Egy naplopó tünődései - 03

fölfelé került talppal. Másik pillanatban elvesztettem a cipőim és a
szőnyeget suroltam épp akkor, mikor az is a fejem fölé igyekezett.
Ugyanabban a percben valaki hevesen a hátamra ütött. Ép eszem, mire
visszanyertem, arra intett, hogy ez is a hintaszék lehetett. Rövid
vizsgálódás ezt a feltevést valóságon alapulónak igazolta. Mert egyedül
voltam még mindig s – pár perccel később – képes arra, hogy a ház
asszonyát nyugalommal és méltósággal üdvözölhessem. A hintaszéket nem
emlitettem. A valóság az volt, hogy óhajtottam, bár mielőtt elmegyek,
ülne bele és próbálná ki másik vendég. Akarattal a legkedvezőbb,
leghivogatóbb helyzetbe állitottam. Hanem ámbár képes voltam arra, hogy
hallgassak, arra már képtelennek találtam magam, hogy háziasszonyommal
együtt a remekmü csodálatát zengjem. Felhivta rá a figyelmem.
Tapasztalataim tulságosan elkeseritettek.
– Ezt maga csinálta ám a Willie! – igy a büszke anya. No; mit szól
hozzá?
– Igen szép.
– Öreg sörös hordókból csinálta! – folytatja. Ugy látszik, erre
egyenesen büszke volt.
Bár elnyomni igyekeztem, kikérezkedett belőlem a szemrehányás:
– Azokból? – mondom. – Biz Isten okosabbat is csinálhatott volna
belőlük.
– Hm; hogyan?
– No igen; sok mindenféle mást is csinálhatott volna velük. Például ujra
sörrel töltethetette volna meg őket.
Megleptve nézett rám a vendéglátó hölgy. Ugy éreztem, magyarázattal
tartozom neki.
– Mert lássa, – igyekeztem; – ez a szék nincs egész jól csinálva. A
görbék nagyon rövidek; tulságosan meg vannak hajlitva; talán kegyed is
látja, egyik magasabban fekszik a másiknál és az átmérője keskenyebb; a
hátrész nincs szögben. Ha elfoglalják; a középsuly nem esik…
A hölgy közbevág:
– Kegyed ült már rajta; – mondá egyszerüen.
– De nem soká; – biztositottam.
Megváltozott a modora. Engesztelőbb lett.
– Ugy sajnálom, – mondja. – Mert egészen csinos.
– Az, – helyeseltem; – s épp itt nyilatkozik meg kedves fiának
ügyessége. A szék megjelenésben elhárit magáról minden gyanut. Okos
módon fel lehetne használni igazán humánus célra. Vannak minekünk közös
ismerőseink; – neveket nem emlitek, hisz tudja, kiket gondolok, büszke,
öntelt, nagyszerü személyiségek, kiken sokat javitana ez a szék. Ha én
Willie vagyok, valami müvészies drapériával elrejtem a mechanizmust;
rendkivül csábitó vánkoskákat helyeznék a szerszámra és felhasználnám
arra, hogy szerénységet, méltóságot tanitsak az embereknek. Mert arról
meg vagyok győződve, hogy nincs emberi lény, ki arról a székről
felállva, éppolyan fontosnak érzi magát, mint a mikor belement. Lám a
kedves fiam automatikus készüléket alkotott az emberi nagyság futólagos
voltának kifejezésére. Mint erkölcsileg hatékony erő, ez a szék álruhába
öltöztetett áldás lenne.
Háziasszonyom halvány mosolyra fakadt; félek inkább udvariasságból,
semmint lelki gyönyörüségből.
Kicsit szigoruan itél; – mondja. – Ha meggondolja, hogy a gyerek ezelőtt
a világon semmiféle hasonló dolgot nem végzett, hogy nincs semmi tudása
és tapasztalata ilyesmihez, akkor igazán nem olyan rossz.
Erről az oldaláról szemlélve a dolgot, arra kényszerültem, hogy megadjam
magam. Nem akartam föltárni előtte, hogy mielőtt nehéz feladatba kezd,
jobb volna, ha a fiatalember tudását bővitené és tapasztalatot gyüjtene;
– ez népszerütlen elmélet.
A legfőbb propagandája volt az Amatőrnek: házberendezések tojásos
ládákból. Mért tojásos ládákból, azt soha meg nem értettem; de az Amatőr
szerint azok a háztartás alapvető elemei. Csak elég tojásládával
rendelkezzék, nincs az a fiatal házaspár, akinek gondja kell hogy legyen
a berendezésére. Három tojásládából iróasztal; a negyediken rajta ülsz;
a könyveid tojás-ládákban körülötted; – kész a dolgozószobád.
Ebédlő: két ládából asztal; négy láda és egy tükör darab: pohárszék; hat
láda meg egy-két méter virágos kelme ügyesen összeeszkábálva a derüs
pihenő sarkocska. Hogy valamiféle sarok, az kétségtelen. Mert sarkokon
ülsz, sarkokba akadsz bele; akármerre fordulsz, mindenütt sarok. A
„pihenő“-t tagadom. Elismerem, hogy a tojásládák hasznosak lehetnek; ha
tetszik, azt is elismerem, hogy mutatósak; de hogy „derüs“-ek; nem, nem
derüsek. Évekkel ezelőtt, mikor fiatalabb volt még a világ, meg mi is,
egyetlen vagyonunk, mindenünk a Jövő volt. Akkor olyan háztartásokat,
otthonokat alapitottunk, a milyeneket kevesebb reménnyel élő népek több,
min egyszerünek jelentettek volna ki. Ott volt helye a tojásosládának,
vagy hasonló iskoláju butorzatnak.
Szombattól hétfőig akkor vendég voltam, – tojásosládába akasztottam a
ruháimat. Tojásosládán ültem egy másik láda előtt, a min a tea-ebéd
állott. Szerettem tojásosládán… Istenem! ha csak percre ugy érezném a
vérem zugását, mint akkor, ott a tojásosládán, megelégednék avval is, ha
tojásosládákon ülhetnék mindaddig, mig eljön az Idő s elhantolnak a
tojásosládába; láda a sirkövem is; tojásosláda. – Sok szép estét
töltöttem tojásosládán; ágyba szálltam és tojásosláda volt az ágy.
Megvan neki a maga jó oldala – nem tréfából mondom – de hogy „derüs
pihenő helyecske“ volna, nohát erről nem lehet szó.
De kedvesen együgyüek voltak azok az otthoncsinált szobák. Régi árnyak
mögül előlibennek; itt állnak a szemem előtt. Látom a csomós, sarkos,
kemény diványt; olyan karosszékeket, miket a nagy Inkvizitor
szerkeszthetett; pompás nappal-szék, éjjel-ágy, mi nappal nem volt szék,
éjjel nem ágy. Pár kék tányér; a Wardour street vásárjain szereztük;
pohárszék, mibe mindig beleütődtünk, selyemkeretü tükör; olcsó nyomatok
fölött két japán legyező; pávatollal himzett zongoratakaró, az Annie
testvérnénje készitette; asztalteritő; Jenny rokon remeke. Ott
álmodoztunk a tojásosládákon – fiatal, müvészi izlésü urak és hölgyek –
az olcsó ebédről, mit Chippendale-ben fogunk elkölteni; hanem a kávénkat
tizennegyedik Lajos korabeli kávétermekben szürcsöltük s boldogok
voltunk. Páran megtollasodtunk azóta, – Mr. Bumps szokta magát igy
kifejezni. Ha ellátogatok hozzájuk, észre kell hogy vegyem, miszerint
igazi Chippendále-székeken ülnek Sheraton-asztalok előtt és Adams-kályha
melegiti őket; de jó Isten! hová lettek az álmok; hová a lelkesedés, a
mi ugy lengte át a másodikemeleti odukat, mint a friss márciusi
fuvallat? Tán ottmaradtak a virágos kelmével behuzott tojásosládákban, a
kétkrajcáros legyezőkön. A sors olyan nyulóskezü. Ha ád, mindig el is
vesz. Pár shillinget dobott nekünk, meg sok-sok reménységet. Most
fontokkal fizet, de fizet aggodalmakkal, bajokkal is. Mért nem tudtuk,
milyen boldogok voltunk, a tojásosláda trónjainkon?
Ugy ám Dick; te jól felküzdötted magad. Ujságot szerkesztesz.
Telekürtölöd a világot mindavval, a mivel Sir Joseph Goldburg, a
tulajdonos parancsára tele kell kürtölnöd. Olyan leckéket adsz föl az
embereknek, miket Sir Goldburg parancsára kell megtanulniok. Azt
mondják, jövő évben bárói rangot kap. Meg vagyok róla győződve, hogy
megérdemelte. Lesz ott holmi kisnemesség a te számodra is, Dick.
Tom, te is célhoz értél. Abbahagytad az allegóriákat. Kérlek, melyik
gazdag müvészbarát szereti, ha a saját falai emlékeztetik rá szüntelen,
hogy Midás királynak szamárfülei voltak? Hogy Lázár a kapu előtt ült
időtlen-időkig? Most arcképeket festesz s mindenki azt mondja, a jövő
embere vagy. Az „Impresszió“ például mesés volt; az öreg Lady Jezebel
olyan gyönyörü szép rajta; megszólalásig hü. Biz Isten, szép és mégis
olyan jó. Bámulatraméltó a müvészeted.
Mégis, Dick, – Tom; öreg cimborák; ezer siker között nem ér-e utól olyan
perc, mikor elő szeretnétek halászni a régi tojásosládákat a multból?
Nem szeretnétek kibutorozni Camden Town-i régi tanyát ládával, hogy ott
találjátok a fiatalságot: szerelmeinket, hitünket?
A multkor valamelyik nap egy incidens elevenitette fel bennem mindezeket
a régi dolgokat. Először látogattam meg valakit; – egy müvész
ismerősömet. Arra kért, keressem fel őt kis otthonában. Öreg édesapjával
él. Rendkivül csodálkozásomra – azt hittem, ez az őrület rég kihalt már
– a lakás félig ládákból volt felépitve. Ugynevezett „kisztni“-k;
dobozok, tojásosládák. Ez a barátom megkeres husz fontot hetenkint; az
öreg papa „rigolyá“-ja – igy fejezte ki magát, – hogy ezeket a rémeket
gyártja. Olyan büszke rájuk, mintha diszbutor gyüjtemény volna a
South-Kensington muzeumból.
Az ebédlőbe vezetett, hogy a legujabb remeket megmutassa. Uj
könyvespolc. A szoba különben csinosan van berendezve; el nem képzelhető
semmi az égvilágon, a mi jobban eltorzitaná, mint e remekmü. Fölösleges
dolog megmagyarázni, miszerint e csoda tojásosládából alkotódott. Egy
szempillantás alatt láthatta mindenki, hogy csakis és kizárólag abból
lehet. Nevezetesen pedig csunyán összetákolt tojásosládákból, a miket a
ládagyárnak nem szabadott volna utraengedni; szégyenfoltjai a
tojásládaiparnak.
Aztán felmentünk a hálószobába. Ugy nyitotta fel az ajtaját, mint olyan
ember, ki drágakövek ritka és értékes muzeumát akarja elibénktárni.
– Az öreg – mondja, – alkotott ebben a szobában mindent, de mindent, a
mit lát. Beléptünk. Először a ruhaszekrényre hivta fe a figyelmem. „Majd
én támogatom addig, a mig az ajtót kinyitja: ugy hiszem, kicsit
egyenetlen a padló; inog, ha nem vigyáz.“ Vigyáztam, hanem ingott mégis.
Addig tologattuk, simogattuk, hogy kinyilott aztán minden nagyobb
szerencsétlenség nélkül. Csodálkoztam, hogy milyen gyér a ruhaszekrény
tartalma. Ugy ismertem a barátom, mint a ki jól öltözködik.
– Tudja, – magyarázta, – nem igen rakhatok többet belé, csak a
legszükségesebbet. Nagy darab fiu vagyok. Ha véletlenül sietek, rám
döntöm az egészet. Valószinünek is látszott.
Kérdeztem, hol tartja a többi ruháját, hol öltözködik.
– Hát rendesen a fürdőszobában, – felel szerényen. – Ott tartom a
legtöbb dolgomat. Persze az öreg nem tudja.
Fiókosszekrényt mutat. Egyik fiók nyitva áll.
– Eztet mindig nyitva kell hagyni, – magyarázza, – mert amire épp
szükségem van, azt ebbe rakom. Nem igen nyilnak, csukódnak könnyen ezek
a fiókok, vagyishát inkább elég jól zárulnak, hanem akkor megint nem
nyilnak ki. Az időtől függ, ugyhiszem. Nyáron nyilnak-csukódnak egész
jól; merem állitani. Reménykedő természete van a barátomnak.
Hanem a szoba büszkesége a mosdó.
– Hát erről mit tart? – kiált lelkesedve. – Igazi márvány teteje van!
Tovább nem ujjonghatott. Izgalmában rátette egyik kezét az
alkalmatosságra; ennek a mozdulatnak természetes következménye lett,
hogy a lap lecsuszott. Inkább véletlenül, mint akarattal, a korsót még
fel birtam fogni. Felfogtam a benne levő vizet is. A mosdótál a lapjára
zuhant és nem is esett nagy kár, csak bennem, meg a szappantartóban.
Nem birt szivemben csodálat kelni eme mosdó láttán, kicsit nedvesnek
éreztem magam.
– De hát mit csinál, ha mosdani akar? – kérdem, minekután ketten
összeállitottuk megint az egészet.
Olyan lett, mint összeesküvő, ki mély titkot készül elárulni, körül
tekintett a szobában, mint a kit tetten értek; aztán, lábujjhegyre
állva, az ágy mögött pohárszéket nyitott fel. Abban kicsiny mosdótál
állott, mellette kicsi kanna.
– Ne szóljon az öregnek, – mondja. – Ezeket itt tartom a pohárszékben;
aztán ugy mosakszom a földön.
Ez volt a legnagyobb, mit a tojásosládáknak valaha is köszönhettem. A
csaló fiu, a mint titokban a padlón mosakodik az ágy mögött; remeg
minden lépésnél; hisz jöhet az „öreg.“
Kiváncsi az ember, vajjon a Tizparancsolat olyan mindenható-e, mint
ahogy mi jó népek hisszük. Talán a tizenegyedik többetér az egésznél:
„Szeressétek egymást!“ És pedig közönséges, mindennapi, emberi,
praktikus szeretettel. A többi tizet el lehetne helyezni ennek az egynek
valamelyik sarkában. Az ember anarkista-érzelmü pillanataiban egyetért
Louis Stevensonnal: Hogyha szeretetreméltó és jókedvü vagy, elég hit,
vallás, az is ebben a hétköznapi világban. Annyira igyekszünk azon, hogy
ne öljünk, ne lopjunk, meg ne kivánjuk a felebarátunk feleségét, hogy
még arra sincs időnk, hogy igazságosak legyünk egymáshoz az alatt a
rövid idő alatt, mig együtt vagyunk idelenn. Olyan holtbizonyosak
vagyunk-e abban, hogy jelenlegi erény- és bün-listánk egyedül tökéletes?
A jó, önzetlen ember becstelen-e azért, mert nem sikerül neki mindig
legyőzni a természetes ösztöneit? Hát a szükszivü, savanyulelkü, ki soha
nagyszerü tettet véghez nem vitt, soha nagylelkü gondolata nem támadt,
szent, mert hogy nincsenek ösztönei? Tán rossz a rendszer, a
zsinórmérték, a mivel gyengébb fivéreinket, nővéreinket mérjük? Ugy
biráljuk őket, mint a könyveket a kritikusok; nem a jó tulajdonságaik,
hanem a hibáik szerint. Szegény Dávid király! Ugyan mit tartott volna
róla a Felülvizsgáló bizottság? Noé apánkat valamennyi bornemissza
egyesületből kitessékelték volna; Kámot kitüntetik, ha feljelenti. Hát
szent Péter! Szegény, gyönge Szentpéter; jó, hogy az apostol-kollegái,
meg a Mester nem voltak olyan szigoruak az erénycsőszségében, mint a
milyenek mi vagyunk ma.
Elfelejtettük már az „erény“ szó jelentőségét? Valamikor az emberben
levő jótulajdonságokat hivták igy. Eltekintettek a rossztól, mi szintén
szunnyadt benne, mint gaz a gabona közt. Ma nem a hős – hisz az hibával
teli, – csak a szeplőtlen lovag; nem az ember, ki sok jót cselekszik,
hanem az, ki hibátlannak találtatik, a modern bálványunk. A természetben
előforduló legerényesebb lény – az elmélet szerint – az osztriga. Mindig
odahaza van és mindig józan. Nem lármázik. Nem szolgáltat okot rendőri
beavatkozásra. Nem birok elképzelni a tiz parancsolatból egyet is, a
melyik ellen valaha vétett. Ő maga sohse örül; de más teremtett lénynek
örömöt nem okoz.
Elképzelem az osztrigát, a mint oroszlánnak ád leckét az erényből.
– Engem nem hallasz soha, – szaval, – hogy teli üvöltöm a mezőt, vagy
borzalmassá teszem az éjjelt; halálrarémitem a békés népeket. Mért nem
fekszel te is le korán, mint én? Én soha az osztrigatelepet át nem
szántom. Nem verekszem más osztriga-urakkal; soha nem udvarolok férjes
osztriga-hölgyeknek. Soha antilópot, misszionáriust fel nem falok. Mért
nem birsz élni mint jómagam, sósvizen és kukacon, vagy mi a csodán élek
én? Mért nem igyekszel azon, hogy hasonlatosabb légy hozzám?
Osztrigának nincsenek kártékony szenvedélyei; azért mondjuk rá, hogy
„olyan erényes, mint az osztriga.“ De nem kérdjük: Vannak jó
tulajdonságai is? – Oroszlánnak sokszor olyan a viselkedése, hogy
semmiféle igaz ember nem hagyhatná jóvá. Nincsenek jó tulajdonságai is?
Az elhizott, elpuhult, sima „erényes“-t vajjon olyan jól fogadja-e majd
Szentpéter, mint a hogy az maga reméli?
– Szent Péter majd kicsit kinyitja a kaput megnézi az emberét tetőtől
talpig. Ki vagy?
– Én volnék, – felel az erényes ember olajos, elégedett mosolyával. – És
eljöttem.
– Azt látom, hogy eljöttél, de mért akarsz ide bejutni? Mit csináltál a
kiszabott időddel?
– Hogy mit csináltam! – felel az erényes ember. – Én nem csináltam
semmit, afelől biztos lehetsz.
– Semmit!
– Semmit; épp ez az erős oldalam; épp azért is vagyok itt. Nem csináltam
soha semmi rosszat.
– Mi jót tettél?
– Jót!
– Azt hát, jót! Tán nem is ismered a szó jelentőségét? Miféle teremtmény
boldogabb most azáltal, hogy odalenn végigetted, végigittad mind azt a
sok esztendőt? Nem csináltál semmi rosszat – semmi rosszat magadnak.
Talán, ha csináltál volna, jót teszel; ez a két dolog odalenn rendesen
jár karöltve, ugy emlékszem. Mi jót tettél, hogy ide akarsz belépni? Ez
itten nem mumia-aszaló; itten olyan emberek, asszonyok élnek, kik
odalenn jót cselekedtek. Rosszat is, sajnos, mert bünösök vannak itt,
kik az igazságért küzdöttek, nem pedig azon igazak, kik elmenekültek a
lelkükkel a harc elől.
Nem erről akartam beszélni, mikor az Amatőr leckéi jutottak eszembe.
Bizonyos kisfiuról akartam csak megemlékezni, ki rendkivüli ügyességet
fejtett ki olyan feladatok elvégzésében, miket nem róttak rá. Elmondom a
történetét, mert – mint megtörtént dologban, van benne morál; a nélkül
való történet balga mese csak; ut, mely nem vezet sehová! Olyan, a
milyet beteg emberek tesznek gyakorlat céljából.
Láttam, hogy szed szét e kisfiu értékes ingaórákat darabokra; s mint
alkot abból baba-gőzhajót. Igaz, hogy mikor az órát csinálták, nem
gondoltak arra, hogy gőzhajó legyen belőle. Nem annak készült. De ha az
ember mindenféle akadályt tekintetbe vesz – hogy milyen kevéssé alkalmas
az ingaóra gőzhajó felszereléshez, hogy hamarosan nyélbe kell ütni az
egészet, mielőtt konzervativ gondolkodásu és tudományos lelkesedés
nélkül való népek közbevethetik magukat, mindehez képest elég jó volt az
a gőzhajó. Egyszerü vasalódeszkából és husdarálóból – persze, ha a
vasalódeszka nem kellett épp egyebütt – egész helyes mókuslyukat birt
összeeszkábálni. Esernyőből és gázcsőkampóból ágyut csinált, ha nem is
olyan tökéleteset, mint valami Martiny–Henry. Mindenesetre a jelenlegi
viszonyok közt ilyesmi sokkal kártékonyabb. Kerti szivattyu, a
tejesházból hozott mérőkanna, meg kevés drezdai porcellán-ékitmény –
volt belőle a szalon kandallópárkányán bőven, – kerti szökőkutat
képezett. Konyhaasztalból könyvboritékot volt képes csinálni;
krinolinból karfát állitott. Meg birt akasztani valami forrást ugy, hogy
minden viz a tenniszpályán folyjon keresztül. Tudta a vörös festék és az
oxygén gáz készitési módját; mindenféle egyéb, a ház körül könnyen
fellelhető készülék, szerszám titkát. Többek között megtanulta, hogy
kell tüzijátékot csinálni; csekély jellegü kisebb robbanások után
nemsokára igen jól készitette. Szeretik az emberek az olyan fiut, ki
ügyes a cricketjátékban. Tiszteletben tartják, a ki ügyesen viv. Azt,
aki eredményesen kibabrál a tanárral, bámulják. De az olyan fiu, ki
tüzijátékot bir csinálni, fölötte áll valamennyinek. Olyan fiu ez, ki a
teremtett lények felsőbb kategóriájába tartozik. November ötödike
közeledett (szabadságünnep) s a lágyszivü anya engedelmével,
elhatározta, hogy erejének bizonyitékát adja azon a napon. Nagy sereg
ismerőst, rokont és pajtást hivott meg; egy héttel előbb a mosókonyhát
tüzijátékgyárnak rendezték be. A nőnemü cselédség örökös halálfélelemben
járt-kelt. Maga a ház – ha a szagot vesszük – ugy érzett, mintha a Sátán
ütötte volna fel tanyáját. Negyedikén este el is készült mindennel;
próbát kellett tenni, hogy bebizonyosodjék: nem lesz baj rákövetkező
este. De minden rendben volt. A sugarak ég felé röppentek és csillagokká
hulltak széjjel; hatalmas lámpák tüzes golyókat szórtak az éj sötétjébe;
Katalin-kerekek ragyogtak, imbolyogtak és örvénylettek; ropogtak; tüzes
békák robbantak. Azon az estén egy büszke, boldog fiu szenderült el;
hirről álmodott. Köröskörül vakitó tüzijáték; hatalmas tömeg ünnepli.
Rokonai – a legtöbbjéről tudta, hogy ugy tekintik, mint eljövendő
családi bikficet – mind ott vannak, hadd tanuskodjanak most dicsősége
mellett. Ott van Dickey Bowles is, ki kacagott rajta, mert nem tudott
egyeneset dobni. A mézeskalácsos üzletből az a lány is ott van.
Láthatja, milyen ügyes fiu ő.
Megjött az ünnepély estéje; megérkeztek vele a vendégek. Sálakba,
kabátokba bugyolálva ült valamennyi a hall-ajtó előtt; – nagybácsik,
unokatestvérek, nagynénik, kisfiuk, nagyfiuk; kislányok, nagylányok;
komaasszonyok; összesen lehettek ott negyvenen. Várták az ünnepély
kezdetét.
Hanem a tüzijáték nem ment. Hogy mért nem ment, azt én meg nem tudom
magyarázni; senki a világon soha meg nem birná. A természet törvényei,
arra az egyetlen éjjelre fel voltak függesztve. A rakéták leestek és
kiadták a lelküket ott, a hol voltak. Semmi emberi hatalom nem volt
képes a békákat ugrásra birni. A pattantyuk füstölögtek és kialudtak. A
hatalmas fénycsóvák gyertyafényüre zsugorodtak. A Katalin-kerekek csupa
kis forgó Szentjánosbogár. A tüzes kigyókba annyi élet nem volt, mint
valami teknősbékába. A legszebb darab – hajó a tengeren – csak a
vitorlahegyet meg a kapitányt mutatta; kialudt. Egy-két kis morzsa
eleget tett a kötelességének; de ez is csak attól volt jó, hogy az
egészet még bolondabb szinben tüntesse fel. A kislányok vihogtak, a fiuk
füttyentettek; a nénik és az unokatestvérek azt mondták, hogy szép; a
nagybácsik kérdezték, hogy kész-e már és vacsoráról, induló vonatokról
beszéltek. A szomszédok nevetve elszéledtek, a lágyszivü anya azt
mondta: „nem baj no,“ és elmagyarázta, hogy tegnap milyen jól ment
minden; az okos kisfiu lemászkált a szobájába és odalenn a sötétben
kizokogta magát szive szerint.
Órákkal később, mikor már elfelejtették őt, kilopódzkodott a kertbe.
Leült reményeinek romjai közé és azon törte a fejét, mi okozhatta a
bukást. Kutatgatva, kihuz a zsebéből egy skatulya gyufát; meggyujtja;
egy rakéta végéhez tartja. Hiába igyekezett négy órával előbb
meggyujtani. Sercegett pillanatig, majd egy szökéssel a levegőben
termett; ezer darabra tört, fénytengerbe fuladt. Másikat próbált: aztán
ujra másikat; az eredmény mindig ugyanaz. A fénypontot – hajó a tengeren
– meggyujtotta ujra. Pontról-pontra megjelent a tünemény; csak a
kapitány és az egyik vitorlahegy hiányzott: ott állott az éjjelben a
tökéletes kép, a fényhatás minden pompájában. Fénycsóvák világitották a
gyertyákat, kerekeket, rakétákat, mik darab idő előtt olyan konokul
ellenszegültek annak, hogy fellángoljanak, miket félre kellett lökni,
mint hasznavehetetleneket. Most, hogy az éjjel fuvalma, köde megcsipte
őket, olyan magasraszökkentek, mint egyetlenegy vulkáni kitörés. S az
isteni tüzijáték előtt ott állott a kisfiu egyetlen vigasztaló ténnyel –
az anyja keze a kezében.
Akkortájt titok volt előtte az egész. Később, mikor megtanulta az életet
jobban megismerni, megértette, hogy egy véletlen példája volt annak a
biztos, de megmagyarázhatatlan ténynek, minden emberi dolgok
szabályzójának: – _Tüzijátékod kudarcot vall mindig, amig hiuságból a
tömeg előtt csillogtatod_.
A pompás felelet csak akkor jut eszünkbe, mikor az ajtó már becsukódott
mögöttünk; magunkra maradtunk az utcán. Vagy, – a hogy Franciaországban
mondják, – mikor a lépcsőn jövünk le. Az ebédutáni mondókánk, olyan
pompásan hangzott, ahogy ott a tükör előtt elszavaltuk. Furcsán laposnak
tünik fel pohárcsörgés közepette. Szavak szenvedélyes áradata, mikkel az
édes fülét akartuk behálózni, unalmas rigmussá lesz, – nem esik
szégyenére – az édes csak kacag rajt.
Hátha még kedves olvasóm, ismernéd a történeteket, miket el akartam
mondani neked. Persze azokról a történetekről itélsz meg, amiket
olvastál; de nem vagy igazságos. Azokról a történetekről itélj, a miket
nem mondottam el. Valamikor majd elfogom mondani őket. Sirni, nevetni
fogsz rajtuk velem.
Kéretlenül rohanják meg az agyamat; követelik, hogy leirjam őket.
Mihelyt a tollam a kezembe fogom, mind odavan. Mintha félnék a
nyilvánosságot; mintha azt mondanák: „Te olvashatsz bennünket, de csakis
te egyedül. Hanem le ne irj; nagyon igazak vagyunk; tulságosan a valóság
vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a gondolat, mit kimondani nem birsz. Tán
kicsit később, ha jobban ismered az életet, elmondhatsz bennünket is.“
Ha magamról kritikai „essay-t“ irnék, elővenném azokat a történeteket,
miket irni kezdtem és abbahagytam. Hogy mért hagytam abba, azt magam se
tudom megmagyarázni. Jó dolgok pedig majdnem mind; sokkal jobbak, mint
azok, a miket befejeztem. Ha majd lesz ráérő időd, kedves olvasóm;
elmondom a megkezdett dolgoknak egyikét-másikát. Akkor itélhetsz.
Mindig, helyes észjárásu embernek tartottam magam és annál furcsább,
hogy szellememnek eme csöndben született gyermekei – ahogy a polcon
nyugvó vékony dongáikra pillantok – majd mind kisértet-történetek. A
szellemekben való reménykedés megvan mindnyájunkban. A világ velük
érdekesebb szinben tünik fel az emberek – annyi évek örökösei előtt. A
tudomány évről-évre megrázza a molyrágta függönyt, mely eltakarja
előlünk a valóságot. Megnyitja a zárt ajtókat és kitárja titkaikat;
bevilágit a rejtett folyosókra; kitisztitja a mocsarakat; felfedi a
rejtett utakat. Mindenütt sok port talál. Ez a visszhangos vén kastély –
a világ – teli volt titkokkal, csudákkal, mikor még gyerekek voltunk.
Mikorra felnövünk, sok elveszett a varázsból. Már nem alszik király a
lankák, hegyoldalak barlangjaiban. Alagutat vágtak hegyi rejtekhelyére.
Lekergettük az Olympusról az Isteneket. Holdsugaras erdőn áthaladó
vándor nem féli már Aphrodite arcának édes, halálthozó fényét. Thor
kalapácsa nem üti a tölgyet – csak a kiránduló vonat gyors, dübörgő
visszhangja ez. Kisöpörjük az erdőkből a tündéreket. A tengert
átszürtük, hogy ne maradjon nimfa benn. Már a szellemek is itthagynak
bennünket; kipusztitja őket a „pszichikai kutatótársaság.“
Valamennyi közül ők a legkevésbbé sajnálatraméltók. Kiállhatatlan fickók
voltak; rozsdás láncukat csörgették; nyögtek, sóhajtoztak. Csak hadd
menjenek.
Pedig érdekesek lennének, ha akarnának. King John uralkodásának idejéből
az öreg gentleman jut eszembe; ugyanannak az erdőnek a peremén ölték
meg, a minek ide látszanak a fái. Hátbaszurták szegény öreget, ahogy
hazafelé lovagolt; a teste a vizgödörbe repült; azóta is Thor sirjának
nevezik. Már kiszáradt partjain ibolyák szoktak nyilni; de akkor még
zord helyecske lehetett, husz lábnyira állt a gödörben a viz. Az erdei
utakon miért kisért még most is – ugy mondják, – mért rémitgeti halálra
a gyermekeket? Elsápasztja az arcokat és elöli a nevetést; elnémul a
parasztlegény, parasztlány, mikor falusi táncból hazafelé tart. Ugyan
mért nem jön inkább fel ide hozzám, kicsit elcsevegni? Karosszékkel
kinálnám és a legbarátságosabban üdvözölném; különösen, ha jókedvü; jó
társalgó. Micsoda szép történeteket adhatna elő nekem. Harcolt a
keresztes háborukban; hallotta Péter hangját; szemtől-szembe állott a
nagy Godfrey-el – keze a kardmarkolaton, tán Runnymédenél küzdött.
Többet érne ilyen vendéggel eltölteni egy estét, mint egész könyvtárra
menő históriai könyvet olvasni. Mit csinált nyolcszáz év óta, mióta
meghalt? Hol volt, mit látott? Tán beutazta a Mars bolygót is; beszélt a
különös lényekkel, kik megélnek a Jupiter folyékony tüzében. Mit
tanitott neki a titkok nagy titka? Megtalálta az igazságot? Vagy
jómagam, vándor csak s még mindig az ismeretlent kutatja?
Szegény sápadt, szürke apáca te – azt mondják, éjfél körül felmerült
sápadt arcod a rombadőlt kolostor ablakon; az ember hallja a cédrusfák
felől ott a kertből a kardcsörgést.
Biz az szomoru dolog lehetett, nagyon jól megértlek, kedves hölgyem.
Mindkét kedvesed, udvarlód halott; magad zárdába vonultál vissza. Hidd
el, őszintén sajnállak, de minek töltöd el valamennyi estéd avval, hogy
felujitod a kinos emléket? Hát nem jobb volna, ha elfelejtenéd? Istenem,
képzeld csak el, ha egész életünkben a kezeinket tördelnénk és
jajgatnánk a sok gonoszság fölött, amit gyermekkorunkban elkövettek
ellenünk. Vége már annak. Ha meg él a kedves, ha feleségül vesz, akkor
se lettél volna boldog. Nem akarlak kellemetlenségekkel traktálni, de
még a legtisztább szerelem alapján kötött házasságok is sokszor rosszul
sikerülnek; tudod magad is.
Ugyan fogadd meg a tanácsom. Beszéld meg a dolgot magukkal a fiatal
emberekkel. Vedd rá őket, hogy nyujtsanak kezet és legyenek jóbarátok.
Jertek be valamennyien onnét a hidegből; beszéljünk kicsit okosan.
Mért akartok bennünket bajbakeverni, szegény sápadt kisértetek? Hát nem
vagyunk a ti gyermekeitek? Legyetek bölcs barátaink. Mondjátok el
inkább, hogyan szerettek a legények ifju éveitekben? Mit feleltek a
lányok? Mit gondoltok, sokat változott a világ? Nem voltak már akkor is
feministák? Nem voltak lányok, akik utálták a négy falat, az örökös
rokkapergést? Apátok cselédeinek sokkalta rosszabb volt-e a sora, mint a
szabad munkásoknak ott északon, akik naponkint tizenegy óra hosszat
varrják a papucsot heti kilenc sillingért? Mit gondoltok, az utolsó ezer
évben sokat változott a társadalom? Rosszabbá, jobbá lett? Vagy pedig
ugy nagyjában teljesen ugyanaz, csak épp a dolgoknak más nevet adtunk?
No mondjátok: mit tanultatok tőlünk?
Talántán azonban a szellemek megharagudnának a bizalmas kérdésekért.
Egésznapi vadászat után vagyunk. Az ember ágyba kivánkozik. Hanem mikor
az ajtót kinyitjuk, kisérteties nevetést hallunk az ágy függönyei mögül.
Az ember felnyög magában; sejti, mi következik: az öreg, megrokkant Sir
Lanval két-három óráig tartó beszéde. Ugyis ismerjük már valamennyi
történetet kivülről – mit kiabálja ujra a fülünkbe. Istenem, hátha a