Degré Alajos novellái (2. kötet) - 4

– Fiam! – kezdé atyám miután maga mellé vont a pamlagra – komoly szóm
volna.
– Örvendek atyám hogy megelőzél, én is magánybeszédre akartalak felkérni
– viszonzám határozottan.
– Legyen tied az elsőség; halljam.
– Majd később, ráérek – habozám komoly tekintetét megpillantva.
– Akarom.
– Engedelmeskedem. Nőszülni szeretnék – e nyilatkozatnál remegve
tekinték atyám szemei közé, s nem tudtam mire vélni azon nyugodtságot,
mely arczában mutatkozék; én meglepetést vártam, s egy izma sem mozdult.
– Más szavakkal, szerelmes vagy.
– Igen, az őrülésig.
– Éveidben így szoktunk szeretni.
– Atyám! szavaidban a gúny s arczodban a hidegség megöl – kiáltám őt
bensőséggel ragadva kézen – oh! kérlek, ne engedd elvesztenem a reményt,
hisz én Róza nélkül nem élhetek.
– Ugy szükség őt birnod, én nem ellenzem.
Válasz helyett örömsikoltással zártam karjaim közé az atyák legjobbikát.
Voltál-e valaha oly helyzetben, hogy kevés reménnyel, de annál nagyobb
rettegésben néztél sorsodat eldöntő valamely pillanat elébe, s a
pillanat meglepe váratlanul, hozva magával végtelen üdvet? ez érzést
leirni nem lehet!
Képtelen valék egyetlen hangot is adni.
Atyám a szünetet megszakitá:
– Halld, miért hivattalak én.
– Igen atyám.
– Jövő pályádrai előkészület tekintetéből egy évre Pestre utazandsz.
– De most már…?
– Inkább mint valaha.
– Miután nőszülésembe megegyezél?
– Épen azért.
– Atyám! Lehetetlen!
– Akarom.
Elnémultam, mert nála e szó „akarom“ ellenmondást nem türt.
Szeliden fogá meg kezemet, s tele bensőséggel kezdé:
– Te még ifju vagy, szereted Rózát, jó; nőül akarod venni, nincs ellene
kifogásom, tehát engedj te is akaratomnak, én nem csak férjt, de férfit
is ohajtok benned látni. Intézd el ügyeidet, négy nap mulva Pestre kell
utaznod.
Szótlan hajtám meg magamat.
Atyám forró kézszoritás után magamra hagyott.
A gondolatnál, hogy válnom kell, szemeimbe könyek nyomultak. E perczben
oly kedves lőn előttem minden; a kert, fák, vidék, még a vándor madarak
is; sirva nézdelém lovaimat, s búsan czirógatám a körültem sompolygó
agarakat; összejártam a kert azon magányait, hol kinos szerelemmel
küzdve annyi epedő sohajt röpiték Rózám felé. Itt levertségemet
ellensulyozni kezdé azon tudat, miszerint Rózát birandom; most e két
indulat egymást váltva kezde ostromolni; majd az elválás fájdalma tépte
keblemet, majd ismét atyám megegyezése feletti örömömben repdesett
szivem; hol sirtam, hol nevettem.
E kedélyállapotom órákig tarta.
Rózával megosztani fájdalmimat s örömimet elhatárzám.
Nehány percz mulva nyeregbe vetém magamat és Rétlak felé vágtaték.
Andayék udvarában tajtékzó ménemről lepattanván, atyám lovait láttam
jártatni.
Kissé boszantott, hogy a hirt nem magam hozhatám, de másrészről
megnyugvásomra szolgált az öregekkel nekie végezni.
Róza után tudakozódám. Ő a kertben volt. Oda sieték.
A nap alkonyra szállt, s bucsú-sugarainak fénye megaranyzá a fák rezgő
leveleit; a szeliden mosolygó virágok illatukkal, s a nyugalomra térő
madárkák szerelmes zengésükkel vettek bucsut jóltevőjöktől.
Gyakran léptem e kertbe ily órában, de érzékimre a tömérdek különböző
virágok egybeolvadó illata igy nem hatott soha, a sokféle madárkák
énekét oly öszhangzóan szépnek, s a nap lementét oly költőinek még nem
találám soha, de soha! azt képzelém, fa, virág, madár s maga a nap tőlem
vesz örök bucsut.
Róza előttem terme, kezében válogatott füzért tartva.
– Mi lelte önt? – kérdé Róza – alig nehány óra előtt látám, s azóta
egészen megváltozott.
– Azóta igen sok történt.
– Ön elrémit.
– Nem találkozott még atyámmal?
– Nem, miért?
– Ő itt van. Hála az égnek, én mondhatom meg kegyednek, hogy boldog,
végtelen boldog vagyok!
– Azon örvendek.
– Kivallám atyámnak, hogy kegyedet nőül ohajtom, s ő választásomba
megegyezék.
Róza szótlan zavarral süté szemeit virágaira, s azokat tépdesni kezdé.
Hasztalan vártam válaszát; szünet után ujra kezdém:
– A másik mi mondandóm, kegyedre tán kellemesb leend. Atyám ohajtja,
hogy nehány nap mulva Pestre utazzam egy évet ott töltendő.
Róza gyönyörü szemeit rám veté, bájos arczán két könycsep perge le.
Villanyszerüen ragadá meg kezemet, s fájdalomhangon mondá:
– Ön atyja látom mindent tud – ezzel kezemet megszoritá s könnyü
léptekkel lebege a természet zöld szőnyegén tova, engem homályos
válaszával tépelődni engedvén.
Az estét ott töltők, enyelgő és vig volt mindenki. Engem nyájas
szivességgel halmoztak.
Érzékenyen bucsuzám elváláskor. Türelem és kitartás volt mit ajánlának.
Nyolcz nap mulva Pesten valék.
Élveztem az életet, mint többi ifju kartársaim, velök mulattam, velök
kártyáztam s velök báloztam; de szivem s szerelmem azért osztatlan Rózáé
maradt.
Atyám, ki irányomban fukar ugyan soha sem volt, most a szó szoros
értelmében pénzzel tömött, s levelei mindig telvék az iránti örömével
hogy oly vigan élek, s ifju napjaimat nem temetem unalmas falak közé.
Nem tudtam rajta eligazodni, később nem is sokat törődtem vele.
Egy napon, – oh! élnék bár ezer évet, e napot soha sem feledném! –
afféle jurátusi mulatság után még az ágyban valék, midőn atyám
baljóslatu arczkifejezéssel szobámba lép.
– Fiam! – kezdé a szokott üdvözletek után – meglátom férfi vagy-e?
– Nos, nos?
– Rád nézve kellemetlen hirt hozok.
– Róza meghalt?
– Rád nézve igen.
Őrült sikoltással az ágyból a szoba közepén termettem. Nem tudtam
szólni, csak tomboltam; nem tudtam sírni csak kaczagtam, de a kaczajban
iszonyu valami lehete, mert atyám rémülten kapá meg kezeimet, s kért
hogy férfiasbban viseljem magam.
A roppant idegfeszültség után lankadt erőtlenség állott be, bádgyattan
vetém magam karszékbe, s szemeimet tenyeremmel elfedve, atyámat kérém
hogy beszéljen.
– Mielőtt haza érkeztél volna – mond atyám – Róza Tűfoky Ede, szomszéd
megyei népszerü főjegyző arája volt.
– Miért bántatok hát velem igy?
– Mert láttuk hogy szerelmed sokkal forróbb, semhogy – ifjuságodat hozzá
véve, valami őrültséget ne követtél volna el. Távollét, szórakozás,
ujszerelmek, gondolók enyhitni fogják e szenvedélyt.
– Csalatkoztatok.
– Szólj, hibás-e itt más, mint ten szived, vagy ha ugy akarod a sors?
– Igaz, igaz! de ha azt nem akarod hogy megőrüljek bocsáss külföldre.
– Azt helyesen cselekszed.
Másnap utószor szoriték életemben kezet jó atyámmal.
Utazásom alatt Németország buskomoly kedélyemre még leverőbben hatott,
Páris megszédite, s London bámulásra gerjesztett. Eleinte sehogy sem
tudám magamat e két városban feltalálni, később millió gyönyöreit kezdém
élvezni, s voltak napjaim, midőn a bánat keblemből egészen számüzeték,
de a késő éj haza szólitván, a mint szobám küszöbét átlépém, átkozott
kisértetként szálla meg fájdalmam, magával hozva Róza képét; alig vártam
hogy reggeledjék, és siettem magam a zajgó párisi élet karjaiba vetni.
A tizennyolcz évet felváltva Páris- és Londonban töltém; dőreséget
dőreségre halmozék, kalandokat hajhásztam, mindent tevék, csak szerelmes
lenni nem tudtam többé.
Két év előtt hallám hogy Róza özvegy lőn; hanyatló szenvedélyem ismét
ifjukori lángjában csapkoda fel, a szép, akönnyed, az angyal Róza régi
alakjában lebege előttem. Nyugtalan valék, ezerszer akartam hazámba
térni, őt nőmként keblemre ölelendő, kit a kinos mult tőlem elszakita,
de azon gondolat, ha feledni talált, vagy többé nem tudna szeretni,
visszatartott.
Elhunyt jó atyám gyász esetéről értesülvén, habozás nélkül keltem utra.
Bár mennyországot nyujtson idegen föld, hosszu távollét után azon
vidékre térni, hol születtünk, hol minden fa gyermekjátékinkra
emlékeztet, minden butordarab a dajka-meséket juttatja eszünkbe, s
minden ember ajkiról azon szót halljuk lezengni, melyen drága anyánkat
tanultuk érteni, oly édes, oly magasztos érzés, hogy hasonlót sem költő
leirni, sem pedig az ki e helyzetet át nem éli elképzelni nem tud.
Még Pestre érkezém nem fért szivemhez más érzés, s agyamhoz más gondolat
mint az, hogy ismét hazámban vagyok.
Pest mennyire meglepett emlitnem is felesleg.
Ugy voltam vele, mint a gyermekkel, kitől bölcsőjében válunk el, s a
viszontlátásnál deli ifjut ágaskodó ménen látunk benne; a vonások
ismerősek, de a hang, termet s elevenség uj s kellemesen meglepő.
Nem győztem járni, nem csodálkozni. Mióta megérkezém, még szemeimet
alvásra nem hunytam; Pest átalakulása, ifjukori emlékek s Rózám képe
folytonos izgatásban tarta.
Egy nő rokonom van Pesten, ma reggel rá gondolék s meglátogatám; nem
volt hon, egy barátnéja fogadott. Barátnéja, ki meglehetősen koros vala,
darabig érdektelen tárgyakról, azután a külföldről, s végre roppant
érdekkel viszonyaimról kérdezősködék. A nő vonásai – mind a mellett hogy
ismeretlenek, valamire emlékeztettek, hangjában is volt olyasmi, mely
csaknem megzavart.
Egyszer felkél, hozzám közeledve kezemet érzékenyen megragadja, s merően
szemeim közé néz. Én egy percz alatt hideg és meleget éreztem
tagjaimban.
– Béla! – mond végre a nő – hát nem ismer?
Kővé merevültem. Képzeletemben még folytonosan a szép, az aranyhaju s
karcsu dereku Róza élt, s a való előmbe állita egy elszélesedett alakot.
Nem tudtam szólni, a nő Róza volt.
Ah! barátom! mi lesz az emberből tizennyolcz év alatt?… e nőnek nem csak
vonásai, termete, hangja, de még szép szemeinek szine is annyira
megváltozott, hogy meglepetésemből nem tudok magamhoz térni.
Sokáig beszélgettünk a hanyatlásról, mulandóságról, s az emberi élet
csalódásáról.
Azon vettük magunkat észre, hogy a harmadik üveg spanyol bort üritjük
már.
A kedves müvész, a hangversenyző Willmers ép Pesten vala. Szinházba
sieténk.
Minden szem, minden érzelem s minden látcső a szinpadra szegezvék, az
érdekes müvész ép egy magyar dal feletti ábrándokban remekelt.
Béla elnyomott sohajjal karon ragad.
Rátekinték, ijedtemben ki akarám vezetni, azt hivén a spanyol bor kezd
ártalmára lenni.
– Nézd – susogá egy páholyra intve.
Oda pillanték; egy angyalfő zavarodva voná magát vissza.
– Láttad?
– Igen.
– Ha tündérmesék világában élnénk, vagy tizennyolcz év nem folyt volna
le, megesküdném hogy ő.
– Kicsoda? – kérdém.
– Ki más, – Róza.
Többé se játék, se taps, se közönség nem érdeklé.
A páholyi szépet, kék szemeivel s szőke fürteivel feledni nem tudá,
egész esteli alatt róla ábrándozott.
Tűfokynénál látogatást tevénk.
Hogy a visszaemlékezés zavaraiból megmentsem Bélát, társul szegődtem.
A fogadás kitünő volt.
Alig tölténk a müvelt nő társaságában nehány élvdus perczet, midőn
leányát hivatá.
Béla elhalaványult, zavart lőn, s értelmetlenségeket hebege; Róza
leányában a páholyi szépet találók fel.
A leányka is megütközék.
Róza éles tekintete a lelkek mélyébe látott, ő elmosolyodék.
Én az időnként megszakadt társalgást uj térekre vivém, életemben
látogatás jobban ki nem fáraszta.
Távozásunkkor a lépcsőkön Béla kezemet megragadá e szókkal:
– Megfizethetlen bajtárs! te felfogád borzasztó helyzetem, s tömérdek
zavartól mentél meg.
– Ugyan mivel?
– Ügyességeddel. Barátom! a mult Róza, és forró szerelmem ujra kinzanak,
én feltalálám őt leányában.
E szerencsének csak örvendj.
– Kétségbeejt, tizennyolcz év! ő leánya annak, kit egykor szereték,
lehet-e itt remény? és még is érzem, vagy ő, vagy senki!
Nap nap után, s hét hetek után enyésze, Béla mindig készült az
elutazásra, de szive nem engedé.
Sokat, igen sokat szenvedett, én vigasztalni akarám, egyszerü s örökös
válasza volt: „Tizennyolcz év!“
Éji egy óra volt; előszobámban roppant csengetés történik.
Iróasztalomtól felugorva sieték ajtót nyitni.
Béla karjaimba rohant, összevissza ölelt, értelmetlenségeket beszéle, s
végre lélekzetét veszitve pamlagra omolt.
– Mi lelt? – kérdém.
– Isten! – sohajtá szünet után – megszáná szenvedésemet. Boldog,
végtelen boldog vagyok! Mit hajdan az anyában keserü végzetem megtagada,
feltalálám leányában. Ida szeret, s Róza szerelmünket megáldá.
– És a tizennyolcz év? – gúnyolódám.
– Hő szerelmem pótolandja.


ÁTKOZOTT SÖTÉTSÉG.
Van neme a bizonytalanságnak, melyet igazi nevén megnevezni nem tudok.
Nem remény az, de nem is gyáva félelem, s mégis mindkettőből áll. Hogy
példával éljek, ha valaki szerelmes nőre vár, de nem tudja: ő jövend-e
el, vagy dühösségig féltékeny férje? az elsőt ohajtva, az utóbbit
rettegve lesi; az első jövetelétől boldogsága, az utóbbiétól élete
függ!… Egyikét ugy várni, mint a másikát, egyenlő indokok vannak, minden
legcsekélyebb neszre a szív dobog fel, vagy a kebel szorul össze.
Hasonló érzelmek közt sétált első-emeleti szobájában, zárt ajtó mögött s
lefüggönyözött ablakoknál, egy igen érdekes kinézésü ifju. Arczán
felváltva játszadozék a kétségbeejtő komolyság, és a könnyelmü mosoly;
tekintete hol érzelgő, hol kihívó vala; majd tombolt, majd nevetett. Őt
látván: állapota iránt zavarba jött volna az ember.
Előszobájában csöngettek. Ő a két ajtó közé állva hallgatódzék. A
csöngetést két taps követé.
Az ifju hirtelen megnyitá az ajtót, s miután egy másik belépett: ép oly
hirtelen el is zárá.
– Nos? – kérdé kiváncsian a jöttet.
– Kaptam; – viszonzá a kérdezett.
– Tehát utazhatom! – sohajtá könnyebbülve az iménti.
– Éji 11 órakor pontban.
– Utitársam?…
– Még nincs.
– Bár ne is leendne.
– A lajstromba Bükkönyi Endre nevet iraték.
– Helyes!… Hát üldözőmről?…
– Mit sem hallék.
– S levelem?
– Janka kezébe jutott.
– Isten áldjon meg! te nagy szolgálatot tevél nekem; sohsem feledendem,
hogy végszükségben barátom valál.
– No bizon,… viszonzá könnyü vállvonitással a pajtás; – hasonló esetben
hasonló szivességet vártam volna tőled.
– Mindig számolhatsz rám, örökre barátod!
A két ifju, kezet szoritván, elvált.
A percztől kezdve csöngethettek tetszés szerint: az ajtó többé meg nem
nyittatott.
Esti tíz óra után az ifju utitáskát vőn kezébe, bő köpenyét vállán
keresztül veté, s lopva hagyá el szállását.
A postaházhoz érkezvén, megkérdé: melyik kocsi menend Kassa felé? s
miután azt kijelölték, jegyét e szókkal mutatá elő:
– Bükkönyi Endre vagyok.
– Kissé korán jött, – jegyzék meg az illetők.
– Mit sem tesz, a kocsiban szenderegni szándokom; – s a kocsiba veté
magát.
Félóra mulva ismerős hang üté meg füleit. Kitekintett, de a sötétség
miatt nem láthatott semmit.
– Mi a patvar viszi önt Kassára? – mond az egyik, – s ily éjnek idején
indulni?
– Kaland!
– Ön korában?… hahaha!
– Még pedig érdekes.
– Kiváncsi vagyok. Ön ifju korában is inkább pénz, mint kaland után
futkosott, mit különben okosan tőn.
– Tehát ez is kaland után jár? – susogá magában a ben ülő, a
beszélgetőkre jobban figyelve. – Érdekes utazás leend!
– Lássa – kezdé a kün állók egyike – nekem igen derék fiam van; tanult,
komoly, s rólam meglehetős vagyonka néz rá…
– Nos?…
– És van gyámleányom… szép és gazdag!
– Össze kell őket házasitni.
– Gyermekségöktől fogva ez tervem, s dicső kilátásim voltak rá, midőn
előlép egy tetőtől talpig illatszeres urfi, s divatos öltözetével, szép
tánczával s virágos beszédeivel a lányka fejét megzavarja…
– Szörnyüség!
– Én éleslátó vagyok; kinéztem a sehonnaiból pénztelenségét. Ügynököm
által, kedvező föltétek mellett, háromezer pengő forint kölcsönt ajánlék
neki; elfogadá s hatalmamba került. A határidő eljött, és szerencsémre
fizetni nem tudván, bepereltetém s személye nekem itéltetett; azonban
megszökék… Igy is jó, gondolám, többé nincs utban; de képzelje, ma
reggel fiam dult vonásokkal rohan hozzám, kezében egy iratkát tartva.
„Olvasd!“ sohajtá. Én olvasám: „Imádott Jankám! Uzsorás gyámnokod
boldogságunk és szabadságom ellen tör, menekülnöm kell. Midőn e sorokat
olvasod, utban vagyok Kassa felé; számodra mindenütt megrendelendem a
lovakat, kövess komornáddal; a házassági engedély zsebemben már, ott
összekelésünket senki sem gátolandja. Epedve vár hű imádód Szeley
Aladár.“
A kocsiban levő ifjunak fogai vaczogtak.
– Mily gyönyörü meglepetés lesz! – folytatá a kün állók egyike – ha a
várt kedves helyett, én jelenendek meg, s oltár helyett fogságba
vezetendjük a szép urfit; mert zsebemben az itélet és a végrehajtása
iránti megkeresés az ottani hatósághoz. – Hahaha!
– Hahaha! – kaczagott a másik is – ön mindent kigondol.
Csak nehány hétig üljön, azalatt fiam és gyámleányom ügyét elintézendem.
Reszkető kézzel nyult a benlevő a kocsikilincshez. Menekülni akart; már
késő volt, a postavezetnök lámpával kezében megkerülé a kocsit, s az
ajtót megnyitván, betekintett.
Az egyik utas, sapkáját szeméig behuzva s arczát orráig köpenyébe
takarva, aludt a kocsi sarkában.
– Ha ugy tetszik – mond a vezetnök – a másik utashoz.
– Családomat – kezdé társához bucsuzás közt az uzsorás, miután igy
mutatá be magát, tartsuk meg számára az elnevezést – családomat Váczra
küldém, ott van gyámleányom is, sziveskedjék olykor kirándulni…
biztositva vagyok ugyan, de mégis jobb szeretem… na érti már, a fölösleg
ügyelet sohsem árt.
Az ajtó becsapódék, a síp megszólalt, s a kocsi elrobogott.
Egy órai utazás után az uzsorást vas marokkal ragadá karon szomszédja.
Az uzsorás feljajdult.
– Pszt! el ne áruljon.
– Kicsoda ön?
– Szökevény!…
– Igen, de… bocsássa, kérem, karomat, különben zajt ütök.
– Akkor meghal. Szóljon csak, nagy zajt ütött Pesten szökésem?
– Tudom is én, kicsoda ön, s honnan szökik?
– Nem tudja? hát a Rókus-kórházból. Pszt!
– Hát mi közöm hozzá?!
– Rám fogták, hogy őrült vagyok… Hallja uram? rám fogták!… Hát az
vagyok? mondja, vagy meghal, – s rázni kezdé az uzsorást.
– Dehogy az, dehogy az! – viszonzá iszonyu szorongások közt az uzsorás.
– S még is rám fogták, mert vagyonomra törtek; az orvost megvesztegeték,
hogy kötözve tartson s éhséggel öljön meg… de én megszöktem, pszt!
– Azt okosan cselekvé.
– Hát mikor nem cselekedtem okosan? ön kétkedni mer?… ah! ön is
ellenségeim közé tartozik? vagy talán ép üldözésemre indult?
– Nem, becsületemre nem! – hebegé az uzsorás homlokáról verejtékét
törölvén.
– Szerencséje! mert tudja meg, én védni fogom magamat, van két töltött
pisztolyom…
– Töltött pisztolyai! – sohajtá kétségbeesve az uzsorás.
– Igen, s élesre fent tőröm… nem hiszi? itt van ni! – S a sötétségben az
uzsorás arcza előtt hadonázott kezével.
– Mindent hiszek… sőt sokkal többet, mint mond; – töredezé
lélekszakadozva az uzsorás.
– Szerencséje!
Képzelni lehet e borzasztó helyzetet; ily dühös őrülttel, sötét
éjszakán, egy kocsiba zárva, hogy tagjaik minden pillanatban
érintkezének. Sohasem volt biztos: nincs-e mellének szegezve a pisztoly,
vagy nem villog-e feje fölött a tőr!
Az uzsorás mindig összerezzent, ha szomszédja csak megmozdult is. Minden
perczet halálos félelmek közt élt le, s ezerszer elátkozá az eszmét
postakocsin utazni. Kezét lábát összehuzva a sarokba lapult, hol sem
szólni, sem mozdulni, de még csak lélekzeni sem mert, s a kétségbeejtő
helyzete által okozott izzadságot is csak félve törlé le arczáról. Közel
volt ahoz, hogy ő is megőrüljön.
A kocsi megállt; lovakat váltottak.
– Ha ön – kezdé az őrült – egy hang-, vagy tekintettel elárul, halál
fia!
– Sőt, ha megtámadnák, védni fogom.
Midőn a kocsiajtón a lámpát bedugák s utána emberi alak üté be pofáját,
hogy ott széttekintsen: az uzsorás ugy ült, mint valami birka, s midőn a
kocsi megindult, istennek ajánlá lelkét.
Nehány percznyi utazás után remegő hangon kezdé az uzsorás:
– Uram! ön igen okos ember, nem tudna nekem e hőség ellen valamit
tanácsolni?
– Megálljon, majd gondolkozom… egyék fagylaltot – – – –
Igaza van.
– Na lássa.
– Hátha azontúl is forróságom volna, nem találja jónak, hogy ki üljek a
kocsis mellé?
– Helyes! a zápor szakad, ez hideg fürdő.
– Tehát gondolja…?
– Sőt tanácsolom.
Az uzsorás sem mondatá kétszer, hanem kiugrott a kocsiból, s a bakra
kapaszkodék.
E jelenet után az ifju is szép csöndesen leszállt, a tova robogó kocsi
után egy futó pillanatot vetett, s visszafelé gyalogolt.
A helységet elérvén, az első háznál kopogtatott, s fuvaros után
tudakozódék.
Félóra mulva Pest felé hajtatott.
Megérkezvén, barátját veré fel, s a reggeli vaspályameneten együtt
rándulának Váczra.
Szeley Aladár – mert ő volt, ki a postakocsin hitelezőjét oly
rettenetesen megkínzá – Váczon elrejtőzött s maga helyett barátját hagyá
működni, ki Jankát feltalálta, s vele magát értekezésbe is tevé.
A házassági engedély és a szükséges okiratok meg levén szerezve, az
összejövetel napja és helye kitüzetett; s midőn sem gyámatya, sem a
kijelölt reménydús vőlegény, sem senki más nem álmodá: az egybekelés
megtörtént.
Aladár épen nejénél volt, midőn az ajtó felpattan s Hamvas úr – igy
hivák az uzsorást – belép. Az utazás megtöré, a félelem elsoványitá s az
utazás eredménytelensége leveré. Aladárt meglátván, szemeiből harag- és
reményszikra villámlott, színpadi állást vőn, zsebeihez kapkoda, s végre
tele torokkal kezdé:
– Megtaláltam!
– Midőn nem is keresett, – viszonzá hideg gúnnyal Aladár; – ezt nevezem
szerencsének!
– Ön el van marasztalva, el van itélve… ön nem tud fizetni, személye az
enyém!
– Ahoz csak nekem van jogom – mond Janka, a mellékszobából kilépve.
– Neked?… a törvény őt nekem itélé, ő adósom, elcsukatom, mert nem tud
fizetni.
– De tudok én, s férjem adósságit fizetni fogom.
– Férje?…
– Igen; ma reggel óta.
– Jaj! megüt a guta! igy rászedetni, ez sok! ez sohasem történt velem!…
– Soha? – kérdé nevetve Aladár – hát a postakocsin? „pisztolyaim
töltvék, tőröm élesre köszörült, ha elárul, megölöm.“
– Hát ön tudja?…
– Hisz én voltam –
– Azon őrült, azon bolond?…
– Ugyan kérem, ki volt kettőnk közt a bolond? én kényelmesen ültem, ön a
sarokba lapult; én beszéltem, daloltam, ön lélekzeni sem mert; ön engem
akart befogatni, én önt rabbá tettem; ön Kassáig utazott, hogy e
házasságot gátolja, s én kegyed házába jövék, hogy azt véghezvigyem; ön
hiába fáradott, s én boldoggá levék!…
– Igaz!… legalább kérem ne hiresztelje ki. –
– Majd a gyámi számadások után.
– Hm – dümmöge Hamvas, – be akartam őt fogatni, s ő rajtam kifogott.
Halálra szégyenlem, de már megtörtént!…
Vigasztalja magát, – biztatá Aladár, – együtt utaztunk el, s én czélt
értem, ön czélt tévesztett. Ilyen az élet.
– Hogy akkor rá nem ismertem!?… Átkozott sötétség!


MÜVELT FÉRFIÚ.
A fák zöldeltek, a rétek virágzának, s a madárkák ég felé repkedve, vagy
sürű bokor lombjai közt megvonva, édes zengzetű dalaikat hallaták.
A városi évszak után mindenki, ha csak egy tenyérnyi mezei birtoka volt
is, siete az áldott tavasz kellemeit élvezni.
Vérmesy Elek is elhagyá fővárosi szőnyeges termeit, a hangversenyeket,
szinházat, zene-reggélyeket, s tánczestélyeket, azokat csendes falusi
magánnyal, nem uj élvekért, de egyszerün divatból, felcserélendő.
Ruhatárát kivéve, egy rakott szekér követé pipere, ék, s illatszerekkel.
Testory Jakab, Lueff s társait látszott kizsákmányolni.
Jószágára érkezvén, kastélyábani első belépésénél roppant boszuság érte;
termein végig lépvén, gazdatisztje készséggel kisérgeté.
– Nincs eléggé szellőztetve – mond Vérmesy battist kendőjét orrához
kapkodva.
– Négy nap óta ajtók, ablakok nyitvák – viszonzá a tiszt.
– De hát mi lehet?… szipákolva tekintgete körül – én nem értem… ez oly…
– szemei a tisztre estek, s mintha kigyót látna, visszarezzent, kezeivel
távozást inte, tele torokkal kiáltván – vigye el, vigye el!
A tiszt ijedve kapkoda mindenfelé, szemeit összevissza forgatá, hogy
valami kivinni valót találhasson, de hasztalan.
– Mégis itt van azzal a szerencsétlen fagyugyertyával? mindjárt megfulok
gőzétől.
A tiszt előbb Vérmesyre azután a kezében lángoló gyertyára kétségbeesett
pillanatot vetvén, nehány nyaktörő ugrással kün terme.
Vérmesy előhívta cselédeit, az ablakok megnyittattak, a termek
kifüstöltettek, s szent lőn a béke!
Zongorához ült, s Willmersnek egy gyönyörű szerzeményét bámulatos
ügyességgel eljátszá, azután fel s alá járt, nehány operából énekelt,
estelizett, végre a kertbe ment unatkozni.
Szemei hirtelen egy nem messze eső izletes mezei lakon akadtak meg.
– Dévay! Dévay!! – kiáltá.
A gazdatiszt, mintha varázs lábakkal birna, oly gyorsan terme előtte.
– Zengeyék ablakai kivilágitvák – mond a nagyságos ur.
– Oh igen – viszonzá Dévay – hisz mióta megérkezének, naponként társaság
van ott. Az egész vidék uraságai látogatják.
– S mikor jöttek?
– Tiz nap előtt.
– Hát nem tudott elébb szólni? egy egész hosszu estén át unatkozni hagy,
és nem szól. Ugyan kérem hol tanulta ügyetlenségét? ma már másodszor
ingerel.
– Hisz nem tudom hogy…
– Tanulja meg, s tudni fogja.
Dévay egy mély bókkal bucsut vőn.
Vérmesy is elhagyá a virányost, kedvencz foglalkozásai egyikéhez, a
pipere asztalhoz látni. Kesztyűit levoná, ah! minő kezek! apró, gömbölyü
és fehér! rózsaszinü körmeit, mintha csak Canova véste volna oda. Lőn
iszonyu körömkefélés, kézmosás, s miután a vizet leszikkasztá, valami
illatos szerrel bedörzsölé, s ismét kesztyűt húzott; azután a fej
következék, haját elrendezé, és sipkát tőn, szemöldeit, szakállát s
bajszát megkené, arczát berizsporozá, hálóköntöst vőn, s lefeküvék.
Ágyához a „Chevalie de Maison Rouge“ lévén készitve, egész kényelemmel
olvasáshoz kezde.
Engedelmökből hősömet röviden megismertetem.
Vérmesy mintegy 26–27 éves, mondhatni szép ember. Termete közép, alakja
kerekded, s arczbőre oly finom, hogy számtalan kisasszonyka inkább irigy
mint hódító szemeket vet rá. Ő az ugynevezett világ fogalma szerint igen
müvelt egyén; tánczol mint egy balletmester, zongorázik mint egy
versenyadó, énekel mint egy első tenorista, s beszél francziául mint egy
nyelvtanár; öltözete mindig utolsó divat szerinti, ingeit Párisban
mosatja, s a theát jól készíti; csatlósai, s lovászai számára három négy
válogatott paripát tart, maga azonban teljes életében még egy árkot sem
ugratott; szép fegyvergyüjteményt is bir, de soha kardot kiváncsiságból
sem vont, és nem sütött el egy pisztolyt. Nem bánt soha senkit, s még
sem barátja senki.
Reggel ép oly korán kel fel, mint Pesten vagy Párisban szokott, tiz és
tizenegy közt. Komornyikja pongyolába öltözteté, s mivel a nap oly szép
és derült volt, nem hagyá el termeit, mert arczbőrét féltette.
Ablakából megtekinté a kertet, nehány virágot megszagolt, azután
olvasott, zongorához ült, azt is elhagyá, pamlagain nyujtózva ásitozott,
felöltözködött, s nagynehezen ebédig megölte az időt.
Ah minő szép a falusi élet!
Ebéd után ásitozott, olvasott, zongorázott, és öltözködék; még csak
alkonyodni kezde, ekkor parancsot ada üveges hintajába fogatni, s midőn
az előállt, még egyszer tükörbe tekinte, haján, s ing fodrozatán kissé
rendezgetett, végre elhagyá szobáit, s kocsiba veté magát.
– Zengeyékhez.
A kocsi alig száz lépésnyire eső másik uri lakhoz robogott.
– Az uraság nincs hon – mond egy bérruhás szolga – vendégeivel
sétalovaglást tesz.
Vérmesy látogató jegyét átadván, a kocsi párnái közé veté magát, onnan
kiáltva cselédeinek:
– Az erdő felé.
Negyedórai séta után a kocsi ablakát kissé leeresztve mondá:
– Haza.
A kocsi megfordult, s e pillanatban emelkedő porfelleg látszott, Vérmesy
odaszegzé tekintetét, s darab idő mulva az est homályában a porfellegből
lovas csapat kezde kibontakozni
Mintha versenytéren volnának, a legsebesebb vágtatásban tartottak a
kocsi felé.