Degré Alajos novellái (2. kötet) - 7

– Az én érdekem a tied is. Még minden menthető, csak pénz kell; fele
vagyon okvetlen megmarad, csak pénzt teremts, hisz neked az nem nehéz,
tán atyád…
– Elébb támaszd fel sirjából.
– Meghalt?
– Husz év előtt.
– Tehát ön nem Vánay Zoltán fia?
– Fájdalom, nem.
Az öreget szédülés környezé.
E perczben lépett be Etelka, s zokogva panaszkodék:
– Atyám! ő megcsalt, semmije, de semmije sincs.
– Uram! – kiálta Remekéry – igaz, hogy ön minket megcsalt?
– Önök csaltak meg engem.
– Csak nem hiszi, hogy egyéni tulajdoniért adám önnek leányomat?
– Csak nem hisz őrültnek, ki egyedül nagyravágyó és fényüzéshez szokott
leányát ohajtám birni.
– Miért nem mondá, hogy ön nem Vánay Zoltán fia?
– Mert senki sem kérdett.
– Miért nem mondá, hogy szegény?
– És ön miért nem mondá, hogy női hozományul egy sereg hitelezőt ad, s
hogy nászzeném dobszó leend?
– Elválási pert inditok.
– Az okmányokat szivesen aláirandom.
Remekéry zokogó leányának nyujtá karját, s kitörések közt hagyá el Vánay
szállását.
A hir villámgyorsan szárnyalta be a várost. Kevés idő mulva a pesti
hitelezők részéről Vánay nyakára jött a birói lefoglalás.
Vánay gyalog indult meg Pestről, az első pihenésnél szinpadi állást vön,
s a főváros felé visszatekintve mondá:
– Voltam ur, tékozoltam, fényes házasságra léptem; most ismét tönkre
juték, senki sem vetheti szememre, hogy e rövid időt a fővárosban roszul
használtam.


DELEJESSÉG.
Meglehet, a levegőben fekszik, vagy a tápszerek változának meg; de annyi
bizonyos, hogy darab idő óta az emberek természete egészen más.
Akárkivel találkozom, végtelen izgatottságról panaszkodik; saját idegeim
is örökös feszültségben vannak; a zaj sért, a zene lehangol, eddigi
mulatságim untatnak, s ha az utcza kövezetén mellettem kocsi robog el:
tetőtül talpig ugy átjár, hogy alig van erőm lábaimon megállani.
Társaságokban csak delejességről, villanyozás- és alvajárásról
beszélnek; megtánczoltatják az asztalt, szólamlásra hozzák a poharat, s
az ember akarata, tehetsége és ereje egyetlen személy parancsainak
hódol.
Igen díszes körben egy angol nő mutatványa volt.
Több egyén érczpénzt vona elé, s megnedvezvén azt, a mutatványozó kezébe
letevék.
– Hunyják be önök szemöket, mondá ő.
Az illetők engedelmeskedtek. Ekkor elkezdé műtétét, s nehány pillanat
mulva engedelmet ada azt kinyitni.
Hét közől három fölveté pilláit.
– Önökkel nem állok delejes viszonyban, jegyzé meg a nő; tessék
félrelépni.
A többi négy lecsukott szemekkel maradt.
– Ön fázik, szólitá meg az elsőt; s az kezeit mellére fektetve,
dideregni kezdett. – Lássa az ember, minő melege van, folytatá az angol
nő, s a delejezett egyén homlokát kezdé törölgetni, öltönyein tágita, s
nehányat fútt, arcza körül a léget ingásba hozandó.
Most a másikhoz fordult.
– Hogy tetszik önnek ez a kis ebecske?
– Oh beh szép!
– Vegye föl.
Az illető lehajolt, s oly egyszerűen fogá össze kezeit, mintha valóban
tárgyat emelne föl, s nem volt körötte semmi. Jobb kezét a bal felett
nehányszor végig voná, mintha valamit czirógatna.
– Hisz ön feledé nevét, szólitá meg a harmadikat; mondja meg, ha tudja.
Az illető elkezde hebegni, tömérdek nevet sorolt elő, csak a magáét nem.
– Lám, lám! intézé szavait a negyedikhez, ön meg nem birja ballábát
kiegyenesitni; kisértse meg.
Az küzdött, erőködött, de eredmény nélkül.
Most egy vonalt huzott.
– Hát ezt át birja ugorni?
A leányka a vonalig biztosan futa, ott ingadozni kezde, látszott rajta
az erőfeszités, mellyel a vonalon áttörekszik; hasztalan! mintha csak
kőfalnak ment volna.
Ki fejti meg ezeket? pedig elvívhatlan tények.
Ha az ember gondolkodik róla, belékábul; pedig gondolkodnia kell, mert
alig hall másról beszélgetni. Magánkörök, nyilvános helyek, ismerősök és
idegenek társalgási feladata – a fönebbi rejtélyek.
Nem tudom, más ízekből áll-e a test, s más alkatrészekből a vér, vagy
máskép néznek a szemek? de annyi bizonyos, hogy hajdan egyik ember
tekintete nem zárá le a másik szempilláit; ha négy-öt leányka asztal
körül ült, hallatlan eset, hogy az elkezdett volna tánczolni;… most ott
vagyunk, hogy e tárgyban, bármit állítsanak, hinni kell.
Nagy és díszes gyülekezet vőn részt Erdeyné fényes estélyén; zene,
táncz, játék s a dús étterem elég élvet nyujtának.
A társaságban legérdekesb jelenet volt Lantayné; mérsékelt magasság,
karcsu termet, kék szem, sötét haj, ábrándos fejék s halovány szenvedő
arcz, öltözete fényüzés nélküli, de izletes; tekintete bágyadt, de nem
fénytelen, beszéde komoly, de nem unalmas, s noha mozdulatai hóditók
valának: azért könnyedek, mint melyek nem arra számitvák.
Mindenki beszélt a divatos delejességről valamit.
Vihary Kálmán sem akarván a kor kérdésében elmaradni, egy ifjú francziát
említe, ki harmadnap óta Pesten van, és csodákat visz végbe.
Ha valaki azt állitá, hogy itt, vagy ott az asztal összetört, Vihary
azonnal utána veté:
– Az még semmi; a franczia légbe röpité.
Elmondák az angol nő műtéteit.
Vihary felkiálta:
– Az még semmi! a franczia belép, öten voltunk, kezében egy üveg
természetes víz, azt megdelejezi, s egy pohárba tölt, oda nyujtja az
elsőnek; az kiissza.
– Hogy izlelt? kérdé.
– Hisz ez tokaji.
– Csalódik; ekkor megkinálá a másodikat.
– Valóságos rajnai.
– Önök nem ismerik a borokat; ekkor nekem adá a poharat. Fenékig üritém:
– Valóságos cognac!
A negyedik azt állitá, hogy madeira, s az ötödik élethalálra vitatá,
miszerint valóságos bouzyt ivott.
– Lehetlen! csodálkozék a társaság.
– Még mind semmi, folytatá Vihary; jő egy pajtásom, kezébe nyomjuk a
tele poharat, megizleli, s majd szemünk közé csapja e szókkal:
– Mit kináltok meleg vizzel?
– Hogy hívják? hogy hívják?
– Kit? pajtásomat?…
– Nem, a francziát.
– A francziát?… gróf Rivall.
– Ajánlólevele van hozzám, mond a háziúr; még ma társaságunkban leend.
– Dicső! helyes! derék, kiáltának fel.
Vihary köhécselt és zavarttan tekinte körül.
Rivall gróf csakugyan megérkezék.
A szemek kiváncsian ráfüggesztvék.
Rivall a háziúrnál elmondá köszönetszavait a megemlékezésért, a
házinőnél magát bemutattatá, s végre a társaságnak könnyű hajlongással
bókolván: Vihary felé kétszer billente fejével.
Vihary könnyebben lélegze; a franczia megismeré őt, az nap együtt
ebédeltek az „Europá“ban. Nem is késett villámként mellette teremni, s
jöttét forró kézszoritással üdvözölni.
Rövid társalgás után Vihary a francziát karöltve a körből kivezeté.
– Uram! kezdé Vihary, ön franczia.
– Szolgálatára.
– És én magyar vagyok.
– Tudom.
– Ön világfi s lovagias.
– Az is ohajtok lenni.
– És én őszinte vagyok.
– Hiszem.
– Szereti ön a tréfát?
– Ha jó.
– S megbocsátja, ha ön rovására megy is.
– Azt leginkább szeretem.
– E szerint nem fog neheztelni…
– Miért?
– Hogy itt egy ártatlan tréfában becses nevét használám.
– No’s, no’s?
– Nálunk, uram, az egész világ delejes csodákkal van eltelve; én egy
francziáról bámulatos dolgokat kezdék regélni. Egyhangulag neve után
tudakozódának, nekem eszembe juta, hogy ma szerencsém volt, s nevét
mondám… itt az egész világ mint csodatevőt nézi.
– Köszönöm, mond a franczia, hogy érdekessé tőn.
– Nem haragszik?
– Sőt ellenkezőleg.
– És nem fog elárulni?
– A világért sem. De…
– No’s?
– Egy nehézség van; a szóbanlevő dologhoz mitsem értek, ha kisérletet
találnak kérni…?
– Engedjen.
– Igen, de…
– Mitsem tesz, ültessen le elébb bárkit, tegyen nehány vonást rajta, s
aztán mondja: nincs vele delejes viszonyban; az elsőt én követendem, s
ketten csodákat fogunk tenni.
Rivall jóizűt kaczaga, a tréfa tetszett neki.
Lantay közeledék feléjök, a beszédet hirtelen más térre vivék.
– Uram! szólitá meg udvariasan Lantay a francziát, kérésem van önhöz.
– Rendelkezzék velem.
– Különösnek találandja… előre is bocsánatot esdek, de nőm…
– Parancsol valamit?
– Kéreti önt, ne szegezze rá tekintetét, különben itt társaságban
elalszik.
Vihary ajkaiba harapott.
– Melyik ön neje? kérdé Rivall.
Lantay megmutatá.
A franczián könnyü rángás volt észrevehető, mit midőn Lantayné látott,
halovány arczát pillanatra gyönge pír színezé, mi őt még költőibbé tevé.
– Nyugtassa meg drága, szép nejét, mond Rivall, s vigye neki
hódolatomat.
Lantay udvarias bók után távozék.
– Önnek ötlete sokat ér, kezdé Rivall Viharyhoz fordulva; a nélkül ez
angyal figyelmét talán sohsem birtam volna. Becsületemre, szép,
angyalszép!
E percztől fogva Rivall csak lopva tekintgete Lantaynéra, de
pillantásaik mindannyiszor találkozának.
Az est vigan folyt.
A nőknek, valahánnyal csak Rivall tánczolt, történt valami baja: egyik
elszédült, a másikat ájulás környezé, a harmadik szeme előtt a tárgyak
elhomályosodtak, a negyedik roppant lefeszültséget érze, s a kinek
tánczközben csak kezét érinté, az vagy rángást tapasztalt, vagy idegein
futott át valami, s némelyeket hideg borzongata, másokat forróság lepe
meg; szóval, sajátszerű érzés nélkül egy sem jött vele érintkezésbe.
Mit nem tesz a képzelődés!
Vihary ezeket a legkomolyabb kifejezéssel hallgatá, s álmélkodó szemeket
meresztve, igazolólag rázta fejét; pedig a kaczajt alig birta elfojtani.
Lantayné roszúl lőn, s mielőtt a társaság eloszlott volna, görcsökben
fekvék. E bajt sajátszerű álom követé. Tömérdek vizsgálat s utánnézés
folytán kisütik, hogy ez – delejes álom.
A hir szárnyalt, az ismerősök seregestül sietének a beteghez, jóslatokat
kicsikarni; de a szenvedő nem volt még azon fokra vive, hogy akár saját
bajára írt, akár más kiváncsiságának eleget tudna mondani.
Rivall tehetségeit vevék igénybe, ő a beteghez kéretett.
Lantayné jóslá, hogy ő eljövend, s enyhítni fog kínain.
Rivall csakugyan eljött.
Hány nő irígylé az érdekes beteg állapotát! mindenki róla beszélt,
mindenki sorsáról tudakozódék, a legnevezetesb látogatókat nyeré, s
ágyánál elegans franczia salonférfi jelenhetett meg.
Rivallnak megragadó külseje volt: sima arcz, gondosan ápolt bajusz és
szakál, égő, fekete szem, válláig leomló fényes haj, nyilt homlok, kissé
rövid orr, mi az egész arcz öszhangzásához annyira illett; erős, de
szabályos termet, utolsó divatu párisi öltözet, sok és édes beszéd,
azonfölül franczia és gróf – irigylendő tulajdonok!!
És ez egyén szabadon közelíthete Lantaynéhoz… szerencsés beteg! a
látogatókkal telt szobában azt sughatá Lantayné fülébe, mi neki
tetszett… legszerencsésb beteg!!
– Holnap pontban öt órakor, sugá Rivall Lantayné fülébe. Ekkor a beteg
arczán és mellén végig nehány vonást tőn, szemeit erősen rá mereszté, s
rövid búcsu után távozék.
Másnap kiváncsi gyülekezet vevé körül Lantaynét.
Az érdekes beteg mindenkinek tudott valami meglepőt mondani, s mi
egészséges korában hatás nélkül veszett volna el: most feltünő figyelmet
ébreszte.
Közcsodálkozás és részvét tölté el a szobát.
Lantayné a legerősb kérdésostrom közepett felkiálta:
– Ah! ő aggódva jár fel s le;… most kalapot tesz, elhagyja szobáját… az
utczán feltartóztatják, ő boszús…
– Kicsoda?
– Rivall… a fecsegőktől megszabadúl, kettőzött léptekkel siet.
Az óra ötöt üt.
– Ah! sohajtá egészen neki magasztosodva a szenvedő, most lép be a
kapun… két, három lépcsőt ugrik át… érzem… hallom… ah! ez ő!
E pillanatban az ajtó nyilik, és Rivall megjelent.
Fejcsóválva néztek egymásra a jelenlevők, s nem maradt többé kétség,
hogy mit Lantayné mondott vagy jósolt – csalhatlan.
Az ifjú a beteg üterére tapinta, nehány kérdést tőn, s homlokát
összeredőzve nyilvánitá, miszerint a betegnek nyugalomra van szüksége.
Szó nélkül távozott mindenki, még a férj is.
Rivall háborítlanul gyakorolhatá műtéteit, s ezt kilencz nap óta
lelkiisméretesen teljesité.
Egy szép reggelen neki hevűlt arczczal, lángoló szemekkel s remegő
tagokkal Lantay beköszönt Viharynál.
– Uram! kezdé indulatosan Lantay, ön, vagy nem is ön, hanem az ön
francziája… az rejtélyes egy ember.
– Ugy-e? mondottam.
– Mondotta? az ördögbe! dehogy mondotta!
– Csodákat tesz!…
– Igen? na mondja meg neki, ha még egyszer házamba teszi lábát,
agyonlövöm.
– A ngos asszonyt nem gyógyitotta volna ki?
– Nőmet? hm, meglehet, azt kigyógyitá; de én kezdek roszúllenni.
– Hogyan?
– Csak ugy;… tapasztalék valamit, s nem ohajtok egészen meggyőződni;
szóval, az a kalandor ne mutassa többé magát.
Vihary elnémult, sejteni kezdvén Lantay sejtelmeit.
Alig távozék Lantay; Rivall köszönte be e szókkal:
– Kedvesem, búcsuzni jövök.
– Mi történt?
– Pogyászim már a gőzösre advák, két óra mulva Konstantinápoly felé
indulok.
– E rögtön elutazás?…
– Nyolcz nap mulva az ottani követségnél jelentenem kell magamat, új
hivatalomat átveendő.
– Hála istennek!
– Ön örvend ennek?
– Igen, mert… mert egy fenyegetőző férj volt itt, és… szóval ön alkalmas
időben utazik.
– Meglehet; hanem önnek ötlete felséges volt, nekem Pesten mennyei
perczeket szerzett. – Ha valaha Párisba vetődik, törekvésem leend azokat
viszonozni.
Elbúcsuztak.
Vihary, ha nem volt is lángész, hamar eltalálá, miért dicséré a franczia
az ő rögtönzött hazudságát.


KÉT ESTÉLY.
Három ifju merengett a kandalló előtt.
Szirtesy Arthur, magas szőke; hátul egymásba fogott kezekkel állt, égő
szivarának füstét eregetve.
Vizéry Jenő, karszékében lehető legkényelmesb ülést véve, mint valami
kelet hőse chibukozott, nagy fekete szemeit a lángokba meresztvén.
A harmadik Hantay Oliver tábori széken ült, s térdeire könyökölve,
arczát két tenyerébe rejté.
A kisérteties csöndet csak a tüz pattogása zavará
Az óra megkondul.
Oliver mintha megvillanyozták volna talpra ugrott.
– Nós? mond Arthur.
– Kilenczet ütött, nemde? – kérdé Oliver.
– Igen.
– Ugy isten veletek – búcsuzék Oliver s kalapját fejébe nyomta.
– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki
látta ily veszett időben kalandozni?
– Maradj – biztatá Arthur.
– Lehetlen.
– Látunk még ma?
– Talán.
A három ifju kezet szorita.
Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete
szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda
nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá
idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt
ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi
izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy
idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet
után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“
Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül
veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.
– Kedvem volna követni – mond Jenő.
– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut –
jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és
merengő.
– Szerelmes.
– Ez nem titok, most más forr agyában.
Mig a két társ igy tünődék, Oliver után a kapu becsukódott.
Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél
tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt
fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék
villanának meg, de a gyalogosok kényelmére a kövezetig egy sugár sem
hatott, a hideg velőig metszett.
Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba
veté magát, s szállására hajtatott.
Inasa jelenté, hogy sürgetősen keresé valaki.
– Nő-e, vagy férfi?
– Férfi.
– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé
át.
– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki.
Igen indulatos volt.
– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre
nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá,
köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó
bérkocsijához siete.
– Zrinyi utcza 17.
A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt
megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.
Ridekyéknél válogatott társaság vala együtt.
Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben
kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros
férfiak.
A zongora el volt árasztva hangjegyekkel és zeneszerekkel.
A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak
enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.
– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő
nem jő el – s végszavainak nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra
szegzé.
Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán
erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében
görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.
– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz
csinyt elköveté, Pesten sem lehet!
– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve,
férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.
Rojtyné egyetlen vonását sem változtatá.
Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a
fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből
könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni,
vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt
s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju
volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden
tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.
– Itt van! – kiálta magáról megfeledkezve Gizella.
Rojtyné ajkiba harapott.
– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész
társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.
Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a
társasághoz közeledék. Minden arczban kérdőjelt, minden szemben hideg
gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a
társaságon s végre körül a teremben.
A perczig tartó néma jelenetet egy hang sem zavará.
– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom
nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem
rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.
– A regényt is – ejté csipősen Rojtyné.
– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt
választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a
kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba
ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A
regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét,
hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac
vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete,
alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró
képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?
Semmi válasz.
Oliver uj társalgást kezde.
Megakadt.
– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt
az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.
– Nem vagyok ma hangomnál.
– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.
– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.
Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően
körözve felelé:
– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett
meghívni estélyeire…?
– Ön félreért. Mi azt hivők elutazott.
– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei
Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.
Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem
véletlen ki nem segité.
Huzamos csend után a tánczteremben franczia négyest jelentének.
– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai
első négyest nekem igéré.
– Meglehet, de sajnálom.. ma.. nem fogok tánczolni.
– Ez sok! – sohajtá Oliver s a tánczterembe rohant.
Minden szem rajta függött.
Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a
világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma
megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a
másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot
lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.
A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe mélyedt. Valaki
elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan
követé.
– Nagysád – kezdé a nőt elérve – szóm van kegyeddel.
– Nem.
– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára
levelkét rejték.
– Vegye vissza.
– De Emilia!?
– Vegye vissza, különben más találandja ott.
– Hallgasson hát meg.
– Soha!
– Mit jelentsen mind ez?
– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de
alacsonyságot soha.
– Emilia!
– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom
leveleimet, isten önnel.
Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt
látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt
összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó
zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a
falhoz.
Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a
társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.
Gizellával találkozék.
– Ön távozik? – kérdé részvevő hangon a lányka.
– Hát több gúnyt s megalázást is türjek még?
– Én igen sokat sirtam.
– Kegyed sirt? hát kegyedet is bántják?
– Oh nem!
– De hát mi ez? mi van itt? mi történt velem?
– Ah ön! önről igen rosz dolgokat beszéltek épen jötte előtt.
– És mindenki elhivé?
– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy
Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella
eltünt.
– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s
gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e
két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!
Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver
lankadtan hozzájok betántorga.
– Mi lelt?
– Alig ismerek rád – kiáltá egyszerre a két társ.
– És én alig ismerek magamra. Pfui! pfui! nyomoru világ!
– Mi történt?
– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak,
s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.
– Miért?
– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni.
Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő
vagy én, arra esküszöm.
– Hát nem tudod hogy ki?
– Vagy mivel rágalmaza?
– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver
barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?
– Őszinte barátságunkról csak meggyőződhettél.
– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki
mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig
oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe
teszem le ügyemet.
– Bizhatsz bennünk – mond Szirtesy.
– Saját ügyembe sem fognék buzgóbb lenni – tevé utána Vezéry.
Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt
hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.
Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem
derült.
A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká
szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:
– A tegnapi ur ismét itt van.
– Küld el, vagy bocsásd be, hadd látom mit akar.
Két percz mulva egy kiaszott alak állt Oliver előtt.
– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül
talpig méré.
– Négy szem közti beszédet kérnék.
Oliver legényének távozást inte, s az idegent ujra végig nézé.
– Nem emlékszem, hogy valaha lett volna szerencsém.
– Ön Hantay Oliver?
– Igen uram, csak röviden, mert álmatlan éjem volt.
– Én Weiszer Tivadar vagyok.
– Nos?
– Ön meg sem ütközik?
– Kiváncsivá tesz.
– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres
ékszereit.
Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert
torkon ragadá s bőszülten kiáltott:
– Szerencsétlen! hát ön az kit meg kell ölnöm?
Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten
mondá:
– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz
kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.
– Halált esküvém fejére annak, ki hirnevemet elrablá. Tud ön vivni.
– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy
tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon
nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.
– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá
tenni?
– Félre a tettetéssel, én csalhatlan bizonyitványokkal birok.
– Mire, és minő bizonyitványokkal bir? Halljam hát, nyugodt leszek.
– Nőm megszökött.
– S nálam keresi, ki azt sem tudom, hogy nézett ki ön neje?
– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.
– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni?
ez mégis sok!
– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit
szól ehez?
– Ismeretlen irás.
– A név? – folytatá Weiszer az aláirásra mutatva.
– Hantay Oliver, saját nevem, szeretném a tartalmat hallani.
Weiszer olvasni kezde, mint következik:
„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok
oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél
maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége
mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen –
dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat,
smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…
– Tovább, tovább türelmetlenkedett Oliver.
– Szép volt – ismétlé Weiszer, s tovább olvasott:
„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos
vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel
kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a
viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“
– Szirtesy barátomat kéretem ide e perczben.
Az inas távozott.
– Nos uram? – kérdé Weiszer.
– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt
pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom
önt megölni, foglaljon helyet.
Nehány percz mulva Szirtesy Vezéryvel karöltve rontának be az ajtón.
– Mi baj? – kérdék egyszerre.
– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa
kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?
– Vonásról vonásra.
– Nézzétek most, mit azon ur mutat.
Szirtesy és Vezéry felkaczagának.
– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel
lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.