Degré Alajos novellái (2. kötet) - 5

A csapat élén egy hölgy villámként, tajtékzó ménjéről büszkén tekinte az
elmaradozó társaságra. Toll, fátyol, és amazon öltözék festői szépségben
uszott utána a légben.
A hölgy ajkin győzelmi mosoly ült.
A mén hirtelen ég felé veté két első lábait, fejét szügyébe vágta, egyet
prüszkölt, s gyönyörü lanczádát vágott egykét öles árkon át.
Vérmesy kétségbeesett sikoltást tőn. Tán maga sem tudja, mi lepte meg
inkább, a nyaktörő ugrás-e? vagy a hölgy szépsége?
A hölgy fülét a sikoltás megüté, negédesen forditá fürtös fejét a kocsi
felé, kecsesen mosolyga, s tovább vágtatott.
Ez alatt a férfisereg is átugratá az árkot, s bátorságra sarkantyuzva
lovaikat a hölgy után iparkodának, egyhangulag kiáltván:
– Zultánát lehetlen meggyőzni!
Vérmesy a távozók után bámult.
Gyönyörü est volt, a szép egen csak játszi gyermekként itt-ott pajkosan
kergetőzött nehány negédes felhőcske, s mint tündérregékben a túlvilági
lények pillanatonként változtaták alakjokat. A nap nyájas mosolylyal
tekinte vissza lefutott pályájára, s vérvörös terület környezé, mintha
az ég, a világ e legnagyobb hősének diadalútját biborszőnyeggel vonta
volna be, igy lassu méltósággal, s teljes fényben vonult a hegyek közé,
jóltevő erejének nem csekély részét hagyván maga után. A hold
fátyolaiból lassan bontakozni kezdett, s itt-ott kaczér ragyogással
villant fel egy-egy csillag.
Vérmesy mindezt nem élvezé, ő hazaérkezvén, gondolatokba mélyedve
könyökölt ki ablakán.
Kün a pásztorgyermekek füzfából készült sipjaik panaszos hangjai közé a
hazatérő nyáj, vagy csorda kolompjának otromba kongása vegyült. A mezei
munkáról haza gyalogoló lánykák érczteljes dala, s a napszámot végzett
legénység éles fütyülése az egész falut betölté, mely hangversenyt a
közbeközbe tett béres ostordurranás egészité ki.
– Vendégek érkeznek – jelenté egy inas.
– Vérmesy álmodozásaiból felrezzent.
Mintegy ötven éves férfi toppant be, ezt két ifju követé.
Üdvözletöket a házi úr mély bókkal fogadá.
– Ön – kezdé a koros férfi – nálam volt, igen sajnálom, hogy a
szerencsét elmulasztám.
– Tehát Zengey urhoz van szerencsém?
– Szolgálatára ifju barátom, viszonzá meleg kézszoritással Zengey. –
Ezek itt Rejtélyi és Verebély barátim derék szomszédink.
Kölcsönös üdvözlet és kézszoritások.
– Méltóztatnak helyt foglalni.
– Egy pillanatra ám legyen, s aztán ön velünk jövend, az elmulasztottat
kell helyre pótolnunk. Remélem együtt töltendjük az estét.
– Igen le vagyok kötelezve.
– Hagyjuk az efféle kitételeket a városi évszakra, most falusiassan
szivünk szerint mulassunk. Boldogult atyjával sok vig napokat éltünk e
falvacskában. Már öt éve nem voltam lent, és ön?
– Én?.. én gyermek éveim óta nem voltam itt.
– Ah! – kiáltá egyhangulag a két fiu – tehát be kell iktatnunk a
birtokba.
– Az igaz – mond az öreg ur – mikor?
– A mikor parancsolják.
– Tegyen határnapot és vendégei leszünk.
– Mához egy hétre.
– Helyes, helyes!
– És most, ha ugy tetszik…
– Én készen vagyok.
A kis társaság elindult. Vérmesy Zengeyvel, a másik két ifju együtt
karöltve.
Zengeynél minden élt, az udvarban csatlósok fáradt paripákat jártattak,
s az érkezők elé vígan szökdécseltek az agarak; a folyosón cselédek
keltek ide s tova.
Vérmesyt a terembe vezeték, hol több ifju és korosabb férfi volt, a
kölcsönös bemutatás után számtalan alkalmi kérdés és válasz
cseréltetett.
A házi ur egy felséges zamatu lopez szivarral kinálá vendégét.
– Köszönöm nem vagyok dohányzó.
A játékasztalok elrendeztettek, itt whist, ott lansquenet, és más
játékok; Vérmesy egyikben sem vőn részt, s kelletlenül köhécselve
kendőjével szelelé orra alól az alkalmatlan szivarfüstöt.
A házi ur zavarba kezde jőni, nem tudván uj vendégével mit kezdjen?
legjobb spanyol borait hordatá.
– Egy pohár Madeirát – kinálgatá.
– Köszönöm, de ha szabad czitromost kérnék.
A játék folyt, s Vérmesy egyik asztaltól a másikhoz sétálgatott.
– Leányom? – kérdé Zengey egy inastól.
– Elhagyá öltöző szobáját.
– Ha tetszik – szólt Vérmesyhez – leányomhoz vezetem.
Vérmesy készséggel fogadá az ajánlatot.
Midőn eltávozának, az egész társaság, mintha összebeszélt volna, utánuk
nézett, s mindenki ajkira mosoly szált.
– Hogy tetszik a szomszéd? kérdé Rejtélyi.
– Kár hogy dajkát nem hozott magával – felelé egy más.
– Kiváncsi vagyok – mond Verebély – miként tölti el napjait?
– Hihetőleg bábozik – jegyzé meg az iménti.
– Hahaha.
– Se dohány, se bor, se kártya… kár hogy nem visel fejkötőt.
És korlátlan kezdett az egész társaság Vérmesyre élczezni.
Mathild egyszerü házi köntösben, himzésnél ült, gyönyörü szőke fürtei
közt egy tavaszi rózsa piroslott.
– Leányom, Vérmesy ur.
Mathild felveté kék szemeit, Vérmesy magát az eget látta benne.
Mindkét részről néma üdvözlet.
– Ma remegtem nagysádért – kezdé Vérmesy.
– Hogyan, vész fenyegetett volna?
– Ama nyaktörő ugrás, mit lova tőn.
– Zultánám a legbiztosb szökő. De hogyan uram, tán ön volt azon
kocsiban?
– Volt szerencsém onnan a legtündériebb jelenetet csodálni. Az oly
elragadó szép volt! Ha soha éltemben festő nem ohajtottam is lenni, azon
perczben irigylém bár kinek is a müvészet azon ágát.
– Nem emlékszem valami oly festői jelenetre, hacsak a hanyatló napot nem
érti ön?
– Akkor nem hanyatlani, de feltünni látám a napot. Azon pillanat, midőn
a ló madár könnyüséggel szökkené át az árkot, s azon leirhatlan
kifejezés, mely nagysád tekintetében feküdt, azon elragadó mosoly,
mellyel követőit versenyre látszott hivni, mindez oly költői, oly szép
volt, hogy a hajdankor istennői egyikét képzelém szellemszárnyain
előttem lebegni.
Ön ha nem festő is, de költő.
– Nyomoru költészet az, ha valami dicső szépnek még vázlatát sem vagyunk
képesek leirni.
A költészetről eszmelánczolatnál fogva a beszéd a költőkre vitetett át.
Bulwer, lord Byron, Dumas, Soulié, Eötvös és Jósika leggyakoriabban
emlittetének.
Az órák perczekké váltak.
Thalbergnek egy remek szerzeményét négy kézre eljátszák.
Ez a kártyázó társaságot talpra villanyozá, s egyik a másik után a
zongora közelébe sompolygott.
Vérmesy el volt ragadtatva, s ha játék közben keze véletlen Mathildével
érintkeze, minden vére fejébe szökkent.
Az esteli felhordatott, mindenki derült arcz s vidor kedélylyel ült
asztalhoz.
Az est hőse Vérmesy volt, suttogva tétettek ugyan ellene keserű
megjegyzések, de irányában mégis kitünő figyelem tanusittatott.
Beszéddel tartá a társaságot, London, Milano oly könnyedén pengett le
ajkiról, mintha valamely szomszéd megye székvárosáról szólna; Rachel,
Macredy, Frascini, Ronconi, Feretti, Taglioni, Cerrito, Lola Montez
mintha csak intésire várnának, hogy müvészetök egész hatalmát lábaihoz
tegyék; a Theatre Français, Scala és Fenice mintha tulajdoni volnának.
Szóval előadásaiban sok hányavetés, de sok tapasztalás is volt.
Mathild végetlen érdekkel hallgatá, s nefelejts szemeit csak olyankor
kapá le az előadóról, ha az tekintetét huzamosabban pihenteté rajta.
Esteli után a társaság még poharazott, Vérmesy – szivében viharral –
sétálgata, s mindig leste a pillanatot, hogy tekintete Mathildéval
találkozzék, – hasztalan. Egyszerre egy munkában lévő gyönyörű himzés
előtt megállt.
– Nagysád – kérdé Mathildtól – mi leend ez?
– Vadásztáska.
– S már szánva valakinek?
– Okvetlen.
– Ki leend a szerencsés?
– Azt meg kell érdemelni.
– Valóban remek mű… de szabad rajta valamit változtatnom?
– Ha czélszerű, köszönettel veendem.
– E nyúl igen gubbaszkodik, futásában inkább el kell nyulnia, – ezzel
bontogatni kezdé; tűt vőn, s egész ügyességgel hímzett.
– Nem mondám? – jegyzé meg Verebély – kár hogy nem visel fejkötőt. Most
már himzéshez kezd.
– Bizony – igazolá Rejtélyi – azt hiszem jobban is forgatja a tűt, mint
a vadászostort, vagy a tollat.
– Igy – mondá önelégülten Vérmesy – most mindjárt természetesebb.
– Valóban helyes – dícséré Mathild – és minő jól dolgozta, egy öltést
sem hibázott, az árnyékolás is igen jó.
– És most ha szabad tudnom ki a szerencsés?…
– Akár ön is.
– Hogyan nagysád… merném e hinni, hogy… és fülig elpirult.
– Na igen, mert reméllem csak ön is fog versenyezni; tíz nap mulva
futtatást rendezünk, az első nyertesé ezen táska.
– Minden iparom leend birásához jutni. –
Éjfél elmult, mindnyájan szétoszlának. A közelebb eső szomszédok haza
lovagoltak, a távoliabbak pedig vendégszobáikba tértek.
Vérmesy is hazament, keblében egész tengerét vive azon érzelemnek,
melyet ő eddig csak mások szívében birt ébreszteni. Lefekvék, életében
nyugtalanabb éje nem volt. Álma majd rémes, majd meg tündéri vala.
Eleinte önmagáról sem akará hinni, küzdött, ellene, hasztalan! végre
elismeré, hogy neki e hölgy véghetlen tetszik, hogy szerelmes.
Másnap eszébe jutott a Mathild által rendezendő lóverseny, az ebéd,
mindezek nagy tervezgetésekre nyujtának tért.
A komornyik előhivatott.
– Pestre kell menned, még pedig azonnal.
– S dolgaim?
– Egy kitünő szakácsot hozni, s szabómtól angol lovagló öltözéket.
A komornyik távozott, Vérmesy pedig tükör elé ült.
Öt nap folyt el csupa öltözködés és látogatás közt, s ez idő alatt
Vérmesy fokonként merengőbb lőn.
Mathild másoknak több figyelmet látszott osztani, mint neki, s ez őt
mélyen sebzé. Végre elhatárzá, keblét az imádott hölgy előtt feltárni,
mert kínzó helyzete kétségbeeséssel fenyegeté. Ismét Zengeyékhez ment,
Mathildot mint rendesen, munkánál találta.
Mathild irányában hideg, udvarias, és tartózkodó volt. Soha mélyebben
munkába nem merült, mint midőn Vérmesy mellette sohajtozott, szemeit
himzéséről csak lopva emelé fel.
Ellenben a később érkezett Rejtélyivel enyelgett, nevetgélt, és
bensőséggel társalga.
Vérmesy hátra vonult. Rejtélyit magával kezdé hasonlítgatni, s kivéve:
hogy az vagy öt évvel fiatalabb volt, saját személyében tömérdek előnyt
fedezett fel, mert noha el kelle ismernie: miszerint Rejtélyi arcza
szabályos, de napbarnította, termete csinos, de öltözéke izléstelen s
ferde szabásu; hangja kellemes, de társalgási modora darabos. És mégis
ez embertől féltette ideálját, ez embert szerette volna a poklok
hetedikére kergetni.
Vérmesy nem találta helyét, majd egy könyvet vőn kezébe, s lapozgatá,
majd a zongorához ült, és sötét kedélyéhez mért bús ábrándot játsza le,
majd egészen neki érzékenyűlve Márthából éneklé: „Ég bocsássa meg
hibádat“ sat. de eredmény nélkül hangzék el. Végre lábaihoz folyamodott,
egyik teremből a másikba, folyosóra, kertbe, az utczára, s maga sem
tudja miként, haza sétált.
Zengeyékhez két egész nap nem ment, az idő neki végetlen volt. A nagy
ebéd napja bekövetkezék, az egész vidék férfiai összehivattak, s
egyhangulag vallák, hogy fényesb s gazdagabb megvendéglésben soha sem
részesültek, de délután mégis ki merre tudott, megszökék, mert a vigság
oly erőtetett, a társalgás oly feszes, a házi ur oly unalmas volt, hogy
inkább ohajtott bár melyik is magányban, kedve szerint unatkozni, mint
ily hangulatu társaságban akarata ellen nyájas arczot ölteni.
Vérmesy egyedül maradt, s ő áldotta értte istenét, mert a zaj neki
terhére volt, mások vigsága lelkének fájt.
Van egy neme a fájdalomnak, mely ifju kebelben keres tanyát, s e
fájdalmakra egész életünkön át szivesen emlékszünk. Midőn még sajong
keblünkben, hozzá mérhetőt nem képzelünk, kinzó és emésztő az,
áthasogatja a velőt, leveri a szellemet, testben és lélekben beteggé
tesz, őrüléssel fenyeget, és később e fájdalmakat édeseknek nevezzük, és
valóban kell is benne valami édesnek lenni, mert a szerelmesnek
nyujtsatok ezer módot a vidulásra, s ezerszer dobandja azt szemeitek
közé; adjatok csalhatatlan balzsamot fájdalmára, lábbal tiprandja szét;
nyissatok neki utat a szórakozásra, önkényt zárandja azt el; igérjetek
fájdalmáért boldogságot, s ő a cserét nem fogadandja el. Igen, igen! e
fájdalomban, bár mily kinzó és mély, van édes, van költőiség!
E költői fájdalomtól üzetve futkosá végig termeit és kertjét Vérmesy.
Ábrándiban alkota magának egész szellemországokat, s rémképeivel azokat
ismét összerombolá; ajkin mosoly ült, s szemeiben köny rezge; Mathildot
imádta és átkozta; őt birni ohajtá, vele élni és halni szeretett volna,
s fogadást tőn többé feléje sem menni. Ilyen a szerelmesek
következetessége.
Vérmesyt szíve számtalanszor vonzá Zengeyékhez, de ő nem ment, s bár e
megtagadás keblében, szenvedélyét, viharzó tengerként hullámoztatá, ő
még sem ment.
Egy reggel felette kétségbeesett volt, küzdött, de hasztalan, ellent nem
állhata, uj lovagló costumejét be kelle mutatni. Pipereasztalhoz ült, s
miután a hajégetés terhes munkáján átesett, kezde öltözködéshez. Egy óra
mulva ott állt sárga nadrágban, vörös frakkban, fején fekete kalappal,
melyen vörös zsinór festői pongyolában bal vállára kigyózott, hol egy
gombon megerősitetett.
– A társaság megindul – jelenté egy inas.
– Lovamat – parancsolá Vérmesy, s miután tükrébe még egy pillanatot
vete, arany gombos lovagostort vőn.
A telivér arabs elővezetteték, a lovász uráéhoz hasonló öltözetben volt,
csak hogy kalap helyett fején egy kék selyem sapkácska, hátul nyaka
csigájáig, elől pedig orráig lehuzva.
Vérmesy az arabsra veté magát, s rövid vágtatva megindult, a lovász tiz
lépésre utána ügetett.
– Komédia lesz! – hangzék az egész faluban, s a mennyi gyerek, legény s
leány volt, az mind az utczára tódult.
Midőn Vérmesy a helységből kiért, legalább száz mezitlábos versenyzett
az alatta prüszkölő Uncassal.
Kevés percz mulva eléré a társaságot. Megjelenése egész mozgást szült.
Mindenki a megérkező felé fordítá fejét, elébb a lovast, azután a lovat
szemlélendők. Mindkettő festői volt.
Több néma főbillentés s kézszorítás után Vérmesy Mathild mellé lovagolt.
Mindkét részről hideg üdvözlet. Darabig némán haladtak, azután
közbeközbe érdektelen kérdések, és udvarias válaszok cseréltettek.
A helyszinére érkezének.
A versenyzők sorba álltak. Vérmesy nem volt köztök. Mathild egy kérdő
pillanatot vetett rá.
Vérmesy földre sülyeszté szemeit.
A harmadik jelre a kantárok megeresztettek, az eddig féken tartott
paripák vigan vágtak ki, a lovasok előre görnyedtek, s a legsebesebb
vágtatásban iszonyu robajjal megindulának.
Vérmesy mozdulatlan maradt. Várta, hogy Mathild kérdést intézzen hozzá,
de csalatkozott. Ez izekre tépte szivét, pedig ha jól figyel vala,
Mathild arczát elkomolyodni, s szemeiben tán könycseppet is láthatott
volna.
A versenyzők darabig egymásnak nem tágitottak, ostor s sarkantyu
becsületesen igénybe vétetett. Itt ott félló hosszaságra egyik vagy
másik előnyomult, de csakhamar le lőnek verve. A lovak iszonyuan
elnyultak, fejeiket előre mereszték, s már maradozni kezdtek. Most lőn
érdekes, az egyik egész lóhosszával előbbre volt. A többi lábain és
ostorain kivül torkát, kalapját hivá segitségül, kiabálással s
fenyegetéssel biztatgatva paripáikat; mind hasztalan, többé azt nem
voltak képesek leverni.
Vérmesy halálsápadt lőn, a legjobb futóban Rejtélyire ismert. Kivánta
hogy az nyakát törje, de annak több esze volt, árkot, korlátokat
gyönyörű könnyüséggel ugrata át. Alig volt még hatvan lépés a czélig, új
erővel biztatá mindenki paripáját, s egy már már irányban volt
Rejtélyivel, Vérmesy szemei szikráztak. A pályázók darab ideig együtt
haladtak. Vérmesy remélt. Rejtélyi egyet emelkedett lován, s kéz, láb, s
hajrá! kiáltással egyszerre lepvén meg lovát, egy hatalmas lökéssel
előbbre jött. Versenytársa ismét eléré, sőt egy gondolattal előbbre is
nyomult. Még tiz lépés s egy korlát vala hátra. Egyik sem tágított. A
korlátot Rejtélyi mint gondolat átszökteté, a másiknak lova kissé
megütközött, de csak annyi időre, mennyi elég volt „hopp!“ ot kiáltani,
s ezzel Rejtélyi sokat nyert, mert czélhoz érve majdnem lóhosszával
előbbre volt.
Vérmesy meg volt semmisülve, hát még midőn Rejtélyit Mathildhez
közeledni, azzal kezet fogni látta, e perczben saját lábain megállni nem
tudott volna. A tárgyak előtte elhomályosultak, kezei ökölre
görcsösültek, s fogai közt fájdalmat sziszege.
Mathild e hatást észre látszott venni, mert arcza felvidult, s szivéből
agyába villant e gondolat: ő szeret.
A társaság visszaindult, Vérmesy egész elkülönözve haladt, fejét mellére
lankasztá, s elképzelé magának a jelenést, midőn Mathild Rejtélyinek a
dijt átnyujtandja. Neki szabad lesz Mathild kezét megcsókolni… oh a
nyomorult! nem fogom, nem akarom e jelenetet látni.
A faluba érkezvén Vérmesy hazavágtatott.
– Menj – parancsolá komornyikjának – Zengey ő nagyságukhoz, s mond hogy
határtalan sajnálom, de nem mehetek ebédre, mond a lovaglás megártott.
Hazudj lázt, vagy főfájást, vagy a mit akarsz.
Nehány nap mult ismét el, mialatt Vérmesy ujjal sem nyult zongorájához,
s egyetlen könyvet sem lapozott. Zengeyékhez csak kertéből nézett, de
feléjök nem ment. Ha az öreg ur őt meglátogatá, szives meghivásaira
mindig készen tartotta ügyes kifogásait. Végre maga is sokallotta a
dolgot, s egy este, midőn ott ismét társaság volt, átment.
Mathild egy szóval sem kérdé kimaradása okát; Vérmesy a legközönbösebb
lénytől is elvárta volna.
Többé semmi kétség – gondolá Vérmesy, – ő ellenszenvez velem, miért
kelle őt látnom? miért megismernem? de – fűzé tovább elmélkedését –
ohajtom hogy irántami viselete inkább ellenszenv legyen, mintsem azon
faragatlan Rejtélyiért mellőzzön.
Vérmesy tartózkodva társalgott Mathildal, s ez hasonlót tőn.
Egyszerre megjelen Rejtélyi, tele zajjal, szemeit körüljártatá, s
Mathildot megpillantván, hozzá sietett.
Vérmesy mintegy parancsszóra „jobbra át“-ot csinált, s a társaságba
vegyült. Itt őgyelegve határozott. Kalapot vőn, s észrevétlen el akart
osonni. E pillanatban kezét gyöngén szorítni érezé, oda tekinte, Mathild
volt.
Vérmesy lábai inogtak, s Mathild kezének érintése vérét lángostorral
korbácsolá fel ereiben.
– El akar ön bennünket hagyni? – kérdé olvadozó édes hangon Mathild.
– I..i.ge…nem – hebegé Vérmesy.
– Miért kerüli ön házunkat? ki sértette önt nálunk?
– Senki, senki – sohajtá Vérmesy.
– Két hete hogy nem volt itt, kérem maradjon – ezzel eltűnt. A nem
remélt öröm csaknem azon hatással lepi meg az embert, mint a véletlen
csapás. Mindkettő első pillanatra az elmét megrázkódtatja, a keblet ugy
összeszoritja, hogy a szív lázas dobogásának alig marad hely; mindkét
esetben csak lassanként nyeri vissza az ember önmaga feletti hatalmát
annyira, hogy indulatin uralkodhassék.
Vérmesy perczekig szoborként állt, nem tudott gondolkozni, nem
cselekedni, később arcza derülni kezdett, szemei szikrákat szórtak, s
ajkin kéjmosoly lengett. Ekkor fejéről szivéhez kapkodva, érezé, hogy
él, hogy boldog.
E naptól fogva reggeleit, délutánjait, estéit, sőt néha egész napjait
Zengeyéknél tölté. Mathildal zongorázott, énekelt, és himzett. A hölgy
iránti szenvedélye nőttön nőtt. Végre megkérte Mathildot, s boldogító
igent nyert válaszul.
A nyár vigan tölt el.
Elkövetkezék az idő, hogy ismét városba menjenek, Zengeyék és Vérmesy
elhatárzák együtt egy napon utazni.
Vérmesy nehéz szivvel vált meg falusi lakától, mert életében boldogabb
nem volt, mint e falak közt.
Pesten mint jegyesek léptek fel, az összekelés napja is elhatároztatott.
Vérmesy egész napjait Zengeyéknél tölté, velök járt páholyba, ő nyujtá
karját Mathildnak, együtt sétáltak; szóval, leendő házasságuk senki
előtt sem volt titok, de nem is akartak belőle azt csinálni.
Egy délután a szerelmesek, ép otthon érzelgének, midőn az öreg Zengey
hozzájok belép e szavakkal.
– Gyermekeim! egy kérésem van.
– Parancsolj drága atyám.
– Testi lelki barátom, mondhatom testvérem Csermelyi irt, hogy egyetlen
fiát Pestre egyenesen hozzám küldi. A fiu mint irja, kissé nagyon
világi, külföldön járt. Most felügyeletem alá szeretné bízni.
Vérmesy, és Mathild összetekintének.
– De jó atyám – mond Mathild – mit tartozik az reánk?
– Csak annyiból – válaszola Zengey – hogy őt házamhoz veszem. A hátulsó
két szoba számára elrendezendő. Titeket pedig arra kérlek, legyetek
iránta nyájasok, s hibái iránt elnézők.
Zengey távozott, s a két ifju szerelmes elmerengett.
Ők eddig oly boldogok voltak! S most boldogságuk közé egy idegen arcznak
kellett tolakodni. Mathild ismeretlen is gyülölte őt. Vérmesy pedig
valahányszor rágondolt, összeborzadt.
Van az ember lelkében valami rejtelmes, mi néha vigságunk közepette oly
nyomasztóan lep meg, hogy a legmosolygóbb arcz elsötétül, a
legkicsapongóbb kedély elkomorul, s a rögtöni levertség okát magunk sem
tudjuk. Ilyenkor a kebel, mint nagy félelemkor szokott, szorong, a
szivdobogás csaknem megakad, az arcz elhalványul. Okát nem tudjuk, de
milliószor bebizonyult, hogy kit ezen hangulat szállt meg, rövid időn,
vagy tán ép azon perczben nevezetes csapás ért. Előérzet az, mely kisebb
nagyobb mértékben minden emberben van.
Mathild szomorú, s Vérmesy a szó teljes értelmében levert lőn.
Napok multak, s minél inkább közeledék az idegen megérkezésének percze,
annál mélázóbb lőn a két szerelmes.
Épen ebédnél ültek; Zengey nem volt hon. – Mathild – kezdé Vérmesy –
igérje meg hogy kevés figyelmet fog az idegennek ajándékozni.
– Oh szivesen, mert ismeretlen sem szenvedhetem. Hallom verekedő,
lármás, udvariatlan.
– Brr! szinte fázom.
– Igérje meg ön is, hogy kerülni fogja társaságát.
– Esküszöm szentül.
– E perczben postasíp, s ostorcserdités üté meg füleiket. Mindketten
mintha villám érintette volna, felugrottak.
Feszült figyelemmel várták.
Az előcsarnokban hangos beszéd; az ajtó feltárul, s egy ifju toppan be.
Köpenye költőiséggel volt vállára vetve, vagy három lépés után színpadi
állást vőn.
Mathild és Vérmesy némán tekintének rá.
– Csermelyi Gyula vagyok – mond egy bók kiséretében a jövevény.
A bemutatás néma fejbillentéssel fogadtatott.
– Itt Zengey urhoz szóló levelem.
– Atyám nincs hon. Az inas majd kijelölendi szobáit.
– Az asztalhoz még egy teriték tétetett, s Gyula meghivás nélkül helyt
foglalt.
– Szép nagysádban – kezdé Gyula – a ház kisasszonyát van szerencsém
üdvözleni?
– Zengey Mathild vagyok – viszonzá Mathild egy tekintetet sem
ajándékozva vendégüknek – bocsánat, rendeléseket kell tennem; – ezzel
távozék.
Gyula utána bámult.
– Szép! Istenemre gyönyörü! s e dacz nekem végtelen tetszik. Életre
halálra teendem a szépet.
Vérmesy e szavak hallására szinét változtatá.
– Uram! – kezdé ismét Gyula – önt még nincs szerencsém ismerni.
– Én Vérmesy Elek vagyok, Zengeyék közel rokona.
– Rokon? e szerint félig meddig házi ur is. Szép, szép, tehát csak
szaporán a Zengey-féle hires pinczéből nehány bouteille bort.
Barátságpoharat csak iszunk?
– Köszönöm, nem szoktam inni soha.
– Nem? na annál többet én. Legény! Vérmesy ur parancsol valamit.
– É… én…!
– Na igen a pinczéből.
– Igen, a pinczéből… jó jó, tehát Jean, egy… egy…
– Mit egy? – vága bele Gyula.
– Tehát két üveg Port a port.
– Az már jó lesz.
Vérmesy magában felsohajta: „Istenem! minő nevelés! ezért kár volt
külföldön járni.“
A bor felhordatott.
Gyula két poharat megtölte, Vérmesy az övét érintetlen hagyá.
– Hát a kisasszony – kérdé Gyula – többé nem mutatja magát.
– Nehezen.
– Kár, valóban felette kár.
Vérmesy oly mozdulatot tőn mintha távozni akarna.
– Édes házi ur, vagy rokon, vagy mi?… csak nem hagy itt egyedül?
– Igen de…
– Semmi de, ebéd után ön engem elvezet a pesti casinókba, klubbokba, vig
czimborák közé; szinházba majd magam is eltalálok.
– Sehová sem szoktam járni.
– Nem?… na annál többet én.
– Segitsen legalább ennek a második üvegnek nyakára hágni, ha már az
elsőt egyedül hagyta kiüritenem.
– Mondám már, csak vizzel élek.
– Vizzel? hm! – gondolá magában Gyula, ha ennek az anyja nem volt liba,
ugy még belőlem is viz-ivó lesz.
Vérmesyre nézve oly kínos ebéd véget ért. Ő azonnal rohant Mathildhoz,
Gyula pedig a számára kirendelt szobákba vonult.
– Ah Mathild! – kezdé Vérmesy – ez ember még szerencsétlenséget hozand a
házra, képzelje, tömérdek hibái mellett, még iszik is.
– Iszik?
– De hogy! két üveg Port a port meg sem látszik rajta. Én két pohártól
meghalnék.
És mint valami rosz szellemről kezdének beszélni.
Vérmesy esenge Mathildnak, hogy megvetéssel bánjék vele. A hölgy viszont
kérte hogy jegyese ezen elvetemültnek társaságát kerülje.
Mindketten ünnepélyes fogadást tőnek, s bámulatos szigorral megtarták.
Gyula, már hetekig volt Zengeyék házánál, de Mathild a világért sem
tudta volna megmondani, ha vajjon fekete, vagy kék szemei vannak-e?
Minden tettében otrombaságot s beszédeiben izetlenséget talált: szóval ő
kerülte, és gyülölte.
Gyula kezdetben Mathild viseletében sok mulattatót talált, s leendő
győzelmének előre örvendett; később boszankodott; végre fájdalmakat
okoza lelkének, mert érzé hogy szerete, s viszontszerelemre soha sem
számithat, mert e hölgy másé, mert e hölgy olyané, kit forrón szeret, s
kitől végetlen szerettetik.
Napok folytak, s a vidor, az elmés Gyula lehangolt, s merengő lőn.
Az ember életében a legfőbb szerepet a véletlen játsza. Nagyszerű
dolgok, melyekre éveken át a legkiszámitottabb tervekkel, óriás
tehetségek erejöket fordítják – nem sikerülnek, s egyszerre a
legigénytelenebb ember, a legegyszerűbb könnyüséggel, minden számitás
nélkül, valami eset által felfedezi azt, mire szorgalom, tudomány és
akarat képtelen volt.
Ezen elvből kiindulva felhagyott Gyula Mathild utáni törekvésével,
szivérzelmeit egészen a véletlen lehetőségével vigasztalva. Szomoru
vigasztalás!
Gyönyörü tánczvigalom volt.
Mennyi boldogság van egy ily tánczvigalomban! az ifju lélek mennyi
fájdalmat képes itt feledni?! hányan, kik életben egymást tán soha meg
nem közelithették volna, itt huzamosabban társaloghatnak, s kihez még
gondolatinkat sem mernők felemelni, itt az egész világ szemeláttára
átkarolhatjuk egy csárdás, vagy keringő ürügye alatt. Valóban egy bál
tömérdek kéjt ad.
Vérmesy, Mathilddal egy mellékteremben, a zajos társaságot feledve
érzelgének; a teremben többen valának, de egyik köröcske a másikkal
keveset látszék törődni Rejtélyi, ki ezen este hol Mathildot, hol
Vérmesyt tetőtől talpig méregeté, szinte a teremben, még pedig
Mathildhoz igen közel volt. E perczben egy fényesen öltözött kölgygyel
társalga.
Mathild egy tükörbe tekinte, s fejékén valamit igazitandó
virágfüzérkéjét, a közel álló asztalra tevé.
Rejtélyi a virágfüzért felkapva, azon hölgynek, kivel eddig társalga
nyujtá e szavakkal:
– E virág a bál királynéját illeti.
A hölgy elfogadni vonakodott.
– Uram – mondá Mathild esdő hangon – e virág…
– Mondám – vága szavába Rejtélyi – hogy a bál királynéját illeti.
Mathild Vérmesyre tekinte, ez karját nyujtá neki.
– Hogyan uram! távozni? – kérdé Mathild.
– Csak nem ohajt tovább is ily társaságban maradni. Távozzunk Mathild,
távozzunk – sürgeté Vérmesy.
E pillanatban előlép Gyula, Rejtélyi kezéből a virágot kikapta, s szeme
közé dobá.
Rejtélyi mint egy vad állat megragadá Gyula kezét, s oly dühvel hogy
fogai vaczogtak bele, sziszegé:
– Tudja uram mi lesz ebből?
– Ha ön nem oly gyáva, mint szemtelen, igen.
– Mikor?
– Szürkületkor.
– Hol?
– A városligeti Hermina kápolna közelében.
Mathild csak most látta igazán Gyulát, s mintha az megigézte volna,
szemeit nem birta róla levenni. Arczában nemes büszkeség volt, mi
Mathildot meglepte.
Vérmesy, mint egy husvéti bárány állott, arczán bámulat, s remegés vala
olvasható, hol jobb, hol bal karját kinálgatá Mathildnak.
– Vezessen kérem atyámhoz – mond Mathild Gyula felé fordulva.