Egy naplopó tünődései - 04

nagynénénk, a kitől valamicskét remélünk, – ott alszik a
szomszédszobában, – fel talál ébredni; hallja az egészet! Igaz; hisz
rendes, tisztességes históriák; semmi rossz sincs bennük. De biztos,
hogy a nagynéninek nem fognak tetszeni – Istenem az a történet Sir
Agravainről és a kovács feleségéről! Pedig a kisértet mindig épp ezt a
történetet mondja:
Vagy pedig a szobalány nyit be ebéd után:
– Bocsánat, sir; a fátyolos hölgy van itt.
– Micsoda, már megint itt van? – mondja a feleséged, s a munkájából
felpillant.
– Igenis asszonyom; vezessem fel a hálószobába?
– Az urat kérdezze meg, – hangzik a felelet. A hanglejtésből
következtetni lehet öt csunya percre, mihelyt a lány kitette a lábát az
ajtón. De hát mit tehet az ember?
– Igen, igen, csak vezesse fel, – mondod. A lány beteszi az ajtót.
A feleséged összeszedi a kézimunkáját és felemelkedik.
– Hová mégy? – kérded.
– Megyek aludni a gyerekekhez, – hallik a hideg felelet.
– Olyan furcsán veszi majd ki magát; – kérleled. – Udvariasnak kell
lenni szegénykéhez; meg aztán látod, hisz igazán az ő szobája. Lehet
mondani. Mindig is ott kisértett.
– Igen különös, – felel szived hölgye még jegesebben, – hogy nem kisért
soha máskor, csak akkor, ha itthon vagy. Hogy hová megy, a mikor a
városban mégy, arról fogalmam sincs.
Igazságtalanság. Nem is birod visszatartani a szót; indignálódva
felelsz:
– Micsoda sületlenségeket hordsz össze, Erzsébet. – Egész egyszerüen
udvarias vagyok hozzá.
– Némely emberekből olyan különösen ütközik ki az udvariasság, – felel
Erzsébet. – Tudod. Kérlek, ne veszekedjünk rajt. Csak azon vagyok, hogy
ne zavarjalak. Kettő, az igen; édes kettes, hisz tudod. De a harmadik!
Nem akarok harmadik lenni, ennyi az egész. Már kinn is van.
Odafönn a fátyolos hölgy még mindig vár rád. Azon elmélkedel, meddig fog
maradni, meg hogy mi történik majd, ha elmegy.
Attól tartok, ebben a mi világunkban nincs hely a ti számotokra,
kisértetek. Emlékeztek, mint jöttetek Hiawatha-hoz – elvált szerelmesek
szellemei! Arra kér benneteket, jönnétek vissza és vigasztalnátok. Aztán
valamelyik nap eljöttetek a wigwam-jába; körbe ültetek le a kandallója
elé; megfagyasztották a levegőt Hiawatha körül; elhalt a mosoly Nevető
Patak ajkán.
Szegény, sápadt szellemek, nincs itt hely a ti számotokra. Hagyjatok
minékünk békét. Felejtsük el egymást. Te kövér, idős hölgy, kinek
szürkéllik már a gyér haja, gyönge a szeme és erős a tokája, – érdes már
a hangod a sok veszekedéstől és panasztól, – a mire bizony a
háztartásban szükség van. Kérlek alásan, hagyj te is énnekem békét.
Szerettelek, a mig éltél. De édes voltál, de szép voltál. Látlak még
most is hófehér ruhácskádban, almafavirág közt. De most már meghaltál; a
szellemed nyugtalanitja és elrontja az álmaimat. Ugy szeretném, ha nem
kisértenél.
Te öreg, kelletlen fickó, a mint onnan a tükörből rámkacsintasz, ahogy
borotválkozom; mért kisértsz te is? Helyes gyereknek vagy a szelleme,
akit valamikor ismertem. Mindig biztam, hittem benne. Mért kisértsz?
Jobb szeretnék ugy gondolni rá, a hogy láttam; jobb szeretném ugy
tartani meg emlékezetemben, ahogy tetszett. Sohse hittem volna felőle,
hogy ilyen hitvány kisértetté váljon.


Szerelmi bájital készitése, használatbavétele.
Itt-ott megkérdi valamelyik barátom: – A szőkét szeretem-e, vagy a
barnát? A másik: Mit szeretsz jobban: alacsonyat, vagy magasat?
Harmadik: Könnyü nőket szeretsz, vagy inkább komoly a kellemesebb
társaság? Olyanformán érzem magam, mint valamikor bizonyos ifju hölgy,
kitől aggódó szülei – az évek szaporodván és a jövedelem ahelyett, hogy
növekednék, inkább csökken – megkérdezték, melyik tetszik neki a sok
rendelkezésre álló széptevő közzül? Azt mondja, épp ott a baj; neki is
az a legnehezebb. Nem bir rájönni, hogy melyiket szereti legjobban.
Olyan kedvesek valamennyien. Hogy választhatna egyetlenegyet? Avval
aztán kizárja a többit a versenyből? Még a legjobban szerette volna, ha
valamennyiökhöz férjhezadják.
Igy érzem, hasonlitok eme ifju hölgyhöz; talán kevésbbé szépségben,
bájban, mint inkább határozatlanságban akkor, ha fenti kérdéseket
intézik hozzám. Mintha valakitől a kedvenc ételét kérdenék. Van idő,
mikor a legkedvesebb az ember előtt egy csésze tea, tojással. Máskor
borjuszeletről lehet csak szó. Ha csak halat tudnék enni; holnap ugy
vélem, sohse eszek többé halat életemben; kenyéren, tejen és
rizspuddingen fogok élni. Ha hirtelenében megkérdeznek, mért eszek most
leves helyett fagylaltot; mért kedvelem kaviárt a bifsztekhez, nem
birnék felelni.
Szeretem én a magas, meg az alacsony nőket; szeretem a barnákat, meg a
szőkéket; jókedvüeket és szomoruakat.
Ne haragudjatok meg érte, hölgyeim; ti vagytok az okai. Minden helyesen
gondolkodó ember „általános“ udvarló; hogy is lehetne máskép? Olyan
különbözőek vagytok, mégis mind olyan bájosak a magatok nemében. S olyan
nagy a férfisziv. El nem birod képzelni, bájos olvasónőm, milyen nagy a
férfi szive: épp az a baja – néha a te bajod is.
Nem rajonghatok-e a pompás tulipánért, mert a szerény liljomot is
szeretem? Nem csókolhatom meg az édes ibolyát, mert a királyi rózsa
illata drága előttem?
– Persze, hogy nem, – felelné a rózsa. – Ha őbenne is látsz valami
kitünő tulajdonságot, akkor semmi dolgod velem többet.
– Ha avval a szemérmetlen teremtéssel foglalkozol, – mondja a Liliom
remegve, – akkor nem az a férfi vagy, akinek tartottalak. Isten áldjon.
– Csak eredj a babaarcu Ibolyádhoz, – kiált a tulipán, és megrázza
büszke fejét. – Épp egymáshoz illetek.
Mikor visszamegyek a liliomhoz, kijelenti, hogy nem bir megbizni
énbennem. Látott a többiekkel. Semmirekellőnek tart. Szép arca csupa
fájdalom.
Szerelem nélkül élek hát, csak azért, mert tulsokat szeretek.
Csak azon csodálkozom, hogy a fiatalemberek egyáltalán nősülnek. Szörnyü
mód nehéz lehet a választás. Hyde Parkban sétáltam a multkor este.
Katonazenekar szivandalitó melódiákat huzott; a tömeg pompás hangulatban
volt; ritkán ilyen derüs az angol ég. Köztük barangoltam és figyelmemet
a nők kötötték le. Legnagyobb részük, azt hiszem, bolti lány, varrónők,
meg a középosztály alsóbb elemei. Legszebb ruháikat, legcsinosabb
kalapjaikat tették fel; legujabb keztyüjök a kezükön.
Kettesben-hármasban ültek, tekergőztek; olyan boldogan csicseregtek,
mint fiatal verebek a ruhaszáritó kötélen. Micsoda derült kép! Láttam
már német mulató tömeget, meg franciát, olaszt is láttam, de sehol a
világon nem látsz annyi csinos nőt, mint az angol középosztályban.
Minden négy közül háromra érdemes volt egy-egy pillantást vesztegetni;
minden második nő csinos és minden negyedik – tulzás nélkül mondom –
szép. Ahogy ide-oda sétáltam, az az eszmém támadt, hogy
részrehajthatatlan agglegény vagyok. Minden előitélettől ment. Asszonyt
keresek; ugy képzelem – hisz csak mese – hogy mindezek a lányok
hajlandók hozzám jönni feleségül. Csak választanom kell! Egész
megzavarodtam. Voltak szép szőke lányok, kikre vétek volt nézni,
sötétek, kiknek láttán felgyuladt a vér; aranyvöröshajuak, kiknek a
szeme tengerzöld, s kiket a világ végéig lehetne követni; babaarcu
lányok, kiket olyan jó volna szeretni, becézni; nemesvonásu szépségek,
kiket imádhat a férfi; nevetősek, kikkel vigan áttáncolhatod az életet;
komolyak, kikkel édes és szép volna az együttlét; házias lányok – szinte
érzi az ember, minő pompás otthont tudnának teremteni; főznek, varrnak s
drága, békés helyecskévé varázsolják a házat. Gonoszarcu lányok is
kerülköztek, kiknek ha a szemébe pillantasz, minden jámbor érzés
eltávozik belőled; kiknek a nevetése őrült karneválba fojtaná a világot.
Olyan lányok, kikről szobrot lehetne állitani; olyanok, kiktől tanulni
lehetne; meg a szomoru lányok, kiket az ember meg szeretne vigasztalni;
jókedvü lányok, kik felviditanák az embert; kislányok, nagylányok;
királynői formájuak és tündérszerüek.
Ha igy kellene választania az embernek feleséget? Husz-harmincezer
közül? Vagy a lányt venné körül hirtelenében tizennyolcezer fiatalember,
agglegény, kikről azt mondanák: válassza hamar azt, a melyiket akarja,
de iparkodjék, mert sietni kell. Se a lány, se a fiu soha meg nem
házasodna. A sors sokkal jóságosabb hozzánk. Megért bennünket, megsegit.
Valamelyik párisi hotel halljában hallottam, hogy az egyik hölgy
ajánlotta a másiknak a divatáruházát.
– Menjen a Maison Nouvelle-be; – ajánlotta a megkérdezett lelkesülten; –
azoknak van egész Párisban a legnagyobb választékuk.
– Azt tudom, – felelt az első hölgy. – Hisz épp azért nem megyek oda.
Egész megzavar. Ha hat kalapot látok, öt perc alatt megmondom, hogy
melyik kell. Hatszáz láttára eljövök onnét kalap nélkül. Nem tud valami
kis boltot?
A sors félrevonja a fiatal embereket, fiatal nőket.
– Jere velem ebbe a faluba, – mondja a Sors; – jere velem ennek a népes
külvárosnak a mellékutcájába; jere ebbe a társaskörbe; ebbe a kápolnába.
Eből a tizenhét fiatal hölgyből, kedves fiam, melyik kell? – ebből a
tizenháromból melyiket szeretnéd a magadénak, leányom?
– Nem, miss; sajnálom, ma nem mutathatom meg az emeleti helyiségeket;
nem jár itt a lift. De biztos vagyok benne, lesz valami ebben a teremben
is, a mi megfelel az izlésének. Nézzen körül, kedvesem; majd lát valami
használhatót.
– Nem sir; nem mutathatom meg most a szomszéd raktárt; oda nem
vezethetünk senkit, csak egész különleges vevőinket. A legdrágább
dolgainkat tartjuk abban a helyiségben. (Csak gyorsan le avval a
függönnyel, Alkalom kisasszony. Nem megmondtam, hogy nem lehet.) Nem
volna ez is megfelelő, uram? Ez a szin a legfrissebb divat. Igazán
nagyon sokat vásárolnak belőle.
– Nem sir? Hát nem! Természetes. Nem mindenkinek ugyanaz az izlése. Tán
valami sötét majd jobban áll. Azt a két barnát hozza csak, Alkalom
kisasszony. Mindkettő bájos lányka, nem igaz, uram? A magasabbat
ajánlanám. Csak egy pillanatra, engedelmet kérek. No mit tart róla uram;
mintha egyenesen önre szabták volna, nem igaz? Az alacsonyabbat kedveli.
Hogyne uram, hogyne; nem tesz semmit, nekünk teljesen mindegy.
Mindkettőnek egy az ára. Nincs is különb dolog annál, mint hogy épp azt
vegye az ember, a mit akar; mindig is mondtam. Nem sir; azt már nem, nem
tehetem önnek félre a portékát, olyasmit nem teszünk soha. Különösen
most; egyenesen keresik a barnákat. Épp ma reggel volt itt egy ur; ezt a
bizonyosat nézte ki magának; ma este ujra eljön. Biz isten, nem vagyok
már biztos benne, nem jön-e már… Hogyne uram, hogyne; ha ezt mindjárt
megveszi, akkor megegyeztünk. (Rakja el a többieket, Alkalom kisasszony;
erre meg jegyezze fel, hogy el van már adva.) Biztos vagyok benne, uram,
tetszeni fog, ha hazaviszi. Köszönöm uram! Jónapot.
– No miss: hát látott már mindent? Igenis, miss; az is van raktáron
abban az árban. (Zárja csak be azokat a felső ládákat, Alkalom
kisasszony; sohse mutasson többet a raktárból, mint amennyit okvetlenül
szükséges; az csak megzavarja a vevőt. Hányszor mondjam még?) Igenis,
miss; önnek igaza van; biz ebbe a darabba van egy kis hiba.
Valamennyinek van icipici hiányossága. Azt mondják a gyárban, nem
tehetnek róla; az anyagban van a baj. Alig egyszer egy szezónban kapunk
tökéletes darabot; ha megvan, a hölgyek nem is igen rajongnak érte.
Majdnem valamennyi vevőnk jobb szereti, ha csekély hiányossága van az
árunak. Azt mondják, az olyan jellegzetes. Nézze csak azt meg, miss. Ez
nagyon jó viselet; meleg és nyugodt. Olyat szeretne, akibe több a szin?
Hogyne, hogyne. Körülmény kisasszony; nyujtsa csak le azt a skatulyát.
Nem, miss; ezekről nem állunk jót, hogy egy évnél tovább tartsanak;
attól függ, hogyan használják, ó hogyne, miss; ezek itten eltartanak
hosszu évekig. Hisz nem mondták önnek sokszor, hogy a nyugalmasabb,
egyszerübb minták tovább tartanak? Bár mi ugy tapasztaltuk, hogy
körülbelül mind hasonlitanak egymáshoz. Igazán nem lehet olyan pontosan
megmondani egyikről se, a mig nem viseli. Nem szoktuk egyiket se
melegebben ajánlani a másikánál. Mindenféle eshetőség áll fenn ennél,
meg amannál is; az az áru természete. Mindig csak azt mondom a
hölgyeknek: – Találja szépnek hisz önnek kell majd viselnie; aztán nem
jó az olyan dolog, a mi mindjárt kezdetben nem tetszik. – Igenis, miss;
ez csinos és jól is áll; igazán. Köszönöm, miss. Ezt félreteheti,
Alkalom kisasszony. Vigyázzon, hogy el ne keveredjék azzal, a mi még
nincs eladva.
Hasznos szerelmi bájital annak a kis keleti virágocskának a nedve,
melyet Oberon cseppent a szemünkre, mig alszunk. Rögtön megoldja a nehéz
kérdéseket. Istenem, hisz természetes; Helén sokkal csinosabb. Ugyan
nézze meg csak Mariskát az ember! Hát lehet galambot hollóhoz
hasonlitani! Hogy is kételkedhettünk egy percre is? Ez a Mr. Botom
kitünő ember; olyan eszes, a milyen csinos. Oberon; hálásak vagyunk a
gyógyirodért. Matilda Jane istennő; igazi királynő ez a Matilde Jane;
Éva óta nem született olyan asszony, mint Matilda Jane. Egy kis szeplő
van az orrán; – kicsiny, édes, piszécske orrán – és milyen szép az is.
Nagy szemei felragyognak néha-néha bosszusan; milyen szép, pikáns dolog,
mikor egy nő haragszik. William olyan drága, buta kis medve – mennyire
szeretheti az ember a buta férfiakat – különösen, ha ahoz elég bölcsek,
hogy szerelmesek legyenek belénk. Igaz; William nem ragyogó szónok; de
milyen utálatos is az örökké csipogó férfi. Williamnak kiálló álla van;
olyanféle, ami madárba nagyon csinos. Isten áldjon meg, Oberon, azért a
kis orvosságért; ugyan kend be vele megint a szemünkhéjját. Tudod mit;
adjál velünk egy palackkal utravalóul.
Ugyan mondd csak, mi jut eszedbe, Oberon? Odaadtad Pucknak, a gonosznak
az üveget. Gyorsan vedd el tőle. Isten mentsen meg bennünket attól, hogy
annál az imposztornál maradjon az ital. Isten óvjon meg bennünket
Pucktól, amig még alszunk.
Vagy pedig tündérkirályfi, Oberon, ugy tekintsük bájitalod, mint a
melyik szemeinket nyitja fel a helyett, hogy lezárná? Ismered a
gólyamesét, mit a gyereknek mondanak el? a kislány, ki varangyosbéka
volt nappal; csak a szép, sötét szemei maradtak meg. Csak éjjel, mikor a
herceg a szivéhez szoritotta, – lám! – hirtelen átváltozott
királykisasszonnyá. Asszonyok legszebbikévé, legszerelmesebbikévé. Ugyan
sok lehet Marshlandban a királyi hölgy; pedig rossz az arcbőrük, gyér,
szalmaszinü a hajuk; a bolondos királyfi lóra pattan, mégis holmi
szolgálót környékez meg, kiben királynő rejtőzik talán. Boldog lehet a
herceg, kinek szemeire Oberon cseppentett bájitalából.
Valamelyik kis szárazföldi városban – a nevét már nem tudom – függ egy
kép valahol, melyet soha el nem felejtek. Azt sem tudnám biztosan
megmondani, jó-e, vagy rossz az a festmény; bocsássanak meg a müvészek,
hogy csak a tárgyra emlékszem. Férfit ábrázol, kit az utszélen
keresztrefeszitenek. Nem mártir. Ha valaha valaki megérdemelte, hogy
felakasszák, akkor ez volt az. Ennyit világosan megértet velünk a
müvész. Még a halálküzdelem maszkja alatt is gonosz, áruló ez az arc.
Parasztlány függ a kereszten; lábujjhegyen áll türelmes szamáron; az
arcát felnyujtja a félhalott felé, hogy hajoljon le és csókolja meg az
ajkát.
Tolvaj, áruló, csaló, minden bélyeg rajta van azon az arcon; de mi van a
lárva, a vad külső mögött? Nem maradt ott valamelyes férfiasság; –
gyöngéd érzés? Asszony kuszott a kereszthez, hogy megcsókolja: nem tesz
ez tanuságot az érdekében, Uristen? Vak a szerelem; – vak biz az a
hibáinkkal szemben is. Isten legyen velünk; nagyon rossz szemei volnának
a Szerelemnek, ha nem volna vak. De mind a jót, mi bennünk van, élesen
meglátja. Te megfeszitett lator, állj félre. Százan tesznek ellened
tanuságot. Nincs senki, ki melletted szólna? Van; asszony, ki szeretett,
látod őt, hatalmas Biró? Hadd beszéljen.
Messze tértem el a Hyde parktól és a leány-kiállitástól.
Elhaladnak előttem többször is; csevegnek, kacagnak, mosolyognak. Derüs
a szemük a sok bohó gondolattól; lágy, muzsikás a hangjuk. Jókedvüek;
szeretnék, ha más is az lenne.
Sokan már asszonyok; soknak közeli férjhezmenéshez van alapos reménye. A
többi remél. Mi pedig, – én és ugy tizezer fiatal ember – igenis: én és
ugy tizezer „fiatalember“; ugyan melyikünk nem tartja magát fiatal
embernek? A világ lesz csak öregebb, nem mi. A gyerekek abbahagyják a
játékot; megkomolyodnak; elhomályosul a lány szeme. Kicsit meredekebbek
a dombok; meghosszabbodnak valamicskét a mértföldek. Nem olyan vigak a
fiatalemberek dalai, mint a hogyan mi daloltunk. Kicsit hüvösebbek
lettek a napok; kicsit élesebb a szél. Kicsit elvesztette zamatát a bor;
nem olyan az uj tréfa, mint volt a régi. Prózaivá, kopottá váltak a
többi fiuk; csak mi nem változtunk. Csak a világ lett öregebb. Gondtalan
nevetésed nem aggaszt tehát, ifju olvasóm, ismétlem, hogy én, meg ugy
tizezer fiatalember járkálunk itt a sok édes lányka közt; a fius
szemünket, pillantásunkat vesszük elő: el vagyunk ragadtatva, megfogtak,
behálóztak. De édes dolog lehet, velük tölteni az életünket; kis
szolgálatokat tenni nekik, a miért a hála csupa édes mosoly. De drága
dolog, eljátszogatni velük s hallani tuláradó nevetésüket; vigasztalni
őket s látni hálás szemeiket. Igazán kellemes az élet. A házasság
gondolata valami jóakaratu tündér agyában születhetett meg.
Visszamosolygunk rájuk; utat csinálunk nekik; felállunk a székünkről egy
udvarias „Engedje meg, miss“, – vagy „Sohse tessék; jobb szeretek állni“
– szólásformával. – Olyan szép az este, nem igaz? – S talán – mi van
abban? – beszédbe elegyedünk ezekkel a véletlen utitársakkal az élet
utján. Voltak köztünk bátor, elszánt szellemek, kik enyhe flirt erejéig
el mertek menni velük. Néhányan ismertek néhányat közülök; ilyen
szerencsés esetekben még több kedves dolgot is mondtak egymásnak. Az
angol középosztályu fiatalember és fiatal nő nem valami ügyesek a
flirtben. Be kell vallanom, hogy módszereink kicsit elefántszerüek; meg
ugy estefelé talán kicsit hangosak is leszünk. De nem akartunk semmi
rosszat; épp csak azon voltunk, hogy lehetőleg jól mulassunk,
mulattassunk; hogy repüljön az amugy is rövid idő.
Távoli külvárosok messzi kis otthonai felé szállnak a gondolataim; a
körülöttem volt vig fiuk és lányok öregebbnek, gondterhesebbnek
tetszenek. Hát aztán? Nem kedvesek a régi arcok, ha a régi szemmel
pillantunk rájuk, amelyik kicsit homályos is a szeretet fényétől? Gond,
munka nem társai-e az örömnek, békének?
De mikor közelebb jöttem, láttam, hogy sok arc barázdás; savanyu és
bosszus a tekintet; a hangok körülöttem eldurvultak. A bók, kedvesség
mind átváltozott perpatvarrá, veszekedéssé. A bájos mosoly bosszus
ráncba vész. Kevéssé látszanak avval törődni, hogy tessenek,
mulattassanak; s olyan erős az elhatározásuk, hogy nem mulatnak, hogy
nem tetszik nekik semmi.
Hát a flirtek! Uristen! Egész elfelejtették, hogyan kell flirtelni.
Milyen kár érte pedig! Mind az élc keserü; mind az apró szolgálatot
dörmögve végzik. Mintha megfagyott volna a levegő. Sötétség borult
minden dolgokra.
Aztán valóságra ébredtem; rájöttem, hogy tovább maradtam ülve a
székemen, mint a hogy akartam. Üres a sétány; elszéledtek a muzsikusok;
lement a nap; felkeltem és hazafelé tartottam a megritkult tömegben.
Olyan érzéketlen a természet. Ingerel a Nő, mikor látjuk, mennyire
aláveti magát egyetlen eszméjének: a fajfenntartásának.
„Sokasodjatok és szaporodjatok; hadd legyen mind népesebb az én
világom.“
Hisz ezért neveli, öltözteti a fiatal lányokat Természet mama; ezért
gyurja őket ügyes kézzel; festi őket pompás piros-fehérre. Ezért
koronázza pompás hajjal; tanitja, mint kacagjanak, mosolyogjanak;
muzsikássá teszi a hangjukat; ezért küldi őket a nagyvilágba, hogy
megfogjanak, rabsorba ejtsenek bennünket.
– Nézd csak, milyen szép, – mondja a ravasz öregasszony a Természet.
„Vedd el magadnak; épits vele kis fészket a csinos külvárosokban;
dolgozz érte, élj érte; tedd lehetővé, hogy táplálja, felnevelje a
kicsinyeket, kiket majd küldök.“
S a vén százmellü Artemis a leánynak suttog: „Nem derék fickó? Ládd,
hogy szeret; nézd, mennyire imád! Dolgozni fog érted, boldoggá tesz;
otthont épit neked. Majd te leszel a gyermekei anyja.“
Aztán megfogják egymás kezét; reménynyel, szerelemmel teli; attól a
perctől kezdve Természet anyónak semmi köze többé hozzájuk. Hadd
jőjjenek a ráncok; hadd keményedjék érdessé a hangunk; hadd lobbanjon el
a tüz, mit szivünkben gyujtott; hadd kusszon elő a balga önzés, miről
mindketten azt hittük, hogy eltemettük. Hadd hozzon kelletlenséget,
közömbösséget magával; gonosz gondolatot, kegyetlen szavakat hadd
vegyitsen az életünkbe. Mit bánja ő? Megfogott bennünket és odaláncolt a
szekeréhez. Mindnyájunk anyósa. Összehozta a fiatalokat; azontul pedig
magukra hagyja őket. Szerethetünk vagy gyülölhetünk, mindegy az neki, a
gonosznak.
Sokszor gondolkodom, vajjon a jókedvet nem lehetne-e tanitani. Üzleti
dolgokban nem használunk érdes szót; nem mondunk egymásnak
kellemetlenséget. Ahogy a pénztáros, asztal fölött áthajol, csupa
mosoly, szeretetreméltóság a boltos; be is csukhatja a boltot, ha nem
olyan. Az üzleti udvariasság alighanem szamárnak tartja a pöffeszkedő
vásárlót, de óvakodik attól, hogy a véleményét nyilvánitsa. A City-ből
számüzték a gyors szót, izgatott hangot. Mért nem látjuk be, hogy
csakugy az érdekünk, ha számüzzük Tootingből és Hampsteadből is.
Milyen aggodalmasan boritotta a kis varrólány vállára a felöltőt a
fiatalember, ki mellettem ült. Mikor a kislány kijelentette, hogy
megunta már az üldögélést, gyorsan, készségesen felugrott, hogy sétáljon
vele egyet; bár világos volt hogy nagyon jól érzi magát ott, a hol van.
Hát a lány! Nevetett az élcein; pedig nem voltak nagyon jók; ujak se
voltak. Valószinüleg olvasta már őket hónapokkal ezelőtt a saját heti
ujságjában. De boldoggá tette a fiatalembert a jámbor csalás. Kiváncsi
vagyok, tiz év mulva is nevet-e majd hasonló élceken. Tiz év mulva is
annyira fog igyekezni a fiu, hogy betakarja? Tapasztalat a fejét rázza;
mulat a kérdésemen.
Szeretnék tanfolyamot nyitni házaspárok egymáshoz való viszonyáról,
jókedvéről; bosszuságáról, csak attól tartok, az intézmény nem válna be.
Tanitványok hiányoznának. A férjek tanácsolnák a feleségeiknek, hogy
járjanak el szorgalmasan; nagylelküen felajánlanák a tandijat
születésnapi ajándékul. Az asszony haragudna, hogy pénzt ilyen célra
akar férjemuram kidobni. – Nem John, kedvesem, – mondaná önzetlenül, –
neked nagyobb szükséged volna azokra a leckékre, mint jómagamnak. Csunya
dolog lenne, ha elvenném őket tőled. Ezen a tárgyon marakodnának aztán
egész nap.
Mi dőreség. Olyan keservesen eszkábáljuk össze a batyunkat az élet nagy
kirándulására. Annyi időt, fáradságot pazarlunk; olyan keményen
dolgozunk. „Választás“ kalácsot sütünk; olyan gondosan készitjük elő a
mártásokat; szerető kézzel keverjük a salátát; nyakig töltjük a bugyrot
mindenféle jóval, amit csak elképzelünk. Minden együtt van, hogy a
kirándulás pompásan sikerüljön – csak a sót felejtettük el. Kegyetlen
csapás! elfelejteni a sót. Iróasztalunknál, mühelyünkben görnyedünk,
hogy otthont teremtsünk azoknak, kiket szeretünk; feladjuk az
örömeinket; pihenésünket. Ott dolgozunk a konyhában reggeltől estig;
aztán az egész ünnepségnek nincs ize, mert elfelejtettünk egy kicsinyke
sót; egy gondolat kedvességet, kedélyességet; egy marék kedves szót; egy
parányi gyöngédséget, becézést; egy csipet udvariasságot.
Mindenki ismeri a tiszteletreméltó háziasszonyt, ki reggel nyolc órától
éjféli tizenkettőig dolgozik, hogy a házát, ahogy ő mondja „rendben“
tartsa. Olyan jó asszony. Olyan fáradhatatlan, olyan önzetlen, olyan
lelkiismeretes; és olyan bosszantó. Olyan tiszták a szobái; engedelmesek
a cselédei, rendesek a gyermekei; az ebédek olyan pompásak; és az egész
ház olyan barátságtalan. Körülötte minden olyan rendes, mint a mazsolás
kuglóf és mégis mindenki szerencsétlen.
Jó asszonyom; fényesited az asztalod, cifrázod a rezed; de a ház
legértékesebb butorát tönkre hagyod menni; semmi gondot se forditasz rá.
Ott találod a szobádban a tükröd előtt. Kopott, szegényes; időelőtt
megöregedett, a fénymáz lepattant róla; elvesztette frissességét, báját.
Emlékszel, mikor a férjed először hazahozta, milyen büszke volt rá? Mit
gondolsz, jól ápoltad? Tudtad róla, hogy mennyire becses előtte? Kicsit
kevesebbet gondoltál volna a lábasokra, tányérokra; kicsit több gondot
forditottál volna magadra, bölcsebb lett volna. Fényesitsd ki magad
kicsit, Madame; valamikor szellemes hired volt; a nevetésed kellemes
volt; a beszéded nem mindig a mai cselédek semmirevalósága, a boltosok
komiszsága körül forgott. Madame; nem folttalan vásznon, porszem nélkül
való szőnyegen élünk. Rázd csak szét azt a csomó levelet, mit ott tartsz
kopott szalaggal átkötve a fiókosszekrény alján – milyen kár, hogy nem
olvasod őket gyakrabban. Sohse a gallérjaidról, csipkéidről beszélt;
sohse a ruhácskáid kellemeiről. Hullámos hajad volt az, mi megigézte,
napsugaras mosolyod pár éve nem láttuk már, Madame – a szakácsné és
mészároslegény az oka, ugy hiszem, kicsiny kezeid, rózsabimbó-ajkad –
valamelyest mind kijött a formájából az utóbbi időben. Zsörtölődj kicsit
kevesebbet Mary-Ann-al, próbálj nevetni legalább egyszer naponkint;
talán visszakapod ajkad bájos hajlását. Érdemes megpróbálni. Valamikor
nagyon csinos ajak volt.
Ki találta ki azt a rosszhiszemü hazugságot, hogy a férfi szivét a
gyomrán keresztül lehet meghóditani? Hány balga asszony – ki elhiszi –
engedte kisurranni a szerelmet a szalónból, mialatt a konyhában
szorgalmatoskodott. Hanem persze, ha olyan bolondok voltatok, hogy
disznóhoz mentetek feleségül, természetes, ha annak szenteltétek egész
életetek, hogy moslékot készitsetek. Hanem biztosak vagytok benne, hogy
tényleg disznó? Hátha véletlenül mégse az; s akkor, Madame, csunya hibát
követtél el. Tulontul szerény vagy, kedves hölgyem. Merem állitani,
anélkül, hogy ezáltal nagyon elkapatottá akarnálak tenni, hogy még az
ebédlő-asztal mellett is fontosabb vagy a marhasültnél. Bátorság,
asszonyom; ne félj lándzsát törni a saját szakácsnőddel szemben.
Pikánsabb lehetsz a tatárszósznál; lágyabb az olvadó vajnál. Volt idő,
mikor nem tudta, borjuhust eszik-e, vagy disznóhust, ha egy asztalnál
ültél vele. Hát kinek a hibája? Ne becsülj le annyira bennünket. Nem
vagyunk aszkéták; inyencek se valamennyien; mind szeretjük a jó ebédet,
ahogy egészséges ember szereti. De reméljük, még jobban szeretjük a
kedveseinket, feleségeinket. Próbálj ki bennünket. Szerény ebéd;
mondjuk, nem „tulságosan“ jól főzött ebéd. De te mellette ragyogóan
festesz; kacagsz, jókedvüen, okosan csicseregsz – ahogy csak te tudsz,
hisz tudod. Sokkal kedvesebb nekünk ez a nap fáradalmai után, mint
ugyanaz az ebéd, ha tökéletesen van elkészitve s te hallgatagon,
rosszkedvüen, aggodalmasan ülsz mellette. Szép hajad rendetlen; csinos
arcod teli félénk redővel a pástétom miatt; félénken várod, hogy
sikerült az omelette.
Márta, Márta; ne igyekezz olyan sokra. Te vagy a szükséges dolog, ha már
ház a tégla, meg a habarcs. Arra ügyelj, hogy téged szolgáljanak
kellőképpen; hogy te légy tökéletes, hogy te légy gyöngéd, kielégitő;
hogy te légy érdemes arra, hogy köréd üljenek. Feleség kellett nekünk,
pajtás, barát; nem szakácsnő, dada.
De mit használ a szó? A világ mindig a maga bolondját járja. Ha
rágondolok a sok jótanácsra, mit adtam – meg, hogy micsoda kevés
foganatja volt, megvallom, nagyon lehangolódom. Épp a napokban adtam
jótanácsot egy egész fiatal hölgynek. Arról okositottam ki, hogy lehet
nénikéket ügyesen kezelni. Épp a ceruzája végét szopta; ez is olyan
dolog, hogy sokszor figyelmeztettem: ne tegye. Kivette a szájából, hogy
beszélhessen.
– Ugy hiszem, te tudod, hogy mindenkinek mit kell mindig tennie, meg
hogyan kell tennie? – mond.
Vannak pillanatok, mikor az ember kénytelen a szerénységét a
kötelességérzetének feláldozni.
– Persze, hogy tudom, – felelek.
– Hát a mama tudja, hogy kell mindenkinek mindent csinálni? – a másik
kérdés.
Most a meggyőződésem semmiképp se olyan erős. De házi okokból kifolyólag
megint feláldoztam magam.
– Persze, – feleltem – és vedd ki a ceruzát a szájadból. Egyszer már
megmondtam. Valamelyik nap lenyeled; bélgyulladást kapsz és meghalsz.
Ugy látszik, valami problémát akart megfejteni.