Degré Alajos novellái (3. kötet) - 4

Ezzel is felhagytam. Hozzon a szerencse a mit akar.
És hozott egy véghetetlen okos angolt, ki kavicsos, hegyes, és erdős
jószágrészemért, melyet fűnek fának ötezer váltó forintért kináltam,
huszezer pengőt adott. Hogy mi tervei vannak vele, a jó ég tudja, hallom
gyárakat s vashámort állittat, az isten segitse vállalatában.
Adósságaimat kifizetém, s most újak csinálásával foglalkozom.
– He! egy bouteille chateu Laffittet.
Négy óra után karöltve hagyók el a czukrászboltot.
Valóságos angol idő volt, a felhők alant úsztak, s az eső permetézett.
Berti barátom imádta ez időt, általában minden angolost szeretett, mióta
terméketlen jószágrészét eladta.
A széles utczán ballagva, Berti ugy oldalba szúrt könyökével, hogy majd
feljajdulék.
Kérdőleg néztem rá.
– Nem látod?
– Mit?
– Laczit.
– Hol?
– Ott.
A jelölt helyre pillanték.
Laczi keresztbefont karokkal egy saroknak dőlve, ég felé forgatá
szemeit.
Meg nem foghattam, hogy a felhőtengerben mit lát? ah, de szemeim
megnyiltak s egy második emeleti ablakból egy női alakot láttam lefelé
érzelegni.
– Lásd – jegyzé meg Berti – ez az ember tökéletesen 1832-ben él.
Laczi udvarlási modora kissé előttem is fonáknak tünt fel, mert ezen
körülbelől tanuló korában szokott az ember átesni. Azonban örökös
ismétlését az 1832-nek nem értettem.
Laczi megpillanta minket, makacsul fordult sarkán, szemeit összevonva
ránk sietett. A nő is visszavonult.
– Hol tanultátok az embert kalandjában háborgatni?
– Hát ez kaland volt? – kérdém.
– Ah! – sohajtá gúnyosan Berti – negyven év és pásztori szerelem! miért
nem állsz lanttal ablaka alá, mint valami troubadour?
– Jövőre ezt magamnak kikérem, én élveiben senkit sem szoktam zavarni –
ezzel a faképnél hagyott bennünket.
Engem e jelenet lehangolt.
– Lásd – kezdém – ő haragszik.
– A világért sem, sőt örvend, mert pajtásainknak el fogja mondani, kogy
mily szerencsével udvarolt, minő hóditást tőn, s ha mi nem akadályozzuk
vala, hát győz. Félóra mulva legbarátságosabban fog kezet szoritni. Ez a
Laczi – folytatá Berti, mialatt mindketten casadores szivarra gyujtánk –
ez igen különös ember. Tetőtől talpig szív, még pedig jó szív; barátait
szereti, a nőket imádja. Tizenkilencz év előtt mint tiszteletbeli
aljegyző, itt roppant divatban volt, bálokat rendezett, előtánczos és
első udvarló volt. 1832-ben megválaszták esküttnek s azóta mindig a
székvárostól tizenöt mértföldre hivataloskodott. A vidék örvendett őt
megnyerni s ő egyedül, vetélytárs nélkül folytatá ott is divatos életét,
tizenkilencz év alatt senki sem pályázott e téren vele, s ép azért ő sem
haladott semmit. Most 1851-ben ép ott képzeli magát, hol 1832-ben, s nem
látja át, hogy mi akkor szép volt, most rút, mi akkor divat volt, most a
zsibárusnál sem kapható, hogy a negyvenes többé nem husz éves ifju s
végre, kikkel ő akkor tánczolt, azok ma már leányaikat vezetik bálba.
Ezzel ő mit sem gondol s dühbe jő, ha mondjuk, hogy a szerelmi pályán
már leszerepelt. Gyöngéje másokkal elhitetni, hogy ő nőknél kedves, hogy
szerencséje több mint valaha, hogy az ifjakon ma is tultesz, pedig ha
társalgása közben azon bizonyos feszességet, erőltetett taglejtéseket,
egykor betanult mozdúlatokat látnád, ha szavaiban az örökös dicséretet,
fülénél fogva előrántott udvariasságot, örökös szép mondást hallanád,
ráismernél, hogy ez ember az ó világban szép szerepet játszhatott, de ma
1851-ben sem a modor, sem a divat, sem pedig az udvarlók, kik 1832-ben
léteztek, nem járják meg. Különben a legtisztább kebel s legőszintébb
barát, sőt szép tehetség is, de gyönge mint egy kaczér nő.
Az est beállott, mi szinházba gyaloglánk.
Figyelmemet Laczi voná magára.
Ott ült ő egy páholy sarokban s fejét szügyébe vágva mereszté szemeit
egy pontra, ép ugy, mint Hamlet, midőn atyja lelkét látá.
Szivemből kaczagtam, de a büntető sors nem késett boszújával.
A másodemeleti közép páholyból egy látcső villogott felém, s miután az
huzamosbban megpihent rajtam, hasonló fegyvert használék.
A látcső kihullt kezemből s ép a hangászkar felett lévén Berti barátom
páholya, szerencsém volt egy hegedűt agyon verni.
Az egész közönség felbámult.
Mit törődtem én szinházzal, mit közönséggel, mit egy agyongyilkolt
hegedüvel? midőn én oly szemeket láttam, minők előtt a festő ecsete
megakad, a költő tolla elnémul.
– Megsemmisültem! – sohajtám.
– Egy rosz hegedüért – viszonzá Berti.
– Meg van zúzva.
– Sőt összetörve.
– Még nem, hisz láttam.
– Szivemet?
– Ki a manó beszél szivedről, én a hegedüt értem.
– Hegedü? kinek jutna az eszébe? midőn a világ legszebb szemeit láttam.
– Hol?
– Ott, mutaték a középső páholyra.
– Szépek az igaz, de ott máskép meg nem jelenhetsz, mint számadó
könyvvel hónod alatt, s rőffel a kézben.
– Már miért?
– Szép szemek, tagadhatlan, s a rágalom sem vitázhatja el, hogy gyönyörü
leány, de az atyja valóságos nyárspolgár.
– De a leány?
– Szép, a mint látod, de az atyja…
– A leányt kérdem…
– Gyönyörü, hanem atyja…
– Mi gondom atyjával. Ah minő bájló tekintet, igéző szemek, hóditó
arcz,… ha még egyszer rám néz megbolondulok.
Alig mondám ki e szót, s látcsőve ismét rajtam pihent.
Én belebolondultam.
Előadás, szinházi és működő személyzet, a darab sőt Laczi is érdektelen
lőn előttem. Többé el nem forditám szemeimet a tündér alakról.
Szemeink gyakran találkoztak, s ilyenkor a két tekintet
összevillanásából egy-egy égő sziklát láttam a boltozat felé felcsapni.
A közönség kifelé zajlott, én siettem a kijáráshoz, hol elég kényelmes
helyt foglalva szépemet vártam.
Elmélyedtem gondolat nélkül, szemeimet kimeresztém, s az elmenők közől
nem láttam senkit; ha valaki szólt hozzám, igent vagy nemet inték
fejemmel, de ajkim szóra nem nyiltak. Szivem összevonult, mintha
mellemből minden léget kimeritettek volna.
Egyszerre előttem áll ő, keblem megtágult, szivem lázas dobogásra kelt,
s oly mozdulatot tevék, mint ki sebes golyó által halálosan találva
roskadoz a nélkül hogy a seb fájdalmát érezné.
A hölgy rám tekintett, és finom metszésü ajkain bájló mosoly lengvén,
gyönyörü fogsort láttam fehérleni.
Önkénytelen kalapomhoz nyultam s lopva üdvözlém. Ő nyájas szemintéssel
inkább mint fejbillentéssel fogadá.
Eltünt – – – – én ott maradtam.
Egy lélek sem volt már… én még ott maradtam.
És isten tudja meddig maradtam volna a helyhez bilincselve, ha a
szinházat be nem zárják.
Midőn vacsorához ültem, az egész társaság kalandomról beszélt.
– Barátom – kezdé Laczi – én érdekedben sokat tehetek, atyjával
összeköttetésben lévén, házuknál gyakran megfordulok.
Én némán szoritám meg kezét.
– Ne fogadd el – figyelmeztete Berti – ez mindent elront 1832-ki
modorával.
E percztől Laczi volt leghittebb barátom, hisz ő tudott nekem Etelkáról
legtöbbet beszélni, társaim közt ő volt egyedül, ki Etelkával
szólhatott.
Minden reggel, minden délután Laczit látogatám meg, s ha történetesen a
sarkon érzelge, hogy perczeimet vele nem tölthetém, lehangolt valék.
A szinházba naponként eljártam, s uj pillantásokkal mindig uj
nyugtalanságokat vittem haza.
Laczi által tömérdek izenetet váltánk.
Az őrülésig szerelmes valék, s mint izeneteiből, a szinházbani folytonos
szembeszélgetéseiből kivehetém, ő is… ah! boldog érzet… ő is szerelmes
volt!
Kellett-e több hogy eszemet veszitsem?!
Napok teltek, napok után hetek, én barátim körében élvezhetlenné levék.
Beh unalmas is egy szerelmes ember férfi körben.
Hallgat, sohajtozik, birkaszemeket csinál, s a legérdekesebb tárgy
mellett is – hacsak ideáljáról nem beszélgetnek – ásit.
Berti biztatott, hogy rohanjam meg Etelkát, bukni vagy győzni, s a kinos
helyzet megszünt.
Laczi az ellenkezőt ajánlá.
– Várd be – biztata – még a véletlen összehoz titeket, akkor te kezd rá
hü bele Balázs módjára, a kis városi nőkkel nem lehet nagyvilági
modorban bánni. Idő és kitartás kell. Ügyed a lánynál jól áll,
kezeskedem.
És én vártam, vérző szivemre homeopaticus ír lévén a Laczi által hozzám
hozott folytonos izenet.
És ismét vártam, mig a farsang beállott.
Társas bál adatott.
Én nemmenetelt határzék, s Laczi igen helyeslé feltételemet.
– Igy – mondá ő – érdeket gerjesztendesz, én rólad, s mindig csak rólad
fogok vele beszélgetni Megszámlálandom sohajit, ellesem lehangolt
perczeit figyelni fogok szavaira, s neked még ez éjjel mindent hirül
viendek. A jövő bálban aztán kissé közelitsd meg őt.
E mellett maradtunk.
A bál megkezdeték, a szurok serpenyők lángoltak; az esernyős urfiak
kőről kőre ugrándoztak a csábitó zene hangjai felé, a kocsik zajosan
robogtak, a szolgálók köpenyekkel, sárczipőkkel s esernyőkkel terhelve
ácsorogtak a kapu alatt.
Én a szokott helyre mentem estelizni.
Egyszerre betoppan Berti, tetőtől talpig báliasan.
– Szerencsétlen! – kiáltá – te itt vesztegeted a drága időt?
– Nem megyek bálba.
– Megfoghatlan ember! ideálod ott, s te csárdában ülsz, hetek óta
sohajtasz, epedsz, a szinházban esténkint majd kinézed két szemedet
rajta, s most midőn közelébe juthatnál, midőn vele beszélhetnél, midőn
kezét megszorithatnád, midőn karodat derekán átfonhatnád, te itt ülsz, s
cotteleteket falsz.
– Igazad van, az tőlem nagy élhetlenség.
– Kün áll kocsim, vágtasd haza, öltözködjél, s térj vissza. Én bevárlak.
Ugy lőn.
Félóra mulva Bertivel karöltve léptünk a tánczterembe.
Minő tarkaság! nemcsak a női toillettekben, hanem a férfiakén is. Kék
frakk, zöld quecker, fekete rok; bársony, fehér, szines, selyem és
virágos mellények; a tejszin kesztyütől a rózsaszinü kötöttig minden
volt.
Épen franczia négyest kezdtek.
Négy óriási kör.
Egy perczig határozatlan álltunk.
– Keressük fel – mondám én.
– Rajta hát! – egyezék bele Berti.
Megindulánk. Mindenik kört ostrommal kelle bevenni. Oda nem számitva a
nyert és osztott oldaldöféseket, nehány „alkalmatlanok“ czim után a
negyedik körig eljutánk. Ő ott tánczolt.
– Most – biztatá Berti.
Én Etelka tánczosához léptem.
– Uram – kezdém fülébe sugva – esedezném egy szivességért.
– Örömmel.
– Engedje át egy perczre tánczosnőjét.
– Tessék.
És visszalépett.
– De – mondám a tánczost karon fogva – mutasson be elébb neki, nevem
Vesztesi.
– Kisasszony – kezdé a tánczos iszonyú tenyereit felém terjesztve, –
Vesztesi ur.
A leány karpereczeire, onnan bouquetjára tekintve zavarttan kérdé:
– Mit vesztettem el?
A tánczos is zavarba jött.
– Egy perczre tánczosát, ha kegyes lesz megengedni, hogy csekély
személyem legyen az. Kikértem nagysádat, ő szives volt beleegyezni.
A tánczos visszalépett, Etelka oly pillanatot vetett rá, mely ezt
látszott kifejezni: „Medve!“
A táncz folyt.
– Nagysád! – szólitám meg Etelkát – nemde viseletem kegyedet kissé
meglepi?
Semmi válasz.
– Bocsánat, hogy az időt jobban nem tudám megválasztani magam
bemutatására.
Nagy szemeit rám mereszté.
– Rég vágytam e perczre, epedve lestem az alkalmat kegyeddel szólhatni,
végre megtörténhetett… nemde kegyed nem neheztel?
Ő tánczba lebegett, megvártam mig helyére tér.
– Tehát egy hangja sincs számomra?
Semmi válasz.
Körültekinték s előbbi tánczosát egy fejmozditással oda intém.
– Köszönöm.
– Ha tetszik az egész quadrille…?
– Elég volt ebből ennyi, – viszonzám s haragosan fordultam el.
Gúnyos kaczaj üté meg füleimet. Oda tekinték, Laczi volt.
– Igy udvarolnak 1851-ben, – jegyzé meg Mephistó pofával – s ily
eredménye van modortoknak.
Dühösen ronték haza.
A szinházban négy napig nem néztem rá. Ötödik nap oda pillanték,
látcsőve rajtam pihent.
Megfoghatlan.
Kezdém hinni, hogy a meglepetés, a zavar miatt nem jöhete szóhoz. Más
utat választék, irtam egy lángoló, egy véghetlen szerelmes levelet,
melynek végén, légyottat kértem.
Másnap iszonyu szappanszagu levelkét kaptam, hely és idő volt benne
megirva.
Pontosabb életemben nem valék.
A guta majd megütött, a rendez-vouz helyén, ki lép előmbe, a
quadrille-tánczos.
– Uram – kezdé – visszahozám levelét.
– Hogy jutott ez ön kezébe? – kérdém indulatosan kapva el azt.
– Etelka adá.
– Ah, az ügyetlen.
– Egyébiránt holnap leend Etelkávali eljegyzésem.
– E… el… eljegyzése? – hebegém.
– Igen.
Szünet után kezemet nyujtám neki e szókkal:
– Ugy bocsánatot uram e levélért.
Szót sem róla, hisz ön nem tudta.
– Becsületemre nem.
– E szerint szivesen látom holnap Etelkáéknál tartandó estélyre.
– Köszönöm, nem megyek.
– De ha szépen kérem.
– Nem igérhetem, de majd meglátom.
A tánczos, ki nem volt más, mint egy becsületes timárlegény, elment.
– Egy timárlegény! – sohajtám – és oly gyönyörü szemek! rinocerus bőrt
nyuzni való egy timárnak s nem oly gyönyörü szemekbe merengni. Ah! ő nem
foghatandja fel azok szépségét soha, ő nem fogja azt élvezni soha, de
soha! ugy mint tudtam volna én.
Meg valék semmisülve, jó hogy nem látott senki, mert kaczagtak volna, én
szemeimből könyeket töröltem.
Búsan mentem a szinházba.
Látcsőve ismét felém villogott.
– Hát meg akar ölni – sohajtám.
Ekkor a szomszéd páholyból egy „jó estét!“ üté meg füleimet, oda
tekinték, a quadrilletánczos a timár volt.
Minden tisztába jött előttem, hát a látcső a szomszéd páholybelit
illette.
Csak Laczival nem voltam még tisztában.
Az is megtörtént, este pezsgőzés közt bevallá hogy boszúból cselekvé,
mert kikaczagtam, s gúnyosan kérdém egyszer „hát ez kaland volt?“ midőn
ő csakugyan kalandon volt.
– Egyébiránt édes barátom – fejezé be beszédét – annyit vigaszodra
mondhatok, hogy a leány sokkal egyszerübb, hogysem szerelemről vagy
kalandról, szóval akármi másról, mint a nagymosásról, ebédről,
vacsoráról lehetne vele szólni, kinek a szerelemről mindössze annyi
fogalma van: hogy férjhez kell menni.
– És én azt hittem hogy angyal.
– A mennyiben – jegyzé meg Berti – az angyalokat is szárnyasan festik.
Búfeledésül nagyokat ittunk, s én lassanként józanodni kezdtem.


EGY HETI KACZÉRSÁG.
Esti hat óra volt.
A szél üvölte, a zápor szakadt.
Tömérdek bérkocsi, úri fogat, társas szekér és targonczás robogott végig
a váczi uton; gyalogost csak itt-ott lehete látni esernyő alatt
gubbaszkodva, vagy fülig köpenybe burkolva.
Az utazók a vaspálya váróteremébe szorultak, némelyek ujságokkal
kezeikben, mások társalogva, legtöbben pedig unalom közt várván a
csengetyűhangot.
Érdekes ifju toppan be. Közép termet, halovány arcz, nyilt tekintet,
haja kissé rendetlen, mozdulataiban keresetlenség s mégis annyi urias
volt. Öltözete skot nadrág és mellény, franczia tarka ing, pongyolán
kötött selyemkendő, rövidke vadászkabát, sötét keztyü, fehér kerek
kalap, fekete szegély és szalaggal; karján könnyedén odavetve egy felső
öltöny, s kezében gyönyörüen himzett kis uti táska volt.
Az ifju megállt, üvegét jobb szemére szurta s körültekinte, mint ki
ismerőst keres. Hirtelen elmosolyodék, fejével üdvözletet inte s egy
eléje érkező férfival kezet szorita.
A pamlagon félóra óta szótlanul ült egy bájos hölgy, epedő kék szemeit
merengve szegezvén maga elé; az érkezők nem érdeklék, a sokaság terhére
látszott, s csak a fenemlitett ifju érkeztekor, mint egy varázs intésre,
föltekinte, arczát gyönge pir futá el, s szomszédnéjához hajolva
sugdosott.
Az ifju figyelmét sem a nő, sem roszul palástolt zavarodottsága ki nem
kerülé, mert a férfival még kezet szoritva, szemeit a hölgyen nyugtatá,
s a hozzá intézett kérdésrei válasz helyett felsohajta: „gyönyörü arcz!“
A férfi felkaczagott.
– Igen, igen – kezdé az ifju szórakozottan – tehát utazol?
– Már elmondám, hogy nem, de az ég tudja hol jár eszed, csak egy
rokonomat kisérém ide, s te?
– Én utazom.
– Hová?
– Ostendebe.
A nő összerezzent.
– Vilmos! – kezdé az idősbik – ez valami kaland.
– Nem biz az.
– Tegnapelőtt mit sem szóltál ez utazásról.
– Mert akkor még eszemben sem volt.
– És ama nő ott – mond rejtélyes halk hangon az idősbik.
– Ma látom először – felelé Vilmos.
– Mégis annyi érdekkel néz rád, s ha szemeitek találkoznak, zavarttan
tekint le.
Vilmos könnyü vállvonitással felelt.
– Tehát Ostendebe utazol – vezeté vissza a beszédet – s mi okozá e
hirtelen határozatot?
– Távirati sürgöny.
– Hogyan?
– Beteges nagybátyám a fürdőket használja. Tegnap ily tartalmu sürgönyt
kaptam: Nagybátyja látni ohajtja, életéhez nincs remény, siessen.
– Ő az – sziszegé gyönyörű fogai közt a nő, s ajkiba harapott.
– Két órával később – folytatá Vilmos – ily tartalmu sürgönyt nyerék:
Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.
– Nos?
– Mit tennél helyzetemben?
– Sietnék.
– Természetes.
Jel adatott, az ajtók nyitvák, s a sokaság tolongott a pályaudvarra.
Vilmos az első osztályban kényelmes helyet foglala, többen érkezének, s
mindnyájan jó ülésről gondoskodtak. Egyszerre belép az érdekes hölgy.
Vilmos szemei szikráztak.
A hölgy körültekinte, társához nehány szót intéze, s habozva álltak.
Vilmos helyével megkinálá, a hölgy lekötelező mosolylyal köszöné meg
figyelmét. Más is jelöle ülést, melyet a társalkodónő fogada el. A szép
hölgy Vilmos mellé jutott.
Az utazók közt élénk beszélgetés keletkezett. Vilmos és szép
szomszédnéja szótlan maradt.
A nő könyvet vőn elő, s a derengő homály daczára olvasni kezde; darab
idő mulva kezét a könyvvel együtt ölébe sülyeszté.
Vilmos a könyvbe pillanta, franczia volt.
– Érdekes olvasmány lehet – kezdé Vilmos franczia nyelven – hogy kegyed
az alkony daczára is vesződik vele. Nem sajnálja szemeit?
– Szemeimet? inkább azok szenvedjenek kissé, mint czéltalan érzelmimmel
küzdjek.
A kiejtésből azonnal megismeré Vilmos, mikép a nő nem franczia; mindegy
– gondolá – elkezdtem, most csak ezen a nyelven folytatom.
– Szavait nem tudom értelmezni.
– Nekem szórakozás kellene, azért vevém elő e könyvet, de lapjait
értelem nélkül forgatám.
– Kegyed szenved… boldog halandó, ki e szenvedéseket okozá!
– Nem értem ön felkiáltását.
– Nem? mi más szenvedés dulhatna ily ifju tündér kebelt, mint a
szerelem. Szóljon, ugy-e eltaláltam?
A nő Vilmos szemei közé nézett.
– Eltaláltam? vallja meg.
– Követelő, alig nehány percze lát, s már bizalmas vallomást akar
belőlem kicsikarni. Ha még is…
– Mit mégis?
– Oly rég ismerne, mint én önt?
– Kegyed engem?
– Igen, Érváry Vilmos ur.
Vilmos a nő kezét e szókkal ragad meg:
– Oly szerencsés lettem volna valaha…
– Mi nem találkoztunk soha.
– És mégis…?
– Mégis ismerem. Vannak nyilvános helyek, séták, szinházak, hol egyes
szerény lények a tömegben látatlan vesznek el, mig mások a legnépesb
helyen megjelenvén, közfigyelmet ébresztenek. Az ember megkérdi
szomszédját vagy véletlenjut nevéhez, eleg az hozzá, megtudja – a nő
sohajta s Vilmos kezében feledett kezét visszavoná, nyomatékkal
folytatván – én önt gyakran láttam.
Vilmos álmélkodva tekinte a nőre, s annak szép szemeiben könyet láta
rezegni. Csaknem eszméletét veszté; nyugtalan feszelgett ülésén, s a
hely szűk kezde lenni. Nézésében egy kérdés feküdt, melyet ajkin
ellebbenteni nem mert.
A nő ábrándszerüen rázta meg fejét mintha nehéz gondolatoktól ohajtna
menekülni, az ablakot leereszté s homlokát tenyerére fektetve a nedves
légbe merengett.
A társalgás megszakadt.
A nő sokáig nem vonta vissza kecses fejét.
Vilmos a párnák közé temetkezék, szemeit behunyta, mint ki édes
dolgokról akar álmodozni. Átgondolá e nő minden szavait, viseletét, maga
elé képzelé tündér szépségét, szenvedélyes arczát, epedő szemeit,
elegans uti öltözetét. És ha rejtélyesen előadott érzelme csakugyan őt
illeti, honnan érdemli e szerencsét? Vajjon ki ő, kit a véletlen mellé
sodort, hogy szivét eszét megzavarja? Sokáig ábrándozott, s ábrándja
annál élénkebb lőn, minél inkább lankadt az utazók társalgása.
Az éj beállott, átalános csend lőn.
Vilmos tündérekről ezeregy-éji regéket álmodozott.
Ábránd és való, álom és éberség közt van egy vonal, midőn az idegek
megdelejezvék s a lélek költői világban leng; érezzük, hogy ébren
vagyunk, tudjuk miről gondolkozunk, de nincs erőnk gondolatinknak más
irányt adni.
Ily szendergő helyzetben volt Vilmos, midőn lábát két gyönge nyomással
érinteni érzé. Fölrezzent s körültekinte; mély csend, mindenki alvék,
még ő is, a szép angyal, ki eddig Vilmos egész lelkét elfoglalá.
Álmában is szép volt, ah! ő még halva is szép volna! az egyetlen lámpa
halovány sugarai ugy rezegtek az alvó szépre, mint Guido Renny Madonnája
fején a dicskör. Kék szemei hunyvák, keskeny rózsaajkin angyali mosoly
játszadozik; a megoldott csipkekendő alól gazdag fürtök aranylanak ki,
festői rendetlenségben; a pongyolán felöltött, s vigyáztalanság miatt
kissé szétnyilt jappanica alatt vakitó fehérségü kebel hullámként
emelkedék és sülyedt.
Vilmos elkábult. Ezerszer hunyta be szemeit, hogy előbbi álmodozásit
folytassa; lehetlen! pilláit egy perczig sem tarthatá csukva, hisz a
legköltőibb ábránd sem kárpótolhatá e látványt.
Az alvó szép jobbra balra bólinta fejével, s mindenütt párnákba ütközék,
egyszerre Vilmos vállára hajtá.
Vilmos villanyszerüen rezzent meg. Boldogsága rövid volt, a szép fő
másfelé billent. Vilmos kezét ovatosan csusztatá a nő kezéhez s azt
megragadá. A nő keze nem siklott ki az ifjuéból, hisz ő aludt (?) Vilmos
feje lángolt, ereiben a vér forrt.
A drága fő ismét Vilmos vállára hanyatla s ott is pihent.
Minő leirhatlan érzés!
Vilmos melle dagadt, lélekzete rövidült. Mozdulatlan maradt, nehogy a
pihenőt háboritsa. Tagjai zsibbadoztak, dereka megfájult és mégsem
mozdult volna egy világért.
Feledé fájdalmait, a távirati sürgönyöket, nagybátyját, örökségét,
mindent, mindent felede e perczben csak azt nem, hogy vállán angyalfő
pihen.
A nő forró lélekzetét Vilmos arczára lehellé. Melyik virág ne kapna e
harmatos lehelettől életet? A lég, melyet Vilmos beszítt, balzsamos lőn
és gyönyörbe kábító, hatását idegein átfutni érzé. Fejét kellemes mámor
szédité, s öntudatát vesztve kiszáradt ajkival a nő bársony homlokát
érinté. E merény után megtágult keblében eddig összeszorult szive
lázasan kezde dobogni. Minden mit ezentul érze, tündéri álom volt.
Átalános mozgalom lőn, az ajtók megnyittattak s „Pozsony!“ hangzék
mindenfelől.
Vilmos gyöngén érintve szép alvóját felkölté.
– Ki zavarja kellemes álmomat? – kérdé az ébredező battist kendőjével
szemeit törölve.
– Én – viszonzá Vilmos.
– Különös, ép önről álmodám. Haragszom miért költe fel?
– Mert Pozsonyba érkezvén, más pályára megyünk.
– Ah! beh rövid volt ez ut! még alunni szerettem volna.
Vilmos is felette rövidnek találá az utat, s akárhányszor egy
városligeti sétakocsizás hosszabbnak tetszék. A nőt lesegité s a kávézó
terembe vezette,
– Nos kialudta magát? – kérdé a nő párolgó csészéjéből egyet szörpölve.
– I.. gen – habozott Vilmos.
– Voltak kellemes álmai?
– Monte Christo, hogy utazási unalmait röviditse s magának szép álmakat
szerezzen, ‚hatchis‘-t evett…
– S ön?
– Én egy léget szítam kegyeddel, s utam percznyi, álmam mennyei volt.
Az utazók ismét helyre vergődtek, a harsány fütty végig szeldelé a
léget, s egy zökkenés után megindultak.
Ujra egy rövid álom, s a hajnal első sugaraival az utazók is elevenülni
kezdtek. Egyik szivarra gyujtott, másik a Pozsonyban eltett kalács
fogyasztásához látott, a harmadik „jó reggelt“ kivánt, negyedik
öltözékét rendezgeté, végre mindenki tőn valamit.
Ez tegnap félbeszakadt beszéde fonalát akará folytatni szomszédjával, ki
szemmeresztve néz rá; egész más egyén ül mellette. Az bocsánatért esd,
hogy tévedésből más köpenyét gyürte feje alá; itt szóváltás van
kicserélt kalapok miatt, ott uti táska után szitkozódnak; amott a
tegnapi Presse számát keresik. A fejek borzasak, az arczok gyűrödtek, a
szemek álmosak, s az öltözékek rendetlenek. Ah! egy ily vaspályai hajnal
érdekes! Miután mindenki rendben találá magát, holmiját maga körül
gyüjté, s mindenféle izetlen beszélgetésekre nj tér nyilt.
– Még nehány percz – kezdé nehéz lélekzettel Vilmos – és Bécsben
leszünk.
– Hova száll ön? – kérdé a nő.
– Sehova.
– Hogyan?
– Kötelességem int, azonnal tovább utazom.
A nő arcza elkomorult, s kendőjét ajkira nyomva busan forditá szemeit
Vilmosról a szabadba.
– Mi lelte kegyedet?
A nő fejét rázva, kendőjével inté: „semmi.“
– Igen de…
– Legyen nyugodt, s utazzék szerencsésen.
– Köszönöm szives ohajtását, de kérem legalább nézzen rám.
A nő teljesité, szemei könnyel telvék, arczán fájdalom ül.
– Az istenért! mi lelte?
– Ohajtja tudni?
– Igen, igen!
– Ne utazzék.
Vilmos fájdalmas sziszegéssel harapott ajkiba.
– Kérem – esenge a nő.
– Ah!
– Csak huszonnégy órát, kedvemért.
– Maradni fogok – határzá Vilmos, s a második sürgönnyel vigasztalá
magát: Nagybátyja veszélyen kivül van, nincs ok aggodalomra, ne siessen.
A nő arcza kiderült, ajkin örömmosoly lengett, s szemeiből elégültség
sugárzott.
Bécsben a szép utazónét, társalkodónéját, s a szobalányt Vilmos
bérkocsira segitvén:
– Lipótváros, aranybárány! – kiáltá.
– A kocsi elrobogott.
Darabig gondolatokba mélyedve tekinte a távozók után, s „már mindegy“
kiáltással kocsiba veté magát, s az iménti után hajtatott.
Vilmos a czimzett szállodába érkezvén, a szobalegényt azonnal
előcsengeté.
– Egy asszonyság, társalkodónéja s szobalánya kiséretében érkezék?
– Igen uram, az első emeleti 8. és 9-dik szám alatt.
– A bejelentési lapot ha megirták, egy pillanatra mutassa meg.
A szobalegény beleegyezőleg inte fejével.
– Most nekem is szállást.
– A tizenhetedik szám előszobával van.
– Menjünk hát.
Kimerülten veté magát Vilmos a pamlagra s két tenyerével homlokát sujtva
felkiáltott:
– Mi történt velem minden?! Én őrültem meg, vagy azon nő, vagy
szerencsétlenségünkre mindketten!? oh jaj nekem! beteg vagyok, fejem
zug, eszméletem elhagy… mit tegyek? hát ha ő is igy szenved, bizonyosan
szenved, vagy nem láttam-e arczát elhalaványulni, szemeiben a könyeket?…
de hát mi ez, szerelem? lehet-e annak tizenkét óra alatt ily fokra
fejlődni? nem, nem! az lehetlen, ez nem szerelem, ez őrültség! midőn
tárczáját az asztalra sujtá, abból egy hervadozó rózsa hult ki, Vilmos
fölvevé, epedőn nézett rá, s ismét eldobá – Hermin! szegény Hermin!
igazad volt tegnap, midőn melleden e pihenő rózsát kérém, azt mondani:
minek, hogy első szeszélyénél a légbe szórja?… mit érdemlek én, mögöttem
egy ártatlan lányka szivepedve vár, előttem haldokló nagybátya, dús
örökség, és én? én itt megbüvölve veszteglek.
A szobalegény elmélkedésiben zavará, egy beirt s egy beirandó lapot
nyujtván át.
Vilmos belepillantott. „Árkay Jolán, földbirtokos stb.“
– Jolán? – sohajtá magában – legalább nevét tudom. Jolán… mint illik
neki e szép név.
Két éji álmatlanság után pihenni kivánt, lenyugvék, de oly izgatott
volt, lelke annyira hullámzott, hogy erőlködései daczára sem birt egy
percznyi türelmet szerezni. Járt, tombolt és sohajtozott; kezét szivére
nyomta, s mig ajkin boldogitó mosoly ült, éghez emelt szemei könyben
usztak.
Igy folyt le nehány óra, mig végre az öltözködés ideje megjött.
Mi történt az alatt a 8. és 9-dik számu szobákban?
Jolán reggelizett, az ablakokat lefüggönyözteté, s tizenegyedfélig
aludt.