tanult meg bánni vele; nem is
fog soha. Rendesen addig nyomkodja, mig kinyilik. Öt perc alatt mindig
el szokott készülni, ha csak nem sieti el.
Tényleg kinyilik végre. Kinyilik, mert már belebetegedett abba, hogy ugy
nyomkodják, s véletlenül, vagy akarattal épp lefelé van abban a percben,
mikor kinyilik. Ha elég közel vagy ahoz, hogy a vállán keresztül
pillants, láthatod, hogy arany, ezüst egymásrahányva feküdt benne. Benső
szentélyben, mit másik ruganyos gomb őriz, a rézpénzt őrzi egy
bélyeggel, meg egy fizetőcédulával együtt. A cédula kilenc hónapos;
tizenegy pence három farthingről szól.
Emlékszem egy öreg omnibusz-kalauz felháborodására. Benn a kocsiban
kilenc nő ült és két férfi. Én ültem az ajtó mellett; ennélfogva az
észrevételeit énhozzám intézte. Időbe került, mig a pénzeket
összeszedte, de azt hiszem, jobban sikerül, ha kevesebbet morog;
megzavarta, idegessétette az utasokat.
– Ezt nézze itten; – mondja s egy átellenben ülő hölgyre hivja fel a
figyelmem. Szokott módon kutatott az erszénye után. A pénzükön ülnek;
ilyenek az asszonyok. Ahol ni; hogy halászik utána.
Végre a hölgy kihuz maga alól egy rendkivül kövér erszényt.
– No, most képzelje el, hogy szorongó, rázós omnibuszba ilyen vacakon
ül; – folytatja. – Micsoda erős hátsórészük lehet. Bizalmas kezdett
lenni: „Láttam egy asszonyt“ – mondja, – az kiszedett maga alul először
egy nagy, nehéz kapukulcsot, egy kis doboz szardiniát, hatalmas
erszényt, egy csomó hajtüt, egy üveg illatszert. Én megbolondulnék, ha
csak egy kis ajtókulcson ülnék, ezek az asszonyok meg igy szaladgálnak
egész nap. Ugy hiszem, hozzá vannak szokva. Tegye aztán az ember őket
pehelypárnára; biztosan sikitanak. Amig egy twopencet kihozunk belőlük;
a szivem szakad bele. Először megpróbálják egyik oldalon; aztán
megpróbálják a másikon. Aztán felállnak; rázzák magukat, mig a kocsi
vissza nem löki őket; ott állnak; vigasztalan ruharakás. Ha tőlem
függne, asszony-kutatókalauzt tartanék a kocsin; hamarosan átkeresgélné
őket, oszt elvenné a pénzt. Hogy ezeknél mit keressen szegény
zsebmetsző. Csak azt mondom, mig szegény férfi rátalál asszonyi zsebre
manapság – no az legalább megérdemli, amit ott lel.
Komolyabb természetü dolgokra gondoltam, mikor igy az asszonyok tulontul
gondos voltáról elmélkedtem. Az az elméletem – lehet, hogy hamis; ilyen
véleményt is hallottam – hogy tulságosan sok aggodalommal tesszük meg
életünk rövid kis utját. Folyton a földre pillantunk. Lehet, hogy
elkerülünk egy-két kisiklást, meglátjuk a követ egyszer-kétszer, miben
megbotlottunk volna – de elmulasztjuk az ég kékjét; a domboldal dicső
zöldjét. Mindig bosszantott a sok könyv, mit jó emberek irtak, hol
elmondják, hogy az élet „sikere“ abban van, ha eldobjuk fiatalságunkat,
elpocsékoljuk férfikorunkat csak azért, hogy nyolcvanéves korunkban
„derüs öregség“-ről beszélhessünk. Egész életünket arra a bizonyos
„légvár“-ra épitjük; nem vesszük észre, hogy mig épitünk, tervezünk,
közönségesek, szükkeblüek, kemények lettünk. A rózsaszüretet hagyjuk
csak holnapra; ma munka napja van; üzlet, hajsza. Istenem; holnap lett;
de a rózsák elhervadtak. Nem is törődünk már rózsákkal; olcsó vásári
áru; inkább tekintünk kelkáposzta felé, mire az a bizonyos holnap
ránkvirradt.
Az életet élni kell, nem eltölteni; szembe kell szállni vele, nem
elrendezni. Nem sakkjáték az élet; nem a legtöbbet tudó győzelme;
kártyajáték; ügyes kéz többet nyerhet. Az a legbölcsebb talán, kinek
mindig a legtöbb sikere volt? Én nem hinném. A legszerencsésebb
whist-játékos, akivel az életben találkoztam, sohse volt biztos abban,
hogy mi a tromf; a leggyakoribb kiszólása volt játékközben: „Ejnye;
bocsánatot kérek“; olyan megjegyzés, mire a partner csak ilyet
felelhetett: „Sohse kérjen. Minden jó, ha a vége jó.“
Egy olyan ember pedig, aki szememláttára lett nagyon gazdaggá, egy
birminghami külvárosi épitkező volt; a nevét nem tudta leirni; életének
harminc esztendején keresztül egyetlen egyszer józanon ágyba nem került.
Nem azt mondom, hogy a whist-játszók azon igyekezzenek, hogy a tromfokat
elfelejtsék. Az épitőmesterem talán még eredményesebb sikert tudott
volna elérni, ha le birja irni a nevét; ha alkalmilag, – nem tulságos
gyakran – egy-egy józan estét enged meg magának. Amit evvel ki akarok
fejezni, annyi, hogy nem az erény a sikerhez vezető ut – ugy, ahogy mi
értelmezzük. Más okokat kell találnunk, hogy erényesek akarjunk maradni;
lehet, hogy vannak ilyenek is. Az igazság az, hogy az élet egyszerü
játék, tiszta munka; azok a szabályok, a miket siker elérésére
lefektetünk, olyasfélék, mint a megtéveszthetetlen, okvetlenül győző
módszerek, mikkel évenkint a bolondok egy bizonyos válfaja
felfegyverkezik s lemén Monte-Carloba szerencsét próbálni. Eljátszhatjuk
a játékot hidegvérrel, éles itélőképességgel; elhatározhatjuk, mikor van
ideje a fejjelugrásnak, mikor a lassu lépésnek; de hogy a bölcsesség
legyen a zsinórmérték, annyit tesz, mintha azt képzelnők, hogy
felfedeztük a véletlenek törvényszerüségét. Játsszuk végig az
életjátékot, mint igazi sportsman; győzelmeinket mosollyal vágjuk
zsebre; veszteségeinken vállat vonunk. Tán azért vettünk részt a zöld
asztalnál a játékban; tán azért próbáltunk szerencsét kártyán, hogy
megtanuljuk a jó játékos néhány erényét; önfegyelmet; veszteségnek
bátorsággal való elviselését; szerénységet akkor, ha a szerencse kereke
tulsokáig fordul felénk; erőt, ügyességet; a sorssal szemben való nagy
közönyösséget. Jó lecke valamennyi. Ha egyikét-másikát megtanuljuk, nem
volt hiábavaló a zöld asztalnál való időzésünk. De ha ugy kelünk föl az
asztal mellől, hogy bosszuságot viszünk csak el; ha magunkat szánjuk
egyedül, akkor biz attól félek, hiábavaló volt.
A mogorva Portás ugyis beszól az ajtón: „Ötszáz billió Huszonnyolcas;
vár a kocsi, sir.“
Ejha! Már itt az ideje? Gyorsan összeszedjük a játékpénzt. De minek is
kell az? Benn a városban, a folyó másik partján, nincs értéke. Az arany
vérvörös szine, a szerelem világoszöldje – hová vágjuk? Ehun valami
szegény koldus; játszani szeretne; adjuk oda neki; a mint kilépünk.
Szegény ördög! Majd mulattatja a játék – darabig.
Tartsd a lőport szárazon, aztán bizzál a Gondviselésben; a bölcs
jelszava ennyi. Nedves lőpornak sehol a világon nem veszed semmi
hasznát. Száraznak talán; a Gondviselés segitségével. Nevezzük
Gondviselésnek; csinosabb név, mint véletlen; tán igazabb is.
Másik hiba, a mit elkövetünk, mikor az életünkből ki akarunk okoskodni,
ez: ugy okoskodunk, mintha értelmes teremtmények volnának adva a
számfejtés alapjául. Nagy hiba. Jóakaratu hölgyek és urak gyakran esnek
bele, mikor felállitják ideális világukat. Ha megjavitják a házasság
intézményét, megoldják a szociális problémát, ha szegénységet, háborut
egy akarattal küszöbölnek majd ki – ha a bünt, a szomoruságot, a nyomort
nagy parlamenti többség leszavazza! Ó; akkor érdemes világ lesz ez
itten! De nem kell várni olyan sokáig, uraim és hölgyeim. Nincs szükség
szociális forradalomra; a nép lassu nevelésére. Mindez megvolna már
holnap, ha csak értelmes lények lennénk.
Képzeld el értelmes lények világát! A Tizparancsolatra akkor nem volna
szüksége senkinek a világon; hisz értelmes lény nem követ el bünt,
értelmes teremtmény nem csinál hibát. Nem lenne gazdag ember; hisz
melyik értelmes ember törődik a pompával; látszattal? Szegény se lenne;
mert hogy én kétszer annyit egyek, mig odaát a másik utcában testvérem
éhezik, ki éppolyan ember, mint én – az nem észszerü. Nem volna a
vélemény eltérő egy ponton: hisz csak egy értelmes ok foroghat fenn. Te,
kedves olvasóm, rájönnél, hogy mindenféle tárgyban egy véleményen vagy
velem. Regényeket nem irnának; szindarabot nem játszanának; értelmes
teremtmények életében nincsenek drámák. Nem volnának őrült szerelmek,
őrült kacajok, fájdalmas könnyek; tüzes viták, rövidéletü örömök –
bánatok, vad álmok – csak ész, értelem, okosság mindenütt.
Egyelőre azonban megmaradunk értelmetlen lényeknek. Ha megeszem ezt a
mayonnaise-t; megiszom rá azt a pezsgőt, a vesém bánja meg. Akkor hát
minek eszem meg? Julia bájos lány; szeretetreméltó, okos, szellemes: van
jó csomó serfőzde-részvénye is. Mért veszi el John mégis Ann-t? Az a
lány veszekedős, lobbanékony, ez a legkisebb rossz, amit az ember
mondhat róla. A fiu érzi is, hogy sohse lesz belőle olyan jó
háziasszony, mint a másikból; különleges szeszélyei vannak; semmi
vagyona. De van valami Ann állán, nyakán, mi elbájolja. Nem birná
megmagyarázni, mi. Általában véve Julia szebb kettejük közt. De mennél
többet gondol Juliára, annál inkább vonzódik Ann-hoz. Igy hát Tom veszi
el Juliát; oda a serfőzde részvény. Julia valami ünnepi kirándulásban
meghül; tehetetlen nyomorék lesz egész életére; Ann hirtelenében tizezer
fontot örököl egy ausztráliai nagybácsitól, kiről soha semmit se hallott
senki.
Hallottam egy fiatalemberről, a ki rendkivül gonddal választott
feleséget. Aszongya – bölcsen – sajátmagának: „Feleség választásában az
ember nem lehet sohse elég óvatos.“ Meggyőződik arról, hogy hány
megfelel minden követelménynek, mit élettárstól kivánhat az ember.
Megvan benne minden erény, mi kivánatos nőszemélyben; nincsenek hibái,
hacsak olyanok nem, mik asszonyban elmaradhatatlanok. Praktikus nyelven:
maga a tökély. Elveszi; kisül, hogy csakugyan benn van minden, a mit
elgondolt felőle. Csak egyetlen kifogást hozhatott fel ellene: – azt,
hogy nem szerette. Ez pedig igazán nem a lány hibája volt.
Milyen könnyü volna az élet, ha ismernők sajátmagunkat. Ha biztosak
lennénk a felől, hogy holnap is csak ugy gondolkozunk, mint ma.
Szerelmesek leszünk egy szép nyári kiránduláskor; olyan friss, bájos,
üde a lány; a vér a fejünkbe száll, hacsak rágondolunk. Ideális
pályafutás csak az volna: ott feküdni örökké a lábai előtt.
Lehetetlennek látszik, hogy a Sors nagyobb boldogságot is mérhetne ránk,
mint azt a kitüntetést, hogy a cipőjét tisztithassuk, a ruhája szegélyét
csókoljuk. Ha kicsit piszkos az a ruhaszegély; annál jobban örülünk az
egésznek. Elő is adjuk ebbeli becsvágyunkat; mikor elmondtuk, akkor még
minden szó igaz. De elmulnak a nyári kirándulások; elmulik a nyári kedv,
ott találjuk magunkat a télben, azon törjük a fejünket; hogy
kapaszkodhatnánk ki a hinárból. Vagy még rosszabb: tovább tart a
szeszély, mint rendesen. Forma szerint megkérjük a kezét. Megházasodunk
– ugyan hány házasság az eredménye olyan szenvedélynek, amelyik kiégett
már, mikor oltár elé lépünk vele? – Három hónappal később a csacsi kis
lány tört szivvel vallja be magának, hogy mi keservesen unalmasnak
találjuk a cipellő tisztitását. Ugy érezzük, mintha megnőtt volna a
lába. Nincs pardon a magunk számára, ha csak az nem, hogy ostoba
gyerekek voltunk; nem is tudjuk, miért sirunk; játékközben megsebesitjük
egymást; vagy hangosan zokogunk, ha magunkon ütünk sebet.