Degré Alajos novellái (3. kötet) - 2

Az ácsorgók elnémulva, a szenvedőhöz kérdő tekintettel közeledtek, nem
szórakozásból, nem részvétből, hanem, mint szinész ügyes játékától
meghatva, az őket nem sujtó fájdalmat látni; azonban mint valami
nagyszerü drámai jelenet után, a méla csöndet egy hang sem zavará.
Az utczahősek száma mindinkább növekedett. Nem messze egy kocsi
állapodék meg, s a kilépő férfi látván a tolongást, a tömeg közé
vegyült.
– Mi lelte önt? – kérdé, az ifjunak vérző homlokát megpillantva.
– Futni szeretnék, – mond a kérdezett – de oh istenem! lehetlen.
– Ön ingerültnek látszik.
– Őrült vagyok.
– Tán valami czivódás volt itt? ki bántotta őt?
– Senki – zugák mindnyájan.
– Tehát hol kapta e sebet?
– Ugy rohant ki a kapun.
A kérdezősködő a tömegről az ifjura forditá szemeit, kinek arczán annyi
szenvedés ült, mintha egy szenvedő kebel kíntengerének hullámi
csapkodtak volna ki rajta.
– Ifju barátom! – szólamlék ismét a derék férfiu – ön beteg és én orvos
vagyok, kövessen engem.
Az ifju felrezzent, az orvosra tekinte, s élénk fekete szeméből nehéz
könycsepp gyöngyözött le.
Az orvos előbbi szavait ismétlé.
– Egy tapodtat se – mond az ifju.
– Ön igen szenved – sohajtá az orvos – szóljon, miért?
– Nincs arra szó, s ha volna, oly megrázónak kellene lenni, hogy a
szentek szentjéig felhasson.
A jó emberbarát karon ölté betegét, s lakására átelleni házba – vonszolá
inkább, mint vezeté. Mig a szobatulajdonos világgyujtással foglalkozék,
bús vendége az ablakhoz szaladt, s tekintetével a falakon is át
szeretett volna törni, hogy a szemközt vigadók zajában egyetlen nőt
láthasson; hasztalan, az ablakfüggönyökön nem maradt rés, hol sovár
tekintete a tánczterembe sugározhatott volna.
– Most – kezdé az orvos – legyen nyilt, tán segíthetek.
– Lassan, lassan, – susogá az ifju szemeit az ablakra meresztve – mintha
azon árny, mely ott elvonult, ő lett volna.
– Kiről szól ön?
– Oh! ő szép volt! szép mint a mindenható eszméje a teremtés reggelén,
de nem isten alkotá ily bájosnak, az ördög bűvölé arczára csábjait, hogy
a kárhozatra szánt lelkeknek felpénzül fecsérelje! – ekkor az orvos
kezét megragadva, az átelleni ablakra mutatott, – nézze, ott egy nő
vigad, s kevés perczek múlva egy férjnek vetendi magát karjai közé, s
azon nő – törvényes nőm.
Ön – mond az orvos, vendégét tekintetével átjárva – vagy igen
szerencsétlen, vagy őrült. –
– Mindkettő, istenemre! mindkettő. Uram! italt adjon, mert torkom
kiszáradt. – Az odanyujtott vizet indulatosan taszitá el. – Bort nekem!
– kiáltá – bort! mely eszméletem elöli, s keblem fájdalmát
elzsibbasztja: bort, melytől velőm meggyulad, különben itt halok meg. –
Nem sokáig kelle várakoznia; s kivánata teljesült. A szeszes italból
több poharat fenékig üritvén, fáradtan veté magát a pamlagra, s ismételt
fölhivás után, lelki erejét kissé visszaküzdvén, ekkép szólt:

II.
Én gróf Belánszky vagyok, hajdan divaturacs itt. Boldog idők! még akkor
a nyomort nem ismerém. Atyám gazdag levén, nem kimélt tőlem semmit; de
én az elegen túl költvén, tömérdek évipénzemen fölül még adósságot
csináltam. Egy darabig vig czimborák közt dőzsölve, s fényüzve folytak
napjaim, de ez életrendszer mindennapivá, unalmassá válni kezdett, és én
új élvezetekről gondolkodám, midőn egy, még előttem ismeretlen
szenvedély ragadt meg: szerelmes levék. – Itt kínos emlékezettől
megkapatva felugrott. Oh én szerencsétlen! igen szerencsétlen! – sohajtá
az asztalhoz fogódzva.
– Hideg vér, hideg vér gróf ur! – biztatá vendégét Tanáry.
– Mondja a tengernek, legyen csöndes, ha fölötte vihar dühöng.
– Tovább; tán még nincs minden elveszve.
Ha a szerelmet tetőpontjára akarjátok csigázni, csak jó sok akadályt
görditsetek utjába. A hölgy, kit imádtam, sorsomhoz méltó levén, nőül
akarám venni, s atyámnak szándokomat nyilvánitám; ő ellenzette a nélkül,
hogy egyetlen sulyos okot állitott volna fel, ellenzése mellett
harczolót. Én ismét, és ismét, mindannyiszor szilárdabbul adám elő
dönthetlen akaratomat, ő időnként konokabb lőn. Mit tehettem mást, mint
vele daczolni, ennek eredménye lőn, hogy kegyéből s javaitól elestem.
– Oh! de én itt fecsegéssel pazarlom az időt, – jajdula közbe – pedig
szent isten! rettegek, hogy megtörténik a legborzasztóbb! Vigadnak-e még
oda át?
Tanáry kitekintett az ablakon.
– Még egyenlően nagy a tolongás, csak folytassa.
– Ismeri-e ön a nyomort ezer rémeivel, midőn az alig 24 éves ifjú
arczára egy negyvenes korhely vonásai ülnek, a szem üregeibe sülyed, s a
homlokra bú vés barázdákat; tudja-e mit tesz szenvedni? Oh én keserűn
tapasztalám, egyedül állék a nagy világban kérlelhetlen hitelezőim vad
körmeinek kitéve; kinlódtam, és éheztem, mig atyám termeiben henye
naplopók dőzsöltek. Elég erről. Én munkához szoktatám magam, s hivatalba
léptem. Mint önálló kértem most Hermine kezét, s képzelje: anyja
megtagadá!
– Miért?
– Mert oly hazában élünk, hol dolgozni szégyen, hol e szó
„kenyérhivatal“ elég arra, hogy az úgynevezett magasabb körökben
lenézzenek. Herminével többé nem találkozám; de reményem őt birni nem
hanyatlott, mert biztos levelezésünk által hittem valamit kivihetni.
Titkos összekelést határozánk, idő és hely ki lőn jelölve. Meghittebb
barátim egyikével a rendelt helyre rándultam. Szép májusi hajnal volt, a
fölkelő napot az egyház kűszöbénél üdvözlém; madár dalával, virág
illatával, ég derültségével, a nép munkával, s minden oly lelkesedve
üdvözlé az ifju tavasz e szép reggelét, s engem szent ihlet tölte el.
Nem sokáig kelle várakoznom, s a bájos Herminét egy érkező bérkocsiból
leemelém, engem barátom, Herminét szobalánya követé. – Alig mondá ránk
áldását a lelkész, már üldözőink, hihetőleg Hermine által gondatlanul
hátrahagyott leveleimből utba igazodva, utólértek, s mielőtt igazán
birtuk volna egymást, őt elszakíták tőlem. Isten előtt házasságunk
megköttetett, ez kevés az embereknek. Én őt örökre elvesztém. – Halált
keresve futottam, de eloltandó életemmel hasznot is ohajtva tenni, az
akkor keletkezett forradalomba mentem, a derék honfiak mellett
szabadságért vívni. Hol legnagyobb volt a vész; első harczoltam, az
ónzápor köröttem iszonyu pusztitást tőn, itt egy családatya, ott egy
boldog szerető, amott egy fényes ház végsarjadéka esett el: annyi köny
hullott, s én, kit nem sirat vala senki, épen állottam! Hosszu csata
után több bajnokkal fogságba estem, itt tőröm hegyét sokszor szegzém
szivemre, de azon gondolat, hogy sorsosim sirkeresztemre ütendik a
gyávaság bélyegét, velök együtt szenvedni késztete. Szabadulásról
gondolkozánk, és tervünket siker koronázta;… újra reméltem. Midőn
visszaérkezém, nőmet egy új férj karjai közt hallám lenni. Őrülten
rohanván oda, a boldog vőlegény nekem e bélyeget üté homlokomra, s
cselédei által üzetett ki.
– Most mindent tud, kérem, kényszerítem, találjon módot, hogy Herminével
még ez éjjel szólhassak. – Tanáry gondolkozott.
– Van – mondá hirtelen.
– S az?
– Irjon.
– A levelet?
– Azonnal kézhez juttatom.
– Jó. – Ezzel tollat ragadott, s következőt irá: „Asszonyom! Önnek első
férje megérkezék, e boldog összekeléshez sok szerencsét kivánni; azért
kövessen el mindent, hogy ezt saját ajkiról hallhassa, értette, mindent
elkövessen.. különben.. Isten önnel, válaszát elvárja
hű férje Belánszky Ede.
Tanáry e levelet szolgája ügyességére bizta.
Éjfél elhangzott; ismerős egyéneink lelki vihartól lesujtva a pamlagra
hanyatlának. A síri csönd ünnepélyes, és sokat jelentő volt; az orvos
mintha veszélyes beteg fölött őrködnék, mély gondolatokba merült;
Belánszky pedig a túlélt szenvedések emlékétől felizgatva
nyugtalankodék, s a türelmetlenség halvány homlokáról hideg izzadságot
facsart.
Az ajtónál zörej támadt, s mindketten némán rohantak a belépő szolga
elé, ki kérdések özönétől elhalmozva, alig juthatott szóhoz; végre
bizonyossá tevé a kiváncsiakat, miszerint a rábizott levelke eddig
rendeltetése helyén van, s ismét távozott, az illető szobalánytól az
igénylett választ átveendő.
Alig terveztetett egy a dolog kedvező kimeneteléhez vezető irány, midőn
az utczán nagy zaj keletkezett, a kocsik egymásután elrobogtak, a
függönyökön átlátszó árnyak rendetlen tévedésben futkostak, a terem
elhomályosult, s minden körülmények oda mutatának, hogy az ünnepélynek
vége szakadt.
– Mondtam, – kiáltá indulatosan Belánszky – hogy elkésem! s most – – –
itt elnémult, – mert figyelmét egy betoppanó idegen cseléd voná magára,
ki a rögtön rosszul lett mennyasszonyhoz orvosi segélyt kérvén,
elsietett.
– Megálljon – kiáltá Belánszky – nehány perczre én leszek az orvos.
– Igen de. – –
– Semmi kifogás, az alkalom kedvez, s önnek hajolni kell kérésemre. Csak
hamar más öltönyt, és én szólani fogok vele. Felséges körülmény! dicső
sors! az életben most látszol nekem először kedvezni, és én áldlak
értte.
Az egyezés megtörtént; Belánszky homlokán a sebet angol tapasz födé, s
villámgyorsasággal átöltözködék. Kezet szoritának, s elhagyá a szobát.
Előzzük őt meg, és siessünk az átelleni házba, kissé a mulatók zajába
vegyülendők.

III.
Minden oly díszes, szép és nagyszerű vala; aranyrojtos fehér kárpitok
gazdag redőkben hullámzottak végig a falakon; az óriási tükrök fényében
a pazar világot árasztó szövétnekek kettőzve ragyogának; a simára
viaszkolt padlaton vidoran lejtettek végig az ifjak, bájoló hölgyeket
fűzvén karjaikra. Az egész társaságon gyermekded szende öröm sugárzott
végig, s a megelégedés jó kedéllyel egyesülve, ezen estélynek oly
házias, oly családi színt kölcsönze, hogy az minden egyszerüsége mellett
fesztelen, és barátságos vala. A nők édes-enyelegve társalgának szerény
lovagjaikkal, s a szép hölgykoszoru ezerféle kelleme tündérkoronát
tüzött a fényes ünnepély fölé. A pajzán ifjak a sok bájtól elragadtatva
szellemittasan szállongtak hölgytül hölgyhez; szavaiknak megható erőt
kerestek, s egy szívlázitó pillanat a szerelem kéjtengeréből, édes
jutalom vala forró udvarlásukért. Nem vala arcz, nem pillantás, mely
eleven jó kedélyre nem mutatott.
Az emberi élet titkai kimeríthetlenek, gyakran túlboldogoknak véljük
magunkat, s nem sejtjük a csapást, mely kevés percz mulva oly ördögileg
sujt, hogy még csontjaiban is megrázza a velőt; sokan bú-gond nélkül
erőteljesen élik át a napot, s érte barátságtalan sír fogadja hideg
ölébe; hányan viradnak legválogatottabb gyönyörök mellett, megfeledkezve
mindenről, mi nem hoz kéjt, s a hajnal gyászt hoz fejökre! mi játszószer
vagyunk a nagy természet kezében!
A kedves női füzérben egy mind termetre, mind öltözetre kiválólag
érdekes vala. Magas homlokán sokat jelentő léleknagyság ült, ragyogó kék
szemeiből bánattal vegyes öröm mosolyga, biborajkiról mennyei kellem
zengett le, s gyönyörű szögfürtein egyszerű illatdús virágfüzér
negédeskedék, öltözetén nem annyira fénypazar, mint finom izlés
mutatkozott. E hölgy a szép Hermine, báró Rideky menyasszonya, s oly
boldognak látszott, mint ki előtt hosszu szenvedés után egy édeni élet
nyílik fel.
Mellette deli ifju állott, sovár tekintete szakadatlan a bájos Herminén
függe; keveset szólt, s merengésiből többnyire a szép ara szenvedélydús
beszéde riasztá fel; ugy látszott, neki a zaj, a vendégek, az egész
világ terhére vált. Ő egyetlen gondolattal küzdött, s e gondolat oly
édes, oly mennyei vala, hogy agyát, keblét, s lelkét tökéletesen
eltölté; ő zavartalanul s tanuk nélkül vágyott szíve szerint mielőbb
Herminét ölelni, mert ő vala a boldog vőlegény.
A szobalány rejtélyes arczkifejezéssel elelrettenve, s ismét neki
bátorodva sompolygott darab ideig Hermine körül, végre félelmén erőt vőn
a haszonlesés, és urnője öltözetén feltünő igazitni valót fedezvén fel,
őt egy mellékterembe szólítá. Rideky nehány lépésre követé Herminét, de
a távozás okáról értesülvén, a vigadók felé fordult. Egyedül valának, s
a szobalány rövid előbeszéd s hosszu mentegetődzéssel a levelet átadta.
– Hermine arcza lángba borult, midőn az irást megpillantá. –
– Egek! ezen irás – ki hozta e levelet? kérdé, miután a pecsét reszkető
újjai alatt elpattant.
– Egy idegen. –
Most minden vére keblébe szorult; arcza lassan halványulni kezdett; s
midőn a levél rövid tartalmát átfutá, mint sír arája oly sápadt lőn.
– Ez lehetetlen! – rebegé, s a lap kezéből kihullott – ez lehetlen, ez
ármány! – folytatá fuldokolva, s görcsösen kapván szivéhez, egy átjáró
sikoltással eszmélet nélkül rogyott össze.
E zajra átalános zavar lőn, minek már távulról tanúi valánk, a zene
elnémult, a vendégek haza széledtek, s csak azok maradtak a betegnél,
kiket közelebbi viszony csatolt a házhoz, s részvevően fonák körül a
szenvedő ágyát, az érkező orvosban mentő angyalt várván.
A teremben nehány elkésett vendég között Rideky óriási léptekkel sétált
fel s alá, homlokáról nyugtalanság üzte izzadságot törülvén.
– Az orvos jő; – jelenté a szolga.
– Valahára! – tört ki Rideky feszült kebléből, s egy mély sohajt
ragadott magával, – fuss eléje, mondd: siessen, aranyakkal fizetem
gyorsabb lépteit,
– Bocsánat! – mond Belánszky, hideg bókkal nyitván be az ajtót – de azon
orvos, kit önök várnak, nem jöhet, ő szinte veszélyesen beteg.
– Nem jöhet! beteg?! kiáltá Rideky.
– Épen nála virraszték, szinte orvos vagyok, ha szolgálatommal beérik,
szerencsémnek fogom tartani; – ezt oly külső nyugalommal, oly szinlelt
hidegséggel mondá, mintha a körötte levő személyzet, s az egész ház
iránt közönyösséggel viseltetnék, és csak annyi részvétet mutatott, a
mennyit egy betegnél melegérzésü orvostól igényelni lehet; jobb kezét
mellénye nyilásába dugta, s baljába kalapját szoritá; e színlelés
roppant erőbe került, mert belsejében vihar csatázott, minőről még egy
tengerésznek sem lehet fogalma. Ugy állt ott, mint egy eleven Aetna,
mely többszöri kilávázás után külsején barátságos, nyájas kerteket
visel, mig gyomrában a tűzanyag iszonyuan működik.
– Veszélyes a beteg? kérdé szünet után.
– Sziveskedjék befáradni – mondá Rideky egy oldalajtóra mutatva.
Belánszky hideg fejbillentéssel a felszólitásnak engedett. Térdei jobban
reszkettek, mint valaha feje lángolt, midőn a küszöböt, mely Herminéhez
vezetett, átlépte. Oly hosszu távollét után, annyi szenvedésért bizony
bizony kínos jutalom vala egy ily találkozás.
Hermine szobájába jutott, a beteg ágyát részvéttel, s gyöngédséggel
ápoló nők környezék, kik közől nehányan szívből, s többen szinből
sopánkodának, arczukon szomoruság ömlék el, de az emberi arcznak
főtulajdona a tettetés. Oh igen! légy csak boldog, és juss
szerencsétlenségre, ha kilenczen vannak körötted, mindnyájan sajnálkozni
fognak, de legalább is ötnek keblét káröröm dagasztandja; érjen
szerencse, örvendeni fognak külsőleg, de legalább is két harmadának
szivét az irígység fulánkja mardosandja. Az ember dicső és nagy tud
lenni, ha hivatását betölti, ha a ráruházott méltóságnak megfelel; de ha
egyszer elsülyedt, minden állatok föléje emelkednek.
Belánszky az ágyhoz lépett, remegve nyult a kéz után, melyet oly rég nem
érinte. Rövid gondolkozás után a benlevőknek távozást inte, s mint
ohajtá, Herminével együttmaradt.
Ott feküdt a szép hölgy, mint a kérlelhetlen éjszaki szél által letört
liliom, arczán nem mutatkozott élet, s mégis szép volt; szép, mintha
Raphael ecsete remekelte volna.
Hermine Belánszky kezét szivéhez vonzá – itt orvos ur! itt – – oh jaj!
Belánszky a kezet ajkihoz ragadá, azt köny- és csókzáporral halmozandó.
– Hermine! szerelmesem! én vagyok – rebegé tört hangon – tekints reám
szenvedőre – folytatá s önkénytelen térdre omlott.
A hölgy szemeit bágyadtan fölveté, összeborzadt, s mindkét kezével
arczát födé el. Rövid hallgatás után Belánszky férfierejét összeszedvén
fölegyenesedék, s makacs fájdalommal szoritván össze színehagyott
ajkait, átjáró éles tekintettel mérte végig Herminét; a szünetet lassu,
de mennydörgő szava bontá fel:
– Nem vártál ugy-e? –
Semmi válasz.
Ekkor indulatosan kapta le az arczfedő kezet, s vad tekintete
megszelidült, a feledhetlen szemeket könyárban pillantván meg.
– Nem vártál ugy-e? ismétlé szenvedő lágy hangnyomattal.
– Borzasztó! – csodálkozék Hermine – mi téged rég halottnak hivénk.
– S emlékemet sirba taszitád, mielőtt magam oda költözém. Egyedül te
valál hitem, te reményem és szeretetem! megfosztál hitemtől,
reménylámpámat kioltád, szeretetemet?!… szeretetemet, oh szólj,
képzelhettél emberi alakban lényt, ki melegebben szeretett, mint én?
vagy hallgass, vagy ne hallgass, tégy tetszésed szerint… Te engem
gyöngébbnek, én téged szilárdabbnak hittelek, mindketten csalódtunk.
Csak egyet Hermine: szeretsz-e még?
– Igen.
– Ugy birni foglak.
– Megállj: mit akarsz mivelni?
– A boldog vőlegényt meggyilkolom.
– Szerencsétlen!
– Értem szegény lélek! te is sokat szenvedél, téged hozzá erőltettek?
– Nem.
– Tehát önkénytesen?
– Igen.
– Tehát szereted? kérdé növekedő indulattal.
– Igen.
Belánszky elkeseredett ajkán gúnymosoly vonult el… ő meg volt
semmisülve. Herminére még egy sokat jelentő pillanatot vetett, és
kirohant.
Anya, férj, s ismerők a betegről tudakozók, az álorvost körülvevék.
– Ő veszélyben forog, rendelvényeimet azonnal átküldendem – veté
feleletül a kérdezősködőknek. A nők e nyilatkozatra elhalványulva a
beteghez siettek, Rideky is utánok indult, de Belánszky utját
akadályozá.
– Bocsásson Herminéhez! kiáltá kínosan a vőlegény.
– Önnek nem szabad ma Hermine küszöbét átlépni.
– Igen, de nőm…
– Annál inkább, okaim vannak.
– Tudni akarom azokat.
– Ugy kövessen barátom szállására, az átelleni házba; de rögtön, nincs
veszteni való időm. Ön neje igen roszul van. Siessünk, uram! siessünk!
– Igen de…
– Semmi kifogást, különben a bizonytalansággal hagyom tépelődni.
– Én követem, ön kérlelhetlen.
– Karöltve távozának.
– Hermine ádáz gyermekként zokogva hánykolódott ágyában, öltönyét és
haját tépte; majd fejéhez majd szivéhez kapkodott, időnként egy neme a
görcsnek lepte meg, ekkor lélekzete elakadt, ajka erősen összecsukódott,
s szemei a fölötte függő szent szűzre meredtek, majd ismét láz rohanta
meg, s ekkor összefüggés nélküli szavakat rebegett. Ő igen igen beteg
volt.

IV.
Rideky és Belánszky kivánt helyre jutának, Belánszky rögtön a nyugalomra
készülő orvoshoz fordult, s kérte, hogy halasztás nélkül betegéhez
siessen. – Virasszon mellette – mond erős hangon – enyhítsen fájdalmain
és vigasztalja, mert nagyon szenved. Az orvos baráti készséggel
engedelmeskedék.
Rideky kérdőleg hol egyikre hol másikra tekinte, s a távozó után indult,
de Belánszky ügyes ugrással az ajtónál termett, s a kulcsot ráforditván
zsebébe rejté.
– Megmondtam, hogy az éjjel nem szabad nejét látnia.
– Ki merészel engem gátolni?
– Én, egyedül én!
– Ez tréfának sok, én zajt ütök, fellármázom a ház népét.
– Akkor önt egy lövéssel elnémitom.
– Tehát tolvajbarlangba csalt, hogy kifosszon? itt van tárczám, órám,
önkénytesen adom.
– Tartsa meg, önnek nagyobb szüksége lehet rá.
– Mit akar hát velem.
– Mondtam már, beszélni.
– Ön szemtelen!
– Higye el, nem vagyok az?
– Ön álnok gazember!
– E tettemből mást nem itélhet, hanem félre a szóvitával, nekünk nagyobb
ügyet kell intézni, – ezzel az asztalhoz ült, és irt.
– Különös, kiváncsi vagyok a kimenetelre, s ha nőm nem volna beteg, a
kaland mulattatna.
– Alig hiszem – mond rejtélyes mosolylyal Belánszky.
– A dologra hát uram, s ne irjon most.
– Ez is a dologhoz tartozik!
– Mennyiben?
– Csak annyiban, hogy végrendeletemet irom.
– Miért? – kérdé Rideky, félelmesen tekintve körül.
– Mert egyikünk meg fog halni. Csak egy sor van még hátra, azután
értekezhetünk együtt. Igy… már készen van. Nemde rövid végrendelet?
Foglaljon helyet.
– Csak szaporán, mit ohajt?
– Lovagias viseletet és türelmet.
– Az elsőt nem érdemli, az utóbbiról nem állok jót.
– Később mondja ki itéletét.
– Türelmet ohajt tőlem, midőn ez már is elhagyott.
– Hát ha évekig tartana ezen helyzete, s naponként sulyosabban? lássa,
én is egykor, mint ön most, a kéj küszöbénél állottam, s mielőtt
élvezhettem volna csak egy csöppet is, elestem az üdvtől, és évekig üdv
helyett kárhozatot, menny helyett poklot, kéj helyett kínt tápláltam
szivemben, most itt vagyok.
Sorsát máskor is elbeszélheti, engem most jobban érdekel nőm.
– Neje? nyomorult! ahoz nekem is van szavam.
– Tán merészelte volna szemeit rá emelni.
– Még többet is. – Hallgasson meg: keblemen egy virány fakadozott,
véremmel s könyűimmel áztatám ezt, mig engem saját lángom emészte; a
bimbó enyém lőn, s én illetetlenül hagyám, harczoltam s szenvedtem azon
reményben, hogy a kifejlett virág illatával fog elárasztani, és eljöve
ön, ki nem cselekvék semmit, megilleté a rózsát, s birtokomból elrablá,
hogy bitorolhassa. Ért engemet?
– Nem uram!
– Nem? tehát világosabban szólok. Azon nő, kit ön nejének nevez, évek
előtt már törvényes nőm vala.
Rideky a beszélőtől hátra vonult, s szánakozással mondá: őrült szegény!
Belánszky történetét rövid vázlatban előadá, s Rideky borzalommal
hallgatá.
– Most véleményét szeretném tudni – mond Belánszky beszéde végeztével.
– Fusson ön, önnek futnia kell, nincs pénze? adok, adok mindent, csak
fusson! – esde Rideky.
– Miért én?
– Mert nekem nem lehet –
– Ugy mindketten maradni fogunk.
– És –
Egyikünk meghal.
– Jó, tehát reggel lövünk, vagy most mindjárt – kiáltá elszánttan
Rideky.
– Lassan; párbaj köztünk nem határozhat, az ügyesebb győz, s az aligha
én volna, mert csak elhiszi, gyakorlottabb vagyok én, ki annyit
forgattam a fegyvert, s oly sokszor álltam szemben a halállal. A sors
határozzon közöttünk.
– Ám legyen – de miként?
Rövid gondolkozás után Belánszky poharat ragadott, s ellenfelét
hasonlóra inté; szinig tölté mindkettőt az izletes bordeauxival.
– Koczintsunk – mond redős homlokkal – koczintsunk! de erősen, s kinek
pohara összetörik, az holnap ügyeit elintézvén, alkonyatkor költözzék az
enyészet honába.
– Tehát öngyilkos?
– Tanácsoljon jobbat, s gyáva, ki el nem fogadja.
– Önnek előterjesztése áll.
– Igen, hah derék, ön valódi férfi! Vessük el a koczkát hamar. Éljen
Hermine!
– Éljen! viszhangozá Rideky szorult kebellel, és reszkető kezeikben a
két tele pohár összevillant; egy tompa zörej, melyet finom csengés
követett, s Belánszkynak megvérzett kezében tört edény maradt, melynek
szertezuzott részei a padlaton borárban hevertek.
– Ön megsérté magát? – kérdé szánakozó részvéttel Rideky.
– Gyermekség! e seb, melyet sorsunkat eldöntő üvegdarab ejtett, többé
nem fog begyógyulni.
– Uram! én önt felmentem, visszaajándékozom életét, hanem fusson.
– Azt véli, hogy gyermekkel játszék? én nem fogok gyáva fattyuként
visszalépni. Azt mondók: egyikünk meghal, a sors engem ért, önt szinte
találhatta volna – ünnepélyes egyezkedésünk véremmel erősittetik. Semmi
kifogásom, s önnek mint győztesnek még kevésbbé lehet. Elég erről; én
meghalok a nélkül, hogy Herminét többé látnám, ne emlitsen neki soha,
szeresse őt, s a mi az éjjel köztünk történt, vigye magával sirjába.
– Ha Hermine utánam kérdezősködnék, – mondja: hogy őt szeretni és
szerettetni látván, nyugodtan hagyám el Europát, beszéljen neki mint
érett gondolkozásu józan férfiu. Most az ön és Hermine egészségeért még
egy poharat – igy, váljunk mint barátok. Siessen Herminéhez, s legyen
meggyőződve, hogy ön iránti tisztelettel szállok síromba. Öt évig
kicsinylelkü valék, nem imádkozám, hagyjon magamra, s imádkozzék ön is
beteg nejeért.
– Nem – Istenemre! ön nem halhat meg, én nem egyezem bele.
– Ugy azt kell hinnem, hogy ön elég alávaló lett volna, ha a sors önt
érendé – nem azt cselekedni, mit én.
– Vélekedjék felőlem roszul, csak ez öngyilkoszágbóli czinkosság alól
oldjon fel.
– Pfuj! pulya! imént szántam önt, most megvetem. Hermine! – sohajtá,
kezeit összecsapva – hát ennyire sülyedtél, hogy czudar divatbáb –
– Elég – vága közbe Rideky – akarom, követelem hogy ön meghaljon, s ha a
holnapi alkonyt egy órával tuléli, arczcsapásra számithat.
– Legyen gond nélkül, a déli harangszó lélekváltságom leend, arczcsapási
müvészetének egy példányát az örök életre viszem, a második – attól
tartok, nem találna ily remekül kiütni.
Itt homlokáról haját félresimitván, az angol tapaszt letépte. – Ismeri e
sebet? kérdé büszkén tekintve ellenére.
– Nem.
– Nem? majd rá emlékeztetem, Herminét ön karjai közől kitépendő a
lépcsőkön –
– Tehát ön volt az?
– Kit megbélyegze? igen.
– S boszulatlan hagyá.
– Itt jobbom, én mindenért megbocsátok, s most el innen.
Rideky melegen szoritá az odanyujtott kezet, Belánszkyt keblére voná, és
könyezett.
– Derék ifju! – rebegé szünet után – eleinte terhemre valál, s most
képtelen vagyok tőled megválni. Tul a siron isten jutalmazza földi
szenvedéseidet.
– Ez éj emlékére kérlek, szeresd s becsüld Herminét. – Forrón ölelték
meg egymást, egy békülő csókban végbúcsút veendők, midőn az ajtó nagy
zajjal felpattant, s Tanáry orvos ijedten rohant be.
– Nincs többé remény – a szép menyasszony szivgörcsökben haldoklik.
Mintha villám sujtott volna be. Rideky szó nélkül rohant ki; Belánszky
utána indult, azután megállt, ajkába harapott s mindkét kezével fejéhez
kapva orditá: Hirmondó! megfojtalak; – még szólni akart, de a fájdalom
nyelvét leköté, s erőtlenül hanyatlott egy székre. Tanáry kezeit
keresztbe foná s mellre lankasztott fővel állott előtte.

V.
A nap fölkelt, s a hóföllegeken át erővesztetten lövelé halvány
sugarait, s csak ittott törve kis rést, pillanatig mutatkozék imádandó
fönségében, midőn azon teremben, hol legközelebbi éjjel zene és vigalom
szerepelt – néma csönd uralkodék, az ablakok tükrén lobogó gyertyák
bágyadt fénye rezegve vöröslött. Az óriási falak, nehány óra előtt még
szükek az örömnek kitöréseit felfogni, – most őrült kín szülte sohajokat
viszhangozának, a lelkesitő zene melódiáját lassu ima váltá föl, a
vigadó ifjak helyei térdelő aggok-, és szent atyáktól foglalvák el; az
öröm számüzetvén, a csak kevés idő előtt még idegen bánat honosult meg.
Hol viruló élet zajlott, most a sápadt halál büszkén ülé diadalát; hol
gyönyört karolva lejtő füzér türelmetlenül várta a hanga megzendültét,
ott az enyészet jelképe – egy gyászpad emelkedék, s rajta a 21 tavaszt
élt Hermine, ki nehány óra előtt tagadhatlan éke volt egy fényes
gyülekezetnek, halva feküdt.
Im az élet czélja, a sok küzdés borostyána! az ember nagygyá akar lenni,
csodás akadályokat ví le, merészen szembe száll hatalmasokkal és
gyávákkal egyaránt, ha a szerénység nem használ, szemtelenséghez
folyamodik, – nem ismer ösvényt, csak czélt, s mármár ohajtott jutalom
koszoruzza izzadságait, midőn megdördül fölötte az enyészet szava, és
minden megsemmisül. – Másik kényelmes jövőt tüz ki magának, ravasz és
aljas utakon nyujtja orkezeit a kincs után, s érczhalmai közepett nézi a
nyomort, az éhező előtte haldoklik, s szomjas lelkétől nem képes egy
fillért megtagadni, hogy felebarátjának életét visszaajándékozza, s
midőn a világ gyönyöreit élvezni készülő azt hiszi már elég: akkor kell
mindenétől megválnia, és nem vihet magával semmit, mert lelke nincs az
alávalónak! A szerelmes egy boldog jövőnek néz eléje, kéjittasan lesi az
elhatárzó perczet, s mindent birni hisz, a koporsó előle mindent elzár.
Az elnyomott rablánczai terhétől menekülendő, minden módokat megkísért
azokat szétzúzni, egy pillanat kedvez, ő megragadja az alkalmat, s alig
törlé le fegyveréről zsarnoka vérét, alig hajtja nyugalomra fejét a
munka után, felnyil a sir, s valót, reményt eltemet. Isten nem akarta
ezt igy! Isten nem akarhatá! de mégis van ut, a veszendőség örvényétől
megmentő, hisz az isten embert alkotván, nem e husgépnek mondá:
„halhatlan léssz;“ van egy mód, mely az embert félistenné emelheti, s ez