Degré Alajos novellái (3. kötet) - 7

ő dühösen nem adózó, noha neki, a jámbornak, csak azon esetben lehetne e
tehertől rettegnie, ha a légre, és fillentésekre adót vetnének.
Fejtegetései akármelyik hus-árszabásnál virágzóan szónokló táblabiró
urnak becsületére szolgálhattanak, s okai inkább hasra, mint talpra
estek; beszédében semmi összefüggés, rend, s erősités nem volt, szóval,
megesküdhetnék rá az ember, hogy a zöld asztal mellett már gyakran
megéljenezték, mit ő szigoruan követelt is.
A kinek pénze volt, mind elrohant, s kinek csak egy huszas kongott
zsebében, az ellézengett – ebédre, de uram bátyám rendithetlen a kerek
asztalnál maradt; azt hiszik, mivel étvágyát megrontá, koránsem; miért
hát? – mért – – de önök, kiknek az életben szerencséjök jutott őt
ismerhetni, már bizonyára eltalálták; és önök, kik nem ismerik, vonják
be emlékkönyveiket a kesergés kinzó fátyolával, mert nem ismerik
századunk egy ritka emberét, önök előtt maradjon az örökös rejtély.
Elek indulóra figyelmezteté Uram bátyámat, ez félválával egyet
legyintett köpenyén, és követé az arszlánt, kinek állitólag komoly dolga
leend vele. Midőn az „aranykéz“ mellett ballagtak, az ételnek csábitó
zamatja megrázta őket, megállapodtak, s két nagy lélek összeforrt, hogy
egy törpévé silányuljon, két gondolat összelángolt, hogy egymást
föleméssze. Az arszlán uram bátyámra, s ez arra nézett, ők megérték
egymást, s betértek, az angyali eszmét valósítandók. A bor bátorságot
önt, megoldja a nyelveket, és barátot teremt; ki ütköznék meg tehát
azon, hogy a két derék hős már bizalmas egyetértésben beszélgetett a
hetedik üveg neszmélyinél.
Ebéd után mámor, gond, vagy mi nehezité annyira fejeiket, azt nem
tudhatom, de elég az, hogy ők iszonyúan tántorogtak egész hazáig.
– A mellett maradunk – szólt uram bátyám, s hangja nem annyíra finom
csengéssel, mint inkább recsegő brugóhanggal lepte meg szomszédját.
– Nekem – viszonzá határozottan az arszlán – a lány erszénye tetszik,
épen kikaphatna a szurokból; én tehát házasodom.
– Felséges számitás! és igy:
– Holnap odarándulunk, s uram bátyám utitársam leend. Ön ügyességétől
sok függ.
– Tapasztalni fogja kész szolgálatomat.
Fölséges jelenést képezett, midőn e két – minden tekintetben gyönyörű
férfi, – életdöntő határozottsággal ittasan készitgeté a józan tervet
beállandó boldogságuk fölött, ekkor már természetesen Elek szállásán,
minden világi zajtól elvonulva. Uram bátyám tudákossága kimerithetlen
hatalmával kaczérkodott egy bájos jövő titkaival, s a rugalmas pamlag
szokatlan kényelme őt minden nagyra, és szépre bátoritá. Az arszlán
földig terülő tükre előtt uj mozdulatokat tanult uj hóditásokhoz, nem
szalasztván el azonban figyelmetlenül egy hangocskát sem uram bátyámnak
nagybecsű beszédéből: kinek ajkán a hang lassankint hanyatlani kezdett;
utóbb egészen elhalt, szeme lecsukvék, édes üdve, egyetlen pipája, fogai
közül kihullott, és oly hangokat rögtönze, minővel szélesre hizott
táblabiráink az álom karjai közt tulterhelt gyomruk küzdő életjeleit
szokták adni. Elek végig pislogta őt, a ritka jellemű férfiut, nemével a
magasztaltságnak, azután hórihorgas teste egész sulyával ágyra terité
magát, s kevés perczek mulva uram bátyám horkolását tőle telhető
legnagyobb müvészséggel viszhangoztatá. Nem zavarom álmukat, mert vannak
lények, kik ébren mitsem használnak, s alvásuk a köztársaságra nézve
üdvös; sokáig tartó szunnyadást ohajtva tehát bajnokimnak, rájok zárom
az ajtót, s bizván a pesti csaplárosok nemesitett borában, elázott
embereimet csak jövő reggel látogatandom meg.
* * *
Bámulj ember! nem, ez kevés – bámulj Europa! még kilencz nem hangzék el,
s hőseink nyomát már bottal lehetett ütni; ők rövid előkészület után
csakugyan utra indultak.

II.
Négyszer negyvennyolcz óra telhetett el az indulás perczétől számitva, s
hazánk hegyes vidékein egy kisvárosi vendéglő előtt két egyén tanakodék:
Uram bátyám, és az arszlán.
– Uram öcsém! – kezdé az idősbik – én nem türöm tovább.
– Ugyan eszén van ön? hisz kaland nélkül mit érne utazásunk – mond a
másik.
– Dejszen ifju embernek való az, 24 óráig gyalogolni, 12-ig koplalni,
6-ig szakadatlanul ázni; köszönöm az ilyen kalandot.
– No de már czélnál vagyunk. –
– Magam is azt vélem, mert czégért látok; ekkor a zápor elől kapu alá
vonultak, óriási tervet készitendők. Előszóliták a pinczért, s a város
körülményeiről tudomást szereztek. A földesurról elég volt annyit
hallaniok, hogy a müvészetnek határtalan tisztelője; és nem késtek
tiszteletére ügetni. Az urilak előtt barátságtalan komondor fogadá őket,
s kénytelenek voltak addig sompolyogni, mig egy suhancz kün terme a
házőrt elzavarni, ekkor dobogó szivvel, és szorult kebellel
beoldalogtak.
– De öcsém! – szólt uram bátyám roppant fontossággal rázván
felleghajtójáról a vizet – minő ürügy alatt és kihez kopogtunk itt be?
– Pszt! itt Málnay birtokos lakik, kinek leányát Pesten láttam,
megszerettem, s nőül venni határozám. Ő ugyan nem ismer, de mi ez Pest
arszlánjának!
– Hm, hm.
– Mint müvészek állunk elő, a többit bizza rám.
Uram bátyám még egyet sohajtott, s egész tisztelettel beszólottak.
És tervök nem csalt, Málnay szivesen látá őket, Elvira szinte. A mi
pedig uram bátyámnak leginkább tetszék, jó bort, izletes estelit, végre
pedig kényelmes fekvést kapott. És elgondolá, hogy szép, de még inkább
kedvező, müvésznek lenni, s szinte rá szánta vén fejét; de midőn
módokról gondolkoznék, fáradt tagjait az álom elzsibbasztá; eszméi
elzagyvalodtak, s a kivihetőséget szerencsésen elalvá. Az arszlánnak
ellenben egész éjen át kinzó bizonytalanság ostromlá fásult szivét, nem
a győzelem végett, mert erről kétkedni lovagias büszkesége sem engedé,
hanem a lemondás, a lepkézés – a sok szívvadászatnak egy sujtással véget
vetni – oh egy arszlánnak ilyesmi nem csekély küzdésébe kerül; de már
benne van, s kétezer hold földet igen szép aranyokká lehet olvasztani.
A reggel rájok virradt, s az őszinte vendégszeretet nyilt karokkal
tárult elébök, mi uram bátyámnak nem kedvezett annyira, mint a
kimerithetlen kávéforrás díjtalan élvezése.
– Szabad tudnom müvészetök ágát? – kérdé Málnay vendégeit.
– Én – hadará az arszlán – hét nyelvet beszélek… magyarul…
– És én – ragasztá hozzá uram bátyám – ugyanannyit tökéllyel, s értek…
németül is…
– Tehát önök…?
– Festészek vagyunk – esék Málnay szavába az arszlán.
Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga
sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem
forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve,
azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei
potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi
bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr
által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez
annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s
alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé
számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett,
kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt
minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna
most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak
látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz
sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy
távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda
fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött
irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei
elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy
szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna
bor elfogyott.
Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas
terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja
volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon
Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig
diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.
Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá,
ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá
nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az
ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.
Málnay hortyogott.
Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva
szemtelenül susogá:
– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek –
rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz,
– jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét
gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem
hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s
ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét
utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy
mindenható alkothat!“
A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja
alszik, magát hivén bűnösnek.
Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá:
„Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével
szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez
életem, ez halálom!“
– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes
foglalkozásában meglepve.
E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert
őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát,
mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott
szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog
régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal
orditá: Lovat! egy országot egy lóért!
– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.
Elvira rémülve futott el.
– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ
minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.
– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.
– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot,
alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.
– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön
beszédéből.
– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.
– Tehát miért nem járt igaz uton?
– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt
kitüntetni.
– Hm, de mit keresett lányom lábainál?
– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.
– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.
– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat
szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.
Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek
meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik,
szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát
mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller
stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel
kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.
– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni,
mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után
Málnay.
Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót
sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s
lelkendezve kezdé:
Lenn a hegyen…
Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak
a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak.
Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai
mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott,
Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett
szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai
zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!
Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan
a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat
rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége
volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz
fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és
mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!
Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram
bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti,
mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját
érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát
minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.
Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur
minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram
pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig
felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint
kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő
szavának előfutára volt.
A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű
uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott;
méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt
különös lázba ejté.
A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több
rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott
ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként
lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát
szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn,
s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:
– Emberek vagyunk, és tévedünk.
– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez
van szerencsém?
Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán
szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram
bátyámat pedig drámairónak mutatván be.
A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén,
csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei
határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.
Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt
kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban,
vagy Shakespearet?
Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s
komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.
Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi
robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.
De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod,
homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi
szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.
Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán
megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.
– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.
– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…
– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá
tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.
– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.
Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen
mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.
E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:
– Váray! mi ismerjük egymást.
– Meglehet, az insurrectióból.
– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.
Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná,
hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást.
Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű
négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára
hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a
könnyenhivők!
Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni,
miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem
telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak
nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével
hurokra került.


PESTI TANULMÁNY.
Szánandó, ki Pest gyönyöreit élvezni nem tudja; és szerencsétlen, kinek
azt élvezni nem szabad.
„Vidor ifjú, zajgó szép Pest! van-e oly kiégett kebel, melyet
hullámzatod föl ne villanyozzon?
„Pest megszellemesít, a lelket edzi, a szivet megifjítja, az izlést
müveli s az érzelmet gazdagítja.
„Pesten az életúnt szórakozást, a szenvedő enyhet, a kétségbeesett
reményt talál.
„Pest! én imádlak!“
Hányszor hallá Futaki Lajos az idézett kitételeket ismételni? A
lelkesedés-szülte sok dicséret végre felizgatá kiváncsiságát; ő tehát
sok szép gyapjú és repcze árát tárczára rakván, a fővárosba sietett.
Futaki Lajos nap-barnitotta izmos ifjú volt; arczából egészség,
szemeiből megelégedés sugárzott. Atyja szorgalmas kereskedő levén, Lajos
sem nyert oly nevelést, mint kiből szalonférfi vagy arszlán telnék ki.
Gyermekségében szigorhoz és nélkülözéshez szoktaták; tanulmányai
kereskedés meg gazdászat valának, s egész világa azon vidék, hol
született és élt. Lajos önállóságra jutván, körültekinte örökségében, s
ugy találta, hogy ő gazdag, s vagyona elegendő arra, hogy úriasan
élhessen. Urrá lőn, mit azonnal meg is kezde: vett egy angol fogatot,
két arab paripát; házát selyem- s bársonybútorokkal halmozá, a falakra
óriási tükröket aggata; foglalványok, csillár, s még sok butordarab
lábai is aranyozvák. Szobáiban minden, mi drága, fel volt található; de
hiába keresők az izlést a rendezésben. Lajos a szomszéd megyék
székvárosain túl még nem volt.
Egyszer eszébe jut: mennyit hallott már Pest szépségéről és élveiről:
roppant előkészület után fel is utazott.
A fényes épületek, utczai mozgalmak, kocsizaj, tarkaság s ragyogó boltok
annyira meglepék, hogy álmélkodásából alig birt föleszmélni; de ez négy
öt napig tartván, az utczai életet megeléglé s unatkozni kezdett. A
„magyar király“ szálloda ablakán kikönyökölt, s reggeltől estig egy
szivart a másik után felfüstölve, a bérkocsik nézdelésében gyönyörködék.
Szidni kezdé azokat, kik Pestet oly kedves színben festék előtte, s
feljöttekor összevásárolt tömérdek öltözeteit szemlélgeté.
Reggeli kilencz óra volt.
Lajos reggelizett, ásitott, fölkelt, ismét leült, kedvetlenül nézvén egy
hosszú nap rettentő unalmai elé.
Ruhatárát még egyszer szemle alá vevé, s öltözködéshez kezde.
Nehány percz mulva tetőtől talpig fölkészülve a nagy tükör előtt
hegyesre pödrött fekete bajszát egyengeté.
Egy tekintetet vetni rá elég volt, hogy a vidéki arszlánt megismerjük.
Himzett finom ingébe mellén nagy gyémánttűt szúrt, s daczára annak, hogy
délelőtt volt, fekete frakkot, fehér mellényt s fekete nadrágot vőn
magára, mely öltözethez kirivó ellentétet képeze a színes s oldalt
ragyogó gombokkal ellátott szép topán; fekete nyakkendője csokrába
hasonlóan gyémánttűt alkalmazott, fehér kalapot tőn; vajszín keztyűt
huzott, s a várost szándékozék nyakába venni.
Alig fordult a harmadik utczába, s topp! Érdeky Endre, hajdan megyebeli
ismerőse állt vele szemközt.
Örvendve szoritának kezet.
– Mióta vagy Pesten? kérdé Endre.
– Már tiz napja.
– S mit mívelsz itt?
– Unatkozom.
– Unatkozol?
– Halálig!
– Hallatlan!
– Az igaz, hogy rászedettem;… de annyit is beszéltetek nekem Pest
élveiről, hogy lelkemnek már nem is volt más ohajtása, mint Pestet
ismerni.
– Nos?
– Jóllaktam vele.
– Tréfálsz.
– Szavamat adom. Holnap visszautazom, s életemben legutolsó gondom lesz
ismét Pestre kivánkozni.
– Ezt valóban sajnálom; de legyen mindenkinek izlése szerint.
Reggeliztél már?
– Nem.
– Jöjj hát velem.
– Szívesen.
Endre karon ölté Lajost, s a váczi-utczában Schmidthez vezeté. Izletes
sütemény, vesztfáli sódor, finom kotteletek s egy üveg madeirai lőn
elébök feladva.
– Lám, lám, kezdé Lajos; minő jó étkek, felséges bor! és e helyről eddig
mitsem tudtam. Kün népes utcza, ben örökké társaság: hány jó órát
tölthettem volna itt fenlétem óta, míg a szállodában elzárkozva a
felhordott étel sem izlett.
– Azonnal tiz óra, mond Endre, választ sem adva Lajos beszédére;
fizessünk. – S miután ez teljesítve lőn, Lajossal a dunapartra sétált,
hol Győr gőzösre szállván, kellemes társaságban a császárfürdőbe
hajóztak.
A jó zene, sétálgató nővilág Lajost egészen felvillanyozák. Néhány
fordulat után sajkára ülvén, a Margitszigetre rándultak, hol illatos
carvajal-szivarfüstöt eregettek a tavaszi légbe.
A tizenkét órai hajón ismét Pestre tértek s Emmerling szállodája előtt
partra lépvén: alig birta Endre Lajost elvonni.
– Mit mereszted szemeidet ugy azon hajó után, mintha kedvesidet röpitné
más világrészbe.
– Semmi, semmi! viszonzá Lajos, s Endrét „Europá“ba követé, hol
Dreyschok, e világhirű zongoramüvész ada épen hangversenyt.
Válogatott közönség, remek játék s bájoló szerzemények Lajost hetedik
égbe ragadák.
A hangverseny zajos kihivásokkal s tapsviharban végződék. A közönség
lelkesedési felkiáltások közt hagyá el a márványteremet.
Két ismerősünk bérkocsiba ülvén, a sok diszes fogat után a városligetbe
hajtatott, hol a körben néhányat fordulván, kocsijok ismét a városba
robogott.
– Barátom! kezdé Lajos, láttad a gőzösön azt a szőke, kékszemű nőt,
érdekes vonásival?
– Melyiket?
– Violaszín kalapban, fekete fátyollal.
– Nem.
– Kár.
– Miért?
– Mert szép volt.
– És?
– És.. érdekes.
– Nos?
– Nem elég?
– Elég; de Pesten annyi szép érdekes nő van, mikép az még nem elegendő
arra, hogy az ember óra mulva visszaemlékezzék rá.
– Hátha rövid idő alatt a szemek találkoznak?
– Az más.
– S a nő eleinte zavarodva süti le?
– Az már más!
– S végre ha kiszálláskor annak arcza egészen elkomorúl?
– Ah! az már egészen más!
Lajos sohajtott.
– Mi lelt? kérdé Endre.
– Semmi.
– Annál jobb, itt ebédelni fogunk.
A kocsi megállt, s a két ifjú karöltve lépett az „angol királynő“
éttermébe.
Midőn helyet foglalának, Lajos Endre kezét melegen szoritva felkiáltott:
– Ily kedves reggelem még az életben nem volt!
– Örvendek.
Darabig némán étkeztek; a Chateau-Laffitte megoldá Lajos nyelvét.
– Ah! sohajtá, beh bánom, hogy nem mutattam a hajón azt a nőt.
– Bizony, viszonzá Endre, kár volt elmulasztanod.
– De hát képzelhetém, hogy figyelmedet kikerülendi?
– És mégis ugy volt.
– Fájdalom! de feltalálandjuk.
– Vagy, vagy sem.
– Lehetséges volna-e oly felséges teremtménynek a tömegben rejtve
maradni!
– A város nagy, hol kereshetnők?
– A mulatóhelyeken.
– Az tömérdek; ki tudja: hová jár?
– Mindenüvé elmegyünk.
– S hátha, míg mi az egyik helyen keressük, ép akkor a másikon van?
Pesten hetekig lehet igy kergetőzni.
– Ah! te lesujtasz.
– Hát annyira érdekel?
– Véghetlenűl!
Az óra ötöt konga.
– Menjünk, inditványozá Endre.
– Hová?
– Csak te kövess.
A „lovardába“ mentek.
Lajos ismét elemében találta magát; szeme szája elállt midőn iszonyu
tapsvihar közt négy és fél lábnyi korláton át az érdekes halovány
Carréné asszony fekete bársony lovagöltönyben Hasszánon elragadó
kellemmel a körbe ugratott.
Lajos eleinte a bámulat miatt mozdulatlan maradt, s percz mulva keztyüit
széttapsolá. Hát később, midőn ugyancsak Carréné asszony Esmeraldán a
spanyol iskolát lovaglá?!
Innen a nemzeti szinházba mentek, a „hugonották“ eléadására. Lajos nem
tudott szóhoz jutni, mindig Carrénét látta szemei előtt lebegni. Az
eléadás javában folyt, ő lelkileg mindig a lovagkörben volt.
Hirtelen megragadja Endre karját, az rá néz, Lajos nem tud szólni, s
csak szemeit mereszti egy zártszékre.
– Mi lelt? kérdé Endre.
– Ő az?
– Ki?
– Hajói szépem.
– Hol?
– A negyedik zártszékben hatodik.
Endre üveget tőn szemére s oda tekinte.
A nő mosolyogva forditá el rólok szemeit.
Endre Lajoshoz fordult, s ajkin kétértelmű mosoly lebegett.
– Ismered? kérdé Lajos.
– Csakugyan tetszik?
– Igen, igen! de hát ismered?
– Be foglak mutatni.
– Ah ah!
Endre felkaczagott.
– Mit nevetsz?
– Hogy oly érzelgős vagy.
– De, ha oly szép!
– És szeme ismét rajtad függ.
– Mit csináljak?
– Ne üvegem, nézd vissza.
– Nem látok rajta.
– Mitsem tesz, annak ugy kell lenni.
Lajos megtámasztá magát, az üveget szemére emelé, s hosszú öt felvonáson
át helyét el nem hagyá.
Midőn a függöny legördült, Endre Lajos karját érinté e szókkal:
– Most már mehetünk.
– Még nem.
– Mit vársz? hisz az eléadásnak vége.
– Vége?… kár!
– Nemde, gyönyörű zene?
– Gyönyörű arcz! sohajtá Lajos, s barátjától vezetni engedé magát.
Az „Europa“ éttermében vígan zajonga a sokaság, Patikárus Ferkó egészen
neki szellemülve állt a terem közepén, szenvedő arczát hegedűjére
fekteté; s tüzelő szemeit balkezének működő ujjaira meresztvén, a
legolvadékonyabb hangokat bocsátá a közönség közé; az elhízott Károly,
mint valóságos ellentét, holdvilágarczát jobb vállára hajtván ragyogó
szemeivel hol egyik, hol másik hevült egyén szemei közé tekintve,
csaknem hegedűjét kinálgatá: ugy közeledék a hallgatóhoz, s testének
minden izmával tactusra mozgott, de kitérései daczára méltó helyt
foglalt lángeszű öcscse mellett! Imre legnagyobb nyugodtsággal
müvészkedék remek brácsóján, s Jancsi – az egész világ komája – neki
keseredve veré türelmes bőgőjét. E négy ritka testvér többi ügyes
társaik közreműködésével a magyart lelkesedésre, az idegent bámulatra
ragadák. Van is szivhez szóló nótáikban, s azok páratlan előadásában oly
megragadó valami, hogy ugyan hidegvérű legyen, kit nem foszt meg elébb
keservétől, azután eszétől, s végre erszényétől.
Jól jegyzé meg egy barátom, hogy ez a Patikárus Károly kihegedüli az
ember zsebéből az utolsó ötforintost is.
A közönség víg volt, Lajos és Endre Cliquot-val telt poharaikat
koczintgaták.
Éjfél után oszlani kezdének.
– Vegyünk búcsut, mond Endre, te holnap utazol; isten veled.
– Mit? én utazom?…
– Magad mondád.
– Ily élvezetdús nap után?
– Pest unalmas.
– Akkor még nem ismerém. Holnap szépemnél be fogsz mutatni. Én maradok.
– Tehát a viszontlátásig.
Elváltak.
Lajos annyit látott, hallott és élvezett egész nap, hogy kábultan tért
szállására. Az éjt álmatlanul tölté.
Másnap Endre kilencz órakor Lajosnál bekopogtatott.
Lajos készen várá, tetőtől talpig tegnapi öltözetében.
Endre sokáig köhécselt, habozott, barátján végig tekinte, s ismét
habozott, szerette volna tudatni vele, hogy öltözete, ámbár finom,
drága, de nem öszhangzó, s nem reggeli öltözet. Sokáig gondolkodott,
miként lehetne azt sértés nélkül értésére adni. Szerencsére szemei egy
skótszövetű nadrágra estek.
– Ah! minő szép! kiálta fel Endre; vajjon szabása is oly jó-e?
– Igen.
– Mutasd.
Lajos készséggel teljesíté.
Nézzük, folytatá Endre, hogy áll hozzá e színes mellény?
Lajos felölté.
– Valóban összeillik, jegyzé meg Endre; s e sötétzöld kabát… vedd fel
csak.
Lajos szó nélkül engedelmeskedék.
– Maradj ezen öltözetben, ajánlá Endre.
– Igen? kétkedék Lajos; nem lesz uriatlan igy kimenni, itt a fővárosban?
– Sőt ellenkezőleg, ez elegans reggeli öltözet.
Még a két tűt szerette volna Endre valahogy nem illő helyeikről
eltüntetni.
– Lajos! tőled mi emléket sem birok.
– Kivánj.
– Inggombom lesz oly értékű mint az odaszúrt melltű, nem cserélnők el?