Egy naplopó tünődései - 02

szózatát, visszapillant az életére, a mint messzire elnyulik mögötte.
Hogy hemzsegett ez az élet a balgaságoktól, őrültségektől; mennyi keserü
könnyet okozott sajátmagának, de meg másoknak is! Mennyivel vidámabb,
szebb lett volna az élet utja, hogy bölcsebb, okosabb; ha tisztábban
lát!
– Jó Isten! – sóhajtott az öreg, – élhetném csak át még egyszer az
életet a mostani tapasztalataimmal.
Mikor kimondta, érezte, hogy valami Jelenlevő közeledik felé; azt hitte,
az a Valaki, kire vár; felült az ágyában s elhaló hangon rebegi felé:
„Kész vagyok“.
De gyöngéden fektette vissza valamely láthatatlan kéz; egy hang szólalt
meg: Várj még, életet adok, nem halált osztok. Meghallgatták a
kivánságodat. Átélheted az életed még egyszer; a mult tapasztalata
vezetőül veled marad. Láss hozzá, hogy jól használd föl. Majd eljövök
megint.
Álom telepedett a szemére; mire felébredt, kicsi gyermek volt megint;
anyja karjában fekvő. Csak az agyvelejében volt meg annak az életnek a
mása, mit már átélt.
Élt hát mégegyszer; szeretett, dolgozott. Másodszor feküdt már a halálos
ágyán, mint elhasznált, öreg ember; mögötte elmaradt az élet. Ott állott
az angyal az ágya előtt; megszólalt a hang:
– No, most hát meg vagy elégedve?
– Most meg, – felel az öreg gentleman. – Had jöjjön a halál.
– No és birtál jól élni? – kérdi az angyal.
– Istenem, – felel az öregember, – hisz a tapasztalatom csak azokra a
kitaposott utakra tanitott ki, amelyeken a földi utas ismeretlen
országok felé halad. Bölcs voltam és mégis csak balgaság gyümölcseit
arattam. A tudás igen gyakran visszatartott a javamtól. Régi hibáimat
elkerültem, hogy ujakba essem, amiket nem ismertem. Aztán uj csapásokon
régi tévutakra kerültem. Ha elkerülhettem a szomoruságot, az örömöt
veszitettem el. Hol boldogságot szakitottam, kitéptem avval együtt a
fájdalom virágát is. Hadd menjek hát most már, hadd tanuljak ujat.
Micsoda angyal is lehetett az, hogy ilyen ajándékot ád szegény embernek;
még több bajt, szomoruságot osztogat. Lehet, hogy az itéletem nem elég
tárgyilagos ilyen nem mindennapi körülményekkel szemben, de ugy vélem,
ha én is abban az időben élek és angyal keresne föl engem is, ajándékot
osztó; kiadni akaró, amit csak a lelkem kiván, mit becsvágyam álmodott
valaha, vagy más ilyesmivel akar meglepni: én ugyan nagyon röviden
elbánok vele.
– „Csak szedd fel a sátorfád és vidd innen az ajándékos bugyrodat, –
mondanám, (lehet, hogy kemény visszautasitás, de hát igy éreztem volna)
aztán állj tovább. Nem kell nekem semmi a te boltodból. Nem kell énnékem
a természetfölötti segitséged ahoz, hogy bajba keveredjek. Ami bajra,
bánatra szükségem van, megkapom én azt itten lent bőviben; nincs semmi
értelme a látogatásodnak. Hordd el innen a kis játékaidat – nem tudom,
hogy micsodásak, de eleget tudok már ahoz, hogy ne akarjak többet tudni,
– eredj velük másik bolondhoz. Nem vagyok minden lében kanál. Semmi
kifogásom valami ártatlan találóskérdés-játék ellen; ha énrám magamra is
kerül aztán a sor. Hanem ha fizetni énnekem kell mindig s földi
boldogságom a zálog; és pedig meghosszabbitott földi lét, – biz nem
játszom én akkor. Lám, a Midás király esete; szépen kibabráltatok avval
is; ugy tettetek, mintha nem értenétek őt; kicsavartátok szegény öreg
fickó szavait, mintha ügyvédek lettetek volna Old Bailey-ban, kik tanun
akarnak kifogni! Bizony Isten, szégyelem magam miattatok és meg is
mondom a véleményemet; lejöttök ide, bolondot csináltok a
balgaságaitokkal a sejtelemnélküli halandókból; mintha nem volna elég
bajunk itten anélkül is. Ott van az a másik eset a szegény paraszt
házaspárral, akiknek megigértétek, hogy teljesititek a három kivánságát;
csuf csinyt tettetek azokkal is; egy kalács lett volna a vége és még azt
se kapták meg. Ugy látszik, ti ezt elmésnek találtátok. Biz Isten kár,
hogy nem találtok magatoknak odafönn egyebet, a mivel az időt
agyonüthetnétek. Hát hordd el csak innét ezt a fajta mannát máshová;
boldogits mást vele. Nekem meg vannak a magam tündérmeséi; elolvastam én
az én mitológiámat; nekem nem kell a ti malasztotok. Nem is fogok élni
soha vele. Ha malasztra lesz szükségem, megelégszem majd avval a rendes
adaggal, amit idelenn szoktak osztogatni. Tudod, mit gondolok; olyan
hamisitott márka; manna, mit semmi emberi teremtmény mannának nem
nevezne, ha csak nem mondják neki, hogy az; olyan, ami nem hasonlit
semmi mannához; senkise érzi annak, hisz a valóságban nem is manna. Csak
olyan manna, amire más gondolja azt, hogy áldás, mi pedig nem azt
tartjuk róla. Hát megvan ennek az áldásnak is a hátránya, de a tieteknél
azért mégis csak jobb, mindenesetre hamarabb tul esünk az ilyenen. Nekem
nem kell semmi áron a ti malasztotok, mannátok. Ha itthagyod
valamelyiket, egyszerüen utánadvágom.“
Biztos vagyok benne, ilyenféle hangnemben válaszoltam volna annak az
angyalnak: érzem, nekem jót tett volna. Már ki kell valakinek mondni a
véleményét, mert amig ezek a tündérek, angyalok igy bolonditanak
bennünket, senkinek egy nyugodt pillanata sincs. Alig mertük a
gyerekeket kiereszteni az ajtón. Sohse tudta az ember, hogy micsoda
rossz, mondvacsinált ügyes tréfával akarja kijátszani odaki valami
ilyesféle tündér őket. Szegény gyerek nem tudja és azt hiszi, olyat
kinálnak neki, amit érdemes elfogadni. Csak azon csodálkozom, hogy
valamelyik ilyen angyalt nem hengergették már meg kátrányban és tollban.
Nem tudom, a Hamupipőke szerencséje is olyan kielégitő volt-e, mint a
hogy velünk elhitetni akarták. A piszkos konyha, nyomoru kamra után
micsoda gyönyörüség volt a palota – az első évben; tán az első kettőben.
Hát a herceg! Milyen szerelmes, milyen gáláns, be gyöngéd – az első
évben; tán az első kettőben. Hát aztán? Istenem, herceg volt; nagy
udvartartás közepette nőtt fel; annak a légköre házias erények
kifejlesztésére nem alkalmas; a nőcske pedig – Hamupipőke volt. Még maga
a házasság is kicsit elhamarkodott. Istenem jó, szerető kis asszonyka;
de talán mégiscsak tulságosan a perc befolyása alatt cselekedtünk,
fenséges hercegem. Bájos, édes kicsi lába volt; a szivünkbe táncolta
bele magát. Mint ragyogott, imbolygott azokban a kis tündér-papucsokban.
Olyan volt azon az estén a gőgös udvari hölgyek között, mint liliom a
tulipánok közt. Oly édes volt: olyan friss, olyan más, mint azok, kiket
nagyon jól ismertünk. S ő is milyen boldognak tetszett, mikor remegő kis
kezét a miénkbe tette. Micsoda lehetőségek azok mögött a lesütött
szempillák mögött. Olyan szerelmes hangulatban voltunk mi magunk is azon
az estén; muzsikát éreztünk a lábunkban: a szemünket betöltötte a fény.
Hogy még jobban ingereljen, a kicsike olyan gyorsan és hirtelen tünik
el, mint ahogy jött. Ki lehet? Honnan jön? Micsoda titok veszi körül?
Drága álom csak; kisértő szellem, kit nem látunk soha többé; sose
ragadhatjuk többé vágyó karjainkba? Örökké éhes maradjon a szivünk; csak
emléke kisértsen? Dehogy! Hisz testet öltött alak ő; és asszony! Itt a
drága kis papucsa; csókra teremtve. S olyan kicsi, hogy a férfi a
mellénye alatt viselheti. Volt asszonynak valaha – de még tán tündérnek,
angyalnak is – ilyen drága kis lába? Keresd át az egész királyságot; fel
kell lelned! Az istenek meghallgatták az imádságukat; lám, itt maradt a
kezünkben a rejtély kulcsa. „Még ha nem is egészen olyan lesz, mint a
minőnek láttuk. Még ha nem is olyan rangbeli, hogy majd beleillik a
királyi házunkba?“ Lord kancellár, vén mormogó, eredj a fenébe! Vak!
Asszony, kinek ilyen papucsa van, lehet-e egyéb, mint legmagasabb
rangbéli? Egyszerü hercegek vagyunk mi csak; még felettünk is annyira
áll, mint amennyivel az ég csillagai fényesebbek, mint a te öreg
szemeid. Hallottad a parancsot; keresd, kutasd át az egész országot;
kelettől nyugatig, északtól délig. Meglásd, hogy felleled, mert rosszul
jársz máskép. Még ha a disznópásztor lánya is, királynőnkké tesszük meg
– ha elfogad bennünket és királyságunkat.
Istenem, nem volt valami bölcs üzlet; magától értetődik, bizony nem.
Dehát fiatalok voltunk, és a hercegek is csak emberek. Szegény gyerek;
hisz mit tehetett a neveléséről, vagyis inkább annak hiányáról.
Szegényke, még csoda, hogy nem lett tudatlanabb, mint a milyen. Hisz
hogy bántak vele? Mennyire elhanyagolták, hogy megdolgoztatták?
Konyhában, szolgálók és csirkék közt töltött élet nem segiti elő a
szellemi müvelődést. Ki tehet hát róla, ha a kicsike félénk és
valamelyest korlátolt; mi bizony nem tehetünk róla, nagylelkü, jószivü
hercegek. Meg olyan érzelmes kis nő. Hát a családja elég nehéz ügy, az
igaz; hisz a papa nem épp a legrosszabb fajtából való, bár prózai
kicsit, ha házi dolgokról van szó. Kicsit a flaskót is jobban szereti a
kelleténél. A mama, meg az a két csuf, rossznevelésü lány; ezek igazán
csak baj a kastélyban. De hát mit tehetünk? már a rokonaink; éreztetik
is velünk kellőképp. Istenem, hisz tudtuk előre; rosszabbul is
elsülhetett volna. És aztán az asszonyka legalább – hálistennek – nem
féltékeny.
Eljön hát az este, mikor szegény kis Hamupipőke egyedül ül a szép
kastély termében. Az udvarlók hazamentek szép kocsijukon. A lord
kancellár már ajánlotta magát. Az aranybotos, meg a sok inas már
lefeküdtek. Az udvarhölgyek „Jó éjt“ mondottak és eltüntek az ajtaik
mögött; nevetgéltek, suttogtak egymás között. Tizenkettőt üt az óra;
aztán egyet, kettőt; még mindig nem hallatszanak a lépcsőn ismerős
léptek. Valamikor mindjárt azután hangzottak, hogy az udvarhölgyek
„jóéjt“ mondtak; akkor azok se nevetgéltek, suttogtak még ilyen csunyán.
Végre nyilik az ajtó és megjelenik a herceg; nem örül tulságosan annak,
hogy még ébren találja Hamupipőkét. – „Ejnye; ugy sajnálom, hogy
elkéstem, angyalom; – államügyek tartottak vissza. A külügy nagyon
bonyolult, kedvesem. Ebben a percben hagytam ott a tanácstermet.“
S szegény kis Hamupipőke, mig a herceg alszik, kisirja szegény, szomoru
kis szivét a gyönyörü, királyi vánkoson. Királyi csipke veszi körül és a
királyi ház nevének kezdőbetüi a párnákon. „Ugyan minek is vett
feleségül? Sokkal boldogabb maradtam volna a konyhában. Sokszor féltem
ugyan, de hisz mindig ott volt a kedves, derék öreg macska; néha meg, ha
anya és a lányok nem voltak odahaza, apám sokszor felkuszott a
konyhalépcsőn és bevitt a szobába; olyan jól mulattunk olyankor; csupa
hurkát ettünk vacsorára. Szegény öreg apus; alig is látom mostanság. Meg
aztán ha elkészültem a munkámmal, milyen kedves volt, ott ülni a tüz
előtt; álmodhattam azokról a nagyszerü dolgokról, mik majd egyszer
történnek velem. Minden álmomban hercegnővé lettem; palotában laktam
mindig; hanem egész más volt, nem ilyen. Ó, mint utálom ezt a nyomorult
palotát, hol valamennyien rajtam vigyorognak; tudom, hogy vigyorognak,
akárhogy hajlonganak is; akármilyen udvariasnak is tettetik magukat. Én
nem vagyok olyan okos, helyes, mint ők. Utálom ezeket a szemtelenpofáju
asszonyokat, kik mindig körülöttem vannak. Az a legrosszabb egy ilyen
palotában; akárki bejöhet és vigyoroghat. Ó, utálok mindent és
mindenkit. Kedves jó nagymama; gyere értem; vigyél el innen. Vigyél
vissza az én jó régi konyhámba. Add vissza régi, elnyütt ruhám. Hadd
táncoljak megint a piszkavassal; hadd legyek boldog megint; hadd
álmodjak.“
Szegény kis Hamupipőke; talán jobb, ha a nagyanya kevésbbé igyekszik a
javadra; valami derék földbirtokoshoz mentél volna feleségül. Az sohse
látta volna, hogy nem vagy pompás, ragyogó; szeretett volna, csak azért,
mert kedves vagy, meg csinos. Királyságod csak majorság lett volna. Ott
a házi kötelességeket, miket olyan nehezen tanultál meg, legalább jól
felhasználhatod. Ragyogtál volna ahelyett, hogy elhomályositsanak; apus
esténként ellátogatott volna hozzátok, hogy elszivja a pipáját s
szabaduljon a házi ügyes-bajos dolgától; igazi királyné vagy akkor.
Csakhogy, édesem, tudod, akkor se lettél volna elégedett. No igen-igen,
a mostani tapasztalatoddal! Most már tudod, hogy királynéknak, szegény
kis szolgálóknak egyaránt megvannak a maguk bajai; de e tapasztalat
nélkül? A tükörbe pillantottál volna, ha egyedül vagy; csinos kezeid,
lábaid szemlélted volna. Csinos arcod rögtön árnyék vonja be. „Hát
igen;“ mondogattad volna magadnak, „John aranyos ember; derék fiu és én
igazán nagyon szeretem. Persze, persze. Csakhogy“ – s régi álmok
elevenednének meg, melyeket ott álmodtál, az alacsony boltozatu
konyhában, a pislákoló tüz előtt; – elégedetlen lennél, a milyen
elégedetlen most vagy, csak épp másfélekép. Biz az lennél, Hamupipőke,
bár határozottan rázod aranyfürtös fejed. Meg is mondom néked, mért.
Mert asszony vagy, azért s valamennyiünk közös sorsa, – asszonyé,
emberé, – hogy mindig azt akarjuk, az kell, a mi nincs, ha pedig megvan,
rájövünk, hogy nem ez az, a mi kellett volna. Ez az élet törvénye,
kedvesem. Hát azt véled, amikor ott feküdtél a konyhában a földön és
könnyeid a hamuba folytak, hogy te vagy az egyedüli asszony, kinek a
könnyei a földet áztatják abban a percben? Édes hercegnőm, ha látatlanul
csuszhatnál keresztül a városon és betekintenél az elfüggönyözött
ablakon, rájönnél, hogy az egész nagy világ se egyéb, mint siró
gyerekekkel teli, nagy gyerekszoba s senki, aki megvigasztalja őket.
Eltörött a baba; ha megnyomjuk, nem gagyogja már édesen a kérdésünkre: –
Szeretlek; csókolj meg; – néma a dob, a dobverő; nincs már fülsiketitő
lárma a gyerektanyán. A teáscsésze-skatulyára keményen ráléptünk; nincs
több vig uzsona a háromlábu teásasztalka mellett. Nem fujja már a nagy
trombita azt a nótát, a mit ugy szerettünk hallani; a gyerek-ágyu
felpukkant és megégette az ujjunkat. Sohse busulj, kicsi ember, kicsi
asszony; majd holnap megpróbáljuk összeragasztani.
S aztán meg látod, édes Hamupipőke, gyönyörü palotában lakol mégis; van
ékszered, gyönyörü ruháid, meg – No csak hadd; ne haragudj én rám. Hát
nem álmodtál ezekről a dolgokról _csakugy_, mint a szerelemről? No lásd;
hát legyél becsületes. Hisz mindig hercegről volt szó, nem igaz? Vagy
hát legalább is kitünő partieról; csinos, elegáns fiuról, ki olyan
előkelően hajlodozott feléd a vöröslő parázsról. Sohse volt az a nemes
ifju kereskedelmi utazó, sohse müvelt hivatalnok, ki három fontot
keresett hetenkint. – Pedig hát vannak egész bájos kereskedelmi utazók,
nem igaz? Vannak igen kellemes hivatalnokok, nagyon szerény
jövedelmekkel. Értelmes embernek, asszonynak, kik egyebet az egymás
szerelménél nem akarnak, teljesen elegendők. Ugyan miért is volt mégis
mindig csak herceg, Hamupipőke? A palotának, libériás szolgáknak,
ékszernek és pompás öltönynek semmi része se volt az álomban?
Csak emberi voltál, Hamupipőke, ez az egész. A szokott
padlás-szobácskában didergő müvész, amint Hirről álmodik! Azt hiszed,
nem ugy véli, hogy eljön a Hir szerelmes karjaiba, ahogyan Jupiter jött
Danaehez? Hát azt hiszed, ő nem álmodik jó ebédekről és vastag
szivarokról, szőrmegallérról és brilliánstüről? S mindezeket
megvásárolhatja, ha csak szerelmes karjai nem hiába epedik a Hir
látogatását?
Valamelyik kép nagyon divatos mostanság. Sok kirakat-ablakban láthatod a
városban, Hamupipőke. A cime: „A szerelem álma“, szép fiatal lánykát
ábrázol; kicsit rendetlen ágyban alszik. Az alvó szempontjából azt
reméli a néző, mivel némileg fedetlen, hogy az éjjel igen meleg és hogy
nincs a szobában légvonat. Az égből hatalmas napsugár-létra vezet a
szoba közepére; ezen a létrán egymás hegyin-hátán szép kövér kis
Cupido-k, angyalkák; valamennyinél valamely szerelmi zálog. A kis
koboldok ketteje ékszeres tarsoly tartalmát üriti a padlóra. Másik négy
óvatosan gyönyörü ruhát emel (konfekciósmunka; igy hivják, azt hiszem)
kicsit kivágott, de az uszály pótolja, a mi egyebütt hiányzik. Mások
kalapos-skatulyákat cepelnek, mikből divatos, igéző kalapkák kandikálnak
ki. Egyesek – alighanem áruházakat jelképeznek – egész selymeket huznak
maguk után. A cipészek Cupidói se hiányzanak; bájos cipellőket lóbálnak.
Vannak harisnyák, harisnyakötők; még kevésbbé megnevezhető árukról se
feledkeztek meg. Tükrök; tizenkétgombos keztyük, illatszeres üvegcsék és
zsebkendők; hajtük és gyönyörüszép napernyők; a Szerelem istene
teletöltötte velük küldöncei karjait. Praktikus, modern Szerelem-istene;
halad az időkkel. Érzi az ember, mennyire más ez a modern Szerelem
temploma; maga a szerelem istene ugyan járatos lehet a bevásárlásokban;
Venus, az anyja, a kosztüm-osztályon gyakorol alighanem felügyeletet.
Olympiai Whiteley ez a modern Eroos; nem felejt el semmit; im ott látom
a kép hátterén valamelyik kis Cupido-t, a mint zsinóron kövér szivet
rángat.
Birnál jótanácsot adni, Hamupipőke, annak az alvó gyermeknek? Azt
mondanád: – Ébredj csak az ilyenféle álomból. Egész zálogház összes
kincsei se tesznek boldoggá. Álmodj szerelemről, ha ugy tetszik; az
szép, bölcs álom: még ha örökké álom marad is. Ezek a gyöngyök,
divatkelmék – hát te, annyi évszázad örökösnője, – még mindig olyan
gyengeszivü vagy, mint valami szegény kis vad leány? Alig lennél több,
mint az őskori majom? Aranyad eladod az első alkusznak, ki ilyen áruval
kecsegtet? Tán azt hiszed, Burlington Arcade a menyország kapuja?
Az ám; én, könyvek irója, beszélhetnék igy magam is a fiatal gyerkőcnek,
ki megunta a magas széket a hivatalban; irodalmi karriérről álmodik;
hirhez, vagyonhoz vezetőről. „Azt hiszed, gyerek, hogy azon az uton
hamarabb eléred a boldogságot, mint a másikon? Azt hiszed, hetilapokban
leadott párbeszédeiddel nagyon meg leszel elégedve, ha az első tucaton
tuladtál!? Ugy véled, az áradozó nőszemélynek, aki elolvasta valamennyi
könyved és nem érti, hogy lehet ilyen okos valaki, valamin nagyon örülni
fogsz a tizedik találkozás után? Azt hiszed, az ujság mindig teli lesz
géniuszod bámulatával? Oldalakat ir megvesztegető külső megjelenésedről
„Kiválóságaink“ rovat alatt? Nem emlékszel a kedvezőtlen birálatokra?
kesernyés mondatokra? Örökös félelemre! nehogy centiméternyire is eltérj
a lanyha pocsolyától, a mit „közizlés“-nek hivnak. Mihez egész életedben
ragaszkodnod kell? Ragaszkodnod biz éppugy, mint minden bünösnek unalmas
taposómalmához? Hát azt hiszed, ott nem küzködsz majd egyéb reménnyel,
vággyal, csak hogy ki ne dőlj? Inkább alkoss otthont, gyerek, az
asszonynak, aki szeret; gyüjts egy-két barátot magad köré; dolgozz,
gondolkozz; alkoss; boldog lész akkor. Kerüld el a vásárt, a melyiket
jobb hijján „Müvészet világá“-nak hivnak. Hadd küzdjön annak minden
bohóca, tekergője egymással a tömeg rivalgásáért, garasáért. Ne törődj
zajával, ágyuival, olcsó láng az. Jer velem; a nyári éjjel ott illatozik
a domb másik oldalán; csönddel, csillaggal teli.“
Te, Hamupipőke, meg én, gyakorlott népség vagyunk; jótanácsokat tudunk
adni; de mit gondolsz, meghallgatnak?
Azt mondanák:
– Ó; az én hercegem nem olyan ám, mint a tiéd. Az bizony szeretne engem
örökké; különben is rendkivül alkalmas vagyok arra, hogy palotában
éljek. Van hozzá képességem; ösztönöm. Egész biztos, hogy hercegnőnek
születtem. Köszönöm jóakaratu tanácsod, Hamupipőke; hanem tudod, mi
kettőnk közt némely különbség van ám.
Ilyen választ kapnál, Hamupipőke; Én hozzám meg igy szólna fiatal
barátom: – Igaz; hisz megértem én az ön ellenszenvét az irodalmi
pályával szemben az önét megértem; csakhogy, lám, nem egészen egyforma a
két eset. _Én_ tudniillik nem találnék annyi nehézséget, ha fenn akarnám
tartani a poziciómat. Én ugyan nem félnék attól, hogy elolvassam, a mit
a kritika énrólam tart. Hát persze; mig felfelé igyekszik az ember,
addig rengeteg nehézséggel találkozik; de odafönn a tetőfokon van hely
elég. Hát köszönöm a jótanácsot; Isten vele.
Meg aztán, édes Hamupipőkém, nem is éreznők át olyan teljes mértékben
magunk se a jótanácsunk helyes voltát. Ismerjük már pályánk valamennyi
giz-gazát; hiányzana az, akármennyire ismerjük is hiu természetét.
Ismered a palotát, Hamupipőke, a kis aranykoronával együtt; én meg
ismerem jól a kikiáltó-sipkámat; ismerem a nevetést, a mi onnan felel a
nagy tömegből, ha a csöngettyümet rázom. Kell nekünk mindez. Ez az
egész, mit ég, föld adhat. Vigasztalja a szivet, lelket, és hát büszkék
is vagyunk, sokat akarunk; nem hagyjuk magunkat elküldeni üres kézzel.
Adjatok csak meg mindent; majd elégedettek leszünk. Mert látod,
Hamupipőke, neked mégis meg voltak a szép napjaid. Van némely szegény
kutya, kinek nem voltak még soha ilyenek se. Ne bosszankodj. Legalább
ismerted a boldogságot. Paradicsom volt a palota addig a néhány hónapig;
téged fontak át a herceg karjai; ajkai a te ajkadon; ezt el nem vehetik
tőled az istenek se.
Nem tarthat örökké a kalács, ha olyan mohón esünk neki. Eljön a nap,
mikor – éhesen – az utolsó morzsát is felcsipkedjük. Ott ülünk az üres
asztalra meredve; nincs már ünnep Hamupipőke; csak a bőjtöléstől való
félelem.
Naiv mese; szegényes kis vallomás, mit az emberiség saját magának tesz,
mikor utvezető erkölcsül feltalálja Hamupipőke meséjét: – Légy csak jó,
kislány. Légy türelmes, bármilyen rossz a sorsod. Légy kedves, szives,
ugy viseld kemény kereszted, – majd eljön a nap; feleségül vesz a herceg
és lesz kocsid, paripád. Légy derék, erős kisfiu. Dolgozz, ahogy csak
birsz és várj türelemmel; Isten segitségével gazdag leszel majd nagyon;
visszatérsz London városába; aztán feleségül veszed a gazdád leányát.
Ha akarnánk, kedves olvasóm, te, meg én, a valóságnak jobban megfelelő
leckére tanithatnánk a gyerekeket. Tudjuk, de mennyire tudjuk, hogy
valamennyi erények utja se vezet gazdasághoz; sőt inkább ellenkezőleg;
másképp hogy magyarázhatók meg csekély jövedelmeink? De mit gondolsz;
helyes dolog volna-e, ha ugy egyszerüen megmondanók nekik az igazat?
Hogy a becsületesség a legdrágább luxus, amiben csak ember pompázhat, –
hogy az erény, ha nagyon ragaszkodunk hozzá, rendesen külvárosi szomoru,
kicsi házhoz vezet. Az is lehet, hogy nagyon bölcs a világ; hogy igy van
jól berendezve.
Ismerek egy igen intelligens, egészen fiatal hölgyet. Tud irni, olvasni;
mindenben igen ügyes; de különösen jól vitatkozik. Olybá veszem, mint az
általános, közepes emberiséget a Sors-sal szemben; az alábbi
beszélgetést hallgattam ki a multkor közte és egy idősebb nő közt, a ki
elég kedves, hogy őt néha a világ bölcsességeire kioktassa:
– Máma reggel jó voltam; nem igaz, dada?
– Elég jó voltál; – nem voltál rossz hozzád képest.
– Hát mit gondolsz; elvisz a papa máma este a cirkuszba?
– Elvisz, ha jó maradsz. Ha délután nem leszel rossz.
Szünet.
– Hétfőn jó voltam; emlékszel rá, dada.
– Hétfőn elég jó voltál.
– Azt mondtad, dada, hogy nagyon jó voltam.
– No, jó; hát nem voltál rossz.
– És ugy volt, hogy elmegyek a Báb-szinházba és mégse vittek el.
– No, igen; mert a nénéd véletlenül épp akkor jött föl; aztán a papád
nem birt ülőhelyet szerezni. Szegény nénike; egyáltalán nem ment volna
szinházba, ha csak akkor nem.
– Ó, szegény, nem mehetett volna?
– Nem bizony.
Ujabb szünet.
– Gondolod, ma is feljön hirtelen?
– Ó dehogy; nem hinném, hogy feljönne, minek jönne fel?
– Én is azt hiszem, hogy nem jön. Tudod ugy szeretnék máma este a
szinházba menni. Mert látod, dada, ha ma se mennék, elmenne már tőle a
kedvem egészen.
Hát talán bölcs dolog a világtól, hogy szinházat igér nekünk. Hiszünk is
benne eleinte. Csakhogy később, attól félek, valamennyiünknek elmegy a
kedve.


Azon cselekedeteink kellő méltatása, miket véghezvinni szándékoztunk.
Jó emlékezőtehetségem van – és messzire nyulik vissza. Kedves olvasóm
te, ki az élet kapaszkodóján odáig jutottál, hogy gondtalan ifjuság
„középkoru“-nak keresztel, olyan messzire persze nem követhetsz, hogy
emlékezz egy bizonyos időszaki folyóiratra, mi „Az amatőr“ néven látott
napvilágot. Nemes cél felé törekedett. A függetlenség gyönyörü eszméjét
kisérlette meg az emberek fejébe verni; a „segits magadon“ szép elvét
vallotta. Valamelyik fejezet azt magyarázta, hogy készithet az ember
virágos-vázát ausztráliai husos-fazékból; másik, hogy alkothat
vaj-tubusokból zongoraszéket; harmadik kitanitott, hogyan használhatod
fel a régi kalapskatulyákat zsalugáternek; vagyishát az volt a dolog
lényege, hogy mindig olyanokból csinálsz valamit, a mi nem arra készült.
A mi a lehetőség szerint a legkevésbbé felel meg a célnak.
Jól emlékszem, két teljes oldal annak volt szentelve, miszerint kedvet
és erőt öntsön az emberekbe, hogy esernyőállványokat készitsenek régi
gázcsövekből. Esernyők és kalapok elhelyezésére kevésbbé alkalmas dolgot
a gázcsöveknél én elképzelni nem tudok; ha mégis akadna, biztos vagyok
benne, eszébe jut a szerzőnek is és fölajánlja.
Képkeretet alkothatsz sörösüveg-dugókból. Elteszed a dugókat, képet majd
találsz valahol – kész a mü. Hány sört kell általában efogyasztani
ahhoz, hogy képkeret vállalkozás milyen hatással van a képkeretező
testi, lelki és erkölcsi jóvoltára: avval nem törődött az Amatőr.
Kiszámitottam, hogy közepes nagyságu képhez majdnem elegendő tizenhat
tucat söröspalack. Hogy érdekel-e valakit még a képkeretezés, miután
megivott tizenhat tucat sört; nem tudom; hogy nagyon büszke lenne aztán
a képre; kérdés. Csakhogy nem ez volt a fontos.
Egyik ismerősöm, fiatal gentleman – testvérem kertészének a fia; mondaná
Ollendorff apánk, – annyira vitte, hogy elegendő dugót gyüjtött
nagyatyjának bekeretezésére; hanem az eredmény nem volt felbátoritó.
Magának a kertésznek a felesége nem látszott elragadtatottnak.
– Mi a csoda az a sok dugó apa körül? – kérdi.
– Nem látod, – hangzik némileg sértődötten a válasz; – az a keret.
– Ó, hát mért dugók?
– A könyv azt mondta: dugók.
Az idős hölgyre nem volt hatása a magyarázatnak.
– Most valahogy sehogyse hasonlit apához; – sóhajt.
Elsőszülöttje ingerült:
– Hát akkor mihez hasonlit?
– Nem tom’. Az egész olyan most már, mintha tiszta dugó lenne.
Az idős hölgy álláspontja megfelelt a valóságnak. A müvészet némely ágai
a képkeretezés ilyen módja felé hajlanak. Magam is láttam egyszer egy
gyászjelentést, mit hasonló diszitmény ékitett; általánosságban a keret
uralkodott annak rovására, a mit bekeretezett. Képkeretezők
szerényebbje, becsületesebbje maga is beismerte volna a dolgot.
– Bizony igen csunya, ha ugy ránéz az ember, – mondta egyik, a mint a
szoba közepéről méregettük. De hát legalább maga csinálta az ember.
Ugy vettem észre, hogy ez a megállapitás igen helyes; a dugókereteken
kivül a világon sok minden egyébbel is kibékit bennünket az, hogy
legalább magunk csináltuk.
Másik ifju barátom – ugy vettem észre, az ifjuság leginkább az a réteg,
mely kedveli az amatőr jótanácsait, ugy vélem, ha az ember öregszik,
kevésbbé merész, kevésbbé vállalkozó, hintaszéket csinált e könyv
utmutatásai szerint söröshordóból. Minden gyakorlati szempontok szerint
rossz hintaszék volt ez a hintaszék. Tulságos erőset ivelt, ugyanabban
az időben tulságos sokfelé ivelt. Azt tartom, ha valaki hintaszékben ül,
nem akar folytonosan hintázni. Eljön az idő, mikor azt gondolja: – No
most már eleget hintáztam; most kicsit majd csöndben ülök, mert másképp
baj lesz. – Ez itten a makacs hintaszékek közé tartozott; az emberiség
veszedelme az ilyesmi; teher sajátmagának. Az volt a hite, hogy azért
csinálták, hogy hintázzon; ha nem hintáz, időt fecsérel. Ha egyszer
elkezdte, meg nem birta akadályozni az égvilágon semmi; soha senki arra
nem indithatta volna, hogy a saját gazdája feje fölé kerüljön. Az volt
az egyetlen, ami aztán kijózanitotta.
Látogatást tettem tehát az ifju barátomnál, az üres nappaliba vezettek.
Hivogatólag integet felém a hintaszék. Hogy tudhattam volna én, hogy
„amatőr“ hintaszék. Fiatal voltam én akkor; hit élt bennem az emberi
természet nagyságáról s ugy képzeltem, hogy ha tudás, tapasztalat nélkül
az ember valamibe a világon belefog, olyan bolond még sincs, hogy
hintaszékkel kisérletezzen.
Könnyedén, gondtalanul vetettem magam tehát belé. Rögtön észre kellett
hogy vegyem a mennyezetet. Ösztönszerü mozdulatot tettem előre. Eltünt
az ablak és vele együtt a puskalövésnyire fekvő erdős dombhát. A szőnyeg
került a szemem elé s saját cipőimet láttam, a mint eltünnek mögöttem
körülbelül kétszáz mértföldnyi óránkénti sebességgel. Heves mozdulattal
igyekeztem elérni őket. Ugyhiszem, tuloztam. Mert most teljes egészében
láttam a szobát – négy falát, mennyezetét és padozatát. Látomásszerü
volt. A falusi zongorát lábbal felfelé szemlélhettem, s megint
észrevettem, mint röppennek mögém a cipőim; ezuttal a fejem fölött,