Degré Alajos novellái (3. kötet) - 5

Total number of words is 3827
Total number of unique words is 2047
29.3 of words are in the 2000 most common words
41.4 of words are in the 5000 most common words
48.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Mennyire különbözik az emberi természet, két lényt ugyan egy szenvedély
emészt, s az egyik éhség, álmatlanság s lelki viharoknak teszi ki magát,
mig a másik jó étvágy mellett sohajtoz, álomba temeti szenvedéseit s
gyönyörökben keres szórakozást. Jolán tükör előtt fejékét rendezgeté,
többi piperéjén is némi igazitást tőn, s egy kaczér fordulat után
önelégült mosolylyal mondá társalkodónéjának:.
– Jöhet.
Egy percz mulva Vilmos állott előtte.
Jolán végtelen bájjal üdvözlé az érkezőt.
Vilmos öntudat nélkül ejté el kalapját, s kezeit összecsapva
felkiáltott.
– Igéző lény! engedje hogy csodáljam.
– Hizelgő!
– Nem, nem! oh nem! kegyed imádandó.
– Szólásmód.
– Elhiszem, hogy kegyed milliószor hallá.
– Jól van, jól. Akar lovagom lenni?
– Minden a világon kedveért, csak engedje, hogy körében maradhassak.
– Karját kérem.
– Akár éltemet – viszonzá Vilmos s nagyot sohajta, midőn a szép hölgy
karját karjába ölté.
– Előbb rövid gyalogsétára kérem föl, aztán kocsizásra, igy az ebéd
jobban fog izleni.
– És estére melyik szinházba?
– Daljátékba.
Vilmos páholyért külde.
„Borgia Lucretia“ adatott.
A páholy főüléseit Jolán s társalkodónéja foglalá el, mögöttük Vilmos
merenge.
Az előadás javában folyt. Jolán Vilmoshoz fordul e kérdéssel:
– Hol képzeli ön most magát?
– Az egekben.
– Ne oly fellengzőn,… itt a földön értem… lám én egészen Pesten vagyok,
Csillag Róza és Stéger…
– Ah! igen ők?…
– Nemde rövid idő előtt ott éneklének együtt?
– Ott emelkedének fel, s majd ha az egész világban leszerepeltek, oda
térendnek vissza jó díj mellett elenyészni.
– Hallgassa csak, e kettőst felségesen éneklik.
Hasonló megjegyzések közt ment végbe az előadás.
A szállodába tértek. A lépcsőkön a társalkodóné előre futott, Vilmos
körültekinte; ‚senki‘ gondolá, s ezzel Jolánt hirtelen átölelvén,
megcsókolá.
Jolán arcza haragra gyuladt s szemei szikráztak; Vilmost magától
eltaszitá e szóval:
– Vakmerő!
– Bocsánat.
– Soha.
– Jolán!
– Nem akarom hallani.
– Szépsége elkábita, szenvedélyem elragadott… vétkezém, de ne tegyen
semmivé. Tekintsen rám.
– Nem akarom látni.
– Mivé legyek?
– Utazzék – ezzel Jolán szobájába tünt.
E rövidke jelenet Vilmost villámként sujtá, mozdulatlan, s gondolat
nélkül ált meg helyén.
– Utazzam? – sohajtá nagy sokára – utazzam most, s haragját magammal
vigyem? hát ha az épület falai összeomlással fenyegetnének, tennék-e
egyetlen lépést e szállodából, mig ki nem engesztelem. Szegény
nagybátya, én ugy sem segithetek rajtad… s a dús örökség?… inkább
vesszen az, mint üdvem! Jolán! a viszontlátásig – e felkiáltás után
ingadozó léptekkel távozott.
Másnap Jolánnál látogatást tőn, elutasittatott; délután ismét, s tudtára
adatott, hogy Jolán lázban szenved.
– Ő beteg! – sohajtá Vilmos – oh! hát én, ki ennyire kinoztatom?
Levelet írt: lefesté szenvedélyét, fájdalmát, kétségbeesését.
Kihallgatást esde, s bocsánatot vétkeért. Elküldé Jolánnak, félóra mulva
engedelmet nyert a szép hölgynél megjelenhetni.
Vilmos arczán a nyugtalanság eleven szinekkel volt festve, midőn
Jolánhoz belépe, szenvedő hangon mondá:
– Kegyetlen!
– Azt hiszi, csak ön szenved? – viszonzá a halaványság által még
érdekesbbé lett Jolán.
– Remélhetek…
Jolán kezét nyujtá, s Vilmos azt lángoló csókjaival halmozá.
– Most – kezdé Vilmos egészen neki szellemülve – birom engesztelését,
reggel utazni fogok.
Jolán megrezzent.
– Egy hét mulva látandom.
– Soha!
– Akkorára visszatérek.
– Egy hét mulva megjő férjem.
– Történjék hát a mi akar, én nem mehetek – Vilmos ezen szavaiban annyi
bensőség, oly meleg érzelem feküdt, hogy lehetetlen volt rajta meg nem
indulni.
Jolán szánakozó mosolylyal fordult felé, kezét édesen megszoritá s
töredezett hangon rebegé:
– Nem tartóztathatom, isten önnel.
– De nem mehetek.
– Fusson.
– Elüz?
– Nem, de kérem.
– Hasztalan.
– Én önnek ártottam, ön meg fog átkozni.
– Átkozni én?… veszitsem el bár mindenem kegyed által, nyomoromban is
imádni fognám, öljön meg, s én lábainál kegyedet áldva adandom ki
lelkemet.
– Hagyjon el kérem, lázam visszatér, fejem szédelg – töredezé Jolán
homlokát tenyerébe rejtve – siessen.
– Az istenért!
– Küldje a szobalányt. Tagjaim zsibbadoznak… esedezem.
– A viszontlátásig – sohajtá Vilmos s távozott.
Alig lépett ki, Jolán a pamlagról felugorván kínosan kapkoda fejéhez,
kis lábával tombolt, szép szemeiből könyet törle, kendőjét elébb
összegyüré s aztán ketté tépte… végre fájdalmas sziszegő hangon sohajtá:
– Mit miveltem?… erőm hanyatlik, akaratom ingadoz, érzem gyengülök…
szegény Vilmos! és szerencsétlen én! nem akarom őt többé látni.
Két egymásutáni nap Vilmos azzal utasittatott el Jolán előszobájából: „ő
nga alszik, ő nga roszabbul van, lázrohama növekszik.“ Harmadnap Vilmos
kimerülten veté magát a karszékbe, s még az nap betegen az ágyba. Most
Jolánon volt a sor a szenvedő állapota után tudakozódni.
Vilmosnál inkább izgatottság, nyugtalan élet, álmatlan éjek volt, mint
betegség; huszonnégy óra alatt mind kiheveré.
Első dolga volt Jolánt meglátogatni.
A nő egészen megváltozott, szemeiben bánat, vonásain félelem s ajkain
keserüség volt.
Vilmos okát kérdé.
– Elég korán fogja megtudni – nyeré válaszul.
– De én most ohajtnám – sürgeté Vilmos.
– Közelg egy percz, melytől rettegek.
– Férje érkezte?
– Mely mielőtt bekövetkeznék – folytatá Jolán Vilmos közbeszólásától nem
zavartatva – önnek egy kínos vallomással tartozom.
E perczben az ajtón ifju lép be, tetőtül talpig mély gyászban, arczán
boszú s elégületlenség ül.
Jolán és Vilmos egyszerre kiálták:
– Ottó!
– Ah férjem! – mond az érkező elé sietve a nő.
– Unokavérem! – mond Vilmos, s zavarodva tőn egy lépést hátra.
– Nagybátyánk meghalt – kezdé Ottó.
– Hogyan? – sohajtá Vilmos.
– Ostendeből jövök.
– Férje unokabátyám, s Ostendeből jő?… ugy van, mindent értek. Oh álnok
világ! –
– Hasztalan minden – szóla keserü hangon Ottó – az örökös te vagy; nekem
nyomoru huszezer fttal törlé ki szemeimet, pedig én fogám be az övét
örökre.
– Mit nekem örökség, vagyon, én többet vesziték… oh mint meg vagyok
semmisülve! – Perczig tartó fájdalmas küzdés után szemeit megtörlé,
fejét daczosan fölemelé, büszkén tekinte körül s távozni akart, ekkor
irószer ötlik szemébe, tollat ragad s hevesen nehány sort ir, a lapot
összehajtja, s Jolán elé dobván, mondá:
– E szinlett érzelmeknek ár volt szabva; nem akarom önöket meglopni – s
elrohant.
Jolán reszketve bontá fel a lapot.
„Kötelezvény százezer ftról.“
A hölgy szét akará tépni, férje kikapá kezéből s e szókkal rejté
zsebébe:
– Isten és ember előtt jogom van hozzá.
Jolán fejét a pamlag támjára fektetve, keserü könyekbe tört ki.


KÉT LÁNGÉSZ.
Ez valóságos farkasorditó – harsogá Szálkay Gyula – a könyv kifagy az
ember kezéből. „Oh nyomor! oh müvészet!“ e kevés szavakben egy egész
országa feküdt a kétségbeesésnek, s nem ok nélkül, mert a szó teljes
értelmében szegényes szoba már becsületes nyolcz nap óta fűtetlen volt:
a zöldes falból kiszivárgó nedv nehéz gyöngyalakban fagyott össze, hol
az ablakon belopózó nap sugára költői szépségben tört meg, s ez
természetesen arra mutatott, hogy csakugyan dermesztő hideg vala, mit
fűtetlen szobában kitörés nélkül türni nem minden nagy léleknek adatott.
Fentebbi szavai után Gyula csakugyan egy falhoz támasztott három lábú
székre vágta Rousseaut, szerinte igen kedves olvasmányát, s kétes szinü
köpenyét daczosan burkolván maga körül, a szalmazsákra terült Anglia
adósságiról elmélkedendő. A ministeriumot összevissza forgatta; az
aristocratiát megdönté, a népet felemelte, és sok más nagy dolgokat vitt
ki, mig pajtása Honthy Alfréd az irótollat időnként füle mellé
illesztvén, dermedő tiz körmére lehelt. Valami igen nevezetes tárgyon
rágódhaték, mert irt és ismét törlött, és ujra irt, majd szemeit hunyta
be, hihetőleg, hogy a lelkében felragyogó mennyei képzeteket a körötte
elszórt tárgyak szemlélése meg ne zavarja: sohajtott, és fohászkodék;
tombolt, és bal keze néha hajába tapadt, mig jobbjában toll működék;
néhanéha színfali rángatózásokat is tön, szóval ő túlemelkedett volt. De
mielőtt egyéneimről tovább beszélnék, a szoba elrendezéséről kell nehány
szót ejtenem.
Kezdem az ablaknál, mint a világosság egyik eszközénél; itt két tábla
minden vers-nemmel összeirkált papirral van beragasztva; a már emlitett
falon egy földabrosz függ tele jegyzetekkel; a fehér deszka asztal egyes
költői és költőietlen, rímes, és rimetlen kitételekkel volt tele
rajzolva: rajta egy nagy üveg, melyen dugó szolgálatot egy félig leégett
fagyugyertya tőn, s kölcsönösség fejében az üveg ismét gyertyatartó
szerepet vitt; egy ágy, mit, mint mondám Szálkay oly kényelmesen
elfoglalt, egy három lábú szék, keserves állapota miatt haszonvehetlen,
egy rosz láda, mely az asztal mellett nyert alkalmazást. Alfréd nem ült,
hanem ezen térdelve, kinosan foglalkozék. A szoba nyomorult butorzatát
egy benfülő vas kályha egészité ki.
Alfréd tüzesen rugta ki maga alól koránsem a széket, hanem a ládát,
honnan minden történhető sértés nélkül szabad következtetni, hogy az
üres volt, mint valami fővárosi arszlán erszénye.
– Ennek lesz hatása, kiáltá a kéziratot egyik kezével magosan emelve, s
a másikkal önelégülten ütött rá.
Gyula villámként pattant fel, mert a hatás volt gyöngéje, e szóval
„hatás“ tán még haldokló ágyából is fel lehetett volna riasztani; ő
tehát azonnal talpon volt, és feledve a nyomort, feledve a hideget,
feledve az éhséget, kiváncsian kérdé: mi az?
– A második felvonás ötödik jelenése kész. Hah! e magánbeszéd! ez felér…
de hallgasd, majd itélj;… és olvasni akará, de Gyula sértett
büszkeséggel rohant hozzá, a kéziratot kikapta pajtása kezéből, merően
tekinte rá, és kérdé:
– Vágtam-e valaha tisztedbe? vagy nem bizol bennem?
– Attól tarték, viszonzá Alfréd lehangolva, hogy irásomon nem mehetsz
el.
– Balgaság! – mond Gyula – tehát hol kezdődik? – itt: Üdvem üdve,
Konrád!
– Igen, igen, rajta hát, szavald el.
Az asztal helyéből kimozdittaték, Alfréd az ágyra ült, és Gyula a szoba
közepére állt. Fejét megsimitá, szemeiben a lelkesedés égi szikrája
ragyogott, ajkát megnedvesité, egyet, kettőt, hármat köhintett, és tele
torokkal rá kezdé:
„Üdvem üdve Konrád! a tavasz ismét felzöldel“…
A szavalás megszakadt egy éltes ur közbejötte miatt.
– Üdvet, uraim! mond az idegen.
– Ah! téns Kertesy úr – fogadá Alfréd a jöttet – mily szerencse!… és
habozva tekinte körül s kezeit dörzsölé – nem méltóztatik? – hebegett,
és lángvörös lőn; Gyula szinte forgolódott, köhintett, szóval: a zavar
tetőpontra ért, mert nem volt hova vendégüket üléssel kinálnák.
– Köszönöm – ejté csipősen Kertesy – köszönöm, nem ülök.
E nyilatkozatra a rokonlelkü két szobatulajdonos szivéről mázsányi suly
szakadt le, s a világ kincseért sem kisértették volna meg, ujonnan
üléssel kinálni a látogatót.
– Szabad tudnom, mi ok vezérlé a téns urat ide? kérdé Alfréd, biztosan
vetvén vállat az ingatlan falnak.
– Elébb engedjék meg, hogy itt körültekinthessek, – viszonzá Kertesy.
– Az felesleg – jegyzé meg Gyula, és Alfréd ismét pirult.
– Nem mondhatnám, Alfréd atyja körülményes tudositást vár tőlem, és –
– Atyám!? – esék szavába Alfréd – Atyám! ismétlé bágyadtan – ő engem nem
szeret.
– Csalatkozik – mond Kertesy – szenvedett-e ön szükséget tanuló éveiben;
vagy mig mellettem mint táblai jegyző foglalkozék?
– Soha.
– Nem egy éve-e már, hogy atyja önt hazamenetelre sürgeti?
– Épen ez gyanittatja velem, hogy –
– Hogy önről – vága közbe Kertesy – még mindig gondoskodni ohajt.
Legközelebb azt irá, hogy bírjam önt hazamenetelre, hol önre hivatal
vár.
– Én elhagyjam Pestet, az ifjú szép Pestet; a müvészet, lángész és
tapasztalás nagy hazáját? én, Uram! ezt nem cselekszem.
– Van más ut is atyja kegyét megnyerni, én önt szivesen befogadom
segédnek: ön derék ügyvéd leénd, esze van hozzá, gyakorlata lesz
mellettem, a kedv is majd megjő, és igy –
– Nem, nem! – kiálta Alfréd – nem fogadom el. Miért temetném éltemet a
poros periratok halmazába, midőn az irói pálya viruló mezején
borostyánokat arathatok? Oh uram! ön nem képzeli minő édes dij egy
müvelt közönség kegyét birni, nem ismeri még, minő felséges, ha viharzó
tapsok a költő lelkét égbe ragadják, ha neve a két magyar hazán
áthangzik; – melyik hivatalért mondanék le ezen dicsőségről, mennyi
jövedelem nyujtana ezért kárpótlást?!
– Mind szép – jegyzé meg mosolyogva Kertesy – de az ön neve még
ismeretlen, még ön nem aratá a tapsokat.
– Mindegy, van jogom reméleni; vagy ön azt hiszi, hogy e pályáról
lemondok? soha uram! én iró vagyok, iró leszek, iró akarok lenni, és
hogy más ne lehessek: im lássa – ügyvédi oklevelét felkapta, hevesen
rohant a kályhához – a lángok – itt keserün harapott ajkiba, mert a
kemencze jéghideg volt; ez indulatát megkettőzteté, boszúsan bontá szét
az oklevelet – vagy hasztalan rongyai a szemeten vesszenek – folytatván,
széttépni készült, de Kertesy hirtelen kikapta kezéből, s hidegvérüen
összehajtogatván, zsebébe rejté, e szókkal: – Ha szüksége leend rá,
nálam találja – ezzel távozott.
Gyula az egész jelenés alatt majd fellelkesült, majd boszankodék, majd
örvendett, de mindig szótlan, csak midőn csábító vendégök távozék,
rohant Alfrédra, tele torokkal kiáltván:
– Szerencsétlen! mit miveltél?
– Hogyan?
– Utolsó pénzforrásunkat el engedéd vinni. Tudod, nincs több egy
tizesünknél, se fa, se ebédünk, és a zsidó azt igéré, hogy okleveledre
holnap pénzt kölcsönöz. Szerencsétlen! és százszor szerencsétlen!!
– Igaz, de türhettem-e ezen pimasz prózai ember bántalmát kitörés
nélkül? az ablakon dobtam volna ki, ha leányát nem imádnám; de leánya! –
oh Etelka! te szép, és imádandó vagy. Hidd el barátom, csak szárnyai
hibáznak, hogy –
– Hogy liba legyen, elménczkedék Gyula.
– Hogy angyal legyen, hülye te!
– Vagy ugy.
– Egy tizesünk van még? ada más irányt a beszédnek Alfréd, hozz valamit
enni!
– És fát? te dolgozni akarsz az éjjel, én szerepet tanulni, mit
csinálunk?
– Oh kérlelhetlen sors! oh ég! mikor szüntök meg ellenségeskedni a
müvészettel?… Itt nagy vita támadt, ha fát kell-e hozni, vagy eledelt. A
vélemények megoszlottak, és könnyebbnek látszék tigrist szelidítni, mint
egyik magy másikat elvében megingatni, s minthogy egyik sem engedett, a
pénzt megoszták, s igy történt, hogy meleg szoba, és fris czipó is
jutott.
De ime, most kezdődik a hadd el hadd, az óra négyet üt, mindkettő
felpattan, Gyula ki akar rohanni! Alfréd visszatartja.
– Az istenért! a köpenyt ide, mennem kell!
– Én a köpenyt, én? e pillanatban, ha meghalsz sem.
– A köpenyt add ide, vagy megfojtalak.
– Fel ne ingerelj, azt mondom, Alfréd! Alfréd, csendesité Gyula barátját
egyik kezével a kilincsbe, másikkal a köpenybe ragaszkodván.
– Őrültté akarsz tenni, harsogá Alfréd, nem tudod, hogy e pillanatban
sorsom, azaz létem vagy nemlétem felett határoznak.
– E köpenyt csak holttestemről veheted el. Bocsáss az idő mulik, és
ötödfélkor sorsomat elhatárzó első színi próbára kell megjelennem, ez
nem tür halasztást.
– A választmány drámámat megbirálandó most ül össze, ez sem tür
halasztást.
– Nélküled megbirálhatják a darabot, de nélkülem nem lehet próba,
bocsáss, vagy – – –! – Nem, nem! és alig ejté ki a második nem-et, már
Gyula egyet kanyaritván magán, kirontott az ajtón, s Alfrédnak csak a
köpeny szögletéből egy darabka maradt kezében.
– Átkozott komédiás! megbuktatlak gyalázatos tettedért. Kifütyöltetlek!…
tönkre tettél, de ki fogsz fütyöltetni. Szerencsétlen komédiás! és
boldog-ta-lan é-én! e szókat épen oly modorban ejté, mint Kean
kétségbeesése közepett, midőn a báró rá kiált; és hősöm lassan erejét
vesztve, visszatántorgott, megsemmisülve rogyván, pamlag hiánya miatt, a
ládára. Oh bonjour, miért születtél? sohajtá még egyszer, s fejét
kínosan lankasztá epedő mellére.
Egy percznyi türelemért esedezek, csak mig két bajnokommal önöket
megismertetem. Honthy Alfréd költő volt, a könzönség ugyan még nem
ismeré, de ő nem tehetett róla, hogy a pártoskodó szerkesztők egyetlen
czikkét sem tarták közölhetőnek; a drámai világ sem ismeré, de ez szinte
nem az ő hibája, mert szegény eleget dolgozott, de a mostoha sors
ügyeiben nagy szerepet játszék. Pajtása, Szálkay Gyula, erőnek erejével
szinész volt, noha még a deszkavilágon soha sem forgolódott, de ez
semmi, reánk csak annyi tartozik, hogy hajlamukat kissé kifürkésszük,
mit meg is tevénk; embereink felette jó barátságban éltek, már nem
tudom, azért, hogy szegénység köté össze, vagy tisztán rokonszenvből, de
ők ekkorig a szó legnemesb értelmében hű barátok voltak, ám de alkalom
szül ellent, körülmények tépik le a barátot baráti kebelről; ne
botránykozzék meg tehát senki a fentebb látott tragicai jeleneten, mert
a két nagyreményü müvésznek csak egy közös köpenye volt, s életbevágó
tárgy szólitván el mindkettőt – szerencsétlenségre – ugyanazon órában
hazulról, a rendes szokás, vagyis még egyik kün jár, másik honn üljön –
megbomlott, mi nem kis viszályt szült, Alfréd szivesen elment volna
köpeny nélkül, de minden felső öltönyét, egy bonjour tevé, s ő nem
annyira a hidegtől, mint gúnyos megvetéstől rettegett.
– Dráma! Etelka! bonjour! sohajtá, s ajkin a hang elhalt.
Ha szinházban volnánk, a halotti csendet feszült figyelem kisérné – –
azért képzeljék, mintha ott volnánk: s Alfréd mélyen hallgatna, mig a
kenetlen ajtó nyikorgása fel nem serkenti.
Ki merészli e csendet zavarni? egy táblai jegyző. Hol legnagyobb a
szükség, ott legközelebb van a segély.
– Jó napot, szomszéd – mond a táblai jegyző – hol van Gyula?
– Ne e szót többé, mert fellázitja velőmet. Ah kaján, áruló!
– Csak nem remélem…?
– De igen, mi örökre meghasonlánk. Ne is kisértse, a kibékülésről szó
sincs.
– Sajnálom. Hm, hm, de egy kérésem azért teljesitendi, hogy a másodszori
alkalmatlankodást kikerüljem.
– Mit kiván?
– A jegyző lekanyaritá válláról a köpenyt, s az ágyra veté e szókkal:
– Ha Gyula haza tér, mondja meg nevemben, hogy e köpenyt sziveskedjék a
szokott helyre vinni, a pénzért majd alkonyatkor eljövök.
Alfréd tekintete a köpenyre esett, arczát örömsugallat szállta meg, s
üléséből felemelkedve, hálahangon rebegé: – Ezer örömmel. – Midőn a
jegyző ur a szobát elhagyá, Alfréd magas lelkesedéssel tört ki e
szavakban: – Ezt jó angyalom küldé! – valamit dörmöge még, mialatt a
köpenyt Zampaként maga körül foná, s feledve a haragot, elrohant.
* * *
Este van, azaz: gondolják önök, hogy este van, a két müvész árva
hajlékában az üvegbe helyezett gyertya szomoruan pislog. A csend
tulvilági volt, s a csendben uszkáló kínsohajok rémesen, azaz: ugy
hangoztak, mintha sötét éjjelen valamely sirkertben a vándorlelkek ide s
tova surranva kalandoznának. Gyula halavány volt, Alfréd szinte; Gyula
szemében a kétségbeesés ült, Alfrédéban szinte; Gyula sohajtott, Alfréd
szinte, s mindkettő keblében gyilkos fájdalom fészkelt; Gyula keresztbe
veté kezeit, és semmit sem csinált, Alfréd ellenben irt. Az utóbbi
hirtelen felugrott, a beirt lapot megcsókolván, szivéhez szoritá:
– Isten veled, Etelka! – kiáltá keseredve – egykor vagy borostyánaimat
osztandom meg veled, vagy örökre isten veled! – E hangos magánbeszéd
után szeméből egy könycseppet törle ki, s a levélre czimet irt. Miután a
levelet epedő szivvel még egyszer megcsókolá, a gyötrelem égő hangján
mondá:
– Gyula! válnunk kell.
– Alfréd, válnunk kell – viszhangozá Gyula.
– Oh Gyula! sopánkodék Alfréd – ne képzelj oly gyöngének, nem a mai
események tépnek ki bajtársi karjaid közül, oh nem! hisz mi rég ismerjük
egymást, az ármány és fondorkodás emel köztünk választó falat.
– És te – sohajtá Gyula – oly gyöngének hivél, hogy öt évi barátságunkat
egy kis összezörrenésért elszakitani tudnám? csalatkozol. Engem más
kerget. Gyula sokat jelentő arczot vágott, s Alfréd szemeit mereszté. –
Képzeld, kezdé rövid szünet után Alfréd – müvem a választmány
visszautasitá.
– És azt tehette volna?
– Bámulásomra, mert nincsenek benne dalok, oh Shackespeare! fordulj meg
sirodban! – mert nevem még ismeretlen. Oh ti tudósok! mert, mert
rettegtek, hogy egy ifju iró homloktokról a röpkényt letépi. Oh elfajult
kor!
– Végy erőt, engem hasonló csapás ért.
– Merészeltek volna?
– Engem fel nem léptetni? igenis, mert, de képzeld, hallatlan! mert nem
tudtam énekelni. Egy szinmüvész, és énekelni!? A szavalás nem hoz
jövedelmet, jó hang kell. Szoborrá merevültem, nem akarám hinni, de
elutasitottak, mert hang kell. Oh Kean! jer, és bámuld elkorcsosult
utódidat. Barátom, te ármányról szólsz; menj, és a szinfalak közt
találsz eleget.
– Meg vagyunk semmisülve!
– A lángészt igy elnyomni!
– Mit? – pattant fel Alfréd – elnyomni? megmutatom, hogy nem, meg fogja
látni a világ, miszerint itt a kenyér-irigység akart megbuktatni, de
irigyeimen felül fogok emelkedni.
– Én is.
– Felül akarok emelkedni. Kékesy társasága hallom, jól áll, oda viszem
szinmüvemet.
– Mi.. mi.. t hallok? tehát egy szándokunk volna? én is oda irányzám
terveimet.
– A nagy lelkek találkoznak. Tehát nem válunk, mond Alfréd
örömkitöréssel, és széttárá karjait.
– Soha! – fejezé be Gyula, s barátja keblére rohant.
A jelenet griseldisi volt, s szinpadon akármelyik német drámában amugy
istenigazában megtapsoltatott volna. A két sziv ismét összeforrt, a két
lélek ujonnan összeölelkezett, s a baráti frigy örökre és elválhatlanul
kötve lön.
Másnap az ismert butorok egy zsidónál köpenyért feleseréltettek, s az
emlitett levél kézbesittetett. Alfréd irományait, Gyula pedig
hosszuszáru pipáját kezébe ragadta, s a füstös négy faltól búcsút vőnek.
– Utjokat gyalog folytaták.
* * *
N*** városában legalább is két lábnyi nagyságu szinlap, melynek
homlokzatán óriási betűkkel vala olvasható: „Uj eredeti dráma“, alatta
pedig: „Szálkay Gyula, mint vendég“ a közönséget nem kis mozgalomba
hozta. A nép tódult a szinházba, a karzat szinte recsegett a tanulók
terhe alatt, s mindenki türelmetlenül várta a kezdetet.
Az öltözőszobában hevesen beszélgetett Alfréd Gyulával, az első
utasitásokat adván az utóbbinak. A hanga megzendül, s a két szilárd
férfi megdöbben. Alfréd szive lázasan dobogott, s Gyula egész testében
remege, azonban egymást bátoriták. Az igazgató is közibök lépett, s
mivel oly szép jövedelmet szereztek vendégei, Alfrédet három, Gyulát
pedig két arannyal tisztelé meg.
A függöny felgördül, Gyula elszánttan ront a szinpadra, hol taps, éljen!
és füzérhalom özönlé el. A látványra a költő szeme könnyel telt meg, s a
szinészt bátorság karolta fel. A jelenés végeztekor zajos kihivás
történt. Alfréd a szinfalak mellett érzékenyen omolt barátjára, mondván:
– Müvem szerencsédet alapitá.
– És én müvednek koszorukat aratok.
A játék változó sikerrel folyt, a közönség türelme pedig fogyott. A
második felvonásban zugás, a szomoru jeleneteknél kaczaj hallatszék,
miből egy nagyszerü bukás előzményeit lehet kivonni. Alfréd dühöngött,
haját tépdesé, és kékülő ajkain szitkok hangzának el.
– E közönségnek nincs izlése, müvem szellemét nem képes fölfogni…
okoskodék, s okoskodásából füttyek rázták fel.
A felvonásnak vége lőn. Gyula őrjöngve rohant Alfrédra e kitöréssel:
– Nyomorult, müvednek köszönhetem bukásomat..
– Te nyegle komédiás te! – orditá Alfréd – megbuktattad darabomat! mit
csináljak veled? mit!? szólj… szeretnélek megfojtani.
– Inkább öltél volna meg, mint hogy földönfutóvá tettél.
A függöny harmadszor is föllebben. Alfréd elhagyá a szinházat, s Gyula
nem akar tovább játszani. A közönség zajong, tombol; az igazgató
Gyulával czivódik; a szinpad üres, a közönség fütyöl. Végre a rendező
kilép „halljuk! halljuk!“ Ezer bocsánatkérés után jelenti, hogy előre
nem látott akadályok miatt az előadás nem folytattathatik.
Kész volt a forradalom, a fellázadt ifjuság boszúsan ugrált a szinpadra,
költő és vendégszinész keresteték, de már ekkor az utóbbinak is sikerült
„ill a berek, nád a kert“ elillanni, az igazgatónak pedig volt mit
izzadni.
E szomoru catastropha után a két lángész örökre elvált, egymás iránti
nem csekély gyülölséggel.
* * *
A fentebbi események után három évvel Pest egyik népetlen utczáján egy
szép külsejü diszesen öltözött ur haladt, s nem nagy távolságra egy
rongyos igen nyomorúlt kinézésü embert pillantott meg; erszényéhez nyult
s a szegényhez sietett, annak segélyt nyujtandó; az utóbbi sértett
büszkeséggel emelé zavart tekintetét az alamizsna osztóra. Mindkettő
megütődék:
– Gyula!
– Alfréd! hangzott egyszerre.
– Gyilkosom! – kiáltá Gyula, – futok tőled! szavait tett követé, Alfréd
visszatartani ügyekvék, de sikeretlen.
– Ismeri ön azon embert, mond egy ott elmenő szinlaphordó.
Tán útba igazithatna, öt forintot adok, ha szállására vezet.
– Szivesen, de csak éjfél után.
– Jó, fejezé be Alfréd – nevem Honthy ügyvéd, szállásom Dorottyautcza.
Elvárom.
– Alfréd haza sietett, s csinosan butorzott szobáin végig nejéhez
rohant.
– Nőm! Etelka! örvendj, régi bajtársamat feltalálám. Istenem! hála
neked. Oh minő elhagyatott, szegény! Javaimnak, s befolyásomnak most
örvendek legjobban, én segíthetek rajta, ez valódi boldogság.
Etelka szemei könyben ragyogtak, jobbját férjének nyujtá, érzékenyen
mondván:
– Van-e boldogabb nő, mint én? férjem oly nemeslelkü.
– És te, és atyád? nem nektek köszönhetem boldogságomat? atyád állást és
te üdvet adál. Atyád kiábrándított, nélküle ki tudja nem lettem volna-e
ollyanná, mint szegény barátom? és te ifjukori álmaimat valósítád.
Alfréd munka közt várta az éjfélt és embere csakugyan eljöve.
A királyutczán le követé Alfréd vezetőjét, innen egy sikátorba mentek,
hol balkézre egy leomlott ház kapuján beléptek. Alfréd borzadott;
vezetője egy pinczeajtót emelt fel, a mélységből gyönge lámpavilág tört
fel; Alfréd nem akart belépni, de vezetője biztatásira felbátorult. A
pincze gyomrában egy asztalon pohárlámpa pislogott, a vakolatlan
falakról víz csepegett, s a nedves földön körül zsupszalma volt
elszórva, hol sürüen egymás mellett a legaljasabb nép. Alfréd e
látványnál szemeit bezárta, s lelkében kínos érzés jajdult fel. Vezetője
az elsőnél olvasni kezde, s a 17-nél megállapodék.
– Ez ő – mondá.
Alfréd a mélyen alvót felrázta.
Gyula talpra ugrott.
– Ki vezetett ide? – kérdé dühöngve; hát még nyomorult fészkemet is
felkutatod, hogy üldözz? nem elég téged álmomban látni?
Alfréd zokogni kezdett, s csaknem térden esengett barátjának, hogy
kövesse.
Gyula elérzékenyült, s a multak emléke felébredt benne. Ő elhagyá a
barlangot.
Másnap nem lehete rá ismerni, – oly csinos volt.
Alfréd több hónapokig tartá házánál, a leggyöngédebb barátsággal
viseltetvén iránta, s midőn munkához szoktatá, s a szükséges tárgyakkal
megismerteté, alkalmazást szerzett számára egy uradalomban.
És részvétlenség igy vont el a hazától két lángészt; fel-feltámadt ez a
két jámbor emlékezetében, de a jólét ismét csakhamar feledteté.


A JÓ ÖREG.
Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett
gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s
ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl.
Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.
Egyetlen fia, a közszeretetü megyei aljegyző, nehány év előtt elhúnyt.
Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra
hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Degré Alajos novellái (3. kötet) - 6
  • Parts
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 1
    Total number of words is 3707
    Total number of unique words is 2087
    29.4 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 2
    Total number of words is 3829
    Total number of unique words is 2084
    27.4 of words are in the 2000 most common words
    40.1 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 3
    Total number of words is 3788
    Total number of unique words is 2061
    27.9 of words are in the 2000 most common words
    41.2 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 4
    Total number of words is 3781
    Total number of unique words is 2021
    28.1 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 5
    Total number of words is 3827
    Total number of unique words is 2047
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 6
    Total number of words is 3787
    Total number of unique words is 1951
    31.0 of words are in the 2000 most common words
    44.2 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 7
    Total number of words is 3781
    Total number of unique words is 2070
    28.5 of words are in the 2000 most common words
    39.1 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Degré Alajos novellái (3. kötet) - 8
    Total number of words is 3101
    Total number of unique words is 1668
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    44.8 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.