Degré Alajos novellái (2. kötet) - 8

– Magam indulok Bécs felé – mond Szirtesy.
– Egy óra mulva uton leszek az alföldre – kiáltá Vezéry.
– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek
egymástól.
Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása
többeket is érdekel.
Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett
mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt
szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte
nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány
gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s
legényének adá, e szókkal:
– Rojtyné nagyságának személyesen.
– Értem.
– Válaszra nem kell várnod.
Az inas távozott.
– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát
legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s
lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett
előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit,
bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én
nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire
nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő
átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai
ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.
A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a
roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.
Hatod napra jobban lőn.
– Egy levél vár ngodra – mond az inas.
– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy
egészségemről? –
– Senki
– Lássam a levelet.
Mig az inas távozott, Oliver fájdalmasan sohajtá:
– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre
pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?
– Ma.
– Lássam – ezzel felbontá – semmi aláirás.
„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, vagy tán szenved,
mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi
engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva.
Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény,
ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt
tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró
barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy
az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.
– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom
soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én
világom ezentul csak ő!
E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló
lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.
Szirtesy megérkezék.
– A patvarba! – kiáltá Oliver kezét erősen megrázva – te beteg vagy?
– Elválásunk óta.
– Weiszer künn van, bocsánatot jő kérni.
– Nos!
– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a
karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.
– S ki volt?
– Kártyahős.
– Vezesd be Weiszert s aztán beszélj.
Weiszer tömérdek hajlongás, s ezer bocsánatesdés közt vőn helyet.
– Barátom! – kezdé Szirtesy – te különös módon vegyültél e kalandba.
Weiszerné asszonyság bizalmas barátnéjának egyszer nyilvánitá, hogy
nekie igen tettszel, s ha valaki hát te, rá nézve veszélyes lehetnél. A
bizalmas barátné elbeszélé férjének, az alkalmilag másnak mondá el, hol
történetesen a regény hőse Hendey is jelen volt. Weiszerné érzelemmel s
magasztos szerelemmel telt levelet kapott neved aláirásával… azután egy
másodikat, a nő ellágyult s válaszola, e percztől gyöngéd levelezés
keletkezék köztük. Az utolsó levelet ismerjük, eredményét szinte.
Most jő a dolog komoly oldala. Hendey a nőt megszökteté. Éj volt, az
uralgó sötétség egy vonást sem engede megkülönböztetni. A máltai álzott
a nővel jó mértföldet haladhata, midőn a nő lankadtan veté magát a hintó
szögletébe.
– Angyalom! – mond a férfi – karpereczeid kényelmetlenek, s
nyakgyöngyeidet elhullathatnád add ide, elteszem.
– Viseld gondját – viszonzá a nő, s ékszereitől megvált, azokat
lovagjára bizván. Nehány percz mulva elaludt. Felébredésekor roppant
rémülésére se lovag se ékszer nem volt látható. Szegény elhagyatott nő
zajt ütni nem mert, s könnyelmü lépése érzetében kétségbeesett. Igy
találám őt. Kétszeresen sieték most a tettes után. Pozsonyba érkezvén,
első gondom volt az ötvösöket összejárni, rövid idő alatt két
karperecznek, s huszonnégy órával később a kalandornak is nyomában
valék. Tegnapelőtt elfogatott, s legfeljebb holnap őrizet mellett Pestre
kisértetik.
Most mindent tudtok.
Oliver nevetve szoritá meg Szirtesy kezét.
Weiszer keserün rázta fejét.
– No lássa – enyelge Oliver – Weiszer ur, nemcsak ékszerei, de neje is
megkerült.
– Elég baj az.
– Hogyan?
– Igen – javitá ki Weiszer – hogy ily tévuton volt.
– Neje – mond Szirtesy – csak tévedni akart, tehát komolyabb fellépéstől
óvja magát; korholást mindenesetre megérdemel, de többet nem, mert
szegény sokat szenvedett.
Weiszer egész neki lágyulva kezdé:
– De hát miért szenvedett, miért okozá magának e szenvedést, isten látja
lelkemet én sajnálom, de nem tehetek róla.
– Vigasztalja.
– Majd megkisértem. Ezer bocsánat uraim, becsületemre nem vagyok oka – s
ép oly hajlongások közt mint jött, távozott.
– Ez nem kezd válópert – jegyzé meg Oliver.
– Neje igen gazdag, s ez mint börzehős, örvend ha az nem hagyja el.
Fogadni mernék, egy hangot sem szóland otthon.
– A kalandon, s Weiszer házi boldogságán sokáig kaczagott a két ifju.
Az esemény villámszárnyakon futá be az ismerős köröket. Mindenki kezdé
magát Oliver egészsége iránt érdekelni; egyik látogató a másikat éré, de
ő csak keveset fogada el, bérruhás szolgák kérdezősködének hogyléte
felől. Rojtyné látogató jegyet külde, s inasa gyakran jött tudósitásért.
Oliver kicsinylő mosollyal, s később egykedvűen vevé az egészet.
Negyednap képes volt szobáját elhagyni. Első látogatását Ridekyéknél
tevé.
Gizella zongoráján egy felséges ábrándot játszék, midőn Oliver
benyitott.
Oliver észrevétlen állt a működő megé, s bevárta mig a kedves kéz utolsó
ütést tőn a billentyűkre.
– Felséges!
– Gizella a hangra rémültten szökkent fel helyéből.
– Ah Oliver! – kiáltá elragadtatva, de csak hamar összeszedve magát,
zavarral mondá – Hantay ur!
Oliver megragadá Gizella kezét, s mélyen tekinte szemébe. A kezet
kezében reszketni érzé.
– Üdvezlem önt – kezdé szünet után a lányka, s alig birt hangjának annyi
erőt adni, hogy hallhatóvá tegye – örvendek felüdülésén.
– Hantay ur! uj hangjegyeim érkeztek, nem kisérlünk meg belőlük vagy
egyet!
– Engedje elébb elmondanom, mikép e sziv, e lélek egész betegségem alatt
egyetlen tárgygyal foglalkozék, s e tárgy kegyed volt; engedje elébb
elmondanom, hogy részvéte sulyos helyzetemet áldottá tevé; engedje elébb
elmondanom, hogy alig vártam a perczet, melyben kegyednek kijelentsem,
miszerint imádom.
Gizella nem tudott válaszolni, arczában gyönyörü vegyülete volt a zavar
és boldogságnak; szemeit lopva Oliverre emelé, s ismét elkapva nyugtalan
forgatá; egész testében remegett.
Gizella kezét Oliver kezéből kikapva, anyja elébe siete, s mig Oliver
üdvezletét végzé, Gizella lángoló arczát anyja keblére rejtve zokogott.
– Miként fejtsem meg ezt? – kérdé komolyan Ridekyné.
– Boldog vagyok! – sohajtá Gizella.
– Nagysád! – kezdé Oliver – hallgasson meg. Legszentebb vágyam Gizellát
boldoggá tenni. Nyolcz nap előtt nagybátyám csinos jószágrészt ada át,
azon kikötéssel, hogy házasodjan. Leánya kezeért esengek.
– De oly hirtelen.
– Ismerem szép lelkét, kitanultam vonzalmát…
– De leányom? – esék szavába Ridekyné.
– Én is – rebegé töredezett hangon Gizella.
– Örvendek rajta gyermekim.
Gizella forró csókokkal halmozá el anyja kezét.
– Kérném – mond Oliver hálásan csókolva meg Ridekyné kezét – hogy
holnaptól fogva mint Gizella kijelentett jegyese járhassak a házhoz.
– Mindent oly sebesen!
– Nem szeretném a boldogságot késleltetni.
Ridekyéknél ismét fényes estély volt; ugyanazon társaság, ugyanazon
termek, ugyanazon beszédtárgy, mely a multkor, és mégis mennyi ellentét!
az arczok derültebbek, a szemek mosolygók, s a kifejezések válogatottak
valának. Azon ajkak, melyek Olivert a multkor szemtelennek vallák, ma
dicséretében fáradtak ki.
Rojtyné öltözetében, mozdulataiban, beszédében és szemeiben kaczérsága
egész müvészetét felhasználá… Nem hagyott kisérletlen semmi alkalmat
Oliverrel találkozhatni, tekintetével annak szemeit keresé, hogy
intéssel adhasson neki jelt… hasztalan… szegény nő, egész
belehalaványult.
Gizella egyszerű, de izletes öltözetében lépett a körbe.
Ridekyné ünnepélyes arczot öltve, leányát mint Hantay Oliver aráját
mutatá be.
Közcsodálkozás, üdvezlet és szerencsekivánás.
Rojtyné a hallottakra fájdalmasan sziszege.
Olivert Rojtyné egy félreeső teremben fájdalmas hangon szólitá meg:
– Hálátlan! kiméletesb lehetett volna.
– Mi soh’ sem ismertük egymást – viszonzá Oliver, s illedelmes bókkal
távozék.
Rojtyné egy rángást tőn, kezei közt valami recscsent, leküzdhetlen
boszújának a legyező lőn áldozata.
Oliver késő éjjel barátait Arthurt és Jenőt felkeresvén, a kandallónál
thea mellett találá.
– Ma egész más kifejezéssel jösz az estélyről, mint a multkor – kiáltá
az érkező elébe Jenő.
– Mert a mult estélyen csaknem termeikből kiűztek.
– S a main? – kérdé Arthur.
– A main család tagjává nyilvánitattam.


RÖGESZME.
Reggelimet végzém.
Ajtóm nagy robajjal megnyilik, s Ernő tárt karokkal rohant keblemre.
Ernőt fél év óta nem láttam. Együtt tanulóskodtunk, társaink
elválhatlanoknak neveztek, mi igazán is szeretők egymást; a gyermekkori
barátságot a későbbi életbe is átvittük, s mi oly ritka máig őszintén
élvezzük egymás örömeit, s fájdalmink közösek.
– Nem érdemled az ölelést – dorgálám Ernőt – fél évig magadról mit sem
tudatni.
– Még pedig minő fél év? azóta megnőszültem.
Kérdőleg tekinték rá.
– Szemeidből olvasom – folytatá Ernő – te neheztelsz, hogy tudtod nélkül
cselekvém? méltán, ha nőszülésem mindennapi és közönséges volna, de az
kalandszerü, az rendkivüli és gyászos.
Én kővé merevültem.
Ernő szomorun mosolygott.
– Nem értelek – mondám.
– Az nehéz is volna – viszonzá ő.
Ez alatt theát késziték, s miután mindketten casadores szivarra
gyujtánk, párolgó csészéinkhez ültünk.
– Mit neked elmondandok – kezdé Ernő – felette rendkivüli, előttem most
is mint álom tünik fel.
– Kiváncsivá teszesz.
– Történetem egyetlen a maga nemében.
– Tán a középkor lovagjait játszád, s raboltad nődet.
– Oh! nem, – viszonzá Ernő, s szomorun rázta fejét.
– Vagy otthon, valami nagybátyai gondnokszámadásokat azzal fejeztél be,
hogy leányát nőül vevéd?
Ernő tagadólag válaszolt.
– Valakit a hullámok árjaiból, vagy a lángok közől mentél meg?
– Nem, oh nem!
– Tehát nem is találom ki, elsorolt eseteim regényekben s szinmüvekben
rendesek ugyan, de az életben rendkivüliek.
– Történetem ugy az életben, mint a regényekben is rendkivüli – e szavak
után szemei könyekkel teltek meg.
Részvéttel nyujtám felé kezeimet.
– Te nem érthetsz – mondá ő.
– Értelek – viszonzám – csalatkozál nődben.
– Nőm angyal.
– Folytasd csak, de –
– Semmi, de – én őt szeretem lángoló keblem hevével, szeretem azon
érzéssel, minő ereim legtisztább forrásából szakadhat; szeretem azon
magasztaltsággal, minőt csak phantasiám teremthet; szeretem, mert szép
és jó, művelt és lelkes.
– Mi hát az – kérdém – mi szavaidnak reszketegséget ad, mi szemeidbe
könyet idéz s arczodat elhalaványitja?
– Az egy borzasztó eset.
– Elrémitesz.
– Tölts csészémbe s halld:
– Fél éve, hogy tőled elbúcsuzám, szülőföldemre utazandó.
Ott, hol a Maros óriás hegyek közé szoritva, tekervényes medrében
zajosan hömpölyg Magyarország felé, a leomló csermelyek, zuhatagok s
vizomlások ezreit ragadva magával; ott, hol a táj regényességétől
elragadtatva, az ember feledi a vészt, mely perczenként fenyegeti, midőn
a hegyoldalba vágott keskeny uton halad, s feje felett egy-egy leomlani
készülő kopár szikla meredez ki, a másik oldalon pedig iszonyu
mélységben a Maros vize zajlik, ott utazám, s mig szemeim a kies vidék
változatos szépségein legeltek, keblemet a honvágy s barátim utáni
epedés tölté el. Életemben a természet kellemei iránt fogékonyabb nem
valék; voltak perczek, midőn csodálkozva kiálték fel, s voltak megint,
midőn könyes szemekkel tekinték körül.
Egy elragadó ponthoz érkezvén, kocsimat megállitám s leszálltam.
A látvány tündéri volt!
A hegyek lánczolata koszorut képezett, tövében a vetés zöldelt, feljebb
sürű erdő sötétlett, s tetejében itt-ott kopár ormok büszkélkedtek. A
völgyben egyes házak, templomok, s félig a hegyekre fektetett falvak
látszottak. A kies völgyet a Maros folyam kigyózó alakban hasitá ketté.
A kocsit előre küldém s én gondolatimba mélyedve gyalogolni kezdék.
Két órai merengés után tagjaimat meredezni érzém, s hideg borzongás
fogott el, ismét kocsira ültem, de alig nehány percz mulva oly láz vőn
elő, hogy tovább utazni képtelen valék.
Az első faluban kedves külsejü uri lakot pillanték meg.
– Oda hajts! – kiáltám kocsisomra.
Ő engedelmeskedett.
Egy mogorva inas fogadott.
– Hol van urad? – didergém.
A szolga körültekintett.
Kérdésemet ismétlém, s fogaim vaczogtak.
– Úram?… a teins ur…?… ő… ő nehezen lesz itthon.
– Mindegy, elnézéssel lesz viseletem iránt, de tovább nem utazhatom, e
helység közelében lázt kaptam, kérlek készits egy ágyat, mig bajomat
kiheverem.
Nem tudom szemeim kápráztak-e, de nekem ugy rémlett, hogy az inas
elhalványult, s midőn segitségemre karját nyujtá, kezét jobban érzém
reszketni, mint a magamét.
Alig érkezénk szobába, s külről kiabálni hallám: Lovat, gyorsan lovat
nyergeljetek!
Mig fekhelyem elrendezteték, az ablakhoz léptem.
A kapun egy lovas vágtatott ki, a mennyire látnom lehetett, egy aszott
halovány ifju volt.
– Ki az? – kérdém az inast.
– Uram – sohajtá sokat jelentő kifejezéssel.
Nehány percz mulva öntudatlan a legnagyobb lázrohamban feküdtem.
Emlékszem, egyszer kezemet érinteni érzém, s füleimet tiszta esengésü
női hang üté meg.
– Nos orvos ur?
– Veszélyes – mond egy férfi hang – már inlázba ment át.
– Ah! minő szerencsétlenség: – sohajtá a nő – szegény bátyám!
Szerettem volna a nőt látni, de nem volt erőm szemeimet megnyitni.
Rohamaimban a legirtózatosb képzeletek gyötörtek. Láttam ama halovány
ifjut mint vámpyrt felém közeledni, érzém, miként szivja véremet; hallám
a tiszta csengésü női hangot, keblemre szólitám, karjaimat kitártam
felé, s egyszerre undok boszorkányt öleltem, ekkor lidérczek álltak elő
s tagjaimat szaggatni kezdék.
Betegségem irtózatos volt!
Majd szeretteimet láttam vizbe fuldokolni, majd a ház csapott fejem
felett lángokba, s midőn menekülni akarék, ajtó s ablak zárva volt, s a
boltozat recsegve szakadt rám. Máskor virányosban sétálék, az első
rózsa, melyhez nyultam, kigyóvá vált, a másik utána, a harmadik is,
végre valamennyi sziszegve mereszté felém fulánkját, lábaim alatt a fű
mozogni kezdett, lepillanték, az is mind kigyó volt; futni akartam,
mögöttem a föld elenyészett, s a pokol égető lángjai kezdtek
felcsapkodni; láttam az elkárhozottak lelkeit.
Elkábulok bele most is, ha visszaemlékszem rémes álmaimra.
– És e kinok három hónapig tartottak.
Egyszer ismét beszédet hallék, amaz ismerős két hangot, s most ugy
rémlett, hogy csak tegnap hallám, pedig mint később értesültem, három
havi időköz folyt le azóta.
– Meg van mentve – mond a férfi.
– Hála neked istenem; – sohajtá a nő – ezzel tán szegény bátyám állapota
is enyhülni fog.
E naptól fogva gyakran hallám a beszélgetést.
Hogy irjam le meglepetésemet, midőn szemeimet megnyitván, ágyam mellett
egy angyalszép nőt pillanték meg. Mozdulatot akarék tenni, egyetlen
tagomat sem birtam; fel szerettem volna kiáltani, nem volt erőm. Szemeim
becsukódtak és most álmom szelid és tündéri lőn.
Napok multak, s ama nőt naponként láttam, egészségem lassanként vissza
kezdém nyerni. Már beszéltem is.
Orvosom elmondá, mily hosszas beteg valék, s mennyit köszönhetek Póli
kisasszonynak.
Tehát Póli és kisasszony!
Alig vártam a perczet, midőn ismét láthatom.
Az ajtó megnyilt, s annyi idő után először érzém szivemet dobogni.
Póli ágyamhoz lépett.
Én kezét szikkadt ajkimhoz vonám.
Ő mosolygott.
– Isten után – kezdém – önnek s orvos urnak köszönhetem éltemet.
– Csak maradjon még nyugodtan ajánlá ő.
Az orvos hasonlót inte.
Engedelmeskedém, de lelkem többé nem maradhata nyugodt.
Minél többször láttam Pólit, annál inkább érzém, hogy szeretem.
Napjaim azon része, melyben őt nem láthatám, végtelenre nyult.
Szép őszi idő volt, a nap sugarai a sárguló faleveleket megaranyzá.
Én ablaknál nézém a hanyatló természetet.
Orvosom e szókkal vőn búcsut:
– Ha holnap is ily kedvező tiszta idő leend, fél órai sétát tehet a
kertben.
Gyermekéveimben a husvéti köntösnek jobban nem örvendék.
Póli a legnagyobb részvéttel tekinté örömömet.
Ketten maradánk.
Hosszu szünet után gyöngéden nyultam keze után.
– Nagysád! – kezdém – isten jutalmazza meg jóságát, kegyed nélkül tán
elvesztem volna.
– Szivemből örvendek ön javulásán, – viszonzá Póli, gyöngén szoritva
kezemet – bár az ég irgalmas volna irántunk, s ön fölgyógyulása által
szegény bátyám is helyre jönne – e szavai után könytelt szemeit törlé.
Visszaemlékezém, hogy betegségem alatt többször hallám őt felsohajtani:
szegény bátyám! szerencsétlen bátyám! s most ismét; – oka után
tudakozódám.
– Ah! – sohajtá Póli – ő sokkal betegebb mint ön volt, ő gyógyithatlan,
ő élő halott.
– Szörnyüség! de hát mi bántja!
– Egy rögeszme, rettenetes és kétségbeejtő! azt hiszi, hogy minden, ki
vele érintkezésbe jő, szerencsétlenség gyermeke, hogy minden, mi keze
alá jő, okvetlen elpusztul, hogy, ki házához közelit, kész veszélybe
rohan.
Elzárkozék a világtól s ide temetkezett az emberek elől; nem megy sehova
s nem fogad el senkit; nem mer szeretni senkit és semmit, mert véleménye
szerint arra átok száll. Oh! ő igen szerencsétlen! – itt hangos
zokogásba tört ki.
Ah mi szép egy nő, ha szenved!
Alig birám magamat tartóztatni, hogy lábaihoz ne omoljak.
– Közös erővel kisértsük meg gyógyitását, én igérem, hogy addig e házból
nem távozom, mig minden módokat fel nem használandok.
– Sikeretlen lesz uram, sikeretlen!
– Hát ha mégis… én bízom, főleg, ha kegyed segédkezet igér.
– Mit örömestebb a világon?
– De kegyednek minden terveimben meg kell egyeznie.
– Mindenben uram.
– Csak módot találjanak vele összehozni.
– Lesz rá gondom – ezzel távozott.
Mintha csillagom tünt volna le, ugy elkomolyódtam.
Sokáig gondolkoztam az ifju kinos állapotán, aztán magamról és Póliról;
ah! Póliról oly jól esett gondolkoznom.
A következő nap ránk viradt.
Az orvos kiséretében a kertbe sétálék. Minő ér zés volt, annyi idő után
az isten szabad ege alatt a természet lehelte balzsamos léget szivnom!
Ismét láttam a napot, az eget, élő fát és bérczeket; hallám a madarak
dalát. Az élv elszédített.
Hogy boldogságom tökéletes legyen Pólí is előmbe jött, mosolygó
üdvözlettel nyujtván felém kezét.
Határozatlan valék, ha vajjon mosolygó vagy siró arcza szebb-e? Ah! ő
mindenkép gyönyörü volt!
Egy hétig naponként ismétlém rövid kerti sétámat, Póli mindannyiszor
társaságomban volt, s én mindig jobban érzém irántai szerelmemet
erősödni Eleinte csak czélzással szóltam érzelmimről, később nyiltan
megvallám, s nem nyerék visszautasitó választ. Felette boldog valék!
Nyolczadnapra Póli halálsápadtan s rejtélyes kifejezéssel lépett előmbe.
Én megijedtem.
– Ő itthon van.
– Kicsoda?
– Bátyám, Vilmos. E perczben a kertbe ment.
– Én őt felkeresem.
– Igen, de…
– Ne féljen, nem fogok elhirtelenkedni semmit.
– Isten vezérelje önt – imádkozék Póli, s adjon sikert lépteinek.
A kertbe sieték.
Nehány tekervényes séta után Vilmost megpillantám.
Egy kőpadon ült, feje mellére volt lankasztva, szemeit merően szegzé
maga elébe, s egy görcsös tompa bottal a homokba rajzolt.
Csendesen intézém felé lépteimet, s megvallom a lélekzet mellembe
szorult.
Az elszáradt falevelek lábaim alatt zörögtek.
Vilmos a neszre felriadt, s engem megpillantván, futni akart, de késő
volt, mert előtte állék.
Ő zavarodva tekintett jobbra balra, s nekem időm maradt őt jól megnézni.
Minő látvány!
Alig 25 éves ifju összeaszva; fénytelen szemei mélyen sülyedtek
üregeikbe, behorpadva, hajfürtei közt ősz szálak ezüstlének, s arcza
halavány volt.
– Uram! – kezdém – fogadja őszinte hálámat.
– Egészséges ön már? tehát fusson,… semmi hála, de induljon, minél
hamarább, annál jobb, rögtön ha lehet. Isten önnel.
– De uram! én átlátom, sok bajt, alkalmatlanságot okozék, de még
lehetlen… orvosom…
– Ön orvosa tudatlan, másutt felépülhet, itt el kell vesznie, a lég
büszhödt.
– Sőt ellenkezőleg.
– Tehát más okának kell lenni, de ön itt nem maradhat.
– Vallja meg uram, terhére vagyok.
Részvétteljesen tekinte rám, szemében egy könycseppet láték rezegni.
– Terhemre? nem uram, nekem csak magam vagyok terhemre.
– Tehát megengedi.
– Ön érdekében ohajtom távozását. Hát nem tudja hol van? az
elátkozottnál, kitől minden fut, ki másokra vészt hoz, kivel az emberek
nem mernek találkozni: hát nem mondták ezt önnek?
– Ki merné mindezeket állitani?
– Az egész világ, és tapasztalásból mondhatom, magam is.
– Elvonultsága hiteté ezt el magával. Éljen csak zajban, szórakozás
közt, s látni fogja hogy tévedett.
Szomoruan rázta fejét.
– Tán egy véletlen csapás érte, s most ily borzasztón él?
– Nem véletlen, oh nem; hallja csak:
Még pólyás gyermek valék, midőn dajkám az udvaron enyelge, engem karjain
tartván, anyám a folyosóról nézte. Hirtelen neki szilajul egy bivaly, s
a dajkára rohan, ez eszeveszetten fut, egy gerendán keresztül botlik, én
kirepültem karjai közől. Anyám egy sikoltással összerogy, s a dajka
halva maradt, engem a párnák mentének meg. Anyám szivgörcsökbe esett, s
tizednapra sirjába tevék.
– Ez véletlen szerencsétlenség.
– Iskola éveimben társaim kerültek, mert ha velök fürdeni mentem, egy
bizonyosan vizbe fult.
– Az ő vigyázatlanságukat csak nem tulajdonitá magának?
– Halálmadár volt a nevem, semminemü játékba be nem vettek, mellettem
egyik sem akart ülni, s ha az utczán valamelyik találkozék velem,
visszafordult, nehogy szerencsétlenség érje. Egész éven át társaim közt
egyszer sem mulaték.
Mennyit szenvedtem már gyermekéveimben!
– Az gondnoka hibája volt, miért nem vívé önt más vidékre?
– Nem használt, a szerencsétlenség mindenütt nyomomban volt.
Az ifjukort elérém, bál, kártya és borban keresék szórakozást.
Történt, hogy tánczosném karjaim közt elájult.
– Eh! annak az átkozott fűzés az oka.
– Ha kártyáztam, a pénz égett kezem alatt, a mely kártyalapra én tettem,
az rendesen vesztett, utoljára senki sem mert velem egy lapra tenni, s a
hova én ültem, onnan mindenki elvonult.
A mire néztem, a mihez nyultam, az elpusztult.
Ha boroztunk, rendesen valami baj következék. Egyszer pezsgő közé akarám
temetni bánatomat, s több ismerőmet meghivám, köztük egy rokonomat, ki
maga szegény volt, de arája annál gazdagabb. Midőn a bor javában folyt,
a kedélyek felmelegültek, mámoros fővel azt találá mondani; most nem
viszonozhatom e vendégséget, de két hó mulva otthon lesz gazdag nőm, s
akkor lesz pezsgő elég; hahaha! dicső dolog pénzt nőül venni s
kiházasitásúl feleséget kapni. Éljen a pénz! Harmadnap a jegygyürü
visszaküldetett e nyilatkozat következtében.
– A mely eset csak lovagiatlanság következménye.
– Végre nősülni akartam, kétszer, s mind a kétszer szerencsétlen valék.
– Miért nem kisérté harmadszor?
– Még több gyilkosságot is? az elsőt szerettem az első szerelem
lángjával, s viszontszerettetém.
Az összekelés napja meg lőn határozva, három hét mulva ő nőm leendett.
Egy estélyen Emilia sokat tánczolt, én készséggel szolgáltam, s e pohár
vizben nyujtám neki a halált. Tüdőlob következtében az nap temették el,
midőn együtt oltár elébe kell vala lépnem.
Két évvel reá Janka volt jegyesem. Az eljegyzés után, midőn saját négyes
fogatomon akarám nagynénje lakáról haza röpiteni, az ügyetlen cselédek
pisztolylövésekkel üdvözlének, a lovak elragadtak, s ama szorosról a
Marosba fordultunk, én kiusztam, Janka ott lelé sirját.
És azóta annyi embert, ki házam felé közeledék, ért szerencsétlenség,
hogy kérnem kell önt, hogy miután valami csoda megmenté, távozzék innen.
– Lássa – mondám – mennyire meg van önnek hite czáfolva az által, hogy
én halálos betegen hozatván ide, itt nemcsak egészséget nyerék, de
életboldogságot is.
– Hogyan?
– Én Pólit imádom, adja megegyezését.
– Másutt, csak ne itt nálam, ne tőlem, mert higyje el, szerencsétlen
lesz.
– Mondám már, mindazok, miket elsorola véletlen dolgok, s hogy nem ön
személyében fekszik a szerencsétlenségek oka, bizonyitja az, hogy én
önnél lettem a halandók legszerencsésbike.
Búsan csóválta fejét.
Póli is előjött, s állitásomat erősité.
Végre Vilmosnak nem volt mit tenni, beleegyezett.
Az összekelés tizednapra határoztatott.
Egybegyűltek ismerők, rokonok és szomszédok, mindenki örvendni látszott
az eseménynek, ez által a beteg lélek gyógyulását remélvén. Minden arcz
mosolygott, csak Vilmosé nem.
A lelkiatya ránk adá áldását. A jólelkü, a szép, a kedves Póli enyém
lőn.
Nagy vendégség volt.
Az ebéd végével Vilmos fölemelkedék, elébb Pólira s azután rám igen
kedvesen mosolyogván, eltávozott.
– Ez az első mosoly, melyet ajkiról láttam – mondám.
– Évek óta én is most láttam először mosolygani – viszonzá Póli.
– Kigyógyuland, kigyógyuland – sugá a vendégség.
E perczben lövés hallatszott.
Rémülve ugrált fel a sokaság, s hang nélkül futkostak szét.
Én és Póli Vilmos szobájába sieténk.
Ott feküdt vérében, halva.
Az asztalon egy lapra ez volt irva: Akarom hogy boldogok legyetek, tehát
meg kell halnom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Valóban ez borzasztó! kiáltám, midőn Ernő beszédét végzé.
– Most jer, bemutatlak nőmnek.
Fél óra mulva ott valánk, s ugy találtam, hogy mit csak dicséretére
elmondott Ernő, az mind kevés volt.


EGY TAVASZI NAP BÉCSBEN.
Két heti esőzés után – ah! itt már nagyot ásit az olvasó, unalomig
koptatott bevezetésemen, de nekem lehetlen tágitnom, azon egyszerü
okból, hogy mindenki teljes mértékben felfoghassa a bécsiek örömét, –
szerencsére éppen egy vasárnap kiderült. Az ég tiszta kékjén a nap
tavaszi kellemével ragyogott; fű, virág, fa – szóval minden mi zöld, új
életet nyert. És lőn nagy mozgalom, zaj és öröm; boldog, boldogtalan
rohant a szabadba. A betegek csak azért fohászkodtak, hogy e bájos nap
kellemeit ágyba nyűgözve sinylik át, mig ifjak, vének, nők és férfiak
Mödling vagy Hietzing zöldjében, rántott csirke mellett hallgatják a
szivlázitó keringőket. A vasárnapi lovagok ferdén ülve bérelt méneiken,
csapatostól ügettek a zöldbe, a társasági kocsik nem győzték
szállitmányaikat, a bérkocsisok fellebb rugtatták az árt. A gyalogok ugy