Degré Alajos novellái (3. kötet) - 6

Az öreg úr sokáig nem tudta elhatározni, melyiket szereti jobban.
Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele,
tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó
fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével
körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült
mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“
Nem tudott kiokosodni: melyiket szeresse inkább?
Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő
forintot adott.
– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a
szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.
– Parancsát várom.
– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy
csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.
Robert meghökkent. Ennyi pénze sohasem volt.
– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra
alatt ugyanannyit szerezzek!
– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton
másfelé fogsz utazni.
– Magam hajthatom?
– A mint tetszik.
– És csakugyan el kell költenünk az egészet? kérdé Robert csodálkozva.
Utolsó fillérig.
– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó
szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.
A két ifju elutazott.
Váray nyugtalanul várta visszajöttöket.
Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott.
Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.
– Nos fiu? kérdé ölelés közt Váray, szerencsésen jártál?
– Reménységemen fölül.
– Hogyhogy?
– A városba sem kelle mennem.
– Tehát?
– Csak Rétkertig.
– S pénzedet elköltéd?
– Sőt többet tettem.
– A patvarba!
– Kétszáz forint adósságot csináltam.
– Arra nem volt hatalmad.
– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra
alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha
négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?
– Nem rosz. Lássuk hát, mit vettél rajta?
– Nem vettem semmit, hanem tanultam.
– Mit?
– „Lansquenet“et.
– Mi az?
– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.
– E szerint pénzedet eljátszád, mond mosolygva Váray.
– Legalább, viszonzá könnyed vállvonitással
Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy
átkozottul mennek.
Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos
ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen
távozék.
– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó
állatnak.
– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a
fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté
neki ároknak, bokornak.
– Lovamat! kiáltá Robert, neki sápulva.
– Nyakadat! orditá Váray félénken.
A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván,
felkiálta:
– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel
szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.
Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló
megmenekült.
Az öreg úr pedig könnyebbülve mondá:
– Szeles fiú! nyakaddal játszál.
– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó
állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.
– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi
pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.
– Szép tőled, mond Váray. – A szivarokat elfogadom.
– Hát te mit hozál? kérdé Robert Vilmostól.
– Sokat, felette sokat!
– Mit?
– Adósságot.
– S a pénzen?
– Nem sokáig törtem fejemet, hogy mit vegyek?… Elkártyáztam.
– Szerencsétlen!
– Szabadsága volt azt tennie, mond Váray – tehát semmi szemrehányás.
– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a
gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?
A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült
büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban
véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de
komoly tárgyról vele sohasem értekezett.
Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú;
pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s
tanulásnak néztek elébe.
– Vilmos, kérdé Váray, hol ohajtod ez évet végezni?
– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a
város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet
szomjuhozza lelkem.
– Jó, Pestre fogsz menni.
Vilmos elragadtatással ugrott az öreg úr nyakába.
– És te, Robert?
– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város
is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert…
tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném
végezni.
– Helyesen öcsém; egyezék belé Váray.
– Aztán, jegyzé meg daczosan Vilmos, menj egyenesen barátnak.
Az elválás percze ütött.
Váray érzékenyen búcsuzék a szeretett fiúktól.
Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre
sietett a főváros gyönyöreit élvezni.
Nehány hét folyt le.
Vilmosnál több víg czimbora mulatott.
Levél érkezett.
Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva
felkiálta:
– Ki hinné, hogy az ember boldogsága felett egy ló határoz!
– Hogyan?
– Nagybátyám…
– Ő volna…
– Dehogy! Olvassátok. – – Ezzel a levelet átnyujtá.
Az egyik pajtás elővette, s teli torokkal kezdé:
„Édes öcsém, Vilmos!
„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok
vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt
bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire
vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl
elhatározám őt örökösöműl nevezni.
„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán,
a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.
„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz
magadnak pályát;… légy katona vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha
úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.
„Isten veled! – ölelő bátyád
Váray.“
A czimborák felkacagtak, s velök Vilmos is.
– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi
jövedelmet köszönhet egy lónak.
– Már megint nagybátyádat?…
– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt
Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.
– Azért neked is hagyott…
– Igen, ezerötszáz forint évi jövedelmet.
– És jó tanácsot.
– Azt nagyon köszönöm, de nem kell.
Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a
levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.
Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni
sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és
Robert volt.
Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos
még nem választa pályát.
Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő
az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle:
bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer
forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos,
viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt;
magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken
bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék szerencséjét; de
ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát
élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.
Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek
elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s
egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik:
mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég,
kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors
ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös
együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal
is, ugy törekszik a fővárosból távozni.
Vilmos Áldayhoz ment.
Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos,
barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni
igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.
A napok kellemesen folytak.
Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s
válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.
Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra
távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.
Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme
izgatott, a vágyak túlcsapongók.
Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert
az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező
madárkák dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének
minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta
hajnal isteni!
Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást
tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.
Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb
szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.
– Látnom kell őket! kiálta fel. Minő érdekes találkozás leend? – Ezzel
sarkantyúba kapá lovát, az országutról s fasorokból letérité, s egy
középszerű árkot átugratván: a megpillantott társaság felé tarta.
Alig haladt nehány száz lépést, s két csősz neki szegzett fegyverrel
útját állja.
– Le a lóról! – kiált az egyik.
– Csak nem vagytok betyárok?
– Ki áll jót, hogy az úr nem az? jegyzé meg a másik.
– A patvarba, ficzkók! hát olyasmit néztek ki belőlem?
– Mi az úrból, viszonzá az első, ugyan semmit sem nézünk ki; de mivel a
tilost tapossa, hát megzálogoljuk.
– De jó borravalóért csak tovább fogtok ereszteni.
– Egy tapodtat sem! Azért csak le arról a lóról, s tessék gyalog
visszasétálni oda, a honnan jött.
Vilmos zsebébe nyúlt.
A két csősz összenézett.
Vilmos meghökkent, mert zsebében látogató jegynél egyebet nem talált.
– A földesúr jó barátom; kezdé Vilmos – őt véltem arra lovagolni, s
üdvözletére sieték. Im adjátok ezt át neki.
A két csősz leemelé kalapját.
Vilmos a jegyet oda dobá, s lovát megfordítván, villámgyorsan vágtatott
el.
A hőség, fáradalom és álmatlanság miatt tikkadtan érkezék haza, de
mégsem mulasztá el Áldaynak kalandját elbeszélni.
– A lovagló nő bizonyosan Vermey Flóra volt. Gyönyörű teremtés.
– Ejnye! azok a gazemberek, mily érdekes találkozásban gátoltak. Honnan
gyanítod, hogy ő volt?
– Mert az egész vidéken egyedűl ő lovagol, s mert a fasornál az ő
birtokuk kezdődik.
Másnap Álday és Vilmos közönyös tárgyakról beszélgettek, midőn egy
szolga belép, s Vilmosnak e szókkal:
– Nagysád után kérdezősködtek – látogató jegyet nyújt át.
Vilmos belétekinte s elhalványult.
– Mi kell? kérdé Álday.
– Vermey! viszonzá Vilmos megütközve.
– Fogadjuk őt illően.
Alig készültek neki, s egy vidor arczú aggastyán toppant be.
– Én nem sok előzményre várok, mond hahotázva az ősz; és tetszik bár,
vagy nem, megjelenek ott, hol bejelentenek.
– Üdvözlöm önt, kezdé Álday.
– Tudom, folytatá Vilmos, engem illet látogatása.
– Eltalálta.
– Bocsánat, uram!…
– Semmi bocsánat, ön hozzám fog jönni. Hát illik az, csőszök által
jegyét megküldeni?… Mit akar? kalandot most? azok ideje lejárt…
Érdekessé tenni magát? az szükségtelen, rég várjuk.
Vilmos iszonyúan bókolt.
Álday szoborrá merevült.
– Tudja-e nagybátyja, hogy ön itt van? kérdé Vermey.
– Nem.
– Azt remélem is, különben örökös harag keletkeznék köztünk. Most
azonban szót se erről. Én jegyéből megtudám ittlétét, és siettem
embereim hibáit jóvá tenni.
– Oh kérem!…
– Semmi kérés. Mikor lesz szerencsém?
– Akár ma.
– Szavánál fogom.
– És én örömest engedek.
Rövid idő múlva Álday négyes fogata állott elé.
Vermeyéknél a vendégeket kitünő szivességgel fogadák.
A házi kisasszony oly szép volt, hogy mit Álday róla mondott,
csekélység.
Vilmost cselédség, úr és nők Vermey házánál annyira megelőzék, hogy az
nem egyszer jött zavarba.
Flóra látásánál új érzelem tölté be szivét, s új eszmék foglalák el
lelkét.
Flóra szép volt, s Vilmos végtelenűl szereté a szépeket.
Hazatértökben oly édesen esett a holdnál merengnie; mit Álday látván,
egyetlen kérdéssel sem terhelé őt.
Szótlan érkezének meg.
– Nos? mond Álday a gyeplőt kocsisának dobva.
– Végem! sohajtá Vilmos.
– De nem komolyan? kérdé Álday, karon öltve Vilmost.
– Azt hiszem, igen!
– Annál jobb, igy huzamosb ittmaradásodra számolhatok.
– Vagy pedig holnaputáni elutazásomra.
– Midőn érdek köt ide?!…
– S ha azon érdek előtt én érdektelen volnék?
– Az más; de nem hiszem.
Másnap Vilmos sietett Vermeyékhez, s azontúl naponkint.
Flóra alig várta a pillanatokat, Vilmost viszontláthatni, s ha az a
szokott időn túl késék: elkomolyodék, s az érkezőnek szemrehányásokat
tőn.
Magányban a szerelem gyorsabban fejlődik, mint a zajos világ közepett.
Vermey elragadtatással látta Vilmosnál nőni a szenvedélyt, s leánya
szívében ez érzelmet potencirozni segíté: az ifjú örökös magasztalásával
s jelességei elsorolásával.
Tiz nap boldogan folyt le. Vilmos Flóra szerelméről meggyőződék. Vermey
szíves fogadása és tömérdek példázgatásai minden jót reméltetének. Az
egész háznál nemhogy akadályra talált volna; de a körülmények s az
egyének mintha mind összeműködve az ő boldogitására törekednének.
Az óra ütött, mely Vilmos sorsa felett határozzon. Ő lóra ült,
Vermeyékhez menendő azon szándokkal, hogy Flórával értekezvén, atyjától
kezét megkérje.
A fasorhoz érkezvén, önkénytelen visszagondolt itteni első kalandjára; s
felsohajta:
– Mily jelentéktelen dolgok határoznak az ember sorsa felett! Rétkerten
zápor ért, bementem a földesúrhoz, ott kártyáztak, elvesztém ötszáz
forintomat, s e miatt kicseppentem az örökségből, tehát azon záporeső
tőlem legalább harminczezer forint évi jövedelmet mosott el; itt egy
árkot átugraték, s ez által földi mennyemhez jutottam. Hasonló
elmélkedések közt érkezett az úrilakhoz.
A cselédek jelenték, hogy az uraságok a kertben vannak.
Vilmos oda siete.
Vermey komoly s Flóra egyhangú volt.
Vilmos meghökkent, mert nem ugy fogadtaték, mint egyébkor.
Sokáig sétálgattak. Vilmos ohajtott volna Flórával egy perczig egyedűl
értekezni; de ma lehetlen, mert az öreg úr egy pillanatra sem hagyá el
őket.
– Valaminek történni kellett, gondolá Vilmos; s midőn Flórára tekinte:
az kisirt szemeivel „igent“ látszék inteni, mintha Vilmos gondolatát
tudná.
Egy virányos mellett haladának, hol Flóra Vilmosnak mindig virágot
szakíta, s ma elmulasztá.
Vilmos chinai jázmint szakíta, s enyelegve nyujtá Flórának.
Flóra könyekbe tört ki.
– Távozzál szobádba; mond szelíden Vermey.
A lányka engedelmeskedék.
Vilmos bámulva tekinte majd a távozó után, majd a letört virágra.
– Megsértettem volna? sohajta végre.
– Nem, a világért sem, viszonzá Vermey. – Más adta elé magát.
– S nem szabad tudnom?…
– Olvassa! Ezzel levelet nyujta át. – Az este érkezett.
Vilmos reszkető kezekkel nyitá meg.
„Igen tisztelt Vermey úr!
„Nagybátyám ohajtását teljesitendő, a napokban látogatására megyek.
Hiszem, Flóra kisasszonyt oly szépnek találandom, mint a hir és
képzelődésem őt velem megismerteté. Törekvésem lesz hajlamát megnyerni.
Addig is fogadják forró üdvözletemet.
Váray Robert.“
– Hogy értsem ezt? kérdé Vilmos.
– Én, viszonzá Vermey, barátomnak szavamat adám, hogy leányom az ő
örököseé leend, s ő viszont, hogy örökösének nem szabad mást nőül
vennie.
– Miért, oh miért kecsegtettek hát engem annyi reménnyel? miért hozott
ön házához? hisz nekem sohsem jut vala eszembe!…
– Mert azt hivém, hogy… hogy…
– Hogy én vagyok a gazdag örökös?
– Eltalálta.
– Tehát a rokonszenv, a szíves fogadtatás, s nyájas arczok az örököst
illeték, s nem engem?…
– Önt is… hisz ön igen szeretetreméltó, kedves ifjú; de…
– De nem örökös!
– Szavamat adom: szeretném, ha ön volna az.
– Elég, uram! Mielőtt szivemből játékot üze, meg kellett volna tudnia,
ki vagyok?
Vilmos búcsut vőn.
E perczben iszonyú robajjal gyönyörü négyes fogat áll elé, és Robert
száll ki a hintóból.
Vilmos felede mindent, s karjaiba rohant az évekig nem látott
testvérnek.
Mindnyájan a terembe mentek, hova nehány percz mulva Flóra is
megérkezék. Arczáról a szenvedés leolvasható.
Robert egy futó pillanatot vete arájára, s azután Vilmosra…
elmosolyodék, mit Vilmos észre vőn, s távozásra készült. Hidegen érinté
Vermey oda nyujtott kezét, s Robertnek „istenhozzádot“ monda.
– Még találkoznom kell veled, jegyzé meg Robert.
– Ha fölkeresesz.
– Hogyan? kérdé Vermey? s nem számolhatnék többé a szerencsére
házamnál?…
– Ne hagyjon el! sohajtá félhangon Flóra.
– Leszek oly bátor, mond határozottan Vilmos, és elrohant.
Robert Vermey házánál nemcsak rokonszenvet nem ébreszte, hanem
huszonnégy óra alatt mindenki megúnta tudós értekezéseit.
Vilmos öt nap alatt egyetlenszer látogatá Vermey házát. Fájdalmat vitt
oda keblében és ezerszeres kint hozott vissza; látta Flóra szenvedő
arczát, látta könyeit… és ő kétségbeesett.
Készületeket tőn a fővárosba utazni, midőn Vermeyéktől a sebes vágtatva
jövő lovász levelet hozott.
Vilmos megismeré nagybátyja irását. Ő Vermeyékhez érkezék, s Vilmos
ittlétéről értesülvén, őt magához hivatá.
– Oh! sohajta Vilmos, hogy még egyszer át kell azon ház küszöbét lépnem!
még egyszer látnom Flórát! De mit tegyek? bátyám parancsol: kötelességem
engedelmeskedni. – És ugy lőn.
Váray és Vermey gyermekkori pajtások, nem győztek eleget beszélni a
multról.
Flóra az öreg Váraynak igen tetszett; csak egyet nem szeretett az öreg,
azt: hogy Robert nevét még ajkain nem hallá elhangzani, de annál többet
Vilmosét. Vermey is sokat emlegeté a derék, müvelt ifjút.
– Kiváncsi vagyok látni őt, mond Váray. A merre csak járok: dicsérni
hallom; a ki csak emlegeti, lelkesedve szól róla. Az igaz, eleven, elmés
fiú volt.
– De most, jegyzé meg Vermey, komoly is tud lenni, s ha rólad beszél: a
legnagyobb tisztelettel és szeretettel szól.
– Igen? és soha felém sem jött.
Vilmos megérkezék.
Váray könyezve ölelé keblére a deli ifjat.
– Rosz fiú! pirongatá, annyi éven át felém sem jönni.
– Higye el bátyám, szívem annyiszor húzott oda, de okaim voltak… Hagyjuk
azt; csakhogy ismét látom, még pedig, hála az égnek, jó egészségben.
– Most egy családi dolog elintézéséről akarok értekezni. Ki tudja, mikor
jövünk ismét igy össze, az én és Vermey barátom napjai, megszámlálvák.
– Hoho! kérem, – enyelge Vermey.
– Bizony, barátom, nem vagyunk mai legények
– Fájdalom!
– Én leányodat, folytatá Váray, örökösömnek megkérém.
Vilmos halálsápadt lőn.
Flórával az egész ház keringe.
Robert nyugodtan állt.
– És én, viszonzá Váray, örömmel mondék igent.
– Bátyám! rebegé Flóra.
Vermey szigorún tekinte rá; s a szegény leányka elnémult.
Az öreg Váray szünetet tarta, s a küzdelmekben gyönyörködék.
– Most tehát megujitom kérésemet.
Vilmos felugrott, s ingadozó léptekkel indult kifelé.
– De miután két örökösöm van – kiáltá Váray.
Robert elhalaványult.
Vilmos támszékbe fogódzék.
– Flórára bizom a választást – fejezé be örömsugárzó arczczal a beszédet
Váray.
– Bátyám! kiáltá Vilmos, ön végtelen jó, ön nagylelkü!
– Jer, ölelj meg derék fiú. Kizártalak az örökségből, de azért te
szerettél.
– Mindig!
– Sohasem zúgolódtál intézkedésim ellen.
– Ahhoz jogom sem volt.
– Nos, Flóra?
Flóra zokogott, nem a fájdalom, de az öröm miatt.
– Ő az enyém! kiáltá Vilmos, Flóra kezét ajkaihoz vonva.
– Örökre! sohajtá a boldog leányka.
A két öreg szívből szorita kezet.


URAM BÁTYÁM ÉS AZ ARSZLÁN.
Mi birta Eleket oly rettentő határozottságra, hogy gondolkozzék, hisz ő
arszlán, még pedig a javából? Isten az állatot oktalannak teremté; ész
helyett erővel, munkásság helyett ragadozással, szabad lélek helyett
csupán alárendelt ösztönnel látván el. Valamennyi fölött fejedelmileg
áll az arszlán; ez nemes faj ugyan, de mégsem több, mint állat, s azt
hiszik önök, hogy fennevezett arszlánom ide soroztatik? nem, az ujabb
divatvilág egy harmadik ágát födözte fel az állatosztálynak, majom- és
szamár-részekből állót, s emberi alakot bitorlót, és arszlánnak
nevezvén, a házi állatok közé sorozá. Azonban fölötte különbözik a
valódi arszlántól, mert ez állat-király, az csak féreg; ez vad
rengetegben futkos, az járdát tapos; ez uralkodik, az görnyedez; ettől
remegnek, azon szánakoznak, azt megvetik vagy kikaczagják; ez vad, az
szeliden hizelgő; ez ragadozó, az nyalakodó; ez merész, az szemtelen;
ezt lövik, az lő – többnyire bakot. – Ennyi ellentét, s legkevésb
rokonság nélkül! megfoghatlan, miként lehetett e csodalényt oly
tekintélyes névvel felruházni? De nem érdemes erre legkisebb fejtörést
is vesztegetni, csak egyet kell még megjegyeznem, t. i. ezen
csodabogárnak emberi alakja van, hihetőleg: hogy az emberi faj előtt
példa legyen, mivé törpülhet a lelkes állat, ha magát sülyedni engedi.
Lovagom bemutatásaul elég ennyi.
Ő tehát gondolkozott – de nem! hisz ő még csak ösztönszerüleg sem tud
gondolkozni, mert hiszen feje hasonló az üres üsthöz, mely alatt azonban
szíve lángot kapott, – azt hiszik önök a szerelemtől? hahaha! tud is az
arszlán divaton kivül mást szeretni! Ő egy más, vagyis több más eddig
nem ismert érzelemtől lobbant fel, például: egész nap nem kapott idéző
levelet, a szabó hitelre kiadá a megrendelt ruhákat, egy óra alatt három
nő mosolygott reá képzeletében, erszénye pedig nem volt egészen lapos;
im üres fejébe egy eszme cseppen, s a fölmelegült üst sustorogni kezd,
ehhez az arszlán szokatlan volt, ez leszédité, és ő gondolkozott. Miről?
im közlöm: „Az életben mindenki mellett legalább egyszer elsurran a
szerencse, könnyü azt megragadni, csakhogy a kedvező pillanatot nem
tudja mindenki ellesni. Nekem ma annyi kedvező körülményim valának!
megvan! üstökénél tartom, vele e nagy világot bekalandozandó. Most csak
társat, kivel megosszam e nagy munkát, mert egyedül nem birom.“ – És ő
indult, nem, ment; azt sem, tán futott? nem, nem, ő rohant, egyikébe
azon kávéházaknak, hol arszláni méltóságához illő társat kiszemelni nem
volt fáradság.
A kávéházban jobbra két divaturacs erősen tépi szabatosan rendezett
fürteit, köröttök mulató sereg zajlik, egy szerencsevitéz békebiróként
sujt közibök négyhuszasos Elszlerláb-botjával; balra az álmatlan pofájú
tekeőr borzas fejére bámészkodásáért iszonyu szitkok hullanak; mert a
játék nagy pénzbe megy. Félig meddig utczai jelenetek! de beljebb
érdekesb leend: itt egy kerék asztalnál kávé mellett roppant füstözön
közt törvényt alkotnak; ott a betűfalók az irodalom egyik vagy másik ága
fölött pálczát törnek, vagy dicsőitik kedveltjeiket; amott egy műkedvelő
kis csapatocska a müvészet titkairól értekezik, érdektelen tárgyak; de
végre mégis csak akadunk olyanra, mi figyelmünket nehány perczre
lekötheti: ezek elmés, és vidám fiatalok, kik egymás rovására jót
kaczagnak. Az elnöki székben egy sajátszerü aggastyán ül; szemében a
lelkesedés szikrája rejlik, s ennek villogásával gyönyörü ellentétet
képez komoly redős homloka; midőn aszott ajka szólásra nyilik,
beszédének sulyt, előadásának méltóságot s arczának tekintélyes
kifejezést törekszik adni. Szónoklatának tárgya a győri csata, hol az
országot, és világot megrenditő szittyák futási dicsőségében ő is
osztozék. Fogai közé gazdagon rezezett pipát szorit, melyben mutató
ujjával a pernyét időnként lenyomkodja. Vállán az idő viszontagságai és
sok használat által igen megrongált veres gállérú köpeny lengedez.
Hősünk, ugy látszik, a kis körnek kedves embere, mindnyájan kivétel
nélkül „Uram bátyám“-nak szólitván őt, s ha valaki pipát gyujtandó az
asztalhoz közeledik, elébb fenn kitett rokoni megszólitás hangján őt
üdvezli, s ugy nyujtja papirkáját a szeszlánghoz. Népszerüsége honszerte
ismeretes. Mellette egy kedves kinézésü ifju egészséges ötleteivel
gyakran megnevetteti a társaságot; második szomszédságban egy ujoncz –
vagy az itteni nevezés szerint – vad fiu ül, ki még a szolgák nevét sem
tudja, s a kávé ára után kérdezősködik; s igy tovább számszerint heten
környezik az asztalt. Uram bátyám – mint emlitém, hacsak szerit teheté,
s hallgató seregre talált, a győri futásról értekezék.
– És uram bátyám minő tisztségben volt? – kérdé a hetyenkedőt egyik
szomszédja. Ő gondolkozott, hogy tekintélyéhez illő állást mondhasson,
de mégis olyat, melynek valóságát hallgatói kétségbe ne vonhassák. –
Főhadnagy – mond hegyezett hangnyomattal.
– Nem igaz! zugák valamennyien. Uram bátyám sértett önérzettel kérdé:
miért?
– Csak – viszonzá egy jókedvű uracs – mert hitelesen tudom, hogy
kapitány volt.
Uram bátyám tetszéssel mondá: Ah! uram öcsém a kapitányságot csak később
nyertem.
– Ez csakugyan nem áll! – kiált föl a második.
– Már hogy ne állana? tudakozódék Uram bátyám.
– Hisz uram bátyám atyámmal szolgált együtt.
– Hogy hivják uram öcsémet?
– Lejtényi.
– Atyja derék vitéz volt.
– Tőle hallám, hogy uram bátyám ezredes vala.
– Hisz uram öcsém: én nem szoktam dicsekedni.
– Tábornagy volt! – erősité a harmadik.
Uram bátyám meredten fordult hozzá, tetőtül talpig mérte tekintetével, s
határozottan mondá: De már az hazudság uram öcsém!
– És most micsoda ön? – kérdék négyen is.
– Most ügyvédkedem.
Ekkor egy magas termetü ifju lépett közibök, társainak egyet vágott
szemével, s közönyös hangon tudakozá, ha nem ismerik-e Várayt?
– Miért? – kérdé Uram bátyám, nevét hallván emliteni.
– Csak – viszonzá a fentebbi – a mint a városligetből az imént haza
gyalogoltam, egy korcsmába tértem be vizért; ott siralmas hangon
tudakozódék a korcsmáros a nevezett ur után: mert – ugymond – 20 év
előtt ügyvédi oklevelét nála beitta, s maig sem váltá ki.
– Nem igaz! – pattogá Uram bátyám – nem is volt oklevelem soha.
E gyönyörü következetességet hangos kaczaj követé.
Elek, az arszlán, szegletbe vonulva, komoly figyelemmel kisérte az
eredményeket, s uram bátyám feltünő jelességeit csakhamar kiemelkedni
látván, félhangon susogá: ilyen ember kell nekem; ezzel előlépvén,
udvariasan, mint egy arszlánnak illik, idvezlé a társaságot.
– Uram bátyám! kérdé Elek, reggelizett-e már – a kérdés nem egészen volt
helyén, már igen dél felé járván az óra.
– Az ebédet várom, felelé ő.
– De ha én szívesen meghívnám?
– No hiszen uram öcsém kedvéért csak megteszem – vága hirtelen az
arszlán szavába, s azonnal parancs osztaték, – egy percz mulva teli
csésze párolgott kezében, s előtte egész Araráthegy tornyosult a soknemü
süteményekből, s uram bátyám mind a mellett, hogy az ebédet várta,
iszonyu pusztitást tőn, mindent fölemésztvén, mit elébe adtak, azon
egyszerű elvből: hogy, ki evéssel veszti étvágyát, mit sem veszít.
A déli harang megkondult, midőn Uram bátyám az utósó harapást tette,
azután kényelemmel töltött pipára, természetesen más dohányából – s
értekezni kezdett az adóról és czéhekről: mellékesen megjegyzendő, hogy